Most, hogy túl vagyunk mindkét aktuális Eb-selejtezőnkön (Románia, Feröer), ildomos néhány olyan felvetéssel élni, amellyel a két forduló között talán nem lett volna korrekt foglalkozni. Bár Nagy László, az Újpest egykori 25-szörös válogatott futballistája a Feröer elleni mérkőzés beharangozójában (Nemzeti Sport, 2014. október 14., 3. oldal) többek között megjegyezte: „Romániában mentálisan rendben lévő csapatot láttam a pályán, az viszont nekem magas, hogy Dárdai Pál kinevezésére volt szükség a szemlélet megváltozásához. Profi játékosaink vannak, Észak-Írország ellen is elvárható lett volna a hasonló hozzáállás..."
Nagy László fején találta a szöget, a megszerzett négy pont és a bukaresti mérkőzésen mutatott teljesítmény nem mond ellent a felvetésnek. Sőt!
Kicsit olybá tűnik a helyzet, egyedül Dárdai Pál a rátermett szakember a válogatott irányítására, holott Dunát lehet rekeszteni pro licences trénerekkel. Ebből az is rögtön kiderül, az edzői hivatás nem feltétlenül papírhoz kötött, még ha érthető is a kritérium.
Ugyanakkor felvetődik, a korábbi szövetségi kapitányok miért nem találták meg a posztokra a megfelelő játékosokat? Tudom, ez így sommás megállapítás, mert Egervári Sándor csapatáról a 2–2-es döntetlennel végződő románok elleni budapesti mérkőzésig ez nagyjából elmondható volt, aztán sérülések tizedelték az együttest, no meg az is baj volt, hogy légiósaink csapataikban nem kaptak lehetőséget. Az is nyilvánvaló, Dárdai kommunikációja unikum a magyar futball mismásoló közegében. Nem sumákol, a közvélemény elé tárja a problémákat, azt is megmondja, miként kezeli. Ezért nem vártam többet Feröer ellen, noha nyilvánvaló, a két csapat játékosai között a tudásbeli különbség ég és föld.
Dárdai megmondta, hiába lepte meg futballistái erőnléte, biztos benne, hogy a viszonylag nagy iramú bukaresti mérkőzés után változtatni kell az összeállításon, nem is egy helyen. Ezek után világos volt, hogy Feröeren nem lesz fáklyásmenet, a három pont a lényeg. Nyilván Dárdai elődei is tudták, hogy a magyar futballisták két egymást követő tétmeccsen képtelenek színvonalas játékra, mégis rendszerint áltattak vagy titkolóztak. Az is emlékezetes, Pintér Attila és Tomiszlav Szivics összekapott azon, hogy a szövetségi kapitány az összetartásokon meghajtja játékosait – igaz, máskor éppen ellenkezőleg az volt a baj, hogy egyesek a válogatott összetartásáról leeresztve érkeztek vissza klubjukhoz.
Dárdai azzal, hogy megdicsérte a kerethez érkezők fizikai állapotát, burkoltan a klubedzők munkáját ismerte el, holott korábban éppen az volt a vád, hogy a magyar kluboknál nem folyik szakszerű munka. És most felesleges azon vitatkozni, hogy ez úgy általában igaz-e vagy sem, Dárdai nem keresett indokokat, nem szított ellentétet egy elejtett félmondattal. (Abban is zseniális volt, ahogyan a válogatottságról több kapitánynál is lemondó Huszti Szabolcs távolmaradását kommentálta. Mondván a játékos annyira megsebzett...)
De nem tágítva az alapkérdéstől. Szomorú a helyzet, hogy Dárdai alkalmassága az edzői mezőny alkalmatlanságát bizonyítja. Még mentális téren is. Mert ahhoz nem kell szűk értelemben vett szakmai tudás, hogy a csapatunk ne teli gatyában játsszon, s úgy jöjjön le a pályáról, hogy a játékosokkal együtt – vagy helyettük – szégyenkezik az egész ország. Ugyan korábbi kapitányok is mondták, hogy bátrak leszünk meg támadunk, csak éppen a pályán ebből semmi sem valósult meg. Dárdai megmondta, hogy bátrak lesznek Bukarestben, s a második félidőben még támadtak is. A taktikánál a játékosok képességeit vette figyelembe, nem pedig mágneses táblán kiagyalt lázálmokat. Csupán egy példa (aki látta a meccset, többet is felfedezhetett): nem lehet azt mondani, hogy védelmünk a gyorsaságáról híres, a jobb oldalt leszámítva, nem nagyon kerültek mögénk.
Dárdai úgy álmodta meg a rendszert, hogy lehetőleg senkinek se kelljen egy az egyben versenyt futnia ellenfelével. S látva a csapat erőfeszítéseit, az is kiderült, a magyar szurkoló nem vár rögtön Aranycsapatot, futballunk mai helyzetében elég neki a tisztes helytállás is. De talán az is megkockáztatható, hogy leszámítva a válogatott csapatok krémjét, ez a magyar együttes képes lenne pariban lenni hasonló képességű (picit erősebb, picit gyengébb) ellenféllel. Ebben a selejtezőcsoportban ez különösen sokat számít.
Ám beszéljünk a másik oldalról is, a játékosokról. Az rendben van, hogy a külföldön játszóknak kicsit „lábszagú" lehetett Pintér Attila stílusa, de ne feledjük, Pintér előtt – zömmel ezekkel a futballistákkal – se jutottunk ki vb-re vagy Eb-re. Túllihegni nem akarom, de leírom: a látottak alapján a válogatottban hamar megtörtek a magyar átlagemberhez képest sokkal jobb körülmények között élő profik – akik a pályán mindennek tűntek, csak profinak nem. S (majdnem) ugyanezek a játékosok Dárdai Pál szavára egységes sereggé kovácsolódtak. Mi ennek az oka? Pali világosította fel őket, mit jelent a válogatottság? Régen rossz. Vagy azt gondolták, Dárdai tulajdonképpen közülük jött, már csak betyárbecsületből sem égetik le? Hogy Nagy Lászlót idézzem kérdőjellel: „Dárdai Pál kinevezésére volt szükség a szemlélet megváltozásához?"
Egy profi szemlélete nem a szövetségi kapitány személyétől kell, hogy függjön. Azt már megértem, hogy Dárdai ideiglenes kinevezése felvillanyozta őket, de könyörgöm, Pintér Attila egy szót sem szólt volna, ha az északírek ellen olyan góllal nyerünk, ami nem az általa megálmodott taktikai variációból születik... Senki sem tiltotta meg egyik játékosunknak sem, hogy jól futballozzon.
Nyilván Dárdai személyisége a legfontosabb ebben a kérdésben. Egyben rávilágít arra, a magyar válogatotthoz nem feltétlenül kell külföldi kapitány. Nem elsősorban szakmai szempontból, hanem a „többi" miatt. Amit Dárdai átad, azt csak magyarul lehet. Hiába pattogna Van Gaal ostorral a kezében az öltözőben, vagy tenné a megjegyzéseit maró gúnnyal Mourinho, nagyon úgy néz ki, a magunk problémáit magunknak kell megoldani. Tovább megyek: a mi futballistáinkkal. Mert hiába mondta volna a pirospozsgás Koeman, az óvatos Egervári vagy a vehemens Pintér, „ha Feröeren nyerünk, Finnországot is legyőzzük", nekik senki sem hitte volna el (na jó, Egervárinak csak-csak...), de Dárdainak mindenki elhiszi.
Ami a legfontosabb, még a játékosok is.
Nekem úgy tűnt, hogy az északír meccs edzőbuktató meccs volt (igaz az utóbbi fordulók alapján nem annyira biztos), de a lényeg, hogy Dárdait elismerik a játékosok, és ez a legfontosabb. Ilyenre nagyon régen volt példa, ha ez vezet eredményre hát hajrá (nem mellesleg nem kell drága külföldi sztáredző és honosítás sem)
A probléma ezzel viszont az, hogy a jövőbeli szöv.kap. választások kérdésébe egyre nagyobb súllyal fognak a labdarúgóink is beleszólni, közvetve vagy közvetlenül, hogy kit fogadnak el (tehát maguknak választanak főnököt). Itthon megtehetik,mert korlátozottak az erőforrások (nem kötelező, kevés minőségi játékos), nagy az alkuerejük. De ez nem csak magyar jelenség, sajna a pénz vezérelte foci-üzletnek ez egy mellékhatása, hogy elsőrendű a kenyéradó klubfutball, és csak utána a válogatott.