Vörösmarty Mihály
A SZENT EMBER
1
Vészek ellen Szirtbe öltözött Kis szigetben Tengerzaj között Egy virító völgykebel nyilik meg A tavasznak és a szerelemnek. De tavasznak, szerelemnek Nem jut ember, mert csak egy van; És neki már nem teremnek A virágok e kis honban: Ősz szakálla, mint a tél Zöld tavaszba szőve, Átvilágol, merre kél A kies mezőbe. Amit vár, nem földi jó; Lelke túl jár a világon, Ajkiról szent imaszó Száll az égbe hálaszárnyon. Élte hányszor volt veszélyben, És családa, És hazája! Védelmezte a nagy isten. S ő megérte, hogy körűle Vére ifju koszorúja Felzsendűle; S a szabaddá lett hazát Már nem dúlja Ellenség és álbarát. És a hála Értök szálla Évről-évre a nagy éghez A nagy égnek istenéhez.
Itt az ősz, bár lelke gazdag, Elfelejte már beszélni: Ő imában tud csak élni, És azontúl ajka hallgat. És imája vad, kegyetlen; Gondolatban tiszta, szent bár, De szavakban isten ellen Lázadást és pártütést zár: Mintha benső érzemény, S a hazudni termett szó, Váltig meg nem egyezvén, S mindenik bízván ügyébe', Mint makacs két osztozó, Felvinnék a pert az égbe. S szent imája, Vad danája Hangzott messze, hangzott ígyen: "Légyen átkozott az isten!"
Csengve húll az ér a tóba s lenn Partvirány közt függ a menny, Változékony lenge kép, Lomb közé zárt végtelenség, Melyben hűvös napsugár ég, S így is mely dicső, mi szép! Fenn, a lombok sudarán Ringadozva játszik a szél; Könnyű, lengeteg nyomán Halk, varázsos suttogás kél; S a madárszó esti fuvolája A vidéket álommal kinálja. Ennyi báj közt, ennyi kéjben Zeng a szent ember danája, Fáradatlan mondja szája: "Légyen átkozott az isten!"
És ha vész jön, S a föld vérét, a nagy tengert, Melyen szárnya tajtékot vert, Az egekre feldobálja, S mint itélet harsonája Átüvölt a habmezőkön, S a szigethon rejtekében Mint farkas, mely kútba lépett, Zsarnok, aki már nem véthet, Megszorulva sír mérgében: A szent férfi égre néz, S hangosabban mint a vész, Mint a tengerek nyögése, Harsog hálakitörése; Zengi folyton, csüggedetlen: "Légyen átkozott az isten!"
2
Vész elől a szirtöbölbe Útazók jövének. És előttök megnyílt enyhe A völgy rejtekének.
Ott az ősz szent, térden állva, Kis kereszte mellett, Súlyos átkot isten ellen Hőn imádva zengett.
Bámulattal körbe fogják, S hallva, mely imát szól: Jobban mint a fergetegtől, Félnek az imától.
Csak Gerő, a jámbor püspök, Nem csalódik benne, Mert nem függ a szóbeszéden Egyedül figyelme.
Ő ez eltévedt szavakban Legbuzgóbb imát ért, S oktatólag közbeszólal Isten szent nevéért.
És az ősz, hogy embert szemlél, Emberszózatot hall, Szemre főre nézve hallgat Boldog ámulattal.
S mintha lelkét föltalálná, Szíve újra élne: A megjobbított imára Ébred szenvedélye.
S amint zengi; szóról szóra Magasabb lesz kedve: "Legyen áldott a nagy isten!" Mondja lelkesedve.
S száraz arcán, napvilága Mellett az örömnek, Tiszta fényes gyöngyszemekben Szent könyűk ömölnek.
3
Lassan, mint a bőszült ember Indulatja, Szűnik a vad tenger Magas áradatja. S oly sok élet s kincsszerek Temetői; Nyájasodni kezdenek Arca mély redői. S a hajós nép Vígan fellép Lenge hajlakára; Eljutandók nemsokára, Ahol a hon Vár fiára, S túl a csalfa tengeráron Leng elébe Szép határa Tünde képe. Mégis a szigettanyára Vissza-visszanéznek. S míg regélnek Egyre másra, Bámulattal a szent férfit, Kit, mint vélték, őriz a hit, Épen a hajóval szemben, Futva látják s rémületben. Ahol a part víz felé lejt, S a tengerbe Hosszu keskeny nyelvet ölt be, Mintha versenyt futna széllel, habbal: Ott szalad nagy sebbel-lobbal.
Most iszonnyal felsikolt a nép: A remete a tengerre lép. Őrültnek látszik vak merénye, S hogy halált kér oly szilárd erénye. S ím csodák csodája! Elsimúl a hab dagálya; S mint egy óriási szem Bámulattól megmeredve, Mintha jéggé fagyna nedve, Áll a roppant vízelem. S már a sík mélynek felette Jár a puszta honnak szente, S egy rövidke pillanatban A födélen, a hajón van. Ott rebegve Hőn esengve Mit kereshet, mit akarhat? Mért tevé e vészes útat? Visszakéri szívnyugalmát: Elfelejté jobb imáját. Bölcs Gerő e nagy csodára Így szól a nép hallatára: Embereknek hangzik a szó, Isten szív után itél: Aki hisz, szeret, remél, Az jobbjához feljutandó. Csalfa szívre, cifra szóra, A szerencsés hazudóra A világ hallgat bolondúl: A magas menny meg nem indúl. Téged isten Jól megértett, Életedben Angyallá tett: Mondd tovább is bátran szent imádat, És ne rettegj semmi földi vádat.
1845 eleje
|