Mikor egy célt ért, boldog ember megy az úton, főképp robogó kocsin, elfelejt minden sérelmet, hálátlanságot, méltatlan gyanúsítást, és szeretne mindenkinek köszönni. Valami gyermekes, édes kiengesztelődése ez a szívnek. Azt hiszi, mindenünnen őt nézik, a szerencséjét megtudták, és az ébren levő felebaráti indulat gratulálni akar. Pesten legalább - mért ne volna ez lehető? Ott az emberek sokkal műveltebbek.

Tarczali úr a mámortól, örömtől, a siker boldog tudatától állandóan mosolygott, és minden percben készen tartotta magát a köszöntésre. Hisz Vásárhegyen, ha csak egy jól végzett komisszióról ment is haza, nem győzte fogadni az üdvözléseket. Le-lekapta forró fejéről a kalapot, hogy a fővárosi balzsamos levegő járja át jól a lüktető halántékait.

Most már tisztán látta, hogy, de sőt meg is tudta, hogy Csigadomby Gábor félti tőle Líviát, tőle, a családos embertől, a családos apától. Ez se közönséges szerencse. Csak hadd féltse már. Az ellenvetésektől ezután mit se fél. A lap az övé, egy nagy politikai napilap összeköttetésekkel, fent mint alant, befolyással az állam legvitálisabb kérdéseire, tanácsadással, támadással, hatalommal egész fel, fel beláthatatlan magasságig. Úgy állt ott a kopott fiákerban, mint valamely felette fontos elnöki széken; látta maga körül írótársait, munkatársait, a bizottmányi tagokat, a képviselőket, kik mindnyájan várják az ő döntő szavait. Ilyesvalaminek az árnyéka környezte egyszer, mikor (még ifjú volt) a vidék főbb birtokossága őt kérte fel egy helyi lap szerkesztésére. Akkor is - pedig tudni való, hogy egy vidéki szerkesztő a legszegényebb paródiája a szerkesztőnek, értve egy fővárosi szerkesztőt -, hogy zsongták körül minden oldalról: szerkesztő úr, kedves szerkesztő úr, instálnók így, instálnók úgy, könyörgöm, esedezem (erdélyi beszéd), méltóztatnék, kegyeskednék, parancsoljon... hát most?

Ej, meg kell azt bocsátani egy komoly, becsületes, férfias embernek is, ha hisz és hinni tud. Sok ugyan a csalódás szerte mindenfelé, de aki óvatos, bölcs és számot vet magával és a körülményekkel, nem szabad, hogy egy hajszálnyit is hibázzon. Így vélekedett Tarczali Tamás.

Arra gondolt, hogy ennyi mindenért mit kell fizetnie: a lapért, hova a kaució és tulajdonossági jog is értendő, fizet tizenkétezer forintot két - fél éves részletben -, a teljes szerkesztői fölszerelésért alig pár ezret. És a lap évi tiszta jövedelme - a Lívia naplója szerint -, de ez oly fényes összeg volt, hogy senkinek sem akarta megmutatni Tarczali úr, még a levegő atomjainak sem, azért is - mint szörnyű óvatos ember -, akinek a fővárosban nagyon résen kell lenni, rátette a kezét a hatalmas summára.

Nem utolsó, sőt első öröme volt e nagy jövőjű vásárban, hogy színműveket ír - azon körülményen azonban csodálkozott, hogy Lívia e tételről mit sem szólott, holott a levél éppen ezt tárgyazta. Színműveket ír (s már is zsibongott egy csomó felséges alak a fejében), vígjáték, dráma, egymás után következik. Előtte állott az az óriási hatás, melyet várhegyi, kis darabja az egész nagy tudós gyülekezetre tett. Mi pedig ez a semmiség azokhoz a művekhez képest, melyeket itt fog teremteni?

Attól sem idegenkedett, hogy Gizella színésznő legyen. Be fogja adni a konzervatóriumba.

Mit fog mondani Várhegy?

Az sem utolsó kártya a játékban, melyet ellenségeink leverése, megszégyenítése ad. Nem bizony. De attól itt sem állott el, hogy a város erdőügyét tisztázni fogja, megmutatandó, hogy mennyire alacsonyak voltak azok, kik őt gyanúsítani nem átallották. Mindenre lesz itt ereje, hatalma.

S ím! mindennek okozó kútforrása, amit pedig leghevesebben ellenzett: a kultúrgyűlés. Lám, mégse lehet tudni, mi fordul az embernek szerencséjére. Ha a tudósok nem jönnek, ha azok őt itt szeretettel föl nem karolják, ha Lívia ki nem ássa iratcsomóiból azt a gyenge (ó, nem tartotta gyöngének) vígjátékot; ő akkor egész életét azok közt a nyomorult, műveletlen, önző, irigy, alattomos emberek között tölthette volna el.

Ám a sors, a jó sors nem engedte ezt.

Most már csak az van hátra, hogy ragadjon meg minden tisztességes eszközt, legyen ébren, és az, aminek meg kell jönni, nem fog sokáig elmaradni.

Ezzel zárta be okoskodásait, s mint tenni szokta sokszor, mint elnök, polgármester: enunciálta a határozatot.

Nem olyan alázatos, félénk, tétova tekintettel lépett ő most be Csigadomby Gábor úrhoz, mint reggel. De majdnem úgy, mint otthon polgármesteri irodájába. Rendező tekintettel, vasakarattal, szigorú rendszeretettel. És mi ez itt?

Szerkesztői szállás volna ez? Két füstös udvari szoba, néhány darab ringy-rongy bútorral, s egy csomó földön heverő újsággal és elhányt papírdarabbal. Rendnek, tisztaságnak még a híre-hamva sincs itt. Nézné meg valaki Várhegyen az ő irodáját. Minő világos, hatalmas terem az, s minő tiszta, mint egy úri szalon.

Majd, majd - gondolá nem éppen jó kedvvel, de nem is minden öröm nélkül.

És kik dolgoznak itt?

A nagyobb közös szobában három kurta kis asztalkánál majdnem egy-egy gyermekember. Fehér Károly itt, amott a más kettőnél még gyermekebb forma legényke. Hát ilyenek az írók egy nagy napilapnál? Ezek írják azokat a hatalmas dörgő ellenzéki támadásokat? Hát a szerkesztő szobája?

Ott is két asztal.

Egyik üres - Csigadomby úr nincs honn -, elment miniszteri tanácsra. A másik asztalnál egy (no egy mégis) vén kopasz, pápaszemes, köpcös, alkalmasan hasas emberke.

De alig szól egyet-kettőt - a legudvariasabb kérdésre is.

No, majd fog szólni, ha megtudja, ki a szerkesztő.

Tarczali úr a futólagos szemle után lassan, nesztelenül átmegy Timót nénihez.

Ideje is, mert már terítve az asztal, s most adja az utasításokat Csigadomby úr nénjének, hogy azt a szerencsétlen flótást (Tarczalit) törekedjék mindenképp lebeszélni, nehogy Pestre hozza a famíliáját, mert az borzasztó alkalmatlanságot fogna csinálni nekünk. Mondja el Timót néni, hogy itt minden iszonyú drága, kenyér, vaj, zsír, hús, bor, szállás, ruha, itt még a vízért is annyit fizet az ember, mint másutt a jóravaló borért.

Nem mondhatta tovább, pedig bizonyosan sok jót és hasznost el fogott volna mondani, mert kopogtatott Tarczali Tamás úr.

- Szervusz - lépeget lassan a belépő felé, egy készen tartott barátságos szivarkával Csigadomby úr -, hát mit végeztél a kúrián? Ajánltalak Lőrincz Pali bárónak, de egy kis jó bort elfogad ám az szívesen, persze, nem közvetlenül, hanem általam. Gyújts rá. Olvastad a lapokat? Nem még. Jer, hallgasd meg, mit írtam a belügyminiszterről. Rettenetesen nekimegyek, szétszedem, de holnap nála fogok ebédelni. A belügy után az oktatásügy következik. Egy-két matadort megtollászunk. Magával a miniszterrel most fegyverszünetem van. Becsületes, de nagyon informálható, gyenge ember, alig van egyetlen eredeti gondolata, s amellett úgy szeretné játszani a nagy írót. Oda van örömében, ha egy-egy német riporter valamelyik Magazinban egy kicsit megveregeti a nagyméltóságú vállait. Ó, barátom, ez a mi nagy kis világunk szörnyű nevetséges egy majmolás. De hallgasd csak.

A legdurvább kitételek hömpölyögtek a sáros cikkecskében: tudatlan, lelketlen, áruló - mintha csak egy vidéki, erdélyi lapból vette volna át a jelesebb frázisokat.

Tarczali föl-fölkapta a fejét, s lángoló haraggal fordult a szerkesztő felé. - Nos - ugye? megadom!

- Ez borzasztó!

- Így kell írni.

- Így sohasem fogok, az én lapom ily hangon nem fog beszélni soha. Hisz én az utcaseprővel emberségesebben beszélek. Ha feddem, megmondom hibáját, kiszabom büntetését, de ily szavakért egy napszámos is beperelne a járásbíróságnál. Egy miniszter mindig magát a nemzetet képviseli, s a nemzet sérthetetlen, mint a király.

- Mint a király? Gyermek vagy. Oldalutakon annak is neki megyünk.

- A koronás királynak?

- Hallgass. Másról beszélünk, de a nép megérti, kit mosunk, s egy-egy förtelmes cikk után özönlik az előfizető. Barátom, a magyar hírlapíró másképp meg nem él. Ma vasvillával és nem stílussal dolgozunk, aki jobban bírja bátorsággal, meztelenséggel - hát az olvasó közönség az olyan körül csoportosul. Van nekem odabenn két kis tót gyerekem, a bárd nem élesebb, mint ők. Ha haj van: farba rúgatom őket vagy alkalmilag jó móddal, a bácsi pisztolyaival kiállok magam, s minden szerencsésen keresztülvitt skandalum után: aratok. Az alföld paprikához van szokva. Ellátom én. A parlamentből kapjuk a hangot. Ha egy Deákot gazembernek nevezhetünk, mert mi egy hazaáruló: még a gazembernél is több, akkor kérdem, egy igazi hitványra micsoda kifejezést használjak? Útonálló, rabló, hóhér, bitang, suhanc - no és efféle.

- De hát ti Deákot gazembernek tartjátok? Mernétek ezt tenni!

- Ó, a világért sem, a nyelvét szakítanám ki, ha egy német annak nevezné -, én a világ legnemesebb karakterének tartom Deákot; de ez a hírlapi modern magyar stíl. Tudja az ördög, ki hozta hozzánk. Hanem jól tette. Én csak egy ispán voltam, de ma egyetemi katedra vár reám. És ha nem volna mind a két kezem tövig szemetes, sáros, ha tollamat nem epébe mártanám, hát a kicsi kutya se állana velem szóba, pajtás! A szubvenciós zsurnaliszta pocskolja a nemzet egyik részét, feneketlen, eszeveszett mocskolódással, mert aszerént fizetik és becsülik odafönt az intéző körök; az ellenzéki író mit tehet mást: dorongolja, szúrja, vádolja, gázolja a nemzet másik felét.

- Ó Istenem!

- Ugye? Szégyellem én is, hogy a magyar zsurnalisztika idáig jutott, azért törekszem minél előbb valami egyetemi katedrába.

Díszesen feltornyozott ősz hajjal, kimáslizva, kifodrozva lebegett be a beszélők közé Timót néni. Jelentette, hogy tálalva van, és kérte a Tarczali úr karját.

- Megálljon, öcsémuram, megint tele van pehellyel, hol a zavaros világában járt? hol az a kefe?

És kefélte Tarczali urat, egy-egy simítással Gábor öccsét is.

- Azokon a kúriai bírókon is bizony elférne egy kis kefe - pattogott a néni. - Az én lelkem Timótom ilyen gyűrődött ruhával elibém nem mert volna állani. Így, így már tetszik nekem, öcsémuram. Milyen vállas, piros, egészséges. Vétek volna ilyen ember Pestre. Valóságos Timótom, csakhogy ő még szebb volt, mert ifjabb volt.

S mint egy deli grófné - vitte be Timót néni Tarczali Timótot.

Az első fogás étel után odafordul a néni Tarczali úrhoz:

- Nos, mit szól erre a fekete levesre?

- Én nemigen értek az ételekhez, de azt hiszem, ez a leves kitűnő.

- Gondolom én is. És mit gondol, mibe került ez a hitvány kis leves?

- Nem tudom - ütődött meg a különös kérdésen a polgármester.

- Nem, ugye? És maga akar Pestre jönni, a nyomorúságba? Hisz itt tudja meg, fiam, maga a leves annyiba kerül, mint falun egy nagy ebéd.

Következett a másik fogás.

- Hát mit szól a halra?

- Már ez igazán nagyszerű.

- És ez a rongyos állat, mit gondol mibe került?

- Nem tudom.

- Kétségbeesnék a felesége, ha megtudná, mennyit kell egy ilyen darabocska halért kiadni. Egy ruhát vehetne az árán a fiának.

Tarczali letette a villát, ez a néniféle oktatás borsnak igen csípős volt. Otthon falun nem kérdik a vendégtől, és Gábor úrtól sem kérdezték: ez s ez mibe kerülhetett, míg itt az effélékkel az embernek a szemeit szedik ki.

- No, csak egyék, ne gondolja, hogy sajnálom. Fösvény nem vagyok, de nem akarnám, hogy öcsémuram valami bogár után rossz helyre menjen.

Bizony Tarczalinak majd a torkán akadt a drága falat.

Minden étel után megtette Timót néni kérdéseit, és megmagyarázta, hogy aki jó helyről, jó módból nyomorúságba akar menni: hát az csak minél előbb szedje össze magát, és jöjjön Pestre.

- Hát erre a borra, erre a haszontalan lőrére mit szól? Igyék. Ne féljen, mert nem sajnálom. Én is iszom, de Becskereken a kocsisomnak se adtam volna ilyen lotyadékot. Igyék. Ugye? S egy ilyen orvosságos üveg bor egy-két forint. Tetszik? Hát arra a kis nyúzott ürgekappanra mit mond? Láttam, jó étvággyal ette, gondoltam, gyere csak Pestre, majd megtudod, mit fizetsz egy csirkecsont ropogtatásért. Ó, édes öcsémuram, igaz-e. Gábor mondja: maga Pestre akar jönni, úri módból ide koldusnak?

- Koldusnak nem akarok...

- Nono, ne haragudjék. Timótommal is így beszéltem, mert a javát akartam. Nem hallgatott reám, hej, ha hallgat: ma is Becskereken élünk, s minő élet van ott! De én már vén vagyok, s nekem mindegy. Magának jó felesége, négy gyermeke, jó hivatala: ugyan kedves öcsém ki az a lelketlen, aki magát elcsábította? Kötni való az!

Tarczali erősen elpirult, s lesütötte szemeit.

- Engemet, kedves néni, senki sem csábított el. Amit akarok, azt jól elgondoltam, és nem hiszem, hogy valaki rám süthetné, hogy valaha bolondot csináltam.

- Egész Timót, az is így beszélt. Te - mondok -, annál a kövér, fehér képű rác tiszttartónénál voltál megint. Én? - ripakodott rám Radovánovics Timót - Isten látja, hogy olyasmit nem tettem. Ember nincs, aki rám süthetné, hogy valaha letértem az erény útjáról, kivéve azt, mikor egyet rám húzott a pap. Többről nem tudok. No, jól van, Timót, aranyos Timótom. Nincs baj. De addig esküdözött, hogy elszáradt, elhervadt, olyan lett mikor a koporsóba jutott, mint az imádságos könyvbe tett, szárított, préselt levél.

A hetven éven túljáró asszonyság félrefordult, és megsiratta kedves Timótját.

Ebéd után egy kicsit mégis gondolkozott Tarczali úr, hogy ez az öregasszony bolond-e, vagy ő nem látna tisztán?

Hogyne látna tisztán, mikor falakon, házakon keresztül is jól látja, Líviát...

Líviát?

És nem Ágnest és gyermekeit?

Nem Líviát éppen, vagy azt is, de a jövőt, amit egy családapának főképpen látnia kell.

Én is azt mondom, amit a fekete kávé után Tarczali úr mondott Timót néninek, hogy:

- Minden ember maga tudja legjobban, hol és mit csinálnak azok a legbelső srófocskák, melyeknek pontos és egybevágó működésétől függ egy emberi becsületes életnek szabályos folyása. Ezeket a srófokat okos ember nem mutatja senkinek.

- Nem, nem, öcsémuram, Radovanovics Timót sem mutatta.

X

Ernesztin, mikor másnap a fényes írói és művészi estély után úrnője öltöztetése közben rendre szedte éles francia nyelvével a kisebb-nagyobb urakat, s látta, hogy őnagysága majdnem minden pontnál osztja finom megjegyzéseit, a tegnap délelőtti jelenethez fordult. De előbb megállott, hogy lehetőleg szemügyre vegye asszonya vonásait. Ahhoz nem volt szokva, hogy valamit ne értsen, és hogy bármi fontosabbat is előtte eltitkoljanak. Párizsban, ahonnan ő jött, egy jól nevelt komorna - az úrnő valódi helyettese. Így kell ennek lenni Pesten is.

- Asszonyom, mit akart ön azzal a szép falusi úrral?

Lívia arcát hirtelen pír borította el.

- Szépnek találod?

- De betegnek, vagy igen együgyűnek.

- Miért?

- Az egyszer sem csókolta vissza önt. Ha rokon, akkor igen pedáns, ha barát, akkor én ajtót mutattam volna neki. - És reszketett a leány csengő hangja.

- Kérlek, édes Ernesztin, ne ránts akkorát a hajamon, nézetedet pedig egy darabig felfüggesztheted. Ma Donna Dianát kell adnom, ahhoz pedig teljes zavartalan hangulat kell. Azt gondolom, megértettél?

Tarczali Tamás nem ott töltötte ifjúságát, és nem foroghatott oly magas körökben, hogy a lovagi szabályokat, melyeket egy nős, gyermekes apának is tudnia kell, kívánatos érvényre emelhette volna. Nem volt érzéketlen ember, már forrott, küzdött, de a szerénység vagy óvatosság, talán a húsz-huszonkét év tiszta múlt emléke is megkötötte idegeit. Átment már azon a vékony, alig látható vonalon, mely a hűséget, annak fenséges határait megvonja, kívül állott a közönséges családi szentély törékeny kapuján, hanem még a legelső rezzenésre visszahúzódhatott, anélkül hogy valaki amaz Egyetlenen kívül észrevehette volna.

Szükséges-e ez a férfiatlan ingadozás, az önként kínálkozó gyönyörökkel szemközt, mikor aki itt áll, annak a legegyügyűbb feleség sem hisz többet? És szükséges-e magasabb mértéket keresni, mint aminővel a reális világ helyesen megelégszik? Észre lehet-e venni a szelíd, remegő aggastyán hófehér fürtjein a mocskos múltat? a márványfényes, tar homlokon, melyből a lángész égi szikrái pattognak, azt a hitvány, aljas, Borgia-életet, melybe egy nyomorult favágó nem tudott, nem mert belegázolni?

Minek tartsa a társadalom s a józan ítélet az olyan puha szájút, aki nem szégyell tiszta kézzel állani, mikor itt a nevetségesség oly szégyenteljes?

Ha egy negyed lépést hévvel, lázongó gyönyörrel megtettél, a többitől mi tart vissza? És fog-e? Ha bűnös szemeid delej folyama az övével egybesimult; ha ajkad forró lehelete, mint a harmat, kezeire ült; ha reszkető hangod elárulta, hogy tiltott vágy kerget: nos, akkor én nem tudom, mennyire vegyem le előtted kalapomat, vagy egyáltalán le is vegyem-e? És van-e szükség olyan emberre, nőre, aki előtt még a gondolatban is kényszerítve legyünk kalapot emelni? És mi különösebb haszon volna az olyanban? Mit adnának érte?

Tarczali Tamás, a közönséges falusi ember büszkén fölemelt fejjel tekintett fel leveléről, melyet épp most ír nejének, és mosolyogva mondja magában: ha Ágnes láttál volna! és ti s gyermekeim, ha láttatok volna...

Eddig sohasem gondolt arra, hogy effélékkel dicsekedjék. Most széles, erős melle kifeszült, és szemei lobogó lángban égtek.

Megírta, hogy Isten segítségével ezután más életük lesz, művelt emberek közt fognak élni, Lívia a leányoknak valóságos jóltevője máris, és később még többet fog tenni érettük. A nagy napilapot átvette, a szerződést is a legalkalmasabban megkötötte.

Azt gondolom, a január első száma már a nevem alatt jelenik meg. Előbb is megjelenhetnék, de némely szerződéseknek le kell előbb a maguk rendén járniok. Legalábbis tiszta négyezer forint jövedelmet remélek a teljes kiadások levonása után. Hogy képviselő legyek, s a párt győzelmével miniszteri tanácsos vagy magasabb fokú bíró, az semmi nehézségbe sem fog ütközni. Abban munkáljon Bokros barátom, hogy az augusztus 12-én megejtendő követválasztáskor Csigadomby a lehető legfényesebben menjen keresztül. Bort adhat okosan. A tanyák ki vannak jelölve. Azt a semmirevaló Pávay Pétert, azt a kolontos csizmadiát idején befogja, és féken tartsa. A többit is rendezze. De távozásunkról senkinek ne szólj. Amiatt a bolond párbaj miatt kétségkívül bajom lesz, tudtam is, de talán sikerül a tárgyalást februárig elhúznom. Biztosítva vagyok. S nevemen - azt mondják az itteni írók - fölötte sokat lendített. Rögös Máté már ajánlkozott is vezér cikk-írónak, de nem fogadtam el. Jellemtelen ember. Szerkesztői irodám olyan legyen, mint polgármesteri irodám volt. Alacsonyságot, korrupciót nem tűrök, egy egészen tiszta, becsületes hangot akarok behozni munkatársaim közé. Ma már beszélek egy csomó kitűnő íróval, és a szerződéseket megkezdem. Légy, édes jó Ágnes, teljes hittel jövőnk iránt. Hiszem, hogy e lépésemet nem lesz okom megbánni. Megvallom különben, sokáig osztottam aggodalmaidat, de egypár - majd otthon elmondandó - körülmény egészen megnyugtatott, és föltételemben megerősített. Szállást is kaptam már, a  D i a d a l  u t c a  (nevetnem kell e különös név fölött) 7. szám alatt, az első emeleten. Utcára lesz két nagy szobánk, a többi - a szerkesztői irodával együtt az udvarra nyílik. Hanem milyenek itt az udvarok! Természetesen, tiszta, fás, gyepes udvar és kert csak falun lehet. Ezeket a hiányokat itt más előnyök pótolják bőven. Ó, mily felséges város ez a Pest! Sohasem hittem, hogy a jó sors valaha ide juttasson. Szeretném, ha Béláékat is ide tudnám költöztetni minél előbb. Kétségkívül isten erre is reá segít. Mindent, mindent megteszek a jövőtökért, boldogságotokért...

Örömest ide írnám az egész boldog levelet, de a történet majd kimutatja a többit a maga rendén, és hiszem a legderültebb jelenetekben.

Tarczali úr, az új szerkesztő, egész biztosan fordul be a Váci utca egyik kis mellékutcácskájába, hol egy ódon, emeletes házikó, sötét, udvari helyiségében, földszint, a kúttal szemközt, valami széles levelű fa költői árnyékában a Párizs Egylet egyik elnöke lakik, Kabay Pál úr.

A költő valóban otthon van. Dolgozik, tollal, ollóval, ragaccsal szorgalmatosan. Jól elviselt virágos hálókabátja telides-teli papírszeletekkel.

- Vajon nem háborgatlak, tisztelt barátom - szólal meg az előre bocsátott, tiszteletteljes üdvözlés után a polgármester úr.

- Ah, várj csak - kapkod ide-oda kabátján, egy csomó újsággal leterítve a műszerszámokat, és megtisztogatva magát a gyári hulladékoktól -, no most rendelkezésedre állok, kedves öregem.

Az öreg író barátságosan fölemelkedik, megölelgeti vendégét, megsimogatja annak finom ruháit, és mosollyal, melyben több a keserű, mint édes, ülteti le egy magas támlájú, vánkosokkal kicifrázott zsöllyébe.

- Hát hol a bőröndöd, holmid, mert remélem máshova nem szálltál, mint hozzám? Mindent azonnal ide kell szállítani. Én magányosan lakom, sem apróm, sem öregem - két szobám: bőven elférünk. Te már, amint látom, látogatásokból jössz, mert egész plein parade vagy. A kúrián? persze, ti mind oda jártok. Pereltek, húztok, csaltok - jah, ti vagytok az igazi boldog emberek! Hoztál-e egy kis finom erdélyi bort, mert itt... Pompás színben vagy. Hm! lekopnál itt!

Hosszas kitérések, kanyarodások után visszatért Tarczali, ahova bátran térhetett volna azonnal, hogy ide fog költözni a fővárosba.

- Hogy a mennykőbe? - dobd el azt a szivart, adok másikat - hát te ide akarsz költözni közibénk? (Elcsaptak tán? - kérdé magában.)

- Ide, édes barátom. De hát így örvendesz ennek? Ej-ej! - mosolyog Tarczali.

- Igazán, nem is tudom, mit mondjak, és egyáltalán mondjak-e erre valamit?

- Kérlek, egész őszintén; azért jöttem hozzád. Lapot szerkesztek.

- Ki az ördög verte ezt a fejedbe? És lapot akarsz szerkeszteni - igaz, mai nap ez már könnyű, mert az olló és a csiriz két jelentékeny munkatárs és faktor az új magyar zsurnalisztikában - de te egy becsületes, tisztességes, komoly, s hozzá pompás helyzetben levő ember! Öreg - veregette meg a vén legény vendége vállait -, ne tagadd, te valami szép lánnyal szöktél ide? válni akarsz a feleségedtől, vagy összevesztél a tanáccsal, a várossal? Beszélj, ne tréfálj, eleget tréfálunk mi a mindennapi kenyérért - sírva is. Kedves nőd? szép gyermekeid? Jól vannak? Pajtás, te a világ legboldogabb embere vagy. Ott minden ember ostobább, mint te, s ez, barátom, kitűnő előny. Hát az a tökfejű, vén Szorítsd? Képzeld, az a jó ember azért a pár ebédért egy hosszú levélben arra kér, hogy a Vasárnapi Újságban adnók ki az arcképét, mint a gyűlés előtt ezt neki Czilley megígérte, s hogy a literatúráért mennyit tett. Elküldte a fotográfiáját is és az életrajzát is. Soha ilyen szemtelen magasztalást! Nézd. No, tisztelem az önzetlen hazafiságát.

- Ezt Czilley Béla írta - mosolygott Tarczali úr.

- No, tisztelem ezt a frátert is az egyenességéért. Sokat megtesz az ember a gond súlya alatt, de hogy egy tökfilkót így fölmagasztaljunk - az még az öreg újságban is sok. Lopjon, akkor írunk róla. Kövessen el egy érdekes rablógyilkosságot, akkor közöljük ott hátul a sakktábla fölött az arcképét is, de csak azért, mert egypár ebédet adott, s egypár tallért kiosztogatott az iskolában - de még kell neki királyi tanácsosság is?

- Átvettem a Csigadomby lapját - vitte át a beszédet magára Tarczali.

- A Tükört? Egészen, mint egy új kávéházat, s megnyitod zenével?

- Igen - nevetett is, haragudott is a furcsa beszéd miatt Tarczali.

- Mikor?

- Tegnap este vettem át. A szerződést meg is kötöttük. Most munkatársakat akarok szerződtetni. Ez látogatásom legfőbb célja, benned bízom legjobban.

S Tarczali átnyújtotta a kész szerződést.

- Ez más! - fordult egyet a sarkán Kabay Pál úr. - Tehát te a lapnak tulajdonosa, majd felelős szerkesztője lész, s a lap a te neved alatt január 1-én volna megindulandó? Szép. A Tükör nem áll rosszul, bár éppen fényesen sem, mert Gábor barátunk rossz fizető, s jobb írói elhagyogatták. És mi a programod? Lássuk.

Kabay levetette hálókabátját, s azalatt, míg Tarczali eszméit, terveit fejtegette, tisztességes feketébe öltözött. Látta, hogy itt egy oly ügylet fog megköttetni, aminek egy író csak örvendhet. És többé nem is sajnálkozott a boldogtalan polgármesteren. Ő tudja, mit akar, amit arat, ő lássa. Egy nagy napilap szerkesztőjévé lenni és egy jó csomó pénzt besöpörni, nem bolondság! Hm, hátha mégis több esze van ennek a falusi fickónak, mint az ember hinné. Az erdélyiek élelmesek - azok egyhamar nem mennek tőrbe -, ha pénze van, tud fizetni szépen, akkor emberben, íróban itt nem lesz hiányosság.

Kellemetes melegség kezdte átjárni az öreg költő tagjait, fülei mozogtak, mint a vadászé, mikor a nyulat látja lövésre botorkálni.

- Tehát a program? mert a programok világát éljük, uram!

- Oly lapot akarok adni a közönség kezébe, mely úgy tartalomban, mint hangban tiszteletet vívjon ki.

- Ez a mi dolgunk lesz, barátom. De hogy szép lisztet őrölj: állandó sebes víz kell ám oda - azaz pénz, pénz, sok, sok pénz.

- Tudom.

- Van? Kétségkívül van, te tehát ember vagy. De mennyi van?

- A kauciót leteszem, a jogot megváltom.

- Tovább.

- A szerelvényt és szerkesztői irodát és lakást...

- Megtartod? Nem kellett volna. Csínján a pénzzel. Jobb lakást ajánlottam volna én. Első, hogy az írókat fizesd jól; papiros, nyomás, dísz, pompa - mind kicsiség. Jour fixeket adni az íróknak, szájasabb képviselőknek; tartani jó konyhát, jó pincét, ez a lényeges. Aztán pontosan fizetni, mint a halál, és ne félj, mert a miniszter titkát is kicsalom. Még azt is, mennyit lopott, ha lopott.

- Lapomból minden botrány, személyeskedés, becsületsértés, orvtámadás, nyegleség határozottan ki lesz zárva.

(No akkor aztán be is lesz te, pajtás, zárva a bolondok házába, vagy elmehetsz koldulni - gondolá, de nem mondá Kabay úr, ki vagy száz forint havi honoráriumot már a zsebében érzett ebből a kötésből.)

- Tovább.

- A művészeteket, kritikát a legjobb erőkkel szeretném képviseltetni.

- Bízd rám. Gara Pál, Czilley, Alázatos Taksony ez új Triás, mint Toldy írná.

- Vezércikkekre megvesztegethetetlen tollat.

- Bízd rám. Itt az öcsém.

- Azt a sok Ponsont, Montepint eredeti regényekkel akarom fölcserélni.

- Bízd rám. Akár magam is írok, bár még eddig nem írtam.

- A gazdasági rovatra különös súlyt fektetek.

- Helyes. Itt az öcsém ismét. Hatalmas erő.

- Tehát kit gondolsz, hogy megnyerjünk még?

- Egyszer minden kiváló nevet megszerzünk, ez a szokás; fölírjuk az előfizetési fölhívásra, egypár cikket adunk tőlük, s megyünk szép csöndesen a magunk lovain. Ezt minden lap úgy teszi. Teremtünk aztán egy csomó kis poétából állandó dicséretekkel nagyot, s fizetjük olcsón, a nagyokat meg lehúzzuk, s a közönség nem kívánja őket látni - ez így szokás, s a publikum gyűl: klikket, áttörhetetlen falanxot alkotunk, s csak legyen pénz, pár év alatt százezrek fölött rendelkezhetel.

Tarczalinak kábult a feje a sok különösség miatt.

- Biztosítalak, hogy itt nagy ember lehetsz. Csak pénz, pénz, pénz. Sok pénz! Most éppen válponton vagyunk. A Kemény, Eötvös ereje, műgondja kiveszett az irodalomból, vígjátékunk eszméletlen bohózattá vált, drámánk nincs. Egy Schiller nem tudni akadni köztünk, mert üzlet, pénzszerzés a színköltészet is. Líránk világfájdalom és szófestés, a nemzeti ér kiapadt. Utánzunk, amire a sok olcsó műfordítás ragadt bennünket. Tudományunk is csak aprólékoskodó szőrszálhasogatás, zsákszámra gyűjtött adathalmaz - és fordítás és fordítás átkozott örökös fordítás. Az egész akadémia maholnap egy fordító-műhellyé válik, s akadémikus is csak az lesz, aki vagy testvére, sógora, leendő sógora annak a néhány főmatadornak, vagy beáll fordítónak - festő helyett, mázolónak, művész helyett: mesterembernek. Kellene, hogy jöjjön ide valaki, de ésszel, lélekkel, bátorsággal, herkulesi erővel, hogy szétcsapjon ebben a kufár zsivajban - és pénzzel, hogy teremthetne egy állandó areopágot. Nekem erre, persze se erőm, se pénzem, se bátorságom, de ha neked legalább volna pénzed és bátorságod: ész csak kerülne itt köztünk valahogy. Nem félteném én a magyart, de így? - veszett, korruptus, sógorsági, komasági világ ez itt! Annak a felkapaszkodott, néhány üres fejű és terméketlen szívű embernek úgy hízelegnek itt, hogy Caesárnak, Augustusnak, Nérónak nem volt több talpnyaló rabszolgája. Én nem megyek nekik, mert élnem kell, rögtön kitoloncoltatnának innen, amilyen erőszakoskodók, hanem ha te elszánnád magadat! Van-e erőd, barátom, meg pénzed? akkor jer és száz torok üdvözöl. Máskülönben, édes Oféliám - eredj kolostorba!

(folyt. köv.)