Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel koncipisták, kontrollorok, szekretáriusok, kancellisták közt az udvari bolond, de II. József törülte ezt az állást, s azóta csak okos emberek voltak az udvarnál.

A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga csinálta a bolondságokat.

Évtizedekig hasztalan kerestek egy megfelelő bolondot szanaszét az udvaroknál. Szerencsére, két bolondja volt a bajor választó-fejedelemnek s az önként átengedte az egyiket, egy Akli Miklós nevű magyart, aki az akkori udvari kalendáriumban »Mikos Akli« név alatt van bejegyezve. Valószínűleg nyomási hibából maradt ki a Miklós névből az »l« betű, s ennek a fickónak, akinek a mulattatási force-sza abból állt, hogy némelykor együgyűnek tettette magát, a bolondériából maradtak fenn a németek közt az úgynevezett Mikos-viccek, melyekkel a sógorék még ma is csúfolni szeretik a magyarokat.

Miklós tüskés hajú, kellemes fiatal emberke volt, olyan mozgékony arccal, hogy mikor a grimaszokat kezdte csinálni (pompásan utánzott arcban, hangban, mozdulatokban minden embert), halálra lehetett rajta nevetni. A piktorok akadémiáján tanult Münchenben, de annyi pajkos, vidám csínyt követett el, hogy híre kiszivárgott a sörivó burgerek közé, s az egész város az ő dévajságain nevetett. Némelykor a rendőrséggel is meggyűlt a baja, de a legszemenszedettebb leleményekkel mindig kisiklott a büntetés alól.

Divatba pedig egyenesen maga a választófejedelem hozta, akinek szokása volt, hogy minden héten egyszer néhány festő-tanárt és művészt is asztalához invitált s többnyire megkérdezte tőlük: »Was ist wieder mit dem Mikos?«

El kellett beszélni ötleteit, megjegyzéseit, viselt dolgait s őfensége szinte könnybelábadt szemekkel nevetett azokon, nem győzvén ismételni: »Oh, verfluchter Kerl!«

A dolog azután annyira elfajult a hiperlojális államocskában, hogy a gonosz csont, Akli Miklós, valóságos szabadalmat élvezett mindenféle bohóságok, rendellenességek és vaskos tréfák elkövetésére; az akadémiai tanács vagy a rendőrfőnök még szinte örült, ha valami új kihágást jelentettek: »No, hogy fog a fejedelem megint nevetni.«

Hiszen ha csak a fejedelem lett volna! Hanem ott volt a bolondja, Korb Joakhim, akinek egyenesen az önérzetét sértette az Akli Mikos növekedő híre. Ezt már nem tűrheti tovább. Két bolond nem fér el Münchenben. Addig-addig nógatta a fejedelmet, hogy ő versenyre akar kelni Aklival, vegye őt is az udvarába, aztán amelyik különb lesz, azt tartsa meg kettejük közül, hogy őfensége végre ráállott, s Miklós a bajor rezidenciába került.

Nem célja ez elbeszélésnek hosszabban időzni a különben felette mulatságos versenynél, mely két elmés kópé közt kifejlődött. Még azt sem szükséges eldönteni, hogy melyik maradt felül, de nem is lehet. Mert hogy a bajor király Mikost engedte át Ferenc császárnak s Korbot magának tartotta meg, az is kétes értékű. Ha udvarias volt, a jobbat adta oda; ha önző volt, a jobbat tartotta meg. Minthogy pedig Maximilián József udvarias is volt, önző is volt, örök homály fedi, melyik volt kettő között a különb bolond.

A bécsi Hofburgban csakhamar nélkülözhetetlen perszóna lett Miklós úr. Zseniális fickó volt, aki beszélt vagy hat nyelvet, ösmerte az irodalmakat, tudott minden forgalomban levő anekdotát és furaságot, otthonos volt a mágiában, a nyugati és keleti bűvészetekben, tudott a tenyérről jósolni és a csillagokról, ügyesen csinált meg minden kártya-kunsztot, pompás verseket és ódákat írt a császár születés- és névnapjára, amelyekkel behízelegte magát a jószívű uralkodónál. Szóval, minden tudományhoz hozzászagolt valamennyire s felületesen azt habzsolta el belőle, ami érdekes, de a mélyére, ahol már a hasznos kezdődik, nem hatolt. Nem tudott annyit egyik ismeretágból se, még a festészetet sem véve ki, amennyivel a becsületes mindennapi kenyeret megkereshette volna, hanem csak annyit, amivel biztos volt neki a mindennapi kalács.

Néha egy-egy ötletével nemcsak fölvidítá a császárt, de meg is védte, pedig többnyire az együgyűség lárvája alatt beszélt.

Egyszer valami cercle alkalmával azt kérdezte a császár Grassalkovich hercegtől:

- Milyen messze van Gödöllő Pesttől?

- Két órajárás jó lovakon - felelte a herceg.

- És Pest Gödöllőtől? - folytatta a császár szórakozottan.

A cerclenél levő urak elmosolyodtak, de különösen Stadion gróf vágott gúnyolódó arcot, csak Grassalkovich herceg tartotta meg hódolatból lojális komolyságát.

- Ugyanannyi, fölség.

A császár elpirult, az udvari bolond közbeszólt, Stadionhoz intézve a szót:

- Milyen messze van húsvéttól pünkösd, kegyelmes uram?

- Úgy gondolom, lehet vagy ötven nap.

- És pünkösdtől húsvét milyen messze van?

Stadion és a császár elnevették magukat - mert pünkösdtől húsvét már nem ugyanannyi.

- Lássa, kedves Grassalkovich - szólt a császár -, milyen jó, hogy van a környezetemben egy bolond, aki be tudja bizonyítani, hogy nem mondtam egészen bolondot.

Ferenc császár búskomorságra hajló, beteges ember volt, kinek nem voltak nagy ambíciói és nagy tervei. A nagy Napóleon, ki a világot megrázó robajjal jelent meg a történelem színpadán, kényelmetlen időben született. Szép az ilyen legény kortársának lenni, de Ferenc bizonyosan elengedte volna. Jobban szerette a fákat, virágokat, mint a katonákat. Az ischli fürdő megalapításának sikerével teljes életére nézve megelégedett volna.

Az udvari doktor azt találta, hogy az ischli levegő a legjobb a világon (bizonyosan telkei voltak Ischlben), oda küldte Ferencet hosszabb tartózkodásra, ami egyszerre fölvirágoztatta azt a vidéket. A császárnak kastélyt építettek és roppant parkot ültettek, amelyben kocsikázni lehessen. A birodalom összes arisztokráciája oda tolult. A divat szárnyaira emelte Ischlt. Még a levegőjét is elhordták hermetice elzárt palackokban Európa összes patikáiba. Az emberiség csak lassan, sok vér árán áll a nagy igazságok mellé, de a nagy bolondságok gyorsan legyőzik. A páciensek szörnyen hittek az ischli levegő csodálatos erejében, tehát az orvosok is, s nagyon gyakran lehetett hallani úri betegszobákban, amint az ütér megvizsgálása és a százados sablon: »nyújtsa ki a nyelvét« után komor arccal rendeli Aeskulap fölkentje:

- Bontsanak fel a beteg szobájában éjjelre egy palack ischli levegőt!

S ha másnap panaszkodott a beteg, hogy nem javult az állapota, a doktor készen volt a bölcs tanáccsal:

- Hát meg kell az adagot kettőztetni. Bontsanak fel két palackot.

Az ilyen beteg aztán vagy meggyógyult és akkor holta napjáig dicsérte az ischli levegőt, vagy meghalt és nem panaszkodott ellene...

Ferencet már kora tavaszkor oda küldték és csak késő ősszel engedték orvosai Bécsbe jönni, hol akkor mindenféle ragályos betegségek mutatkoztak. Vele ment a bolond is. Az orvos azt állította:

- A bolond a legjobb medecina. Mert fölségednek főképp a szórakozás szükséges. Minél többet legyen vele.

Így szokott össze a király a bolonddal az ischli magányban, s nagyon megkedvelte. Együtt kalandozták be a vidéket, együtt kertészkedtek a parkban. Esténként történeteket mesélt neki, verseket írt a születése vagy a nevenapjára. Ischlben a császár is csak ember. Ide nem jön be a spanyol etikett. S ami ennél is többet ér, Stadion gróf messze van innen...

Stadion grófban a foglalkozását unta Ferenc. Hiszen ha még csak aláírásokból állana az uralkodói teendő, - de az a tömérdek haszontalan tárgyalás és beszéd hozzá, míg valamit aláír. S ennek a hatalmas kancellár, Stadion a mestere. Beszél az, mint a kávédaráló, beszél szakadatlanul, nem kell kavicsot tenni a nyelve alá, mint Demosthenesnek, inkább a nyelve fölé kellene, hogy ne mozdíthassa. Mert ha csak beszélne. De arra a császárnak figyelni is kell és hellyel-hellyel némi uralkodói megjegyzést tenni, mégpedig lehetőleg olyat, ami el ne árulja, hogy nem egészen érti a dolgot.

A császár tehát mindig fázott Stadiontól, ha kihallgatásra jelentették. Mert a nagy eszével elnyomta. Oly kicsinek érezte magát vele szemben, hogy egészen indokolt, miért nem szeretett vele lenni. Olyan volt, mint a gyerek a csukamájolajjal: tudja, hogy hasznos neki, de azért idegenkedik tőle.

Miklós észrevette ezt s azzal hízelegte be magát uránál, hogy mindenféle rossz vicceket csinált a grófra, csipkedő epigrammokat gyártott. (Akkor ez a genre volt nagy divatban.)

A császár jóízűen nevetett ezeken, könyv nélkül megtanulta, elmondta fűnek-fának, még a Napóleon előnyomulása se bírta megrontani ilyenkor hangos derültségét.(...)

MIKSZÁTH KÁLMÁN

AKLI MIKLÓS

(CS. KIR. UDVARI MULATTATÓ TÖRTÉNETE)

http://mek.oszk.hu/00800/00894/00894.htm#1