Szabadka, 187. július 14.

Kedves szeretett szüleim, jó testvéreim,
különösen mélyen megbántott Atyám!

Reszkető kezekkel ragadom meg a tollat, mert nem remélt öröm tölti el szívemet, hogy azok, kiket mindenkor imádásig szerettem, nem vetettek ki engemet lelkükből. Nagy bűnt követtem el, jól tudom, nem is merem magamat védelmezni. Szülőimet csaltam meg, bennem helyezett reményüket, terveiket tettem semmivé - egy meggondolatlan lépés volt ez, de attól fogva, hogy drága atyámat láttam játszani, s oly felségesen, s nővéremet Gizellát: minden percem, minden órám, gondolatom, vágyam, álmodásom csak az isteni művészet volt. Ezért örvendtem, hogy Pestre megyünk, hogy szeretett atyám színműveket ír, melyekben valamikor talán én is játszhatom, hogy egykor koszorúimmal imádott szüleim hajlékát egy kis templommá fogom változtatni. Mint annyian, én is követtem a múzsa hívó szavát, és ha száraz kenyéren és vízen kellene is élnem: boldogabb volnék e szép független pályán, mint a legdúsabb hivatalokon. Ma király vagyok, holnap koldus; ma kergetem a zsarnokot, holnap oltalmamba veszem az árvát; ma egy uzsorást adok, talán egykori lelketlen tanáromat, ki bár mindig a klasszikusokat emlegette, de azért a bőrt húzta le az emberekről; holnap az athéni szegény Timont játszom, ki mindenét kiosztja felebarátai között, hogy azoknak örömet szerezzen.

Mégis sokáig haboztam volna, hogy menjek-e, ne menjek szüleim beleegyezése nélkül, ha Lívia néni nem jő segítségemre, s nem bátorít és sürget, hogy csak menjek, mert minden nagy színész rendesen úgy szökik meg szüleitől. Ő is éppen így kezdte pályáját. Ne féljek - beszélni fog atyámmal. Drága Rafaellámat is Líviának köszönhetem, ő szerzette köztünk a találkozásokat, amiért örökre hálás is leszek iránta, de sőt az útiköltséget és ajánló levelet is ő adta a Holló-társulathoz.

Rafaellám ezerszer csókolja kedves jó szüleim kezeit, és élete legjobb céljának azt tartja, hogy önöknek hű engedelmes szolgálója legyen. Ő mos, ő főz, ő varr, ő táncol, ő énekel, ő játszik mindent; velem egészen úgy bánik, mintha gyermeke volnék, holott már van egy kis leánykánk, kit anyám nevére Ágnesnek kereszteltettünk. Egészen olyan, mint Gizella, szép, elragadóan szép, s olyan felséges drámai hangja lesz, mint Adrienne-nek.

Én drága szüleim boldog vagyok. Éppen nem érzem mit eszem, mit iszom, hogy ruházkodom - minden színész kissé gyengén öltözködik -, hogy holnapra lesz-e egy krajcárom: mert a művészet olyan, "mint a bűvös pálca egy suhintással teremt ott, ahol semmi se volt." (Lásd "A rab herceg" II. felv. 10. jelen. 7. sor.)

Mindezeknek dacára azonban még sem mertem volna írni, ha szeretett, jó anyám ezerszer megcsókolt soraival minket végetlenül meg nem örvendeztet. Elragadtatással olvastuk, hogy édes atyám vörösvásárhelyi követ, hogy e parlamenti fényes állása által úgy a Tükrön,mely közelebb érzékeny sérüléseket szenvedett, mint a mi sorsunkon is tetemesen változtatni fog. Kezeit csókoljuk, szeretett jó atyám, addig is, míg legforróbban személyesen megköszönhetjük e nagylelkű és meg nem érdemelt gondoskodását. Most előbb Bakalovics bácsiékhoz megyünk, Szabadszállásra vagy Paksra, de onnan sietve jogunk tiszteletükre lenni és menni. Bakalovics bácsinak jól megy, felesége a legszerencsésebb egyik vidéki igazgató, ki apám iránt ma is rajongó bámulással és szeretettel viseltetik. Velük fogunk Pestre menni drága szüleimhez. Nagyon szeretné, ha atyámnak valamelyik új darabját ő adhatná először. Azt mondja: Tarczali Tamás egy új magyar Molière. A miniszterfogók mindig zsúfolt házat csinál vidéken, de persze a miniszternél az ő felesége tudja csak adni a megszólamlásig híven és művészien. Való igaz. Láttam.

Köszönöm, forrón köszönöm, hogy szabad atyámat e magas és dicső pályán nekem is - a tékozló fiúnak - üdvözölni, ki ha némelyekben tékozló vagyok is, de a szüleim és testvéreim iránti szeretetben, hálában, engedelmességben minden érzésemet megőriztem. Azt akarom, hogy apámhoz méltó legyek, hogy jellememet mindig megőrizzem.

Szakmám a Szerdahelyi-féle víg szakma. Ezt csak atyám számára bátorkodom ide jegyezni.

Fogadja, drága jó atyám, a kitüntetéshez, a követséghez legőszintébb szerencsekívánatainkat (egy nagy vacsorát adott Rafaellám ez alkalomból a társaságnak, hol atyámra, a jeles íróra, rettenthetetlen szerkesztőre, törhetlen ellenzéki hazafira és követre a toasztoknak vége-hossza nem volt), fogadja bocsánatkérő kézcsókjainkat, valamint szeretett édes anyám is, és fogadják kedves nővéreim a felette boldog Aladárnak és nejének és leánykájának ezer csókját, és felejtsék el mindnyájan azt a sok, sok keserűséget, melyet lépésemmel tudom, hogy mindnyájuknak okoztam.

A Holló-társaság minden tagja kér, hogy hő tiszteletét szüleim iránt e levelemhez csatoljam. Ide csatolom.

Még egyszer, midőn a legalázatosabb tisztelettel és szeretettel kérnők drága szüleim bocsánatát és kegyes jóindulatát, vagyunk szerető gyermekeik, illetve, testvérei, és illetve unokájuk, kis húguk

Tarczali - színészi néven     
Szentpáli Aladár, és neje     
Fick Rafáella és             
Szentpáli Ágnes-Fedóra.

Ui.
Talán öt-hat nap múlva már kezeiket csókolhatjuk.

Aladár és Rafáella s Ágnes-Fedóra.

Kézről kézre járt a levél, könnyektől, főképp az édesanya forró könnyeitől áztatva, s a legszenvedélyesebb örömkiáltásokkal kísérve. Úgy, hogy majd alig akarták észrevenni azt a fináncféle, furcsa, városi egyenruhába bújt embert, ki kezében a hóna alatt papiroscsomóval méltán követelte a figyelmet.

- Wilhelm úr - fordult az egyik ember társához -, kérem, én mindent eligazítok, hagyjon magamra, várjon meg a városszolgákkal a kapu alatt. Ez az úr egy régi barátom, kedves társam, vele gyöngédebben is bánhatunk. Kipótolhatjuk egyebütt. Úgyis lesz alkalmunk bőven.

Wilhelm úr, miután tudtul adta, hogy ő is sokgyermekes családapa, és van szíve, bár ez törvényellenes, kihúzódott a folyosóra.

A szép levél okozta vegyes érzés, úgymint a bánat és öröm, most villámlásszerű hirtelenséggel a legélesebb fájdalomba csapott át. Az anya jajgatott, a leányok búsan nézték a bútorokat - a szerkesztő úr hozzáillő nyugodtsággal és komolysággal lépett a nagyon ösmeretes úriegyén felé.

- Ne vedd rossz néven, Tamás, én vagyok a szegény Bencze János, adóvégrehajtói biztos, tulajdonképp talán lefoglaló. Hogy láttam nevedet a kiírottak között, magam kértem el egyik hivataltársamtól ívedet. Nem akartam, hogy valami örves kutya a megszomorításon kívül még a saját gyomrára és torkára jól meg is sarcoljon. Gondoltam, meg is látogatlak, és mondok is valamit. Kérem, édes Ágnes (most már így beszélt), ne ijedjenek meg tőlem. De leülök.

A család kijelentette, hogy semmit sem fél, és hogy szívesen látják.

Tarczalinén azonban a bizodalmas címzés, mint valamely hideglelős borzongás úgy futott keresztül. Ilyen hitvány ember ilyet merészeljen!

Igen, akit exkuzálnak, mindenre el lehet készülve, és tanácslom, hogy semmin se ütődjék meg. Kacagjon, nevessen, hátha e bizodalommal a jó Isten kedvét inkább megnyerné! Egy exkuzált ember kicsivel följebbvaló e mostani időben, mint az, akit a hóhér kezébe lök az atyai igazságszolgáltatás.

Mert volt még egy kis seprőpálinka és kalács a háznál, és mert tudták, hogy Bencze János úr mindenféle italt szeretett Várhegyen: Tarczaliné az említett cikkeket az asztalra tette, és leányaival együtt távozott a szobából, magára hagyva a régi barátokat.

Két-három pohár után, felkérte János úr barátját, hogy kínáltatná meg Wilhelm urat is, mert az jót fog tenni.

- Hát hogy vagy, János? - kérdé Tarczali úr vendégét.

- Én csak vagyok, de te?

- Élünk.

- Te most teszed azt, amit én már rég elvégeztem: benyomulsz az adósságokba. Akinek háza van, mint neked, teheti. De elhiszem, neked sincs már házad?

- Nincs - s akkorát koppant ez a szó, mintha valaki egy súlyos terhet ejtett volna a földre.

- Földed?

- Eladtam. Kérlek, végezzünk.

- Te még most is kevély vagy, Tamás. Ugye, hányszor hívtalak szegény házamhoz? No, nem jöttél. Elfoglaltak a nagy emberek.

- Kérlek...

- Leányaim meglátogatták a leányaidat - no, amit tettek, megbocsátottuk, de bizony sokáig sajgott a szívünk. Pedig én is okleveles ügyvéd voltam, sőt, egyszer föllebb is. Látod, forog a kerék. Én sohasem haragudtam rád, mert tudtam, hogy jószívű vagy, csak a feleséged gőgös, ő is inkább a szülei után. Ne haragudj, hogy így beszélek, szegényeknek szabad őszintéknek lenni egymáshoz. Ha hallgattál volna reám Várhegyen, most nem így látnálak, de én, egy bukott ember, hogy adhatnék jó tanácsot. De legalább jöttél volna egyszer hozzánk, tudtam volna sokat mondani. Énrajtam akkor már sok kocsi keresztül ment. Azt hitted, hogy a leányaim rossz életűek, kereken tagadom: mind férjnél van, no, persze csak polgári házassággal. Itt Pesten különben sok nagy úr, író, bíró, doktor él polgári házasságban, de még olyan is, akinek törvényes felesége van. Tudod-e, hogy én úgy jöttem ide, mert - szóljak? vagy menjek?

- Szólj.

- Ezt szeretem. Úgy jöttem, hogy mondjak valami okosat. Leányaim örömest elviszik te leányaidat is jó helyekre, egyelőre csak polgári házassággal - aztán végleg is. Tudok egy fő főszerkesztőt, az évekig élt egy szolgálóval, most a cseh dáma méltóságos asszony; tudok egy jeles költőt, az is úgy tett, de tanárt, bírót, főembert, grófot. Nos? Úgy nézz engemet, mint a legigazibb barátodat, mint a szabadítót. Nyakig ülsz a bajban, maholnap semmid, híres barátaid elkerültek, megtagadnak, mint engemet; Tamás, Isten rendelése az, hogy a szegény, bukott emberen csak a szegény bukott segítsen. Rajtam is ez a Wilhelm segített, ki ugyancsak egyik leányomat bírja - polgárilag. Most van mit együnk, van ruhánk, kijárhatunk a zöldbe, megyünk a színházba, koncertbe, templomba, szóval megint emberszámot teszünk. Ne sírj, Tamás, szégyen ez, ha egy férfi sír, itt a kezem, mindent megteszek. Most azonban felírunk mindent - mert ez a parancsolat. Úgy eshetik, rendel az Isten embert, aki mindent kifizet. Mi apák, mindent megtettük gyermekeinkért, most tegyék meg ők a magukét. Isten törvénye ez. Igaz-e?

Tarczali minden ocsmány tanácsot visszautasított, és majdnem úgy taszigálta ki a bölcs Bencze János urat.

- Semmirevaló korhely! - zúgták mindnyájan.

- Részeg korcs! - hangoztatá e kemény ítéletet Tarczali.

- Inkább a Dunába megyünk! - nyögött a jó Tarczaliné.

- Vigyenek el mindent az utolsó rongyig... de... - lángoltak a leányok... de...

(Ez körülbelül néhány hét múlva meg is történt.)

Az erkölcsi érzés diadalmasan verte vissza a kísértéseket, és a Tarczali-család méltó volt arra a nagy megtiszteltetésre, amelyet nyomban elmondok.

December derekán az enyhe november által megkésett természet nem siethet jobban, hogy derekasan bebizonyítsa ennek a zord szónak a jelentőségét, hogy: tél, mint ahogy a sors haladott gyors futamban, hogy megmutathassa Tarczaliéknak, milyen annak a szerencsétlen embernek állapota, aki egy rossz órában eltévesztette pályáját.

Egykor - s ó, sokáig kitárt, barátságos házában, most komor, sötét, nyirkos Tó utcai hajlékában egymást érte a lefoglalás, végrehajtás, új meg új zálogolás. Hogy a szerencsétlen követjelölti fellépés a kauciót tökéletesen megette: fel kellett hagyni a Tükör szerkesztésével, legalább mint napilappal. Egy ügyes kis heti lapocskát csinált belőle - a túlságos bő kabátból sok nyirkálás által egy alkalmas gyermek-mellényt. Mikor először megjelent a Kis haza társadalmi, politikai, szépirodalmi és iskolai és egyházi s részben gazdasági lapocska, elejétől végig maga csinálta, ollózta cikkekkel, s egy megkezdett nagy regénnyel, melyből azonban csak tizenöt-húsz sort adhatott: a Tarczali-család hangos hahotában tört ki: nini! a kis törpe, a kis liliputi, a Babszemjankó, a Hüvelykmatyi! Egymásra néztek, amint azonban észrevették egymás szemében a csillogó és kitörni készülő könnyeket, félre fordultak!

Ó, hogy kacagtak! Talán maguk se tudták, mit kacagnak.

Tarczali Tamás kétszeresen, sőt ha volna a szónak értelme, hogy: tízszeresen, hát azt kellene mondanom, tízszeresen dolgozott. A leányok fordítottak, a mama az irónnal megjelölt részeket ollózta ki a lapokból, és ragasztotta hosszú, hosszú papírszeletekre. Tarczali pedig birkózott a főbb cikkekkel, a tárcával, és a kezdődő filoxéra ellen heves támadásokat intézett.

Az előfizetések mégis oly gyéren akartak gyülekezni.

Egy hónap múlva azt gondolá Tarczali: nem jó a cím: Kis haza. Igaz, a magyarnak, nagy haza kell. Széles birodalom, amilyen volt a Nagy Lajos és Mátyás dicső birodalma.

A lap homlokára új címet nyomatott tehát, nagy, kiálló betűkkel, minők egy sovány ember szájában a ferde, keresztbe rakott, hosszú agyarak:

Igazság.

Mindnyájan meg voltak elégedve a szerencsésen választott címmel, s a hatalmas, szálkás, farkos betűkkel. Néhány új előfizető jött is, de sok meg elmaradt, Igazság? de ki keresi most az igazságot? Írta volna ezt, hogy: Szerencse vagy a Magyarok istene vagy A nép zászlója vagy a Szent nép, Korbács, Sárkány, Tűz, Villámlás, Égdörgés - vagy bármit, csak ezt ne: Igazság - mert nem jár erre most idő.

Maradt csökönyösen a cím mellett, de nyomdát változtatott. Régebben olyan gyanú, hogy nyomdász-pénzeket, előfizetési pénzeket sikkasszon, titokban lapokat árulgasson, sőt, fele árban jó helyekre küldözgessen, meg nem fordult volna az eszében, ám a nyomor, szegénység, indulatossá, gyanakodóvá teszi az embert. Pénz nincs. Hát hol van? Megfogamzott lelkében a rettenetes gyanú, hogy itt visszaélés történik és szakított a nyomdásszal.

A Holbein- és Akasztófa-féle társnyomda még kevesebb eredményt mutatott fel. Gorombább is volt, és sokszor hetekig szünetelt a lap.

De a szörnyen megszorult család ez alatt sem vesztette el hitét, béketűrését. Tarczali két vígjátékon dolgozott: Az újmódi királyi tanácsos úr-on, sKerület árú-n. A kacagtató részeket fel-felolvasta, mialatt leányai az Eliz gyermekének készítettek némi apróságot, mivel Eliz megírta, hogy jő.

Egy szerencséjük volt: vendég, jó barát, művész, író, de még egy is többé föl nem kereste házukat. Gizella képzeletében néha meg-megvillant egy kép, egy szép, szőke ifjú ember: Fehér Károly. - Ha szeretett - tusakodék magában a boldogtalan szegény leány -, ha igazán szeretett, akkor... - És minden ablakuk alatt elrohanó árnyékban Fehér urat látta (ki rég megnősült már). Mikor maga volt, még kártyát is vetett az ifjú emberről. Sok, sok akadály, sok fényes dáma választotta el tőle! Egyszer se jött ki, hogy levelet ír vagy meglátogatja vagy elveszi. Semmi, semmi effélékből.

- Itt lakik Tarczali Tamás úr - harsant fel egyszer, de sokára, és nem mint írta levelében, pár hét múlva, az Aladár csengő, szép hangja, egy tavaszon a Tarczaliék kapuja előtt.

Még két más bérkocsi is állott az Aladárék szekere után.

- Itt lakunk - szöktek ki a leányok (ó, mily kopottak, soványak voltak!), itt, itt lelkem Aladár.

- Fiam! - hasította keresztül a levegőt az édesanya sikoltása - csakhogy még egyszer láthatlak egyetlen kedves Aladárkám!

- Ím itt nőm, Rafáellám, drága édesanyám és Ágneském - vitte kedveseit az ifjú, édesanyjához. Hát lelkem apám? hogy van? hol van?

A lelkem apámat már a Bakalovics bácsi és Bakalovics néni, a híres, vidéki tragika és direktorné szorongatta, ölelgette.

- Tetszik-é engem ismerni, uram? - kérdé bizodalmas, meleg hangon egy széles, nevettető szájú ember, én vagyok a komikus, a volt törvényszéki bíró.

Ó, hogyne ismerték volna egymást!

- Ezek nővéreim, Rafáellám - vitte Aladár nálánál vagy tizenöt évvel idősebb vastag, terjedelmes nejét Gizellához és Adriennehez.

Öröm, zaj, zsivaj, gyermeklárma, művészi deklamáció, vidám, kifogyhatatlan jókedvű társalgás töltötte be a szűk, s most igazán szűk helyiséget.

Még könnyesek voltak a szemek, jogosan fölháborodottak a szívek és elmék; még látszott a szegény leányok arcán a szégyen lángolása, és a szülékén a legmélyebb megaláztatás bélyege; még összevissza voltak hányva a bútorok, mely rendetlenség egyébiránt minden zálogolás alkalmával előfordul még ma is országunkban, főképp ahol a lefoglalandó tárgyak igen bizonytalan summát képviselnek; még lehetett látni, hogy itt, e felfordult, kis világban vagy táncoltak, vagy verekedtek, mikor Briczky úr, a még mindig hű munkatárs a szálas, termetes idegennel, ki ruhájáról ítélve, valami vidéki, katolikus szerzetestanár, vagy - tekintve az öltözet elnyűtt voltát, kéregető barát lehetett - mély alázattal és hódolattal behajlongott.

- Ó, istenem! - kiáltott fel a bánatból, amire csak a jó nők képesek, hirtelen a legvidámabb hangulatba csapva át Tarczaliné - főtisztelendő úr itt nálunk? mily öröm szegény házunkra, és megtiszteltetés.

Mert a főtisztelendő úr Késő Pál, a várhegyi első erdélyi irodalmi egyesületnek A nagy remények és várakozások társaságának (melyet azt gondolom most már egész Erdély ösmer, és csak jól talált címénél fogva is pártolni fog) tagja.

A leányok átölelték a derék férfiút, hiszen Várhegyről jött, az ő egykori, szép, kedves, boldog Várhegyükről.

Képtelenség volna azt a sok kérdést egyszerre adnom, mellyel az egész család a vendégre esett.

- Mikor? hogyan? itt ebédel? hozzánk száll? Nem eresztjük, főtisztelendő bácsi, kedves barátomuram, mint örvendünk, mily régóta nem láttunk már várhegyi embert, mindent elmond - ugye, bácsi?

És tovább is ostromolták volna a szeretetteljes kérdésekkel, de Késő Pál úr, mint olyan ember, kinek föladata, megbízatása vagyon, éspedig tudományos megbízatása: fölemelkedett üléséből, egy instáncia vagy részvétirat-féle papirost vett elő, s komolyan, a tárgy szentségétől áthatva szólott:

- Tisztelt Barátunk! Midőn e percben szerencsés vagyok kedves úrihajlékodban A nagy remények és várakozások társaságának megbízása folytán megjelenni, egy régóta már elvégezni kellett kötelességet teljesítek csak. Társaságunk ösmerve irodalmi érdemeidet, melyeket a Tükör nemes, erélyes szerkesztése, számos hatalmas vezércikkeid és fényes tehetséget eláruló vígjátékaid és közelebbről a politikai téren tanúsított jellemes, erélyes, megvesztegethetetlen eljárásod által - értjük itt a vörösvásárhelyi kalmár mandátum férfias visszautasítását - szereztél, és folyton szerzesz országunk, nemzetünk dicsőségére: egyhangúlag abban állapodott meg és határozta, hogy tégedet A nagy remények és várakozások társasága dísztagjává válasszon; engemet bízván meg, az erről hivatalosan kiállított okmány átadásával.

Viseld, törhetlen bajnoka az idealizmusnak s az eszméknek páncélodat diadallal, forgasd fegyveredet győzelemmel, és jusson mindig eszedbe, hogy van egy pont a hazában, ahol ösmernek, szeretnek, és ahol nevedet feledés soha is nem takarandja. Minket pedig A nagy remények és várakozások társaságának téged hőn tisztelő tagjait, tarts meg becses barátságodban.

Miután e fennkölt beszédnek egy hasonló szabású fennkölt válasz felelt volna meg, közkézre bocsátotta a díszesen kiállított okmányt. Elnök: dr. Szorítsd László, királyi tanácsos stb. stb. és titkár: Üveges Sámuel.

- Hát te, kedves barátom - kérdé Tarczali a kitüntetés boldogító hatása alatt -, te alelnök vagy? Hiszen a te idealizmusod teremtette e szellemi tűzhelyet?

- Nem, én köztag vagyok csak. Én már mindentől elkéstem, úgy iparkodtam!

- Hogyan? mikor elnöknek kellett volna lenned.

- Addig válogattam be - mosolygott Késő úr - halálos ellenségeimet, addig fűrészelgettem le nagy kitartással magam alatt minden erősebb ágat, amíg Szorítsd szerzett meg minden befolyást, hízelgő alázatossággal.

- Talán a királyi tanácsosság is - bámulom ezt a szerencsés embert. Ugye?

- Nagymértékben ott volt az argumentációban. Régi ének barátom: Hos ego versiculos feci. Pedig társaságunk emelésére még egy gyönge krajcárt sem adott. Testamentumában - mondogatja - fog megemlékezni. Hanem egyet addig is megtesz és megtett: gyűléseinken nem alszik. S ez már, sokan mondják, valóságos vívmány. Alelnökünk Czilley Béla.

A nők mind a várhegyieket kérdezték, hogy van ez, az? - Tarczali meg folyvást a nevezetes társaság fényes nevű tagjairól és jeles működéséről kérdezősködött. Hogy mivel köszönje ő meg? Talán személyesen, úgy lenne illő...

- Mihályfi virágzik, ő a polgármester. Bokros az ő borait javítja most, Bethlehem főember, minden pénzes hivatalocska az ő kezei közt van. Vörös úr teszi a tanácsosokat, István bácsi kitűnő vezető... a papok... ah! minden jól van.

- Minden megfordulhat még! - mondogatá reménnyel Tarczali úr, egy fejjel magasabbnak érezvén magát - az erdélyi díszokmány birtokában.

Ide járult az, hogy Halmos Béláék is megérkeztek Várhegyről szerencsésen, magukkal hozva két szép szőke fiacskájukat, Tamáskát és Béluskát.

Eliz valami nagyon-nagyon szomorút hallott Késő Pál főtisztelendő úrtól, hogy nemcsak a nagy szegénység itt már a baj, hanem az édesapa lelki állapotában olyan változás is történhetett - különben -, mondá a főtisztelendő úr Halmoséknál, én egész életemben úgy láttam, hogy a becsületes, szegény ember agyában mindig van egy csomó bolondság.

Ez, ez az egyetlen körülmény zavarta csak meg a legteljesebb derültség összhangját. Eliz mind szüntelen apja sarkában volt, örökké kémlelte, mint a lábadozó nagy beteget, át-átölelte, és sűrű, zápor csókjaival a jó asszony ki akarta szívni atyjából, mint a sebből a mérget: azt a megnevezhetetlen valamit.

- Édesatyám, fáj a feje? úgy lehajtja...

- Nem fáj, leányom.

- Tudja-e, atyám, hogy Várhegyen még nem felejtették el? a kevély, részeges Mihályfi helyett ma is megválasztanák. Az öreg báró a múlt pénteken is kérdezte, hogy van az én kedves Tarczalim? Apám édes, mondja, maga olyan nehezen lélegzik. Igen nyirkos szobák ezek. Béla emeletet húzott a házunkra, ott fenn apám jól ellakhatnék.

És simogatta, ujjaival fésülgette Eliz az ősz ember ritkás, gyér haját és hosszú, fényes, szürke szakállát. - Ne írjon apám olyan sokat.

- Hadd el, fiam Eliz, menj ki a kisgyerekekhez, látod, be kell végeznem A királyi tanácsost. Aladár jutalomjátékául választotta.

- Ne írjon, édes jó apám, most is milyenek a szemei.

- A szemeim? - nézett vérbe borult, künn ülő, nagy szemeivel Tarczali - az én szemeim, leányom, jók. Ó, a szemeim miatt még akármennyit dolgozhatnám.

- De a feje zúg.

- Zúg, leányom, zúg - de csak mint az erdő -, s mosolygott.

- Schwarcz Kóbi azt mondja, hogy ha apám éppen akarná, szívesen visszaadná a házunkat, részletfizetésre. Még megvannak az öreg batul- és pojnyik-almafák, csak a szőlőlugas pusztult el.

- Azt szerettem legjobban.

És írta a vidám, kacagtató jeleneteket a hiú, pöffeszkedő, üres fejű és vénember létére, erkölcstelen királyi tanácsosról, ki támaszul fiait és vejét mindenütt maga mellé rakja bizalmi hivatalokba.

- A nagy rétet visszaváltottam, a két bivaly is nálam van, csak a lovakat vitték el Bukarestbe. De abból a fajból is lehetne még kapni. Ugye, édesatyám, visszajő velünk? Ez a levegő nem magának való. Lássa, a feje mindegyre mozog. Bethlehemék se olyan rosszak már, mióta a fiuk leesett a háztetőről és megbolondult. Egészen mások, jobb szívűek. Apa?

- Mondjad csak, Eliz, hallok én mindent, csak sietek ezzel a darabbal. Aladárnak, szegénynek, szüksége van egy jövedelemre.

- Hallotta-e, apám, hogy a kevély Vörös Károlyt is hogy megverte a jó Isten?

- Mondjad csak, Eliz.

- Addig evett-ivott a gazdag sóhegyi papnál, és forgolódott a felesége körül, hogy a pap behúzta nagy váltókra, s most megbukott, és Vörös uram vagy ötezer forintig jajgathat. A sok ingyen-ebéd jól felkerült. Apámért van ez is. Ó, az Isten mindenütt és mindenért megfizet.

- Hát én kit bántottam? - csapta le hirtelen a tollat Tarczali. - Nem tudtam visszaszerezni az erdőt? Ha leszavaztak, megbuktattak, ha a hátam mögött kiegyeztek a gróffal.

- Nem apám, apám senkit se bántott.

- Csak, csak - nyögé az apa, de csendesebben -, hanem visszaszerezhetnék még én mindent. Talán csak nem hagyja az Isten, hogy anyátok koldusbotra szoruljon. A leányok - azok majd segítenek magukon, elmennek Aladárral, menjenek is, hogy soha ne lássa őket várhegyi ember. Jó színésznők lesznek, ha tanulnak.

- Egyik se fog az lenni, apám. Mindnyájan hozzánk jönnek.

- Már el is szerződtettem őket - nyitott be a végszóra Aladár. - Mindnyájan a Bakalovics társaságában leszünk, éspedig elsőben is Erdélyben fogjuk bemutatni A királyi tanácsos urat, egyenesen Marosvásárhelyt, ahonnan a legnagyobb magyar színésznők kerültek ki valaha. Ott senki sem ösmer bennünket. Onnan aztán néhány játékra átmegyünk Várhegyre. Nono, ne hadonássz úgy, Elizkém, a kezeiddel, mert "Művész hazája széles e világ."

Bakalovicsék is behúzódtak a vitatkozásra.

- Nos, hogy állunk a darabbal, Tamás? - kapott a kézirathoz Márk bácsi.

(Már csak Tamás lett a tekintetes, Nagyságos és Méltóságos úrból?)

- Pár jelenet van még hátra - a tanácsos úr teljes együgyűségének, ravaszságának, lelketlenségének és undok nepotizmusának kiderítése és nevetségessé tétele. Azon gondolkozom, hogy ennek az önző, színeskedő, erkölcstelen fráternek hogy ránthatnám le az álarcát. Megdorgáltatom a házasságtörő fiával, aki a vén gonosztevőt nyomon kapja, és éppen saját szeretőjével, kit apja rendőrileg üldöztet.

- Ah, ez Molière-i lesz - kiált föl Bakalovics. - Azt a vén gazembert én fogom játszani, én éppen ösmerek egy olyan kegyes iskolai és egyházi kultúrfarizeust. Nagyszerűen fogom portretírozni. Megörökítem, halhatatlanítom.

S Bakalovics úr olvasta, és rögtön játszotta a modern Tartuffe-öt, hogy a közönség, sőt maga Tarczali is szíve teljességéből kacagott.

- Lelkem, lángeszű barátom - ölelte át protektori módon Bakalovics úr a szegény vígjátékírót -, neked nem szabad társaságunktól elmaradnod. Te nekünk valóságos tőkepénz leszel, és mi legszorgalmatosabb forgatóid, kamatoztatóid. Gyermekeidet dúsgazdagokká teszed, s nevedet beírod a halhatatlanok panteonába. Új Molière, előre is üdvözöllek. Amáliám, öleld meg és csókold meg ezt a nagy embert, és áldd az Istent, mikor Várhegyre intézte lépteinket. Most már nem bánom, hogy életem egy rövid szomorú szakaszát mint biztosítási ügynök vergődtem által, elfelejtem a sok kilökést, megaláztatást, cigánykodást, és hogy annyi nyomorult szegény embert behúztam a dicső Glória nagyobb tisztességére, mert egy gyémántot találtam utamban, mert fölfedeztem a magyar Molière-t.

- Uraim - fordult, mintha a színpadon lenne, az egész társasághoz -, ma mindnyájan az én vendégeim lesznek, s az ős fogadóban "A két bakokhoz" - a nagy költő tiszteletére egy díszvacsorát adandok.

Harsogó éljen és rivalgás, kézszorítás, ölelés, csók - s minden oldalról - rekeszté be a jelenetet.

Lefolyt, minden lefolyt.

A nagy díszvacsora is lefolyt; a szép, pesti élet is lefolyt; örömök; álmok; remények; küzdelmek; megaláztatások; mellőztetések; hálátlanságok; barátságos eszem-iszomok; pénzkéregetések; végrehajtások; lapmegbukások; félbenhagyott tárcák; megkezdett regények; gazdasági, pénzügyi értekezések; házbér nem fizethetések; a holnapi kenyér, sőt só miatti aggodalmak is mind, mind lefolytak rendszeresen az élet széles, hol apadó, hol túlon-túl megáradt folyamán.

A Tó utcai sötét, nyirkos, penészes lakás - ha valamely fejét elvesztett polgármesternek, papnak, alispánnak, sőt, bármely nagy családú aranykeresőnek szüksége volna reá -, tehát íme, üresen áll. Semmi, semmi sincs benne, azon a néhány lézengő, görbe hátú svábbogáron kívül, mely éppen arra való csak, hogy legyen aki az ily lakót kedélyes mosollyal fogadja.

Tarczali Tamás úrék leszerelték magukat lehetőleg az utolsó rétegig, kielégítettek (mert Pest egyáltalán nem ért tréfát) mindenkit, mészárost, szatócsot, egy csomó zugzálogházat, s egy hajónagyságú, de legrégibb divatú omnibuszon a Bakalovics-Farkas társasággal egy kora reggelen, de most felséges, szép reggelen, kieveztek a keleti vasúti induló-palotához.

Még akkor csak a hordárok, gyalog mesterlegények, skatulyás szakácsnék, szemérmes, de éber szemű szobaleányok jártak-keltek, a széles, virágos udvaron, s királyi teremszerű váróteremben.

- Ez aztán a terem, teringettét - kiáltott fel, mintha csak a sajátjában, Bakalovics úr, vállaira csapva Tarczali Tamásnak -, micsoda? ugye, ha ilyenben tarthatnánk vagy tíz előadást? Meghiszem azt! A királyi tanácsos úr csak bár három nap töltené be a termet, adnék olyan honoráriumot, Tamás, hogy olyat a pesti Nemzeti Színház intendánsa sem adott soha.

Kettő-hármat köhentett Márk bácsi, de akkorát, hogy egy főhordár beszaladt, nem lőtte-e magát agyon valaki.

Bolond! hogy lőtte volna, s ilyen jókor reggel, ily felséges teremben? Tán az élet olyan olcsó?

Bakalovics úr észrevette a hatást, s a művészek mindnyájan nevettek, a Tarczali leányok is - mivel már színésznők lettek - kötelességüknek tartották kacagni, s a vastag Szentpáli Aladárné is készült tele torokból nevetni, csak hirtelen tisztába akart jönni előbb azzal a nagy darab kaláccsal, amelyet Fedórájával már az omnibuszban kibontott és fölszelt.

Egy dühös, pöffeszkedő segédprofesszor nem nagyobb hatalom tanítványai előtt, mint egy színigazgató, ha az talán csak nője firmája alatt igazgató is.

A színészek, színésznők tehát jókedvvel nevettek.

Tarczalinén azonban ijesztő búskomorság vett erőt. Szüntelen férjét nézte, aki izgatottságában nem találta helyét.

Talán félt, hogy kijönnek az írók s meglátják?

Nem volt lehetetlen, sok íróban lakik nemes szív. Hanem szerencsére nem jött ki egy is.

- Kolléga úr - fogta karon a volt bíró, most jeles vidéki komikus Tarczali Tamást -, kérem, csak hidegvér. Ön jelenben sokkal jobban áll, mint a színi világba beléptemkor állottam én. Kedves leányai végezték a színi képezdét, s így kész színésznők, rögtön fizetésbe esnek, míg az én leányaimnak mosni, súrolni is kellett, nője pedig éppen megbecsülhetetlen kincs. Mint jegyszedő és pénztáros csinos fizetést kap azonnal. S ön mint színész és színműírótársaságunknak dísze, kincsbányája leend.

- Színész egyelőre nem akarok lenni.

- Pedig minden nagy színműíró színész is volt egyszersmind: Shakespeare, Molière, Katona, Szigligeti, Szigeti...

- Majd meglátom, csak olyan helyt nem játszanám, ahol ösmernek...

Bakalovics úr közeledett, abba kellett hagyni a társalgást.

Jöttek-mentek az utasok, hévvel, zajjal, urak, katonák, földbirtokosok, gazdatisztek, s a szegény Tarczaliné egy sarokban, megmaradt csekély bagázsija mellett oly kicsinyre húzta össze jól megsoványodott termetét, amint csak lehetett. Reszketett, hogy valaki ráösmer. Mindegyre intett szemeivel Gizellának, ki egy fiatal színésszel a legderültebb érzéssel beszélgetett, hogy ó, te, te!... ugyan ne kacagj annyit.

Miért ne? hiszen talán csak nincs temetés?

Örüljön. Egy fiatal szívnek ez az áldása, sőt, kötelessége.

Isten csak akkor szomorodik el az egekben, hol vég nélküli az öröm, mikor a fiatalok is elvesztik itt alant a reménységet.

Aladár is örvend - ő "stand"-ban van, s titkon egy kucséberrel játszik, s lépten-nyomon osztogatja a szép citromokat a nőknek, s csókolgatja az ölében ugrándozó Ágneskéjét.

- Cegléd, Nagyvárad - kiáltja a konduktor. - Csucsa...

Igen, igen, a szép Erdély, a dicső, kis, regényes, bérces haza!

Mint egy erős villanytelep folyama járta át e szó: Kolozsvár, a Tarczaliék szívét, főképp a Tarczali úr és Tarczaliné asszonyság dobogó szívét.

Isten vajon velök lesz-e? Látnak e még jobb világot? Erdő, mező, halom, völgy, rét, intenek-e még feléjök? Maros vize, Szamos vize, rájuk ösmernek-e vajon?... S a várhegyi szép temető, búbánatot feledtető, ad-e enyhelyt szíveiknek.

- Beszállani, beszállani.

S döfik-tolják az utasok egymást. Valami el ne vesszen, csak bot, esernyő, pipa s valami féltős kincs el ne vesszen. Most az a fő: valami el ne vesszen!

A mennyország kinyitott kapujára rohannak tán egykor majd így az emberek. Kedves utasaink addig kifliztek, söröztek, daloltak, tréfáltak, nevettek, deklamáltak, míg vasúton s tengelyen jól el nem gyötörték magukat - s a révparton - a szép Várhegyen ki nem kötöttek.

- De Várhegy! - tette össze kérőleg Tarczaliné kezeit Bakalovics előtt.

- Azt gondolom, nem édes Tarczaliné a direktor, hanem én - ezt jó lesz egyszer mindenkorra megjegyezni. Aztán ne féljen, nem szállunk most is magukhoz.

S úgy nevetett, hogy minden törött foga kilátszott.

- De Tamás - esdekel Tarczaliné, férje forró fejét borogatva.

- Neki A királyi tanácsos-ban úgysincs szerepe. Első darabnak az megy. Játszik Gizella, Adrienne és én. Második darab lesz Lear király, a címszerepben férjemmel.

- De férjem nélkül? - kulcsolta kezeivel majdnem át a Bakalovicsné térdeit.

- Mindenesetre a kedves férjével adjuk. Tetszik, asszonyom? Úgy látom, mi nem ismerjük még egymást. Meg fogunk ismerkedni - sziszegé Farkas Amália úrhölgy. - Első a társaság érdeke, a pénztár. Maguk, édes Tarczaliné, négyszáz forint előleget kaptak már, és élni akarnak. Mondja meg, miből és miként vélik ezt kiegyenlíteni? Gizella nagyon sovány és szeszélyes, Adrienne elég jó termetű, molett, kedves leány, de szépség dolgában igen gyengén áll. Ön nem játszik, legföljebb a pénztárnál foglalhat helyet. De ha akarja, ettől egyelőre fölmentem. Ne higgye, hogy nem tudom fölfogni helyzetüket. Adott-e Halmos úr önöknek csak egy krajcárt, pedig a vejük?

- Férjem nem fogadta el. S én is inkább meghalnék, semhogy mindjárt rájuk szoruljak. Varrok, dolgozom, főzök vagy mosok, csak nem fogok senkitől semmit elfogadni.

- Igen helyes. Férje is így vélekedik, s épp ezért ígérte meg, hogy Learban föllép, mert ha föl nem lépne, ez, asszonyom, igen végzetes csapást mérne társaságunkra, s önökre főképp.

- De miért Várhegy először is? - küzdött a jó asszony szégyenével és aggodalmaival.

- Itt biztos a bevétel, a tele ház, a régi érdeknél fogva. A Tarczali-családot itt mindenki megnézni néhányszor - azután tovább megyünk. Nem rossz kis város, öt-hat előadást megbír.

Tarczali fölvetette szemeit, és ki tudja minő rettentő belső harcok után, mosolyogva mondá:

- Édes jó Ágnes, semmit se szégyellj, mi nem vagyunk többé Tarczaliék, azok meghaltak: mi egy család vagyunk, amelyik élni akar. Játszom, mindent játszom, válogatás nélkül.

- Ezt szeretem, kedves apám - borult Aladár atyja vállára -, lássa, ez illik egy bölcshöz és költőhöz. Ami elmúlt, az elmúlt; királyok lettek már iskolamesterek, mért ne egy polgármester: színész, aki különben költő is?

Dadogott valamit Tarczali, s kékülő ajkán egy mosollyal kísérte.

- Hát úgy lesz - rontott be felfújt képpel s egy nagy horgas bottal Bakalovics Márk úr a vendéglői szobába, Tarczaliékhoz -, hogy az egész város ég a vágytól, minél előbb látni Tarczali Tamást, mint színészt. Lelkem drága barátom, te most nekünk megmentőnk, messiásunk lehetsz. A te neved, kincs, érted-e ezt? Egy nappal, vagy ha akarod, míg jobban lesz - csak múló izgatottság - két nappal később kezdjük meg az előadást. Legyen az első darab Lear, s a jutalomjáték, a feleségem jutalomjátéka A királyi tanácsos úr. - Jó?

- Nem akarok személyemre nézve semmi kivételt tenni. Parancsoljatok.

- Nagyszerű! - kiáltanak a színészek; némelyek ölelgették Tarczalit, s Bakalovics finom borral kínálta.

Új falragaszok hirdették tehát még aznap, hogy

Magyar színészet Várhegyen

A Bakalovics-Farkas dráma-, vígjáték-, népszínmű- s operette társulata.

LEAR KIRÁLY

Világhírű felséges tragédia. - Várhegyen először. Öt felvonás.

Írta: Shakespeare. Fordította: Vörösmarty Mihály.

Személyek

Történik: Británniában.

Minden kéz és minden láb megmozdult a városban.

Mihályfi, a polgármester és Czilley Béla, a helyi lap szerkesztője, konferenciát hívtak össze, melyben határozatba ment, hogy Tarczalit kifütyülik, mint aki az erdő elvesztése által méltóvá tette magát a város megvetésére. Ennek azonban a legmélyebb titokban kellett maradnia. A többi Tarczali menjen, vergődjék, mégis őket senki is ne inzultálja - ők ártatlanok.

E, csak nem is sejtett határozattal szemben, a beteg Tarczali Tamás a legnagyobb erőfeszítést tette, hogy jól játsszék, s megmutassa, hogy egy becsületes embernek - akárhova rendeli a sors - meg kell állnia híven a maga helyét.

Az egész város ott akart lenni a kis teremben. Valóban ember ember hátán állott, egy tűt nem lehetett volna leejteni a földre. Bakalovics Márk gyönyörteljes érzettel dörzsölgette kezeit.

- Egy tigris, egy elefánt, egy muzsikáló oroszlán nem hajtana többet a kasszába - mormogá Lear királyi palástjában -, mint Tarczalim. Valódi szerencseképpen adta az isteni gondviselés. Hátha még A királyi tanácsost adjuk, akinek, azt mondják, a portréja itt tartózkodik a vidéken. No, csak szép napjaink lesznek - tüzelé a társaságot a direktor.

Sört adatott Tarczali Tamásnak. - Igyék, megérdemli. Igyék jól.

Végre, sok dörömbölés után - a kis, rongyos, kék függöny, egy irtóztató kövér, félmeztelen asszonnyal, ki Pannónia volt, s széles, húsos szájával, mintha nevetett volna - felgördült. De nevetett is.

Ünnepélyes csend...

Lear recsegő hangon kiosztja leányai közt birodalma tartományait.

A két Tarczali-leány kapott egy-egy tapsot s csokrot, a Halmos Béla segédeitől és tanoncaitól.

De minden szem és minden fül a polgármestert kereste és várta.

Tarczali Tamás - a most már nemcsak műkedvelő, mint egykor épp e helyt, hanem valóságos szerződött színész -, ott ült a színfalak között valami lepedőben. Neki is meg kellett volna már jelennie az első felvonásban, hanem Bakalovicsné Farkas Amália, ki mint sok direktorné, viseli a terhes tisztet, társaságának egyszersmind dramaturgja és főrendezője és korlátlan parancsolója is volt, úgy rendelte, hogy Tarczali csak a második felvonás dereka táján jelenjék meg, mint az üldözött Tom, a szegény koldus Tamás. Addig pedig jelentse a rendező, hogy elháríthatatlan és hirtelen közbe jött akadály miatt Edgard szerepét Száva úr adja.

Így is történt. A közönség, hogy rögtön nem láthatta, akiért jött, mormogott. Mihályfiék és Czilley úrék meg felfüggesztették odáig a füttyöt.

Ez a nem várt körülmény is izgatta az ismerősöket, kik különben teljes élvezettel gondoltak arra, hogy a kegyes, büszke, fennlátó, még főispánságra is néző, és minden elöljárójával összevesző volt polgármester, hova - teremtő Isten, hova is süllyedt! Csak rágondolni is szégyen és gyönyör!

A nagy közönség egyetlen fej volt, meredt nyakkal és ezer szemmel.

Lear, a szerencsétlen agg király, vakon rohant egyetlen jó leányának, Cordéliának, kitől nemcsak jogos osztályrészét vonta meg, amért nem tudott és nem akart hazudni, hanem még kérőit is szerette volna oktalan dühében elmarni a háztól.

Lear:
Jaj annak, akit késő bánat ér.

- Igaz - mormogja magában zúgó fejjel Tarczali. Jaj annak!

Lear (a méltatlan bánásmód miatt sírva, és fejét verve):

Oh Lear, Lear, Lear verd e kaput,
Mely dőreséged előtt utat nyitott
Midőn eszed kiment...

Nehéz sóhajjal kísérte Tarczali a vén őrjöngőt.

Jött a rendező.

- Tarczali úr, jelenete van, még ezt a pohár sört küldi Bakalovics úr.

- Nem iszom - utasította el magától a habzó poharat.

Leveti lepedőjét, s a második felvonás harmadik jelenetében kilép a színre.

- Ah istenem! - fogják be szemeiket a nők, hogy ily rongyban látják azt az egykori boldog, deli embert. (Hiszen csak játék!)

A férfiak, a régi választók, barátok, vendégek borzadállyal nézik a nyomorultat - (és még Mihályfiék is) viharos tapsban törnek ki. Percekig nem akar szűnni a taps, az éljen, a tombolás, de itt-ott belesüvölt a Czilley Béla indítására a fütty is, mintha a szél ordítana csak.

Edgar: (egy fenyéres vidéken.)

...Egy faodú

Rejtett el a hajtók elől. Csak egy
Rév sem szabad. Nincs hely, hol rendkívüli
Vigyázat és őrség lesben nem áll,
Hogy elfoghassanak...

Szándékom a legaljasabb s szegényebb
Alakba búni, melyben valaha
Embert az ínség és megvettetés
Barmok közé alázott. Arcomat

Bepiszkolám, egy durva ágyterítő
Ágyékomon...
Így szállok szembe széllel és az ég
Minden dühével, nyíltan, csupaszon.

- Sír, ah, amott - fordul a közönség egy pontra -, a leánya sír, a kereskedőné sír...

Szegény Tamás! ez mégis valami.
Edgár most semmi. (El.)

A nép tapsol, tombol, ordít, dörömböl; Tarczali! Tamás; lássuk; ki vele! a polgármester! Éljen. Halljuk. Tarr-czal-liii...

- Barátom - fogják körül Tarczali Tamást a pihenő színészek -, nagyszerűen festettél. Soha pompásabb: szegény Tamást.

- Edgár most semmi - mormogja leütött fejjel, sötét, zavaros szemekkel Tarczali Tamás -, Edgár most semmi...

- Atyám az istenért - szökik hozzá Aladár -, jelenése van. - S vonszolja magával.

- Edgár most semmi - szaggatja lepedőjét, rongyait Tarczali Tamás. Jön dühösen Bakalovics Lear.

- Hát ez micsoda? - ragadja vállon a tántorgó Edgárt. - Verd ki, barátom, azt a kis sert a fejedből. Jó színész mentől részegesebb, annál zseniálisabb. Menjünk, menjünk...

- Edgár most semmi...

Odament az igazgatóné.

A zajra sírva odafutottak a Tarczali-leányok, majd a pénztárból a szegény Tarczaliné is odatörte magát, és ráborult férjére.

- Tamás, édes Tamásom, én vagyok, mi vagyunk! Nézd: Eliz, Béla...

- Edgár most semmi.... - mormogá szakadozottabban, tompábban a szerencsétlen ember, egyetlen pontra szögezve tekintetét.

Felugráltak helyeikről a régi barátok, a kis, hű Bokros; az emberré lett Mihályfi Domonkos, a mostani polgármester; a Bethlehem-had; Czilley Béla sárga fogaival - és körülvették Tarczalit.

- Edgár, nos - röhögték előbb, majd látva, hogy nincs kit döfölni, simogatni kezdék: Tamás, ismersz-é? mi vagyunk... barátaid...

- Edgár most...

- Az, az: semmi! - fordítá el fejét a szomorú látványtól néhány melegebb szív, a régi barátok közül...

Sok, sok év telt el azóta! A jó Tarczaliné, az egykor irigyelt, boldog Tarczaliné künn nyugszik a lombos temetőben; a két színész-leány ki tudja, hol eszi a kemény, fekete kenyeret, és aratja a vidéki hálás koszorúkat, vagy énekli vidáman, vidám nép előtt: A kórista kenyér, de kutya kenyér... s Aladár, meglehet valahol már színigazgató is, míg az öreg, ősz elsoványodott Tarczali ott éldegél kedves leányánál, Eliznél. Ritkán szól egyet-egyet, s ha hosszú hallgatása után, valami régi képet kergetve, föl-fölkiált, mély nyögéssel tördeli: Edgár most semmi, semmi!

VÉGE