TOLNAI LAJOS

A POLGÁRMESTER ÚR

Regény

MÁSODIK RÉSZ

XIV

A Tükör emelkedett, bár Rögös Mátyás, a csúfosan levert egykori fél, arcátlan támadásokat intézett ellene, s oly takart formában, hogy újabb kiállásokra alkalmat nem nyújtott. Jó lövő embertől még a legvérmesebb fiatalok is szívesen visszahúzódnak. Mátyás urat törött oldalbordái a legnemesebb önmérséklésre vezették, mikor nyílt sisakkal beszélt. Titkon, mások neve alatt a szabad kezet annál mohóbban használta.

Oly írót - főképp lapszerkesztőt -, akit erősen törnek, gúnyolnak, ha e kellemes helyzetet jól fel tudja idejében használni, az olvasó közönség rohamosan keres fel. Igazságot, becsületet, elnyomott jogot, férfias erőt, bátorságot, áldozatkészséget lát ott, ahol az ostrom nem akar szűnni.

Mért bántanák, ha nem volna becsületes? - így fogja fel a kérdést.

Mért üldöznék, ha nem a nép embere volna? - így veszi tenyerére az ismeretlen költőt, ki hirtelen népszerűvé válhatik.

Arról, hogy az ország, főképp a tiszta ellenzéki alföld városaiban, gunyhóiban mily szeretet tárgya a Tükör, Tarczali úr majd alig vett tudomást. A számtalan, e tárgyú levelet megmosolyogta, s a kosárba vetette. Darabokat, vígjátékokat írt ő, s szüntelen a színész urakkal érintkezett. A divatos politikusok, A miniszter fogók, A kerület árus című rövidebb vígjátékai gyors egymásutánban kerültek asztalra, és bő vacsora mellett felolvasásra. Lelkes éljenzések, a csókolódzásig menő elragadtatások mutatták, hogy a diadal országos leend.

Tarczali éles, ki nem facsarodott falusi eszével nagyon hamar észrevette, hogy Gara egy igen közepes poéta, és Czilley egy közönséges pénzhajhász, aki ír akármiről, csak pénzt, pénzt lásson. A Báthori sűrű tárcacikkeit Erdély örökös égig magasztalásáról - mintha annak minden fejedelme egy-egy Nagy Károly vagy Napóleon volna - igen bosszantóknak találta, és kereken visszavetette. "Kérlek, ne csináljuk a históriát - mondá egyszer, mikor a Barcsay híres táncáról adott egy teletorkú dicseriádot -, jobban szeretném, a tényeket magasztalás nélkül." - És ezzel borzasztó felségsértést követett el a regényes föld nagy gladiátora ellen.

"Kedves Tamás! - írá Czilley úr csakhamar.

Itt küldök egy felséges ódát a leendő kultuszminiszterről, ki vagy Zichy Antal lesz vagy Sennyey vagy báró Apor vagy Szécsen gróf vagy akárki - de minél előbb, s így nekem sietnem kell, hogy első hódoló én legyek, mivel sokakra kell gondolnom, kérlek, közöld ezzel az alá tett megjegyzéssel: *_** Nem tehetjük, hogy a közönség legélénkebb figyelmét fel ne hívjuk e remek ódára, mely Alázatos Taksony kitűnő esztétikusunk szerint is - újabb óda-költészetünk legkimagaslóbb alkotása. Felséges a hang, erőteljes a nyelv, plasztikaiak a képek, s a technika utolérhetetlen. Üdvözöljük a jeles költőt, de a nagy férfiút is, kihez e lángoló sorok írvák. Küldj kérlek ötven forintot. Csókol barátod, Czilley. Vezércikkedet a miniszternek bemutattam. El van ragadtatva. Táborunkba kell jönnöd - és a parlamentbe. Egy tárcát adok holnap Plautusról vagy Virgilről vagy Alfieriről vagy Csonka Pistáról vagy a Bogár-gyerekekről, mellékelnéd ide érette a tíz forintot. Újra csókol Ulrikod."

Tarczali, mintha a várhegyi polgármesteri irodában ülne, hidegen végigfutotta az alulról felfelé, felülről lefelé, oldalt, közepett, derékszögűleg, négyszögben rímelő árkusos ákombákumot és visszaküldte, hogy: nincs pénz! S a vers is úgy tetszik: igen túlzó.

S mint Várhegyen - mikor egy igazságos ítéletet erőszakolt ki a sok oldalról körüljárt tanácsos uraktól - fölemelt büszke homlokkal pecsételte be és toloncoltatta vissza az émelygős verseményt és szemtelen öndicséretet.

Pedig a lap a legszebben indult, s a Tükörről nyolc-kilenc szubvencionált kicsi és nagy lap zengett magasztaló himnuszokat.

Nagy baj, mikor az embernek rögeszméje, hogy: Becsületes legyen! Tarczali szerencsésen ráment Lívia mosolygása után a modern erkölcsök hídjára, s onnan mint egy félénk gyermek visszaódalgott. "Nem, nem!" És miért nem? Ki számoltatta volna? Hát nem lehet egy okos embernek ügyesen hazudni? saját jól felfogott érdekében? családja, jó híre, dicsősége, boldogsága érdekében? Jól fogalmazott hazugság többet ér, mint egy egész könyv: De officiis...

Kabay Pál úr lépett a szerkesztőségbe, s az asztalra tette kalapját, kesztyűjét, szemüvegét, s átölelte Tarczalit. - Hallgass meg. Mint az őrült rohant be hozzám Czilley. Mutatta a leveledet. Azt a nyomorultat - kezdé ő - én tettem emberré, munkatársait én szereztem, a kormánynál én mutattam be, a kaszinóban én vezettem, s mit tett?

- Semmit, csak meguntam az egzekúciót.

- No, de ne und meg pajtás, ha itt akarsz élni. Én utálom mint a bűnömet, s minden atyafiságát megvetem - magamban, de inkább összetűzök egy útonálló rablóval, mint vele. Az csak pénzemet veszi el és legfeljebb életemet: ez nevemet öli meg. Írat Alázatossal egy irodalomtörténetet, s ott lepocskoltat. Azt száz iskolában tanítják, száz buta magyarázza, ezer meg ezer ifjú tanulja, s tönkre vagyok téve az örök életig. Ez így van. Rögtön írj egy bocsánatkérő levelet, küldd a pénzt, hívd meg vacsorára, simítsd el a dolgot, mert ha őt elveszted: az égő láva alól épen jöhetsz ki, hanem az ő nyelve megesz. Egyetlen embered se fog lenni. Lapod megbukik, darabodat még ma visszavetik, elmehetsz vissza Várhegyre, vagy ahova az ő keze nem ér - drabantnak. Hol az a pénz? add ide, viszem neki. Aztán hagyj fel az idealista ostobaságaiddal. Itt nem Árkádiában élünk, mint Várhegyen.

- Meg fogom mutatni, hogy az ilyen hitvány gyomot kiirtom az irodalom kertjéből.

- Te irtod ki? Szegény Tamás! Add ide azt a pénzt, és gyógyulj meg. Ma még mindent helyrehozhatsz, holnap semmit. Apropos, mint hallom Ulriktól, Csigadombyt kinevezték egyetemi tanárnak, s esküszik Líviával e hó 15-én.

- Az nem lehet. Oly ostoba embert, mint Csigadomby - hisz magántanári előadását is Fehér Károly írta.

- De nagyszerű volt. S a miniszter nem járhat utána, ki honnan szerzi a tudományát. Ő csak a munkát veszi, s az ajánlatot. - Ki-ki magáért felelős. Hol az a pénz! Vigyem, Ulrik a kaszinóban vár. Borzasztóan veszt. - Jó, hát mondjad, hogy most nincs pénzed. Adok én Ulriknak a te nevedben, s te visszaadod. Minden jó lesz. De látod, nem engedhetem, hogy naivságoddal éppen most tedd magad tönkre, mikor néhány nap múlva adják a darabodat. Azt a millió intrikát te nem képzeled, amit Czilley rád zúdít. Ilyen korban, mint te vagy, egyszer sem szabad már bukni. Érts meg.

Tarczali Tamás, mintha a kis várhegyi polgármesteri széken ülne, és valami hamisbankó-csináló vaskereskedő vagy bőrkereskedő örmény meg akarná vesztegetni: keményen tartotta magát. Egy krajcárt sem adott.

Még ezzel a merev, szigorú képpel ült, mikor egy-két görbedt, sovány, kurta ősz hajú, magyar ruhás úr taszította be ajtaját.

- Itthon van Tarczali? - kiáltá éles süvöltő hangon.

- Itthon vagyok.

- Hazaárulás, szentségtörés - járt-kelt villogó, zöld szemekkel, mint a vad ketrecében a magyar ruhás úr.

- Mi a baj, Ábrahám?

- Ezt a mostani képviselőházat fel kellene vettetni.

- Miért?

- Minden erkölcs kiveszett a lelkéből. Nem tudom keresztülvinni a polgári házasságot. Csak azért, mert én indítványoztam, saját pártom leszavazott. Ezzel a zsidókat akartam megölni. Megállj, Eötvös. Megkeserülöd. Olyan dinamitot teszek a készülő miniszteri széked alá, hogy soha az excellenciás címet meg nem hallod. Ha vén nem volnék már, a komisz Ábrahám nevemet megváltoztatnám, csak azért, hogy zsidó nevet viseljek. Írtam Kossuthnak, s ő sem ért meg. - Ah, ő is meg van vakítva! Én már Kossuthtabb vagyok tíz fokkal, mint ő. Ezután csak lapodnak dolgozom, huszonöten vagyunk, egész hadtestet hozunk táborodba. Add ki ezt a cikket, szét akarom vetni a pártot, hogy a dühöngő egyenetlenséget ebbe a mélységbe süllyesszem. Fél Magyarországot adom ezzel a cikkel. Le a zsidókkal! Kossuthtal! Eh! nem ebbe a világba való ő már! Mire vár, mit akar ő? Tegye amit mondunk, nyomja reá pecsétjét, akkor él: ellenkezőleg megtanítjuk. Ami Párizsban volt a kommün: az vagyunk itt mi. Ez az igazi magyar párt.

- Tagadom.

- Mit mondtál? De hallom, fél lábod a kormány kalodájában már. Törvényszéki elnökség kell? Várj egy kissé: nálunk államtitkár lehetsz.

- Oly elvekkel soha. Ti nem tudjátok, mit akartok: titeket a bosszú hajt, és nem a haza szent ügye. Szenvedély nélkül is meg lehet mondani az igazságot, anélkül hogy rágalmaznók egymást. Mi sokkal kisebb nép vagyunk, semhogy szükség volna egymás becsületét besározni. Az igazság keresése ne ragadjon botrányra. A francia, angol bolondoskodhatik, elég hatalmas és eszes hozzá: nekünk minden szót meg kellene előbb rágnunk, mielőtt kimondjuk. Mi a szót is kardnak vesszük, amellyel okvetlen vágnunk kell. Nagy tévedés. Szerfölött!

- Ne te ne! Nem tévesztettem én el az ajtót? Hát te miféle párthoz tartoznál? Vajon előfizetőid nagy részét nem mi toboroztuk azzal, hogy: le Deákkal, Giczivel, Tiszával, s éljen a szabadság, testvériség, egyenlőség, az új birtokrendezés? Úgy gondolom, ezt a zászlót bontottuk ki. Te jól megszedted magadat, a mi hátunkon átmentél a vízen, s most ah... ejh! ni! No várj!

- Sohasem csaltam, de csalatni sem akarok.

- De nagyon látom. Rendesen, aki a kormányhoz akar átcsapni, így kezdi: ti kommunisták vagytok; ti kivihetetlent akartok, ti forradalomba hajtjátok a nemzetet. Ó, sok tarka madár fútta már ezt a sípot! Fújjad, de biztosítalak arról, hogy nemsokára magadnak fúvod. Itt a szerkesztő - fel akarlak szerencsétlen ember világosítani: hát egy nagy semmi, s éppen ebben a semmiségében hatalom ő. Írja azt, amit mondunk; adja ki azt, amit írunk; támadja meg azt, akit kijelölünk; vívjon minden héten egy skandalózus párbajt; eresszen meg egy csomó szenzácionális személyi hírt miniszteri változásokról; a legmagasabb körökben való botrányokról; tegye lapját élénkké a gyilkosságok gyors és pontos közlése által; tartson külön levelezőt a bolgár, szerb és román udvaroknál; beszéltesse a kuodéc királyokat, s ha rajta kapják, hogy hazudott: üsse el valamivel, s neve, lapja, pártja felvirágzik. Barátom, egy igazi jó szerkesztő annyi, mint egy érdekét jól felfogó vendéglős. Tegye fel a sapkáját, ha szégyenli kalap nélkül - de egyetlen szót se szóljon -, és a közönség becsületesen megfizet mindent. Tedd le a tudákos nagyzolást, ez ölt meg Várhegyen is, és élj tanácsaim szerint. Ezt a cikket még ma rögtön közöld ciceróval. Légy okos.

- Még a legkisebb betűvel sem Ábrahám, ha nem találom jónak.

S Tarczaliban volt annyi erő és méltóság, hogy nevetett, ámbár eleinte azt gondolta, hogy ezt a bolondot a gallérjánál fogva veti ki.

Ennyi döfést, gorombaságot, arcul csapást egy öntudatos szerkesztő hol hever ki vajon? Otthon, jó ebéd után, kedves, szerető családi körben a feketekávé mellett, a kényelmes zsöllyében.

Tarczalihoz az egész ebéd alatt se a felesége, se a leánya egy nyájas szót nem szóltak. Eleinte nemigen vette észre, mert saját tépő gondolataival volt elfoglalva: színművével, a bosszúálló Líviával; az egyetemi tanárrá kinevezett Csigadombyval, ez együgyű fráterrel; a nemtelen Czilleyvel, ki a költészetből mesterséget és kalmárkodást csinál; Kabayval, kiben pedig volna szív: de majd, hogy több kérdésére se kapott illő választ, nejéhez fordult.

- Nos, nektek mi bajotok? - szólt kedvetlenül Tarczali, amint családjához lépett.

Gizella lebittyesztette ajkait, s kissé gúnyosan dobta oda: - Ha Fehér nem szűnik meg engem bosszantani kiállhatatlan követeléseivel, vidékre szerződöm; s ha pályám félbe szakad: apám lássa.

- Házadat, az ősi házamat, földjeimet, saját magam nevelésű, drága lovaimat eladtad - most a leányaidat akarod eladni? - csattant fel a nő.

- Singer Matild Párizsban húszezer forintot kap, pedig azt mondja Elvira, neki közel se volt másodéves korában olyan hangja, mint nekem. De én, igenis, dobjam el a pályámat, s menjek Fehérhez, s legyek egy vidéki, szegény tanárné vagy egy rongyos szerkesztőné a külvárosban. Járjak kosárral a piacra, mint a vén vuklis, bóbitás Timót néni vagy Boros tanárné, ki a szobákat is maga súrolja a két kis leányával. Ezt akarná apám.

- Fehér úr, tudd meg, egy kitűnő ifjú, egy oly képzett tudós, hogy ma lehetne egyetemi tanár, és mindenek felett becsületes ember.

- Egy moly, aki a lelkét eszi meg az embernek, nagy, kevély, kutató szemeivel - lépett közbe az édesanya. - Már Várhegyen vérig sértette.

- Minden színésznőnek - veté oda Adrienne - halálos ellensége.

- Egy komoly tudós, egy feddhetlen életű ifjú - tudjátok!

- A papának, mert használhatja - én nem használhatom; nekem a bölcsessége nem kell. Én színésznő akarok lenni, Hollósi Kornélia, aki most - tudja apám! százezrekkel bír, száz eze...rek...kel.

- Ó, leányom, annak hangja van, és volt.

- És nekem?

- És Gizellának? - szökött fel mind a három nő.

- Gyenge melled van, vékony és kis terjedelmű hangod, és meg is késtél. Tízéves korodban vagy ilyenkor tájt kellett volna kezdened, most mi lehetsz? Egy vidéki, gyönge operettistáné.

Sírás, fenyegetés, kiabálás akarta megédesíteni a keserű, erős feketekávét, de Tarczali úr nem várta be, fölkelt, és a kétségbeesés szélére lökött családot magára hagyta.

Forró fejjel sietett ki - ó, nem a híres várhegyi terebélyes almafák alá, hanem a bűzös, lármás, kőszénfüstös, sötét udvarra -, nem, nem, csak a keskeny, vasrácsos folyosóra egy csomó apró gyerek és vinnyogó szakácsné közé, hogy egy kis, jó, friss levegőt szívjon ziháló tüdejébe.