Az MTA Filozófiai Intézetének
AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME
Bendl Júlia: Lukács György élete a századfordulótól 1918-ig, Budapest: Scientia Humana Társulás, 1994.
Válaszúton az »élet« és a »mû« között
Az idõskori interjúban Lukács György mindössze ennyit mondott az életét meghatározó egyik személyérõl, Seidler Irmáról: “Seidler Irma a Polányi család rokoni körébe tartozott s énnekem volt vele 907-ben egy rendkívül jelentõs találkozásom. Hogy most ezt szerelemnek nyilvánítják-e vagy nem, az egy késõbbi probléma, de õneki az én 907 és 911 közötti fejlõdésemre rendkívül mély befolyása volt. 11-ben öngyilkos lett, azután jelent meg A lelki szegénységrõl címû tanulmányom. Ez az õ halálának a leírása és az én bûntudatomnak a kifejezése".(1) Lukács Györgynek a magnófelvételre való készülés során írott jegyzetei – talán a kötetlenségnek, a személyességnek köszönhetõen – jobban rávilágítanak a kapcsolat jellegére: “Kierkegaard-korszak: nem Regine Olsen nélkül. Seidler Irma. A lélek és a formák az õ emlékének ajánlva. Ahogy a modellnél – spontánul, bizonyára nem tudatos szándékkal: szigorúan polgári konvenciók keretei (Szakítás: outcast, Zalai esete. Legfeljebb: korán elvált fiatal asszonyokat törtek meg – ha a viszonyból nem születik gyerek...) Így ebben az esetben csak a házasság lehetett volna szexuális-erotikus megoldás. Ezzel szemben nálam – függetlenség a produkció érdekében, abszolút és éppen ezért néma elutasítás. Így a »nagy szerelem« az uralkodó társadalmi »illendõség« keretei között játszódott le. Akkori beállítottságom szempontjából: jogos elégedetlenség a megoldás felemásságával szemben. ezért (1908 végén) – késõbb rossznak bizonyult házasság festõ kollégával. Szakítás – ennek az esszékorszaknak a fontos motívuma – ...S. I. öngyilkossága után [...] lezárul az esszékorszak (1911), dialógus A lelki szegénységrõl: kísérlet arra, hogy etikailag leszámoljak az öngyilkosságban való bûnrészességemmel." (2)
Mivel Lukács errõl az élettörténete szempontjából oly fontos eseményrõl ennyire szûkszavúan nyilatkozott, más alkalmakkor kifejezetten elutasította az erre vonatkozó kérdéseket, az életrajzírók feladata lett, hogy felkutassák az adatokat. Lukács György és Seidler Irma kapcsolatáról az ellenõrizhetõ tények alapján a következõ kép rajzolható meg:
Lukács 1907 decemberében ismerkedett meg Seidler Irmával. Az idõpontot némileg bizonytalanná teszi az a tény, hogy Lukács, amikor az Irmával kapcsolatos dátumokat jegyezte be naplójába, elsõként 1907. március 30-át írta föl, másodikként december 17. szerepel.(3) Seidler Irma december 31-én kelt levele arról tanúskodik, hogy ha ismerték is egymást korábban (ami könnyen lehetséges, hiszen Lukács bejáratos volt a Polányi-házba, Irma pedig a Polányi-rokonsághoz tartozott), a közelebbi kapcsolat kettejük között december végétõl datálható.
Seidler Irma fennmaradt levelei és a kortársak egybehangzó véleménye szerint kapcsolatuk mindkét részrõl igen komoly volt. Azáltal, hogy Lukács igen szûkszavúan nyilatkozott ifjúkori környezetérõl, s annak következtében, hogy az elmúlt évtizedekben igen sematikus (és sok vonatkozásban egyoldalúan elítélõ) kép alakult ki a századforduló nagypolgárságának életérõl, számtalan alapvetõen téves megállapítással találkozhatunk a fiatal Lukáccsal kapcsolatban is. Heller Ágnes például az errõl a kapcsolatról szóló alapvetõ fontosságú írásában így jellemzi Lukács György és Seidler Irma családi hátterét, nem törõdve azzal, hogy mekkora különbség lehetett a bankigazgató fia és a komoly háttérrel nem rendelkezõ fiatal tanítónõ helyzete között: “Az a társadalmi lét, melybe beleszülettek, mindkettejüket elemi erõvel taszította. Utálkoztak az otthon penészszagú, kicsinyes, üzleti számításokkal, önzéssel és a pénz konvencióival megfertõzött levegõjétõl."(4) S ebbõl azt a következtetést vonja le, hogy a konvenciók elleni lázadás sodorta õket össze. Csakhogy Lukács József bankigazgató és udvari tanácsos liberális nagyvonalúságát, nagypolgári gazdagsággal és ízléssel berendezett lakását (házait) aligha lehet kicsinyesnek és penészszagúnak nevezni. És Lukács egyértelmûen élt is az apja pozíciója, társadalmi helyzete, és anyagi támogatása nyújtotta lehetõségekkel, nemcsak 1918-ig, a kommunista pártba lépéséig, hanem késõbb is. (Bizonyos, hogy Lukács György apja halála, 1928 után az örökségbõl is részesült,(5) annak ellenére, hogy apja korábban formailag ki tagadta – nyilvánvalóan csakis pénzügyi megfontolásból. Ha ugyanis nem ezt teszi, akkor Lukács Györgynek – mint körözés alatt álló személynek – az örökrésze az államra szállt volna. Így azonban a testvérek révén jutott az örökségbõl a már régóta emigrációban élõ Lukács Györgynek is. Az örökség azonban nem lehetett nagyon nagy, Lukács József ugyanis egyrészt igen bõkezû mecénás volt, másrészt vagyona tekintélyes részét arra költötte 1919-ben, hogy fiát a rá váró, feltehetõleg halálos ítélet elõl angol tisztnek öltöztetve Ausztriába menekítse.(6)) Ettõl azért még érezhette magát rosszul Lukács a családi környezetben, de kétséges, hogy az õ “lázadása" és Irmáé ugyanannak a “világnak" és ugyanúgy szólt volna.
1908 tavaszáról nincsen semmiféle adatunk, amely arra utalna, hogy Lukács és Irma kapcsolata átlépte volna az önéletrajzi vázlatban is jelzett “uralkodó társadalmi illendõség" kereteit. 1908. május 28-tól június 10-ig Lukács György, Seidler Irma és Popper Leó Velencében, Firenzében és Ravennában járt. Onnan Irma külön utazott haza, vonattal. Ezután június végéig Lukács többször találkozott Pesten Irmával, majd Németországba utazott, s a nyarat Drezdában és Berlinben töltötte. Irma pedig Nagybányára utazott a mûvésztelepre, ahol már 1902-ben is dolgozott a festõiskola tagjaként.(7) Hogy tehetséges festõ volt-e vagy sem, ma már, a képek híján, eldönthetetlen, de ez nem is tartozik a kapcsolat érzelmi jellegét és mélységét eldöntõ tényezõk közé.
A nyári és kora õszi hónapokban intenzív levelezés zajlik Lukács és Irma között. A Lukács Archívum a július eleje és november eleje közötti idõszakból húsz levelet õriz Irmától, s a levelekbõl nyilvánvaló, hogy Lukács is körülbelül ennyit írhatott. (A levelek azonban Irma halála, majd férje halála után bizonyára már a húszas évek elején megsemmisültek.) Seidler Irma és Lukács György kapcsolatának “felszálló ága" tehát az olaszországi úttal valójában befejezõdött. Ezután levelekben, naplók lapjain “történt" szinte minden.
Lukácsnak már 1908-ban is okozhatott némi lelkiismeretfurdalást, hogy annyira már nem tudta vállalni kapcsolatát Irmával, hogy Olaszországból hazafelé is együtt utazzanak. Erre utalhat a Das Gericht vázlatában a “Venedig: das Wegfahrenlassen" megjegyzés,(8) az egyik lehetséges értelmezés szerint ez a bejegyzés az Irmával kapcsolatos dátumok közül június 10-hez tartozik: “Hazafelé. Elválás Mestrében".(9) Mestre ugyanis Velencétõl Magyarország felé az elsõ vasútállomás. Úgy vélem, jogos a feltételezés, s ezt támasztja alá Lukács életrajzi vázlatának ide vonatkozó része is: Lukács az Olaszországban eltöltött napok után úgy látta, ha folytatja ezt az igen komollyá váló kapcsolatot, nincs más választása: polgári egzisztenciát kell teremtenie, pénzt kell keresnie, családot kell alapítania. Ez a perspektíva azonban több nehezen megoldható (vagy megoldhatatlan) dilemma elé állította Lukácsot.
Ahogy Lukács is említi vázlatában, a századfordulón még gondolni sem lehetett arra, hogy egy fiatalember, ha ad valamit a társaság véleményére, házasságon kívül tartson fenn kapcsolatot egy tisztességes lánnyal. 1908 tavaszán Lukács 23 éves volt, vagyis még nem volt nagykorú, (Lukács esetében a nagykorúság 24 évesen kezdõdött volna), egy esetleges házassághoz tehát szülõi beleegyezésre lett volna szüksége. Seidler Irma két évvel volt idõsebb Lukácsnál, és ez a korkülönbség a férfi és a nõ között ez idõ tájt kezdett elfogadottá válni “mûvészkörökben". Lukács pedig ebben az idõben, az esszékorszakban egyértelmûen a mûvészek közé sorolta magát. Lukács József bizonyára nem örült volna, ha fia bejelenti házassági szándékát Seidler Irmával – a Polányi-rokonság miatt ugyanis Irma nem tartozott abba a körbe, ahonnan Lukács József bankigazgató szívesen fogadott volna valakit a szûkebb családba.(10) S Irma gazdag sem volt, komoly hozományra nem lehetett volna számítani – Lukácsnak tehát pénzt kellett volna keresnie. Lukács József nézeteinek ismeretében azonban bizonyosra vehetjük, hogy fiának ekkor sem lett volna nehezebb elfogadtatnia a házasság tényét, ha erre elszánja magát, mint néhány évvel késõbb, amikor feleségül vette Ljena Grabenkót.(11)
Lukácsnak, ha 1908-ban Irma mellett dönt, további gondokat okozott volna, hogy egyrészt nem hagyhatta volna ott az 1907 õszén elfoglalt minisztériumi segédfogalmazói állását, másrészt az ezért kapott fizetés semmiképp sem fedezte volna egy családos ember számára a megélhetés költségeit, a megszokott színvonalról nem is szólva. (1907 végén Lukács feltehetõleg biztos volt már abban, hogy nem akar minisztériumi vagy városi hivatalnokként karriert csinálni, de állását még 1909-ben is – talán egészen 1917-ig – fenntartotta, és 1918-ban, a heidelbergi habilitációs kérelmet megtámogatandó, érkezett egy levél a heidelbergi egyetemre a magyar kereskedelemügyi minisztériumból az akkori minisztertõl is.)
Ha Lukács megnõsül, végképp elfogadhatatlanná válik, hogy ne legyen tényleges, fizetett állása. Hiszen már az is igen szokatlan volt, hogy Lukács József annak ellenére támogatta – magától értetõdõ módon és nagyvonalúan – fia további tanulmányait, hogy annak már volt egy (államtudományi) diplomája. A szülõi támogatás felajánlása és elfogadása bizonyára sokkal problematikusabb lett volna egy családos ember számára.
Az is biztos volt már 1907 õszén, hogy nem oldódhat meg az, amit Lukács kezdetben remélt: állása mellett nem tudja folytatni az érdeklõdésének megfelelõ bölcsészeti tanulmányokat. Pedig hamarosan kiderült, hogy van jövõje ezen a területen: 1908 februárjában a modern drámáról írt tanulmányával elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját.(12)A pályázatra egyébként mindössze két pályázat érkezett, és annak ellenére, hogy a pályázat jeligés volt, a bírálók tudták, hogy a két munka közül az egyiknek (és melyiknek) a szerzõje Lukács György. 1908. január 20-án kelt levelében Alexander Bernát, aki jó ismeretségben volt a Lukács-családdal, így ír: “Majdnem biztos, hogy Ön, illetõleg a kétkötetes mû szerzõje kapja a díjat. Jöjjön el mindenesetre a vasárnapi közgyûlésre, intézkedem, hogy mindjárt a titkári jelentés felolvasása után hirdessék ki a jutalmakat, ne úgy, mint eddig, az ülés végén. nem akarom várakoztatni."(13) Lukácsnak okozott ugyan gondot az, hogy nem tudta feltétlenül autentikusnak elfogadni ezt a tudományos fórumot, de pályáját még néhány évig e döntés szellemében, irodalomtörténészként akarta folytatni, és a könyv néhány évvel késõbbi, átdolgozott kiadása ellen sem volt kifogása. Heidelbergi könyvtárának Frankfurtban megõrzött részét is jelentõs mértékben a drámakönyv alapjául szolgáló könyvek alkotják.
Lukács 1908-ban bizonyára sejti már azt, amit két évvel késõbb, 1910 december közepén így fogalmaz majd meg egy Popper Leónak írott levélben: “Végeredményben három volt, ami centrumot érintett: Laci, Irma és te".(14) S szorult helyzetébõl úgy igyekszik kimenteni magát – hiszen a “függetlenség a produkció érdekében" elvét hangoztatja –, hogy egyre határozottabban állítja, mennyire fontos számára a munka. Azt is mondhatnánk: átalakítja értékrendjét, a hangsúlyt az emberi kapcsolatokról egyre inkább a munkára, a megírandó mûvekre helyezve. Ez az 1908 és 1911 között lezajlott folyamat nagyon jól követhetõ a naplóbejegyzésekbõl, ill. a Popper Leóhoz írott levelekbõl.
Lukácsnak nem kellett sokat keresgélnie, hogy a korabeli irodalomban olyan mûvekre leljen, amelyek támogatják döntésképtelenségét, pontosabban azt az döntõnek érzett érvet, hogy a nõ, a családi élet kötöttségek akadályozzák a férfi alkotó erejének kibontakoztatását. Hosszú névsort lehetne összeállítani Richard Wagnertól Arthur Schnitzlerig, Dosztojevszkijtõl Kiplingig, akiknek az írásaival, gondolataival Lukács kétségtelenül találkozott, s akik megerõsíthették ezt az álláspontját. A férfi-nõ-kérdésben a kor talán legdivatosabb elméletének megalkotója Otto Weininger volt, akinek Geschlecht und Charakter címû munkája épp az 1908-as, tizedik kiadásban van meg ma is Lukács könyvtárában, igen tekintélyes, de nem látható helyen, a felsõ polcon, Ernst Bloch könyvei mögött. Weininger olyan függõséget feltételez férfi és nõ között, s olyan önállótlanságot a nõ részérõl, ami Lukács számára csak újabb elriasztó érv lehetett, még ha feltételezzük is, hogy nem vette egészen komolyan Weininger megállapításait. “A nõ nem akarja, hogy szubjektumként kezeljék, mindig és minden módon azt akarja – és épp ez nõi mivoltának lényege –, hogy passzív maradjon, érezni akar egy õrá irányuló akaratot..." Vagy: “A férfi, mint mikrokozmosz, ... magasabb és alacsonyabb életbõl, metafizikus módon létezõbõl és testetlenbõl, formából és anyagból áll össze: a nõ semmi, csupán csak anyag."(15)
Nagyon valószínû, hogy Lukács jórészt az említett problémák és a felsorolt aggályok miatt nem tudott Irma mellett dönteni, de semmibe venni sem tudta a kapcsolatot. Irma 1908. október 1-én ezt írja Lukácsnak Nagybányáról: “Maga a nyáron hosszú, fájdalmas levelekben kissé kegyetlenül magyarázta nekem azt, hogy mi még se tudnók egymást boldoggá tenni. De akkor én rólam mind az amit mondott ezekrõl, visszapattant. Olyan fáradhatatlanul nagy ruganyossággal tudtam akkor visszaverni és parírozni a maga támadásait. És most itt a reakció és énrám nehezedik mindaz a mázsányi súly, amellyel akkor nem tudott engem elérni."(16)
Miután Lukács nem tudtam, nem akarta Irmához kötni sorsát, még az sem volt megvalósítható, amit a levelekben terveztek, hogy 1908 õszén Nagybányán találkoznak. Hiszen a titokban találkozás kockázatát végül is, Irma leveleinek tanúsága szerint, egyikük sem vállalta, nyíltan menni pedig Lukács nem akart. Nem is látogathatott volna titokban a mûvésztelepre, hiszen ott többen is ismerték, például Ferenczyék, akikkel Irma is jó barátságban volt.
Végül, miután Lukács nem képes egyértelmûen dönteni sem Irma mellett, sem “ellene", 1908 október végén Irma megírja Lukácsnak a “végleges" szakító levelet, s feleségül megy nagybányai festõkollégájához, Réthy Károlyhoz. Ha figyelembe vesszük, hogy Lukács és Irma kapcsolata június vége óta levelekre és két röpke pesti találkozásra korlátozódott, s a levelekben Lukács – Irma szerint, de ebben semmi okunk kételkedni – többnyire azt igyekezett bizonygatni, hogy úgysem lehetnének együtt boldogok, (s nem is külsõ akadályok miatt!), akkor nem tarthatjuk kirívóan elhamarkodottnak Irma házasságát Réthy Károllyal. A házassághoz ugyanis a hasonló társadalmi helyzet, az anyagi megalapozottság és a kölcsönös rokonszenv bizonyára megvolt. Réthyt a mûvésztelep zárt világában valószínûleg lényegesen jobban megismerhette Irma, mint Lukácsot. A nagybányai mûvészteleprõl írott könyvében Réti István mint mûvelt, csöndes, rendkívül rokonszenves embert mutatja be Réthy Károlyt, aki egyformán érdeklõdött a képzõmûvészet és a szépirodalom iránt.(17)
Házasságkötése után Irma 1908. november 2-án kelt, nyolc névjegykártyára írott levelében megpróbálkozik még egy tisztázó találkozás létrehozásával – sikertelenül. Ez a levél válasz volt arra, ahogyan Lukács a szakítólevélre reagált. Az ezt követõ idõrõl, 1910 januárjáig nincs semmiféle biztos adatunk kettejük kapcsolatáról. Azt azonban tudjuk, hogy Lukács évekig tartó súlyos lelki válságba sodorta önmagát is azzal, hogy a kapcsolat érzelmi intenzitása ellenére nem volt képes pozitív módon megoldani vagy tisztázni Seidler Irmához fûzõdõ viszonyát, és úgy tûnik, azt sem tûrte, hogy Irma a maga számára tisztázza a helyzetet. A lelki válság külsõségeiben Lukács erõsen követte a korra és a társadalmi rétegre jellemzõ “divatot". Ritoók Emma Ellenséges világ címû, 1913-ban megjelent novelláskötetének elsõ írása egy sok szempontból hasonló, a fiú öngyilkosságával végzõdõ esetet dolgoz fel Ver sacrum címmel, s ugyanez a címe Ritoók késõbb, 1921-ben megjelent, A szellem kalandorai címû kulcsregényében annak a fejezetnek, amelyben Szilveszter és Vera igyekszik megbirkózni érzelmi kapcsolatuk viharaival, a közös boldogság és a közös öngyilkosság között ingadozva.(18) A két szereplõ modellje ebben a fejezetben egyértelmûen Lukács György és Seidler Irma. (Az Ellenséges világ egyik, Lukácsnak dedikált példánya elõkerült a frankfurti egyetemi könyvtárból. A dedikáció így szól: “Lukács Györgynek meleg üdvözlettel Emma".)
Az Irma-ügy Lukács számára sem fejezõdött be a szakítólevéllel. Errõl tanúskodik 1910-11-ben vezetett naplója, a Midás király címû mese, A lelki szegénységrõl írott “levél és párbeszéd". Mindegyik írás szokatlan mûfajú Lukács életmûvében. Említésre méltó még a számtalan Irmának címzett, s jórészt el nem küldött levéltervezet, valamint A lélek és a formák ajánlásához készített vázlatok sokasága,(19) és errõl tanúskodnak a Popper Leóval folytatott levelezés Irmára vonatkozó passzusai is. A lélek és a formák esszéi – a Novalis-, a Kassner- és a George-esszé kivételével – végül is szintén azután keletkeztek, hogy Lukács és Irma útjai elváltak. Az egyik lehetséges olvasat szerint az esszék mégis mind Lukácsnak az “Irma-üggyel" kapcsolatos álláspontját, döntését igyekeznek hol így, hol úgy megfogalmazni, magyarázni, igazolni.
A lélek és a formák mellé Irmának valóban elküldött levél szövegét nem ismerjük, létezésérõl is csak Irma válaszából tudunk, de ismerünk egy fogalmazványt, amelyben Irma jelentõségének hangsúlyozása mellett furcsa oldalvágásokat is olvashatunk. Például: “Akkor azt hittem, hogy Önnek is jelent valamit [a kapcsolat néhány hónapja] – ma már nem. Tisztán látom, hogy nem lehettem Önnek soha több, mint egy véletlen konstelláció, egy elég kellemes kitöltése az Ön velem való reconvalescenciája utolsó periódusának."(20) A Naplóba viszont 1910. május 14-én ezt jegyzi be: “Most megint gyengeségnek érzem, ahogy Pesten Irmával »zártam«. Gyengeségnek – mert én még várok valamit (s neki sem lehet ez »elintézés«). S ha lett volna egy szép »leszámolás« és »búcsúzás«? Talán akkor is így volna. De: – abban a nagyon általános értelemben – »vége van köztünk« mindennek. Igen: köztünk. De: tõlem hozzá: nem. S ki tudja, mi tõle hozzám?"(21)
Ebbõl a néhány mondatból érezhetõ, hogy Lukács még másfél évvel a szakítás után sem tudott igazán dönteni az Irma-ügyben. Hosszas munkával azonban egy életre sikerült elhárítania a problémát: végleg a munkát, a majdan megírandó mûveket választva az Irmával kapcsolatos döntés helyett.
Popper Leónak 1910. december 10-körül írott levelében így összegzi Lukács a történteket: “Az Irma-esetnek most már énrám nézve az volt az életet eldöntõ jelentõsége, hogy volt valaki, aki a centrumomban talált, aki »az« élet volt nekem, aki minden gondolatomba, érzésembe bele volt szõve. És elment (és hogyan ment el?!) – és élek és mozgok. Az ilyenbe lehet belehalni, de ha túlélte az ember, akkor ennek vége. Az a fajta »szerelem«, ami ott volt – a szerelem mint az egész élet, hogy úgy mondjam – el van most intézve."(22)
Bauer Hilda, Balázs Béla húga, aki 1909 februárjától igen közeli kapcsolatban volt Lukáccsal, de baráti kapcsolatuk, a levelekbõl ez olvasható ki, éppen Irma emléke miatt nem volt kölcsönös szerelemmé kiteljesíthetõ, 1909. december 21-én ezt írja Lukácsnak: “Kedves fiam, ez nem gegenstandsfreie Liebe. Kezdek rájönni, hogy sohase is volt az, mert azért az árért mást is szerethetnél. Hiszen te nem a szerelmedtõl szeretnél szabadulni, hanem Õ tõle (ha ugyan akarsz) és nem tudsz. Hozzá van kötve a szerelmed és ezt úgy nevezik, az Erwin terminológiájával, hogy gegenstandsgebundene Liebe. Das ist das ohnmächtigste auf der Welt, da ist nicht zu helfen."(23) Ezt írta Bauer Hilda Lukácsnak, miután tiszteletre méltó tárgyilagossággal igyekezett kideríteni, mit is jelent Seidler Irma még jó egy évvel a szakítás után is Lukácsnak.
Naplójában nyíltan, de bizonyára nem minden szerepjátszás nélkül vall Lukács a szakítás után Irma iránti érzelmeirõl. 1910. május 29-én például ezt írja: “... miért volt, hogy olyan odaadó, olyan hajlékony és hirtelen, de a megütött tónushoz mégis hozzásímuló intellectusok mint Irma és Leo, (akit ma egészen így látok: és azt hiszem: helyesen) annyira használtak nekem? Azt hiszem, mert elég erõsek voltak ahhoz, hogy pontosan érzékeljék azt, amit gondoltam, de nem elég erõsek, hogy ha velem megindultak, más síkba forduljanak át. Viszont az õ lelki életük érzékibb és hirtelenebb az enyémnél, tehát az én – lényegében – asensualis, asexualis, rationalista élmény menetem nem jutott volna. Ezért volt minden olyan termékeny. És ezért meddõ mindenki mással. – És így csak most értem, mért oly végtelenül önzõ az én szeretetem: az, hogy Irma egyéniségét velem szemben meg akartam védeni. Mert õ úgy kellett nekem, ahogyan volt, én vesztettem volna, ha õ elveszti hozzám simulva az egyéniségét. – Ez persze annyira öntudatlan volt, hogy csak most jövök rá, mikor megállapítom, hogy nem kell senki, de õ használhatna nekem, ha itt volna. Használhatna – mert beszélnék neki. És ezért tudnék neki beszélni, míg másnak nem."(24) Ízlés kérdése, hogy ezeket a sorokat szenvelgõnek, giccsesnek tartjuk-e, a mögötte rejlõ érzés komolysága mindenképpen érezhetõ. – Más lapra tartozik, hogy mit kezdett Lukács ezzel az érzéssel.
Néhány nappal késõbbi dátummal újabb vallomást olvashatunk Lukács naplójában: “...amióta õ volt, tudom, hogy van lényeges dolog a világon, és hogy az enyém és a nekem elérhetõ nem az. ... Hálásnak kell lennem neki és az is vagyok, hogy ezt megismertette velem. Mert – végre mégis elképzelhetõ – talán végigéltem volna úgy egy életet »mint tudós« anélkül, hogy errõl sejtelmem lett volna. És akkor inkább... Olyasvalamit hiszek: találkozunk Firenzében az õsszel. Vagy egyszer ír nekem és úgy... Meglátjuk, addig? Dolgozni, mintha hetvenéves lennék legalább, mintha nem lenne másról szó a világon, mint egy pár essayt, legy pár könyvet megírni"(25) – írja Lukács 1910 júniusában. Októberben pedig, mikor megtudja, hogy Irma Pestre készül, örömmel írja Popper Leónak: “Jó nekem, hogy mire õ ideér, én már messze máshol járok, hogy én már csak emberi szánalommal nézem ezt a dolgot – annyira, hogy én már jóakaratú barátja is tudnék lenni..." – s közben sorra írja az Irma-esszéket. Tényleges baráti segítséget sem tud nyújtani Irmának, akinek pedig ekkortájt már igazán szüksége lett volna segítségre. Ezt mutatja az is, hogy Lukács Máriát is fölkereste egy alkalommal, amikor hiába próbált Lukáccsal kapcsolatot teremteni. Leveleiben Lukács fõként a munkájáról ír Irmának, valamint a tervezett baráti beszélgetésekrõl, ezekre azonban nem kerülhetett sor, s a jelek arra utalnak, hogy Lukács nem is akarta ezt az ígéretét beváltani. Már végleg eldöntötte, hogy a “mû"-nek szenteli életét, és úgy látta, ennek adott esetben emberi kapcsolatoknak is áldozatul kell esniük, Irma iránti érzéseit Lukács mûvekké szublimálta.
Seidler Irmáról, a házasságkötése utáni idõrõl a következõket tudjuk: a szakítás után bizonyíthatóan 1910 januárjában jelentkezik Irma elõször Lukácsnál, amikor elküldi neki a Mûvészházban rendezett kiállítás meghívóját – ezen a kiállításon az õ képei is szerepeltek. Ezután Lukács 1910 márciusában elküldi Irmának A lélek és a formák egy példányát, de ezt a lépését még legjobb barátja, Popper Leó elõtt is letagadja. A könyvvel együtt küldött levelet nem ismerjük, csak a tervezetet.(26) Irma röviden köszönetet mond a könyvért, s Lukács naplójából arra következtethetünk, hogy 1910 április végén találkoztak is: “este Irma. »Az asszony« – úgy érzem eltûnt már: nem kell, nem hat, nem tetszik. De egy (van) megmaradt: az asszony, a megváltó, a segítõ, a társ, a pár, a nekem rendelt. (Csak azt nem hiszem, hogy én is õneki.) Baj van: csak õ rá gondolok, õ segíthetne rajtam – vagy legalább elpanaszolnék neki mindent és ez is segítség volna. És más nincs. Rosszul megy minden. És nem kívánok senkit, nem segíthetne senki: õ igen. La bella donna della mia mente."(27) S ez a naplórészlet sem azt látszik bizonyítani, amit az életrajzírók többsége feltételez vagy legalábbis sugall: semmiféle adatunk sincs arra vonatkozólag, hogy Irma házassága eleve rossz lett volna, hogy õ igyekezett volna ezért mindenáron megújítani a kapcsolatot Lukáccsal. Valószínûbbnek látszik, hogy a megjelent, Irmának dedikált és lényegében róla szóló könyv tette labilissá a talán amúgy sem túl szilárd házasságot. Lukács is csak 1910 õszén írja Popper Leónak, fél évvel azután, hogy elküldte Irmának az esszékötetet: “Annál nagyobbak, úgy látszik, a bajok Irmánál. Láttam tõle egy freskóvázlatot P[olányi] Károlyéknál: van benne szép is – nem egészen jó. De: olyan, mintha Nagybánya és Réthy sohase léteztek volna. És ez nála (tudod, hogy õ milyen befolyások alatt él) rossz jel – a házasságát illetõleg."(28)
A Lukács Archívum 1911 februárjától kelt leveleket õriz Seidler Irmától, s ezek – összehasonlítva az évekkel korábban írott levelekkel – tartalmukat, külalakjukat tekintve mind arról tanúskodnak, hogy Irma lába alól kicsúszott a talaj. Házassága talán valóban nem volt megfelelõ megoldás a Lukáccsal félbemaradt kapcsolatra, de talán éppen Lukács késõbbi viselkedése, bizonytalansága húzta ki Irma lába alól a talajt. A levelek tanúsága szerint Irma ebben az idõben, miként Lukács is, kétségbeesetten igyekezett a “munkába", a festésbe kapaszkodni, és Irma kapcsolatokat, barátokat, fogódzókat is keresett. Lukács, mint már említettük, elvben és látszólag igyekezett volna segíteni, de ugyanakkor valójában határozottan került minden találkozást (1911 tavaszán hosszabb ideig Berlinben és Firenzében tartózkodott). Ekkor, két és fél évvel a szakítás után, már nem is lehetett szó a kapcsolat felélesztésérõl a korábbi formában.
1911. március 22-én megírja Lukács Irmának azt a levelet, amelyben kéri, hogy az esszékötet német kiadását nyíltan is neki ajánlhassa. A valóban elküldött levelet ezúttal sem ismerjük, csak a tervezetet: “...meg fognak jelenni ezek az írások németül (két régen tervezettel, nemrég megírottal kiegészítve) – engedje meg, hogy magának ajánljam ezt a könyvet, hogy ezt írhassam az elsõ lapjára: Irma von Réthy-Seidler, in dankbarer Erinnerung. A magyar könyvvel is ez volt már a szándékom, de nem lehetett. Akkor ahhoz annyi, és oly nehezen elmondható, oly könnyen félreérthetõ magyarázat kellett volna! De maga azóta olvasta ezt a könyvet és most meg fog érteni mindent. Meg kell értenie! Hogy a magáé ez a könyv, azon nem változtat még az sem semmit, ha megtagadná is a kérésemet. Azért íródott, mert maga megjelent az életemben és megint eltávozott belõle. Annak az idõnek, amelyet fiatalkornak szoktak nevezni, az én számomra ez volt minden tartalma. És ami értéket belõle meríteni tudtam, az mind benne van (amennyire erõm és tehetségem megengedte) ebben a könyvben, mindn más eltûnt, mintha sohasem lett volna. Ezt mind maga adta és csak maga adta – nem szabad visszaadnom magának?"(29)
Popper Leó, aki 1908, a közös olaszországi út óta csakis barátja szemszögébõl hallott a kapcsolat fejleményeirõl, ez idõ tájt figyelmezteti Lukácsot, nehogy “hazabeszélje" Irmát.(30)
Az “Irma-ügy" nyilvánvaló voltát tanúsítja Lukács Mária 1911. május 8-án, tíz nappal Irma öngyilkossága elõtt kelt levele, melyben többek között ezt írja bátyjának: “Tegnap Papával bent voltunk a 8-ak kiállításán és ott P[olányi] Cecil le fogta Papát és beszélt neki Rólad és az Irmáról. Hogy I. mennyire szerelmes beléd és el akar válni az urától és hogy ezt meg kell gátolni, mert mindkettõtökre nézve nagy baj volna. Én emlékezve a közelmúltban éppen I-rõl folytatott beszélgetéseink kapcsán igyekeztem Papát megnyugtatni és lebeszéltem arról, hogy õ írjon Neked és azt ígértem neki, hogy Neked úgy állítom majd be ezt, mintha nekem valaki mondta volna, akit nem akarok megnevezni. Dehát Veled szemben felesleges a komédiázás. – Én nem akarok indiszkrét lenni, és tudom Te nem is mondasz el soha semmit, ha idõnek elõttinek tartod, mégis nagyon kérnélek, írj nekem errõl a dologról, de úgy, hogy az megnyugtató is legyen. Bár én nagyon is jól tudom, Te mint gondolkozol, de mégis az elvek sokszor romba dõlnek. Tudom, hogy neked belsõleg, és a mi értelmünkben, mit jelent a karrier, és a dolgozni bírás, de azt is tudom, hogy I. milyen nagy szerepet játszik életedben. Papa nagyon odáig van és szeretnék tõled egy pár megnyugtató sort."(31) Talán nem tévedünk, ha feltételezzük: Mici itt – mindkét fél érzelmeinek ismeretében – finoman arrafelé igyekezett terelni bátyja gondolatait, hogy talán mégiscsak vállalnia kellene a döntést Irma mellett.
Tíz nappal késõbb, 1911. május 18-án este Seidler Irma a Margit-hídról a Dunába ugrott. Haláláról, öngyilkosságának módjáról, a nála talált tárgyakról a napisajtó részletesen beszámolt. A Pester Lloyd felsorolta például azt is, mit találtak a táskájában, és közölte a táskájában talált levél szövegét is: “Kedves Irmám! Ma délután sajnos nem jöhetsz hozzám. Elfelejtettem, mert azt akartam, hogy meglátogass. ... Szombaton 6-tól 7-ig otthon leszek. Herbert".(32)
Lukács ismeretségi körében nem okozhatott sok fejtörést, hogy ki lehet “Herbert". Irma ugyanis a halála elõtti utolsó hetekben, elkeseredett kísérletként, megpróbált Balázs Bélában támaszra lelni, ám ez a próbálkozás természetesen csak kudarccal végzõdhetett. Irma haláláig nem vált el férjétõl, errõl, ha más nem is, “Cecil mama" biztosan tudott volna. Irmát nem is említik sehol sem elvált asszonyként. 1911. április 28-án kelt levelében írt ugyan Lukácsnak arról, hogy meg kellene beszélnie férjével az esetleges válást, de néhány hét alatt ez akkoriban semmiképp sem realizálódhatott.
Lukács, aki néhány nappal Irma halála után, de nem amiatt érkezett Pestre, bizonyára értesült mindenrõl, Balázs Béla szerepérõl is, hiszen a Pester Lloydot a levelezés tanúsága szerint külföldön is olvasta. Balázs Béla is megírta ezt a három szereplõs történetet, és az írás meg is jelent 1911. november 30-án a Világ címû lapban – igaz, név nélkül.
Balázs Béla naplójában 1913 õszrõl, a Lukács és Ljena Grabenko között alakuló kapcsolat idejébõl a következõ bejegyzés olvasható: “Csodálatos, hogy abban a pillanatban, mikor benyitott, tudtam, hogy mirõl akar beszélni, holott semmi apropója nem volt, és miután 3 évig nem beszélt róla, semmi külsõ okom, nem volt feltételezni, hogy éppen most teszi szóvá. Irmáról akart beszélni. Izgatottan és zavartan járt fel-alá, köhécselt, én szívdobogva vártam. Végül azt mondta: meg kell ezt végre beszélni, mert nem szabad, hogy köztünk fontos dolgokban hazugságok és titkok legyenek. Én mindent tudok, ami Irmával volt. Én már akkor tudtam, és nagyon rosszul esett, hogy nem bíztál bennem annyira, hogy mindennek dacára velem errõl beszélj. ... Bennem ijedelem és fájdalom, szégyen, bûntudat, zavar, mindenféle háborgott, mégis boldog voltam. Akárhogy, de most túlestünk ezen, és szabadon lélegezhetek. És szabadon nézhetek Gyuri szemébe, aki az egyetlen, akivel szemben felelõsséget éreztem Irmáért és bûnösnek magam. ... Szeretett, és megbeszéltük, hogy sem Gyurival, sem mással szemben nem õrzünk meg semmit, ha tartózkodunk is egymástól. Csak magunktól vonunk meg örömet (tõle a legnagyobb boldogságot – így mondta) anélkül, hogy valakin segítenénk vele. Õ mindent tud, tudja, hogy Edité vagyok, de 2 hetet adhatok neki, az szép lesz, azt elteszi magának, egy emléket csak juttathatok neki is, és késõbb is mindig egymásnak hálás jó barátok leszünk. Így beszélt. Ezt visszautasítani nem volt jogom. Sejtelmem sem lehetett róla és neki sem!, hogy ez lesz a vége. Ezt írtam, ezt mondtam Gyurinak, és ez igaz is. Nem tudom, hogy egyet megírtam és mondtam-e: hogy Irmának ezek a gondolatai és szavai talán az én szuggesztióm alatt születtek?!" – írja Balázs Béla 1913-ban.(33) Semmi sem utal arra, amit pl. Heller Ágnes állít, hogy Balázs éppen a Lukács iránti barátság szentségére hivatkozva szakított volna Irmával.(34) Ezt még õ maga sem állítja.
1911. május 24-én, hat nappal Irma öngyilkossága után, Lukács ezt írja naplójába? “So arm ist keiner, Gott kann ihn nicht noch ärmer machen. Ezt nem tudtam. Most tudom: vége. Elszakadt minden kapocs – mert õ volt minden kapocs. És most csak czélközösségek vannak, és dolgok, és munka. Mert minden õ volt. Minden. Minden. Minden gondolatom virág volt, amit neki vittem, és öröme és értéke az volt: az övé – és talán meglátja és megörül neki. Egyszer (amikor még semmi nagy bánat nem volt, nagyon régen) beszéltünk errõl, és mondtam neki: úgy képzelem, hogy kell, hogy valami legyen, ha valaki ez lehet valaki életében, t. i. aki ez. Nem igaz. Nem voltam neki senki... És mert ez nem bírt belõlem úgy átáradni valakibe, hogy csak valamit is megkapjon belõlem – itt van a halálos ítélet az én existentiám felett. Nem lehetek soha senkinek semmi, és ha valaki netán nekem jelenthetne még valamit – menekülnöm kellene, mert bélpoklos vagyok, megfertõztethetem. De ilyenre nem kerülhet többé a sor. Most leszakadt minden szál. Most csak munka van – ameddig bírom."(35)
És hónapokkal késõbb, Irma és Leó halála után, amikor az addig magyarul írt naplót is németül folytatja Lukács, hiszen mindkét nemrég elhunyt ember egyértelmûen a magyar nyelvhez, a magyar kultúrához kapcsolódott, így ír: “...a lemondás, az egyszer már belülrõl lehetségesnek érzett fokozat feladása a döntés elõtt: bûn és frivolitás. Így hát minden lebeg tovább. – És érdekes: tavasszal azt hittem, erre az állapotra teremtettem, és csupán annyi történt, hogy ez az állapot nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé vált – és elbuktam. Van itt valami, amit nagyon alaposan meg kellene vizsgálni: nem ezáltal történt-e már meg a döntés, akkor ti. kiderülne, hogy minden korábbi hamis lebegés volt, lebegés a gyávaság, a visszahúzódás okán, ez azonban belsõleg annyira becstelen, hogy – öntudatlanul – mégsem mond le végleg, hogy bízik a lehetõségben, a vágyakozás tárgyában, mely mindig itt lehetne, de még sincs itt. Most nincs itt. Ez abszolút realitás, s vele szemben (minden realitás döntõ, minden realitás sors), ha mindez igaz, elbuktam. Quid nunc? Itt ostobaság volna az öngyilkosság: tautológia. Hát akkor mi a teendõ? Lemondani, s alázatosan kisebbhez fogni? Lehet-e már mist lemondani? Arra vonatkozólag, hogy ez volt a döntés, nem lehet döntést hozni.(36)N_36_
JEGYZETEK
1. Lukács György, Életrajz magnószalagon, 110.
2. Lukács György, Megélt gondolkodás, 51-52.
3. Lukács György, Napló – Tagebuch (1910-11). Das Gericht (1913). Sajtó alá rendezte Lendvai L. Ferenc. Budapest 1981. 66.
4. Heller Ágnes, “Lukács György és Seidler Irma". In: Portrévázlatok az etika történetébõl. Budapest 1976. 393.
5. Interjú Jánossy Ferenccel, Medvetánc, 1986. 4. és 87. I. 227. Az interjút késítette Hegedûs B. András, Kozák Gyula, Szabóné Dér Ilona.
6. Vezér Erzsébet interjúja Popperné Lukács Máriával, Kritika 1985/6. 29.
7. Réti István, IA nagybányai mûvésztelep. Budapest 1954. 325.
8. “Velence: az elutaznihagyás". Lukács György, Napló, 97.
9. Uo. 66.
10. Vezér ERzsébet interjúja Popperné Lukács Máriával, 1971. július 21-én. LAK
11. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, datálatlan, 1914. június. LAK
12. A pályadíjjal kapcsolatos doklumentumokat közli: “Az ifjú Lukács a kritika tükrében", szerk. Bendl Júlia és Tímár Árpád. MTA Filozófiai Intézet Lukács Archívum,Archívumi Füzetek IX., 1988. 31-35.
13. Alexander Bernát levele Lukács Györgynek, 1908. január 21-én. LAK
14. Lukács György levele Popper Leónak, datálatlan, (1910. december közepén). LAK
15. Weininger, Otto, Geschlecht und Charakter. Eine prinzipielle Untersuchung, 10. Auflage, Wien und Leipzig 1908. 395-6., ill. 398. (kiemelések tõlem, B. J.)
16. Seidler Irma levele Lukács Györgynek, 1908. október 1-én, LAK
17. Réti István, A nagybányai mûvésztelep, 246-248.
18. Ritoók Emma, A szellem kalandora, I-II. kötet, Budapest 1921.
19. Lukács György, Napló, 67-92.
20. Uo. 75.
21. Uo. 21.
22. Lukács György levele Popper Leónak, datálatlan )1910. december közepe). LAK
23. Bauer Hilda, Emlékeim, Levelek Lukácshoz. szerk. Lenkei Júlia. Archívumi Füzetek V. MTA Filozófiai Intézet 1985. 151. (Az idézet német része: “... tárgyhoz kötött szerelem. A legtehetetlenebb a világon, nem lehet rajta segíteni.")
24. Lukács György, Napló, 26.
25. Uto. 28-29.
26. Uo. 72-74.
27. Uo. 16.
28. Lukács György levele Popper Leónak, datálatlan, 1ö10. október 25. körül, LAK.
29. Lukács György, Napló, 80-81. (Az elküldött levélben a “régen tervezett" szavakat Irma “regénytervezet"-nek olvasta. Ld. Seidler Irma levele Lukács Györgynek, 1911. február 8., ill. Lukács György levele Popper Leóhoz, 1911. február 11. LAK.
30. Popper Leó levele Lukács Györgynek,, 1911. március 18-án. LAK.
31. Lukács Mária levele Lukács Györgynek, 1911. május 8-án, LAK.
32. Pester Lloyd, 1911. május 19., esti kiadás. A Temesvári Hírlap is közölte 1911. május 21-én Seidler Irma öngyilkosságának hírét, abban a számban, melyben Hauser Arnold méltatta A Szellem címû lapot.
33. Balázs Béla, Napló, elsõ kötet, 1903-1914. Budapest 1982. 617-619.
34. Heller Ágnes, “Lukács György és Seidler Irma". In: Portrévázlatok..., Budapedst 1976. 392.
35. Lukács György, Napló, 40-41. (német szöveg: “Senki sem olyan szegény, hogy isten ne tehetné még szegényebbé.")
36. Lukács Györg, Napló, 50-51.
