Az öreg német levélhordó (talán a törvény rendeli, hogy minden magyar városban német levélhordó legyen) nagy papírcsomagot nyújtott át a polgármesternének. Örökké kéznél tartott, hivatalos plajbászával odamutatott a kétszer is aláhúzott sorra, és németül felhívta az úrasszonyt, hogy mivel a polgármester urat sehol sem találhatta, ott a felette sürgős - tehát...

- Segesvárra utazott.

- Tehát jó lenne a leveleket, mert ott sok lehet, felbontani. Különben is magánlevelek.

S a lelkiismeretes német férfiú nyugodtan távozott.

Hosszas tépelődés után Tarczaliné a leveleket felbontotta. Reszketett, sápadt, mint minden igazi, jó asszony reszketne és sápadna ilyenkor.

Néhány becsomagolt s több helyt aláhúzott, bekerített cikkekkel terhelt hírlap s egy levél, s egy finom halványkékes névjegy.

Természetes, elsőben is a névjegyet vette vizsgálat alá.

Édes Tarczali! Nagyon leköteleznél, barátom, ha azon rövid időre, míg a Párizs Egylettel Várhegyen ülök, egy szobádat szíves lennél számomra átengedni. A Te - nos, el ne bízd magad, édesem - nemes, férfias modorod annyira jól hatott reám, hogy szívemből vágytam kedves társaságodban pár órát tölteni. Kétségkívül családos vagy, bár erről mitsem tudok - ha igen: szíves üdvözletemet add át kedves, szép nődnek, ki bizonyosan nagyon szép és művelt hölgy. A viszontlátásig. Barátnőd Makláry Lívia, a magyar nemzeti színház tagja. Ui. Figyelmeztetlek, kedves barátom, hogy pár kitűnő szerepemben szeretnék ott fellépni. Úgy tudom, van ott valami kis részlettársaság. A bérletek iránt nem lenne rossz, már most megkezdeni a jobb házak felkeresését. Senki sem járhatna el ebben nagyobb sikerrel, mint Te. Rossz, apró betűimért ezer bocsánat. Czilley Bélával beszélj.

- No és erről a barátságról Tamás egyetlen szót sem szólott - mormogá magában a mélyen szíven kapott nő. - És már tegeződnek - odáig vannak!!!

Még egyszer átfutotta a sorokat, és az aláhúzott szavakon: nagyon szép és művelt hölgy állapodott meg.

Mely hölgy nem venné örömmel még a legváratlanabb helyről jött elismerést is, hogy nagyon szép és művelt? E pont őt is megállította.

Czilley Bélával... hát az is? - mormogta e szavakat Tarczaliné. Ismerlek, szívem, de ide aligha jössz. Nekem nagy leányaim vannak. - Arca égett és szíve hevesen dobogott.

Világosodni kezdett előtte, hogy férje egy darab idő óta oly szórakozott, ingerült. Hah! Bizonyosan levelemnek is, és ki tudja, mióta már! És én semmit sem tudok, semmit!

Sírt, és alig tudta megállni, hogy ne kiabáljon. Gépileg, teljes zavartsággal nyúlt a nagyobb csomóhoz.

Kedves jó Tamásom!

Természetesen, te mint falusi ember, merőben másképp fogod fel a dolgokat, mint egy nagyvárosi úgynevezett gentleman: onnan magyarázhatom ki azt a veszélyes közömbösséget, melyet az ide mellékelt nyomorult lap cikkeivel szemben tanúsítani elég vakmerő, talán meggondolatlan vagy. Bocsáss meg e kifejezésért. Helyi firkalapotokból megdöbbenve értesültem nyers kifejezéseidről a Párizsi Egylet célzata iránt. Minket te nagyon is proletároknak tartasz, holott jelenben a magyar irodalom belőlünk áll. Arany, Salamon, Hunfalvi s még pár nevezetesebb írónk holt tőke - ezekkel nagyon keveset tudnánk külföldön hatni, márpedig mindenre a művelt külföld nyomja a pecsétet. Ó, barátom, temérdek költségünkbe kerül az nekünk, hogy künn fordítókat, ismertetőket, jó barátokat tartsunk és fizessünk. Hogy valamelyik munkáját a külföld ismertesse, dicsérje, magasztalja, szóval, hogy a magyar művészet feltett kalappal járhasson: az óriási áldozatunkba kerül. Ma már Berzsenyiesen, Vörösmartyasan, Katona Józsefesen, Szigligetiesen. Keményesen egy talpalatnyi tért se tudnánk elfoglalni a nagyvilágban. Ha a politika künn lapokat tart, mely érdekeinket hangoztassa, a költészet, tudomány és művészet is kénytelen gondoskodni magáról. Verseinket magunk fordíttatjuk saját pénzünkön, magunk szavaltatjuk saját esedezéseinkkel, és dicsériádokat írunk róla és róluk hazai lapjainkban - mint a németek, franciák is bizonyosan, színműveinket egy-egy riporterecskével fordíttatjuk, tudományos cikkeink ismertetésére magunk keressük a barátokat, bizony sokszor felette nagy áldozatok árán.

De vannak is európai hírű novellistáink, versíróink, színműíróink, tudósaink, festőink, szobrászaink, történészeink. Soha virágzóbb állapotban literaturánk, művészetünk nem volt, mint ma. Igenis, fölismerte a magyar legfőbb életkérdését.

Nagyon, fölötte tévedtél tehát, midőn ósdiságoddal nevetség, sőt botrány tárgyává akartál tenni bennünket. Mi készséggel megbocsátunk: de a Harc ide mellékelt mai számára felelned kell rögtön, különben imposszibilissé teszed magadat. Azért küldtem külön, nehogy észre ne vedd.

Emlékezzél vissza: én teneked főispánságot helyeztem közel kilátásba. Te nagy, fényes jövőjű ember vagy, teneked a központba kell a végén jönnöd.

Most egyszer azon légy, hogy számunkra fenséges fogadtatást rendezz, ez igen jó hatást tesz fent, mint alant. Pressziót gyakorol sok kérdésre. Én mindenesetre hozzád fogok szállni már csak Líviám érdekében is, kit igen ajánlok figyelmedbe. Az új színészi generáció legzseniálisabb tagja. Nagyszerű alakító erő, egy második Ristori. Pályát kell vágnunk számára minden módon. A vidéki diadalok, útjai a pesti diadaloknak.

Másodszor, te most megnevezed segédeidet telegram útján azonnal, egyik én leszek, a másik Csomay képviselőtök, és kihívatod általunk Rögös Mátét, a hitvány frátert, ki a párbajokból tartja fenn magát. Gondoskodni fogok, hogy a Sáfrán képviselő híres pisztolyait kaphassuk meg. Ne félj, mert a hajad szála sem fog meggörbülni, de a párbaj elkerülhetetlen. A lovagiasság manap mindenek felett való. Emelkedni fogsz te is ez affér által, és egy lépéssel közelebb jutsz a főispánsághoz. Időnkben akadémiába, képviselőházba, vasúti tanácsosságokba - szóval a legjobb helyekre - út a párbaj. Ezt jegyezd meg. Apropos, képviselőségem nálatok hogy áll? Mozogjatok.

Lapom közelebbi számát kísérd figyelemmel, most pedig azonnal kövesd tanácsaimat. Mielébb itt légy. A Zugligetet választjuk. Jó hely. Pest, április hó 21-én 18... Csigadomb Gábor, a Haza főszerkesztője stb., stb.

Tarczaliné előtt néhány percig se párbaj, se Líviám nem lebegett, csak a főispánság, a közel, biztos kilátásba helyezett főispánság. És ó - ez az ember, micsoda ember! - még erről se beszélt! Mindenki tudta: a város, csak én nem.

Égett, lángolt, mint a meggyújtott nád. És reszketett örömében.

Csak lassan nyerte vissza lelki nyugodtságát, hogy féljen is, és a párbaj rettentő esélyét lelkében megforgatta. Sírt, azonban szíve magas képekkel társalgott. Ne félj, mert a hajad szála sem fog meggörbülni.

Átfutotta a cikkeket, és kevésbe múlt, hogy szerte nem szaggatta.

"Nyomorult, kofa, vénasszony, jellemtelen, barom, gazember" - mint fűzérre szedett drága gyöngyszemek, akként csillogtak a pesti írói kitételek. "Ott kutyakorbácsolom meg, ahol érem azt a fajankó polgármestert, kibe egy városi hajdú idétlen lelke bújt. Siket-e az a pimasz?..."

Nem, az a Rögös Máté pimasza, mindenki tudja Várhegyen, hogy nem volt még eddig pimasz, és siket sem. De meg kellett hogy előbb érkezzék Segesvárról a tisztiügyész úrral, és e modern pesti cikkeket elolvassa. Késő éj volt.

Most már igazán sírt Tarczaliné, mert látta, hogy férje mint változik színében egy perc alatt tízszer is, sárgába, pirosba, zöldbe, sőt egyszer majdnem kékbe is, aminőbe a Kárász Dani tanfelügyelő arca ment át, mikor a guta egy pompás ebédnél megsújtotta.

- Mikor jött ez a levél? - kérdé izzadt homlokkal és dühtől remegő ajkakkal a polgármester úr nejét.

- Ma délelőtt - ölelte át a nő hevesen férjét, nem féltve már Líviától.

- Látta ezt a levelet valaki?

- Senki. De hogy kérdezhetsz olyat?

- A gyermekek sem?

- Senki rajtam kívül. Hogy felette sürgős volt, és magánlevél - de nem fogod kihívni azt a semmirevaló embert. Bepörlöd...

- Kérlek, hagyj magamra... és...

- De nem fogod...

- Egy szót sem akarok többet e tárgyban hallani. Soha semmiféle levelemet többé fel ne bontsd. Egy tekintettel is el ne áruld a gyermekeknek, hogy itt mi történt, hozd helyre a hibádat azzal, hogy légy nyugodt, és teljességgel hagyj magamra. Úgy tudd meg, Ágnes, hogy ma lövöm magamat főbe, ha ebből a piszkosságból valamit megtudnak általad a gyermekek. Légy vidám, rejts el mindent. Mindaddig, míg nem szólok, egyetlen kérdéssel is ez ügyben ne háborgass.

A csöndes, szelíd, majdnem gyermekes, lágy kedélyű családapa hirtelen egy vad, ziháló, toporzékoló állattá változott.

Átment dolgozó szobájába és bezárkózott.

Most felejthette még csak el Tarczaliné, hogy Lívia kisasszony és főispánság is van a világon. Lefeküdt volna, mert eléggé rázta a hideg, de ott didergett a férje szobaajtajánál, forró fejét a kulcslyukhoz nyomva, és minden mozdulatot figyelve.

Most látta, milyen boldogok voltak eddig, s mennyivel boldogabbak lehettek volna még ezután, ha szeretik az embereket rosszaságaik, rágalmazásaik, irigységük mellett is; nem veszik észre önzéseiket, telhetetlen vágyaikat, s emiatt nem szorulnak egészen önnön kis körükre csak - elkerülve mindazt, akiről csak irányukban egy-egy sértő megjegyzést hallottak! Hogy fog most örvendeni az egész város, mert azt - kinek szerencséje eltűnt - mindenki neveti; a hála, szeretet, rokonság, régi, benső barátság legkisebb érzése nélkül. Hogy fog uralkodni ezután a rendőrfőnök, akit ők tettek emberré; hogy lesz elsővé a városban más, a Bethlehem ügyvéd gonosz hízelgései és nagy vacsorái után; hogy fog most kevélykedni a goromba, dölyfös Buzás, ki eddig szemben olyan alázatos volt; hogy kacag a főispán - nos, kedves polgármester úr, hát ez mi? Most már így ön nem maradhat többé a város élén.

Tarczali Tamás úr - mint ifjú professzor korában, mikor egy majális után egy szép falusi papleány miatt meg kellett verekednie egy lengyel ulánus főhadnaggyal - most is néhány levelet írt. Intézkedett, mint a végrendelkező.

Mikor mindent rendbehozott, egy levélben a főispánt felkérte, hogy halaszthatatlan sürgős teendői miatt pár napra falura utazván, vegye ezt tudomásul, és intézkedjék a városi ügyekben legjobb belátása szerint.

Most magára vette köpenyét, s oly nyugodtan, aminő nyugodtan egy becsületes hivatalnok és családapa azt teheti ily körülmények között: ledőlt a díványra, s úgy akarta, hogy hajnalig egy keveset aludni fog.

Nem, egy percig sem volt képes aludni, csak azt várta, hogy virradjon valamennyire. Négy óra körül járhatott az idő, midőn erős tavaszi szélzúgásban, mely recsegtette az ablakokat, ajtókat és vonításra késztette az ebeket - észrevétlenül kinyitotta ajtaját, s az üvöltő szélben sietve végighaladt egy-két fő utcán, míg a honvéd-kaszárnyához ért.

- Mi az, polgármester úr - kiáltott erős, harsány hangon a honvédalezredes, egy vidám, közszeretetben álló, nyers agglegény, felszökve a korai látogatásra ágyában -, mi szél hordozza magát itt? Tán lekapta április uram a kaszárnya tetejét? Ne féljen, engem nem üt agyon. Nekem akasztófán kell meghalnom, egy vén kártyavetőné jövendölése szerint. Minden más halál ellen biztosítva vagyok. András, hej, vén kamasz, pálinkát, szivart, egyszeriben.

- Hagyjuk el, alezredes úr, most a pálinkát.

- Azt semmi esetre sem, bátyám. Nagyszerű sligovicám van. Nono, de mi a mennykő baja van? Maga szörnyű sápadt. Megöltek valakit a honvédek? Felköttetjük, ha az édesapám vagy öcsém volna is.

- Nem, alezredes úr, semmi baj sincs a városban, csak én kérném, hogy szentelne nekem pár percet, de csak magunk közt.

- András, álljon a folyosóra. Egy teremtett léleknek se vagyunk itthon. Értette?

Hallatszott a morgó, vén katona szava, hogy: a legfölségesebben megértettem, alezredes uram.

- Tehát üljön vagy álljon, vagy sétáljon, polgármester úr, hanem azonnal beszéljen. A mennykőbe, rosszat sejtek. A kaszinóban suttogtak valamit magáról. No, halljuk, bátyám, ki vele - bátorítá Tarczalit a mintegy húsz évvel idősebb alezredes.

A polgármester átnyújtotta a Harc megkékplajbászolt számát.

- És maga duellálni akar? - kérdé az alezredes alig érintve ujja hegyével a lapot, melyet alkalmasint a derék hadfi még az este olvasott. - Azt már szeretem, mikor a civil is féltékeny a maga becsületére, úgy is illik. Persze, bátya, pisztolyra megy? Éppen ezt nem szeretem.

- Pisztolyra.

- Hm! - és megölelgette az alezredes a polgármestert - lássa én mindig mondtam, maga nem való ezek közé a kutyák közé, erősen jámbor képe van, és nem tud szamárkodni. A vége is ehol, ide lyukadott ki. Hanem elbánunk azzal a gazemberrel. Emelje fel csak az atillámat - Jézus, vigyázzon, a köszvény... terrem... fáját! Azt mondják, a civil ettől is megszabadul; elhiszem, nem lát annyi rossz pálinkát, mint mi, s rendes házaséletet él. Ilyen szeles időben a fogaim is mind fájtak, míg voltak, de a lábaimat meg a karjaimat meg főképp a nyakamat nem húzathatom ki. Azokon segítene pedig Bikafalvi barátom tavaszonként meg őszönként a szeretetével. No hát elbánunk azzal a gazemberrel!

- De nem is látta még ezredes úr a lapot.

- Tudom, valami szemtelenség. Elég az. Ma, holnap vagy mikor? És hol? És ki a másik szekundáns? Város Pista, a kapitány, jó lesz! Beszéljen, maga nem akar beszélni. Mikor nekem párbajom volt, fütyültem, táncoltam örömömben, minden valamire való vendéglősnét megölelgettem, de persze, a civil fél, azt hiszi, neki most rögtön szörnyet kell halni.

- Nem félek, méltóságos uram, még ha ott kellene is maradnom, rendbe hoztam mindent.

- Azért, bátya, mert én olyan helyre, ahol egyiknek sem szabad megsérülni: nem megyek. Vér, vér, jó summa vér. S feküdje meg az ebadta. Így szép. Én ebbe a kis krajcárnyi foltba - nézze itt a szív alatt - majd bele vesztem. Ha nincs egy szép cseh szobaleány, aki majd elárasztott meleg könnyeivel, hát most nincs vásár. Beszéljen már, de maga nem beszél. Igyék egy kis pálinkát.

S hirtelen odatartotta a pálinkás üveget.

- Húzzon egy jót, aztán bízza magát Istenre. Ha napjai vannak, hát a mennydörgős tüzes mennykő sem árt. Aztán meg valamiben csak el kell pusztulni a becsületes embernek is. Itt nem csavaroghatunk örökké, mint valami koldus. No, adja elő azt a dolgot - hirtelen. Hát meggazemberezték? Mi? Civilek szokása. Megütötték? Durva munka, de civilerkölcs. Rágalmazták? Hogy mást szeret? Elég ügyes ember még...

Nagy bajjal átvehette a szót Tarczali úr, s néhány szóval elmondhatta a sértést.

- Értem. Skribler a fráter Pesten? Persze, oda kell mennem, az bizonyos. Mi vagyunk a kihívók. Azonnal, még ma. De tud-e lőni? Nem nyulat, hanem pisztollyal? Mert úgy szeretném, fogjon az a fegyver a kezében. Nézze ezeket a pisztolyokat. Pompás szerszám. Báró Schwein Fricz ettől harapott Gyertyánfalván a fűbe. Harmincöt lépésre biztos hordás. A füle gombját lelőheti annak a cudarnak. Lássam. Ott az a céltábla, próbálja meg. Ne úgy, ne célozgasson ezer esztendeig; hirtelen, mint a csókot, ne nézze, hova teszi, csak egymás után. - Brávó, bátya, a harmadik közt találta ugyan, de elhiszem, annak a semmirevalónak szélesebb lesz egy kicsit a perifériája, mint ennek a táblának - s ha így lő: dögöt hagyunk Pesten.

Lótás-futás, kocsizás. Egyik szerkesztőségből ki, a másikba be. Egy kocsin a várhegyi alezredes úr és Csigadomby Gábor aHaza főszerkesztője szürke vén fejével, óriás cilinderével és finom csíptetőjével, elegáns, nőies cipőkben és kifogástalan tavaszi, új divatú öltözetben. Úgy ül ott, elvetve magát a széles bérkocsiban, mintha lakodalomra menne, és egy szellemes pohárköszöntőn gondolkoznék. Míg az alezredes komoran ráncolja vastag, barna bőrű, himlőhelyes homlokát.

- Kérem - ugrik ki egy tánclépéssel a szerkesztő úr a kocsiból.

És haladnak fel a harmadik emeletre a Harc szerkesztőségébe, mely egészen bent az udvar felőli rész leghátulsó részében van. Nagy betűkkel ott kiáltoz, és megállít:

A "Harc" szerkesztősége. Hivatalos óra de. 9-1-ig, du. 7-11-ig.

Jobbra a főszerkesztő, balra a főmunkatárs.

A főszerkesztő úr irodájába lépnek. Két úr fogadja.

- Petrás Ákos honvédezredes - mutatá be Csigadomby úr társát.

- Kérem, én Petrás Mihály vagyok, és alezredes.

- Hidegh Aladár országos képviselő és Sáfrán Pongrác a Hét főmunkatársa - mutatá be Csigadomby úr a két urat -, Rögös Máté segédei.

Lehetett hallani, hogy egy pár pompás sarkantyú, ha becsületes ember üti össze tiszteletből, milyen hangot ad.

Csigadomby úr vette át a vezetést.

Kellemes andalgással kétszer-háromszor megtáncoltatta térdén a szemcsíptetőjét, és orrhangon, melyben annyi selypítés volt, amennyit a finom előkelőség okvetlen megkövetel, kezdé:

- Tudvák előttünk a sértés okai...

Egy libériás inas - kinek sárgásfekete ujjai mutatták, hogy betűszedő lehetett, és talán alkalmilag ma is az - szivarokat hordott fel.

A felek rágyújtottak és hatalmasan füstöltek.

- Békéről, úgy vélekedem - folytatá Csigadomby úr -, szó sem lehet jelen esetben.

- Olyasmiről szó sincs - erősíté az alezredes.

- Így fogjuk fel a dolgot mi is felünk érdekében - mondák Rögös úr segédei.

- Ezzel tehát tisztában volnánk. Következik a fegyverválasztás.

- Pisztoly - hangzott a szó Rögösék részéről.

- Nagyon helyes, én is a pisztoly mellett vagyok - erősíté az alezredes úr. - Húsz lépés barrière, öt avance, három golyóváltás - a legjobb vont csövű pisztolyokkal.

- Ah, nem! - mosolyogtak a Rögösék - affélék nincsenek nálunk használatban. A lovagiasság fogalma szerintünk egyszerű férfias elégtétel-adás oly ügyben, melyet bírói fórum elé csak gyáva ember vihet.

- Az én felfogásom, uraim, merőben más. Vagy van sértés, vagy nincs. Igaz?

- Úgy van.

- Ha van sértés, azt komédiával nem ütjük el.

- Uram - ugrott fel hevesen Hidegh úr - nem akarnám, hogy mi kezdjük egymást sértegetni. E hely nem alkalmas arra. Kérem tovább.

- Itt Pesten vívattak oly párbajok, amik nem a becsületet állítják helyre, hanem gazembereket, csalókat teremtenek. Vért akarok.

- És talán halált? - pislogott gúnyosan Sáfrán úr, kockás nadrágjáról a szivar hamuját veregetve, hosszú, rózsás, fénylő körmeivel.

- Hát halált, miért ne? A pisztoly, azt gondolom, nem garnírungnak való a hús mellé.

Ezen mind a három pesti gavallérnak nevetnie kellett - úgy foghegyen.

- Akarunk-e azzal a joggal élni? - fordult szekundáns társához Csigadomby úr - hogy... eh, eh... hogy hosszasan válogassunk a pisztolyok között, vagy amint én gondolnám, elfogadnék egyszerűen a Sáfrán úr pisztolyait.

- Azoknak hallottam már híröket, nagyon jól hordanak - kacagott az ezredes úr -, de én is elhoztam az enyémeket, döntsön a sors.

Sáfrán úr úgy tett, mintha a nevetésből egy hangocskát se hallott volna, hirtelen az ablakhoz ment, azt kinyitotta, és egy benyújtott kefelevonatot vett által, melyen e sorok pompáztak:

Nyilatkozat

A Rögös Máté és Tarczali Tamás közt fenforgott becsületbeli ügy a mai napon lovagias úton előttünk elintéztetett.

Pest 18... april...

Petrás Mihály, honv.-alezr. és                                                                 Hidegh Aladár és
Csigadomby Gábor                                                                                    Sáfrán Pongrác

Egy más helyen meg ez volt:

"A Rögös Máté és Tarczali-féle párbaj a Sáfrán-féle pisztolyokkal folyt le. A Tarczali golyója Rögös előtt két lépéssel fúródott a földbe, s a füvet hatalmasan összerántotta, míg a Rögös golyója a Tarczali füle mellett suhant el. Tarczali megrázkódott, és néhány percre elájult. A huszonöt lépésből az öt avance-ot mindkét fél igénybe vette. Kézszorítás nem történt, de este a Hungáriában barátságos vacsora. Tarczali kitűnő toasztírozónak mutatta magát!"

Csigadomby úr oda hajolt az alezredeshez, és súgott valamit a fülébe.

- Nem állok el attól, hogy a pisztolyok választásában a sorshúzás döntsön.

- Jó - mormogák az urak egyhangúlag, kedvetlenül.

- Segíthetünk a sorshúzásnál is - súgá inkább, mint mondá halkan Hidegh úr közvetlen mellette ülő társához.

- Tehát a sors döntsön - összegezte a vita tételeit Csigadomby úr -, és most a hely és óra?

- Ma, uraim - sürgeté az alezredes -, mi messziről jövünk. Ma, ma.

- Az lehetetlen - szabványaink szerint. Holnap hat és hét óra közt a Városligetben - szólt Sáfrán úr. - Időt kell mindkét félnek adnunk, hogy ügyeiket rendezzék.

- Ó, az komédia, már rendezhették. Arra elég idő volt. Aki párbajra megy ötven-hatvan mérföldről, nem a folyosóra fut a bálteremből, hogy egypár percre kihűtse magát. De hát legyen, ha az önök szabványai így rendelik. Holnap reggel hat óra és hány perc?

- Állapodjunk meg harminc percben.

- Hat óra, harminc perc, a Városliget, hol? melyik pontja?

- A fenyves.

- Tehát a fenyves. Végeztünk ma?

- Igen.

- Hát akkor szeretném, ha egy pohár jó sörre önök ma az én vendégeim lennének.

Az alezredes úr ajánlata vidáman, és most is egyhangúlag elfogadtatott.

Reggel nem volt még hat óra, mikor az alezredes Tarczali polgármester úrral a Pannonia kávéházában reggelit rendelt.

- Friss lapot - kiáltá az alezredes úr.

- A legfrissebb - nyújtá át előzékeny mosollyal a pincér úr -, a Harc.

Tarczali Tamás hátán hideg borzongás futott keresztül, mert övéire gondolt, kiket ki tudja, láthat-e még valaha. Petrás Mihály úr egyszerre csak óriási hahotában tört ki.

Odacsapta a lapot Tarczali úr elé.

- Olvassa - azt az akasztófáravaló -, vagy ne olvassa, siessünk, olvassa el majd a kocsiban.

Csigadomby Gábor úr lépett be a beszélgetőkhöz.

- Öt óra negyvenöt perc, kérem, uraim - sziszegé elegáns orrhangon a főszerkesztő úr.

- No, most ráérünk, polgármester úr, olvassa el az epitáfiumát itt a barátomuramnak. De olyan hangosan, amint csak kifér a torkából. Ilyet azt hiszem, Európa nem evett még.

Tarczali úr felolvasta a nyilatkozatot, és reá a Kommentárt.

- Ah, ez valami tréfa akar lenni - dadogá Csigadomby úr -, a rendőrség kijátszása.

- De, uram, azt a híres mennydörgős...

- Igen, igen, ezredes úr, ez rendes szokás.

- No, már tisztelem, de hátha nem így fog kiütni?

- Dementáljuk.

- És azzal megvan?

- Meg - felelé nyugodtan a főszerkesztő úr.

- S az olyan hazug szerkesztőt nem kutyakorbácsolják ki a világból?

- Itt mindenki érti a játékot.

- Szeretem, hogy nem haltam meg enélkül - nevetett hangosan az ezredes. - Most már igazán megcsókolom az orcámat, hogy katonának szült az anyám.

Kétségkívül restellte Csigadomby úr a dolgot, de benne csak azt, hogy a közleménnyel egypár órát még nem tudtak várni. Az egész különben a Tükörben is ki volt már szedve.

Hidegh Aladár úrék ott sétálgattak már a kis dombos fenyvesben. Rögös Máté úr kis köpcös, tagba szakadt, veres hajú ember volt, nagy, kidülledt szemekkel, merészen előreigyekvő potrohhal. Fél magyar, fél német ruha ékesítette a kevély, nagy tartású írót. Egy hosszú virginia kék füstjével játszott. Alig méltatta egy oldalpillanatra a polgármestert.

A békéltető felhívás minden eredmény nélkül hangzott el.

Sáfrán úr kimérte a distanciát; Hidegh és Petrás úr elővette a pisztolyokat.

- Kijelentem, uraim - szólt nyers teli hangon az alezredes -, hogy az itt levő lap (és felmutatta a Harc reggeli számát) megcáfolása okáért is, semmiféle pisztolyt nem fogadok el, csak amiket magammal hoztam. Tessék választani a kihívott úrnak, az elsőség őt illeti, hanem azokkal a sonkákkal - mutatott a Sáfrán-féle pisztolyokra.

- Uram - pattantak fel Rögösék -, ez sértés!

- No, nem is táncolni jöttem, hanem becsületes munkát végezni. Ha ezt bevégeztük: állok elébe, akinek baja van velem, vagy lesz. Most tettre, uraim. Tessék választani.

Rögös úr alázattal közeledett az alezredes felé, és kijelentette, hogy pusztán azon okért, mert a Harc ízetlenségből egy hitvány tréfát engedett meg magának, kész elfogadni a békejobbot, annyival is inkább, mert lövés esetén nem tudna tekintettel lenni egy családapa nagy családjára. Jelentse ki a polgármester úr, hogy a sértő szavaiban élő személyekre nem célozott, és...

- Ha el nem foglalja ön, uram, a helyét - toppantott az alezredes úr - hát itt, mint a kutyát lelövöm.

Éles és tompa, bús és gúnyos ah! ah! töltötte be a léget.

- Számolunk, találkozunk - hebegé Rögös úr, tántorgó léptekkel követvén segédeit - ...az ezredes... ezért...

- Szívesen, csak most munkára!

Pisztolyt töltöttek, és pisztolyt választottak.

Három golyóváltás.

- Uraim!

Pár másodperc, és egy mély, kínos hörgés döbbentette meg az urakat.

Rögös Máté úr vérében hevert, jobb vállperecét törte össze a golyó.

Petrás alezredes úr melegen, eltitkolhatatlan megelégedéssel szorította meg a polgármester kezét.

A sebesültet kocsira tették, s a városligeti kis fenyves élőjelekkel dementírozhatta a Harc nyilatkozatát és párbajközleményeit.

Másnap, sőt, az élelmesebb lapocskák még aznap délután, hasábokon dicsőítették - mert a győzőt, még ha se ingünk, se gallérunk is, magasztalni szokás - a pompás lövőt, Tarczali Tamást. Hírek keringtek róla, hogy egy nagy ellenzéki napilapot fog szerkeszteni még a nyár folytán, a fővárosban, más verziók szerint meg a miniszterelnök, kinek tanulótársa volt, a várhegyi főispánsággal kínálta volna meg, sőt, a Tükör egyenesen a gyönge igazságügyminiszter európai színvonalon álló utódját akarja benne látni, éspedig a közeljövőben.

E lapok mind megmentek Várhegyre, s e lapokat Bethlehem József, Mihályfi Domokos, Vörös Károly, István bácsi, a főjegyző, Buzás, a derék jó Buzás, s legfőképp a mélyen szerető belső barát, Bokros úr telegramszerű sebességgel vitték meg a betegen fekvő polgármesternének.

- De a leghíresebb párbajozó írót, akinek talán már harminc párbaja is volt!

- És akitől a miniszterek is rettegtek - Rögöst?

- Kit az új képviselők bálványoztak, én magam is kezet csókoltam...

- A polgárság, nevenapján zászlókkal, koszorúkkal szokta fölkeresni.

- És hozzá gyáván viselte magát, a farkas megtalálta oroszlánját.

- Könyörgött, mint a beteg kutya, összezsugorodott. De jó ez! Tanult.

- Ah! - a szemtelen, s ez hordta oly fenn az üres fejét!

- Egy vidéki obskurus ember tette tönkre, aki, azt mondják, a földobott krajcárt a vállán át lelövi. És soha nem hibáz...

- Nagyszerű! Egy székely, aki faágyúkat önt.

Ezekből a megjegyzésekből nem egy leszivárgott Várhegyre. A szegény bőr és csont sovány Keszegh tanár úr, ki mióta saját vagyonát már eluraskodta, időről időre más tehetős pénzember vagy ambiciózus polgár nyakán él, már négyszer, ötször is bekopogtatott a polgármester - nehéz, hogy cikkezni fog Tarczaliról, és adatokat kér. Adatokat, adatokat asszonyom (és borokat és ételeket az éhes, szegény Keszegh tanár úrnak, uraim)!

Senki se hitte volna, hogy a Tarcali napja még egyszer felsüssön. És ehol, hogy süt, hogy nem lehet kiállani a fényét, melegét. Tűrhetetlen!

Czilley Béla úr - és azt hiszem, igen jogosan - kivette a fővárosi sajtó illetéktelen kezéből a tollat, egy fennkölt cikkben adott kifejezést mély változhatatlan tiszteletének a lovagias férfi, Tarczali Tamás kitűnő hazánkfia és városunk ritka jelességű polgármestere iránt.

E cikket először postán, aztán személyesen szolgáltatta át a szeretett embernek.

- Kedves öregem - simult hízelgő, szürke szemeivel Czilley úr Tarczali úrhoz a polgármesteri irodában -, semmi köszönet, te tudod, hogy én egyenes ember vagyok, de azt is, hogy jellemed előtt mindig meghajoltam. Nem tagadom, újabban volt köztünk bizonyos spannung, de ez csak pár tárgyra vonatkozhatott. Reménylem itt is lesz alkalmam kimutatni, hogy mi sem korlátolt abban, hogy felfogásodat kövessem úgy az erdő, mint a vendéglátás meritumában.

- Én, barátom, mindig városom javát kerestem...

- De én is.

- Jogait védtem...

- Abban engem is megtartasz.

- Ha nem tudtam mindig elfogadhatóvá tenni nézetemet, a többség előtt készséggel meghajlottam én is.

- Kérlek, szabad átadnom e levelet, bátyám írta Pestről. Pár sora rád vonatkozik.

Nem, nem pár sora vonatkozott Tarczalira - az egész levél. Hízelgés, védekezés, magasztalás, a lapok véleményének csinos összegezése volt a tartalmas négy sűrű oldal. Oda téve a végére: személyesen többet. A levél olvasása alatt betolta kövér fejét és hasát az örmény doktor is.

Félig tátva volt a piros szája és mosolygott, mint a buta és gonosz embernél szokott ez lenni, ki szeretné, ha becsületes embernek tartanák, de ezt maga is alig meri reményleni.

- Hát... hát - mindig ezzel kezdett mindent -, hogy volt az az izé?

És levágta magát a hivatalos kanapéra, egy csomó szépen elhelyezett aktára.

- Mondja csak, polgármester úr, mi áll abból, amit a Harc mond, a Szemle, az Őr, a Mindenáron kormányra, s amit a kolozsvári lapok írnak?

- Mit írnak?

- Hiszen maga is tudja, hogy le akar mondani a polgármesterségről, egy nagy napilapot szerkeszt kormánypárti programmal a minisztérium támogatása mellett, a legjobb írók társaságában? Az, hallja, nem lenne rossz. Onnan egy Sprung, mint Béla szokta mondani - és...

- Egy Katzensprung - mormogá a Várhegy szerkesztője törött, fekete fogain át.

- Bizony, polgármester úr, egy kis Katzensprung a miniszteri tanácsosságra...

- Néha följebb - hangoztatá a leghódolóbb mosollyal Béla, a szerkesztő.

- Igen, te, Béla, csak egy kis vidéki lap szerkesztője vagy...

- Kérem, kérem...

- No, igen, és mégis tanárságot és pompás szubvenciót kaptál, és kilátást a legújabb egyetemnél filozófiai tanszékre. Ezt a bárótól tudom.

- Én meg nem tudom - nyújtózkodott Czilley úr, mint a drága vizsla, kevélyen és utálatosan.

A doktor szája megint nyitva volt és mosolygott. Akarta kérdezni, hát a főispánság, de idáig már - mivel a főispán nagy pátronusa vala - nem mert menni. Pedig ő is kezdett hinni ebben a dologban.

Jöttek a bizottságok főrendezői, és jelentették, hogy a vidéki és városi vegyes bizottságok száztagú bizottsággá akarnak egyesülni, és fölkérik a tekintetes polgármester urat, hogy a testületnek állana élére. Okvetlen csak is ő állana élére.

- Nagyon helyes - erősíté a doktor és Czilley úr elismeréssel.

Mind két úr fölkelt, átölelte, egyik innen, másik onnan a polgármestert, hogy a legszebb, legbizodalmasabb helyzetben lássa a nép a főbb szereplőket.

- Kik vannak a listában? - kérdé a doktor úr.

A névsor pompásan volt kiállítva, a legügyesebb tapintatossággal. Vidék, város teljes méltányos arányban. Nők, férfiak.

- Ki állította össze?

Egyik bizottsági rendező a szerkesztő úrra mutatott.

Bírák, katonák, kereskedők, iparosok, diákok, minden tekintet nélkül korra, vallásra, nemzetiségre és politikai pártra.

Igen, a vidék még mindig kész, nagy és nemes, engesztelő egyesülésekre, de oly egyén vezetése alatt, kire büszke tud lenni.

Ilyen volt most Tarczali Tamás polgármester úr - a leendő napilap szerkesztője vagy az új főispán vagy amit a jobb és népesebb kocsmákban lehet hallani: igazságügyminiszter.

Jó a nép, mindig fölötte jó a nép, tiszta és romolhatatlan!

De Tarczali Tamás urat is (mint még annyi magasabb gondolkozású lelket az emberi nem történetében) most kezdte elfogni az a mély csömör, úgy az egyesek, mint az egyetemleges nép iránt; az a betegségnél lehangolóbb megvetés, mely vakká, sántává, erőfogyottá teszi néhány nap lefolyása alatt a legépebb embert. Piros színét kiszívja, derült mosolyát tüskévé teszi, szavait méregbe mártja, ételtől, italtól elveszi kedvét, s arra a végzetes keresztútra viszi, melynél ha jobbra, ha balra tart - egy az eredmény: az őrültek háza vagy a legszánandóbb bukás.

Milyen jó volna ilyenkor, ha a tántorgó áldozat szívébe hirtelen bele tudná magát lopni egy ügyes, okos, agyafúrt gazember! Ülne odabent az a kormányra, s vezetné a bővizű hajót, annyiak kincsével, szeretetével, hódolatával, készséggel nyújtott, gyermekes bizodalmával - az olyan férfiú. Ezrek meg ezrek áldanák; a nép reá ragasztaná életében a csillagot, holta után emléket állítana neki - a csillagokig. Özvegyének részvét-iratokat nyújtana át a társadalom minden osztálya, elnyerné legnagyobb gazember létére, a feddhetetlen nevet; a leguzsorásabb létére az áldozatkész hazafi címét; a legerkölcstelenebb cudar élet mellett a jók, szelídek forró emlegetését. Azt mondanák róla: korszakot alkotott, dicső művet emelt, és századok nem szülnek olyat egyhamar, aminő az a nagy ember volt - holott ugyanakkor odahaza mindenki bevallaná magában, felesége vagy gyermekei: ó, be istentelen egy szörny vala.

Hanem azért nem ez a szó, az a másik menne át a történelem igazságos kezébe.

De én nem beszélhettem Tarczali Tamás úrral, én csak a történetét írom!

A polgármester úr azonnal, amint a tisztviselők távoztak irodájából, átkérette a rendőrfőnök urat.

- Kérlek, édes Domonkos - szólt Tarczali tompa, szenvtelen hangon, a szeretettől, hódolattól, hálától átmelegedett vigyorgó rendőrfőnökhöz, ki megnyílt, csillogó szemeivel majd lenyelte a magasra hivatott polgármestert -, vennéd át ennek a száztagú bizottságnak az elnökletét.

- De hiszen, bátyám (ó, milyen régóta nem merte kimondani ezt a szót).

- Tégedet jobban talál.

- A polgárság nem fogja megengedni. Erre a posztra csak egyetlenegy ember alkalmas, és az a polgármester. Ezzel a névvel győzünk, mint győztünk mindeddig, s oly fényes ünnepélyt sikerülend rendeznünk, hogy Kolozsvár megpukkad mérgében.

- Mindent megteszek én is, de a bizottság élére nem állok.

- Értem: a párbaj miatt.

- Nem.

- Egyébiránt parancsolja, bátyám. Óhajtása is parancs előttem, bár itt igen gyenge vagyok.

Jólesett Tarczali úrnak, hogy megsértett szívének elégtételt szerezhetett.

A gyűlésekben mindig ellene voltak, leszavazták, most őt akarnák feltolni a rendezői székbe, mert némi dicséretek és kombinációk hangzanak róla a lapokban. Nem, nem. Kárát nem akarja a városnak soha, de labda sem lesz, amelyikkel játszódjanak.

Kettős érzéssel hódolt, a sértett büszkeségnek, mely bosszúvágyóbb, mint a legkacérabb nő; s az eltagadhatatlanul fejlődő mámornak, mely a jövő tündöklő képeivel dőlt szívére, forró agyára.

Egy kopott, őszes agglegény topogott be valami írással.

- Mi az, levéltárnok úr?

A levéltárnok úr a polgármester úr elé tette az írást alázatosan, s azzal a bizodalmassággal, melyre a hosszú életkor s a becsületesen végzett munka feljogosítja olykor az alantasabb hivataltársat is, szólt:

- A tekintetes polgármester úr a rendőrfőnöknek adta az elnökséget?

- Hol?

- Az ünnepélyek rendezésében. Ezt is neki adta?

- Neki adtam, levéltárnok úr. Nem tettem talán rosszul? Ugye?

- Hm, hm! persze... A régi polgármester mindent magának tartott. Úr is volt.

És hajtogatta magát az öregember. Fogytig úr vala - mormogá.

- Erősen kár volt - hajlongott a levéltárnok, s szisszentett a fogaival.

- Miért? - mosolygott a polgármester úr hivataltársa aggodalmán.

- Erősen magához szoktatja a népet Domonkos úr. Igenis igyekszik.

- S van abban kár?

- Van, könyörgöm alássan. A dalárdának is ő az elnöke; a tűzoltóknak is ő a főnöke; az iparegyletnek is a napokban ő lett a fejévé; sok fej sok foggal jár, és minden fog rágni akar valamit. Különben nem szóltam, csak azt akartam mondani, hogy most már néhány napok óta igazán fáin szép idő jár. Jöhetnek a tudósok bátran. Készen vagyunk.

Az öreg legény, mint a hullám kihajlongott, kilebegett.

- Csak úgy lehet az ember fogytig úr - kiáltott vissza -, ha mindent a kezében tart, az utolsó szögecskét is, mert úgy jár mint... Biz úgy! Istálom, aztán nem szóltam!

- Nem, nem, Rózsa Pál úr - nyugtatá meg a polgármester nevetve.

Mihályfi Domonkos úr pedig, az ifjú, erélyes rendőrfőnök, behívta az alkapitányt, éles rikácsoló hangon - mintha a tűzoltó-sor előtte állana - odakiáltotta hozzá:

- Ha a pokolból is, a Csiki Pista revolverje megkerüljön. Vágatni kell azt a fiákerost. Ej! - suhintott egy jót a kezével.

- Úgy lesz - pödörgeté gúnyosan bajuszát az alkapitány, aki tudott valamit.

- Nekem millió dolgot adott megint a polgármester. Igen - haha -, hej - érezteti velünk a hatalmát. Most megteszem. Az írókért. De...

Bevágta magát az ingyen bérkocsiba, hajtatott fel Bethlehem Jóskához, s ott jó, könnyű farkasszőrű bor és borszéki borvíz mellett, több meghitt érdek- és elvtársa jelenlétében kinyilatkoztatta, hogy az öreg lemondásának és távozásának igen el is jött az ideje. Menjen! Majd bead neki a párbaj.

- Szerkeszthet lapot. Röhögték. A párbaj elviszi, leteszik, becsukják...

- De barátom - mozgatá tagadólagosan fejét a kibékült gyógyszerész.

- Mit, főispán? Soha! Hohó! Egyébiránt nem bánom, ha miniszternek megy is, csak innen - minél előbb! Rest, mindent a nyakamba varrna. Miért? Tartozom én neki valamivel? Semmivel sem tartozom! Ej!

- Semmivel - hangoztatták többen.

- Ha valamit tett érettem, ezerszeresén ledolgoztatta. Most is, rendezzem a termeket, intézkedjem a vendéglősökkel, fogadjam meg a cigányokat, járjam el a szállások ügyét, fogadjam - mert bizonyosan, amilyen rest, azt is én kapom - fogadjam az írókat. Barátom, ez a pohár már csordultig van. Ej!

Csakugyan csordultig is volt a pohara, és látszott, hogy nagy megerőltetésébe kerülhet kiüríteni. De kiürítette. Oly szép volt!

A nép mindenütt Domit is látta, a Domi úr ifjúságtól piros arcáját, kedves kis szakállát, pörge bajuszát, nyájas, mély kalaplevételeit. Ma az ifjúsági körben elnökölt, és gyújtott lángra hazafias beszédeivel egy csomó szegény asztalost, lakatost és csizmadiasegédet; holnap a dalárda gyűlésén vonta magához a felmagasztosult szíveket; majd a tűzoltói gyakorlatokon ragyogtatta fényes, fehér lószőrös sisakját és tehetségeit. Mindenütt hévvel, vidáman, ifjúi könnyűséggel; repülve, szállva, suhanva, hogy nőt, mint férfit gyönyörbe ringasson. Ah!

- Domi! - rázta egy jó lelkű, kövér mészáros hatalmas tenyereit. - Te...

- Szervusz! Bruder, szervusz.

- Ah, lelkem! - mosolygott felé valamely magas ház erkélyéről egy öreges gazdag úrimenyecske, a legjobb indulattal.

Domonkos úr mindent észrevett, és mindent föl is használt.

- Ez a mi emberünk: a nép embere. Ilyen kéne sok! - magyarázták a piacon.

- Mi? Erdélyben sincs több ilyen! - erősíté büszkén számos polgártárs.

A boltokban pedig tudták, hogy fülig adós.

A vendéglőkben, hogy smucig.

A pénzes emberek, hogy rossz fizető.

A hivataltársak, hogy a legmegvesztegethetőbb.

A rossz nők, hogy korcs életű.

S az egész város, hogy egy kimondhatatlanul kedves, szép, okos, népszerű, egy-egy csókolni való ember. Az irigység is megvallotta. Meg!

Elégedetten, sőt többet kell mondanom, régóta érzett jókedvvel ment haza hivatalos teendői után a polgármester úr. Ó, megérzi azt az ember, mikor a nap áldott melegével csak mintegy reá süt, mikor szegény és gazdag egyformán leemeli előtte a süvegét, már jó messziről s minden boltból kitekintenek a vevők, hogy legalább egy tiszteletteljes tekintettel mindenik a közhódolathoz járuljon.

Hogyne kopogna ilyenkor a csizma keményebben és hangosabban? Kopog. Hogyne mosolyogna derültebben az ajak? Mosolyog. Hogyne emelkednék duzzadtabban a boldog tüdő a bordák közt? Emelkedik.

És mégis most, az élet e szép, édes perceiben gondol arra a hazafelé lépegető Tarczali Tamás, hogy lemond hivataláról. Nem bánja, átteszi lakását Pestre, s ha csakugyan úgy jő, egy nagy napilapot szerkeszt. Akkor fogja megmutatni, kije volt ő Várhegynek, mennyire szívén viselte e hálátlan város javát, és mily igaz lélekkel védi ott is, a fővárosban egykori városa jogait.

Értette az erdőt és számos függőben levő ügyet.

Ezek a távozási gondolatok nem voltak még megérve lelkében, de érlelődtek; érlelte a közelebbről szenvedett néhány érzékeny vereség.

Most, még inkább csak játszott e nem kellemetlen kísértő árnyakkal.

Mint az igazi anya, ki mindenét adja néha háborgó, civódó gyermekeiért, szeretne egyszer meghalni csak néhány órára, hogy a koporsóból láthatná szeretteinek dúlt, könnyes, gyászos orcáját s onnan hallhatná az elösmerő sóhajtásokat és nyögéseket: Tarczali úr is óhajtott belefeküdni a távol főváros virágokkal rakott koporsójába, hogy...

Ó, a legderekabb államférfi is, aminőnek én kicsiben az igazi, jó polgármestert is szívesen tartom, lesz olykor, benső őszinteségében ily gyermekes érzésű és gondolkozású. Miért? Mert képtelen az ember mindig komoly, nyugodt, higgadt és bölcs lenni, aminő pedig - megengedem - eredeti hivatása.

Még polgármester volt, vidám, boldog, némelyekben máris elégtételt nyert polgármester, s tréfálkozva, s a jövő lajtorjáján észrevétlenül, sőt öntudatlanul is föllebb-föllebb emelkedve lépett hajlékába kedves övéi közé.

Ha itt meg tudna állani az ember, s ha itt el tudna vetni magától minden boldogságot, mikor még egyszer fölemelte a halandót az a magasból leérő kéz!

Nos?

Az asszonyok nagyban készültek az írói ünnepélyekre, néhány szép, kész ruha már ki volt téve az ágyra, asztalra, fogasra, s mennyi volt még munkában. A mamának, a leányoknak, sőt, az elvesztegetett, szegény liszt- és sómérő Halmosnénak is - meglepetésül.

Mikor ruha készül, akkor minden feleség a legjobb kedélyben van. Lehet beszélni bátran; ellenmondás, éles megjegyzés most nincs, csak jóízű mosoly és hálás tekintet.

Kedvesen fogadták édesapát, s bármit hozott fel, mindenre helyeslő igen-t, úgy van-t nyert. Aladár egy csomó friss újságot hozott az iskolából, erdélyi és pesti lapokat, melyek telve voltak Várhegy, a dicső, szép kis Várhegy magasztalásával, a szűztiszta székely nép fellengző dicsőítésével; hol hamisítlanok még az erkölcsök; nemesek a szokások; jók az ételek, italok és magasak, még mindig magasak a regényes bércek. A kereszténységben, mint ezt legújabb regényeinkben is gyönyörrel olvashatni, még itt uralkodik a pogányság nemesítő hatása; családok léteznek, melyek a régi harkászok, gyulák és rabonbánok szokásai szerint öltözködnek és viselkednek ünnepélyes alkalmakkor. Az ősi primipilusokat és pixidáriusokat még a csizmadia- és varga-utódoknál is föl lehet ösmerni a sajátságos lépéseikben, e félpogány, félkeresztény regényes mozdulatokban. Ó, Erdély, még mindig egy darab paradicsom a felséges kunok, avarok és ősapák dicső idejéből. És mily szépen szólanak a lapok a derék polgármesterről, a lovagiasság e legújabb mintaképéről. E valódi hősről, a fejedelmek hazájában.

A fiú hangosan olvassa, a mama elragadtatással nézi a nagy embert; a leányok, kik nem tudják még - és valójában talán egy leány sem tudja - felfogni soha a nagyság becsét: nevetnek és örvendeznek, és ki-kikapják a lapokat fivérök kezeiből.

Ily idilli jelenetek közt folynak a gyors órák és sebesen tűnő napok, míg a minden várhegyi ember szemében felcsillanó öröm és megegyező barátságos szeretetet hirdeti, hogy az ünnepély reggele felvirradott.

Egész éjjel járt-kelt a főkapitány, hirdetve, hogy micsoda lelkiösmeretes hivatalnok, saját ujjaival szedte föl itt-ott a szemetet. Meg akart hajolni mélyen a nemzeti irodalom előtt. Máskor minden kapu előtt, főképp a gazdagabb örmények kapui előtt szabadon hevertek a sertések - az egész város egy összevissza hálózott szabad csatornázat.

Most párosával járnak éjjel-nappal a fegyveres városszolgák, mintha valami országos lopás, gyújtogatás, verekedés volna a küszöbön. Máskor hírmondónak se látna az ember egyet is.

Mint este a csillagok, ahogy tünedeznek fel egyenként az égen, úgy kezdik a háztetőkből kidugdosni fejöket a kisebb-nagyobb követválasztási zászlók. A céhek sereglenek, a tűzoltók sorakoznak, a tanuló ifjak szélt vesznek a főtéren tanáraik vezetése alatt. A vastag főtanítóné, mélyen kivágott ruhában, kövér, vastag karokkal rendezi a fehér ruhás, felsütött hajú, új cipős és sárga kesztyűs díszleányka-sereget.

- Már a kenderesi hídnál vannak - terjeszti tekintélyes arccal a városi aljegyző, kinek mindent hivatalosan és biztosan kell tudni. Úgy is csinálja a díszsorok előtt cigarettáját, mint aki ezért a kellemes közlésért elvárja az elismerést mindenfelől.

- Sokan jönnek-e vajon? - szólítja meg egy vidéki nemesasszony bekötött fejjel, és a kendő felett fészekként fityegő tollas, bokrétás kalappal. - Hozzánk is ki kell jönniök, mert az uramnak jegyző korából még sok régi írásai vannak. És beszélte a papunk, hogy minden régi írást felkutatnak, és minden található cserepet erősen megvizsgálnak, ásatnak, furatnak, mert valahol sok, sok kincsnek kell lenni. Hiszem is, hozza őket a jó Isten.

- Két-háromszázan - veti oda a szót az aljegyző úr.

- Hogyan?

- És fegyveresen - kérdi elragadtatással két öreges kisasszony -, mint a régi honvédek? Ó, milyen világ volt az!

Erre még az aljegyző úr sem tud szólni. És hivatalos tekintéllyel odább megy, hogy egyik segédtanárnak oda súghassa:

- Már a ciheresnél vannak, kis rövid félóra múlva bizonyosan látni fogjuk őket.

Dobog minden szív.

Ahol, most indul a tanács- és képviselőtestület.

Kocsikon párosával. Elöl a polgármester díszruhában, vele a főkapitány - mivel több nincs, csak féldíszben, egy zsinóros télikabátban, de ez föl van kokárdázva - és egy új magyar finánctól kölcsönzött kucsmával.

De úgy is pompás, nyalka legény.

Utánuk a többiek, s néhány kocsin az elszállásoló bizottság.

A város végén, két kocsma között négy magas fenyőszál van fölállítva, belőle pompás díszkapu, kívül felül rajta: Isten hozott!; belől felül: Áldás, békesség. Számos koszorú és zászlócska és a tetejében, mintha még most is mind a kaput csinálná, holott már egy hete kész: a városi kertész úr, kopasz, vörös fejével és azzal a mindent mást semmibe vevő gyönyörrel, melyet remekének tudata lehelt lelkébe.

- Hol lesz a beszéd? - kérdik többen a szorongó várakozók közül.

- Egyik a Róka-csárdánál, a városhatár szélén - válaszolja az aljegyző úr -, a másik éppen itt.

- Ki tartja?

- Ott a polgármester, itt dr. Szorítsd László úr az iskolák nevében.

Lehetett is látni az ősz férfiút, majdnem bokáig érő fekete kabátban, borzasztó nagy, fehér kesztyűkben (hogy ki ne szakadjanak), sárgászöld, ősz bajuszával, okos, kis hátrahajló kígyófejével és remegő ajkaival, és a meghatottságtól könnybe merült, apró szemeivel, melyek, tisztán hiszem, mindenek fölött e percben is a királyi tanácsosi okmányt látták.

Körülötte sorakoznak a tanár urak kopottas, ószabású, fekete német ruhában, mert a magyar megint kiment a divatból, és most lehet reményleni, minthogy igazi magyar kormányunk van: tehát örökre. Csak a szegényebb csizmadiák - a legmagyarabb faj - tartották és őrizték meg a magyar viseletet.

- Jönnek, itt vannak! - hangzik, messziről verődik egész viharrá a kiáltás, az üdvtombolás a közelben - ahol! Félre, félre! előre, hátra! nem arra, erre! Döfnek, taszigálnak a rendtartó urak.

Két vén, kurta professzor előrébb vonszolja dr. Szorítsd László urat, ki mintha biztos halál elé menne, most egyszer igazán megfeledkezik a királyi tanácsosságról, és csak mondókája kezdő igéit kaparássza ujjaival lelkében.

Czilley Béla szerkesztő úr, ki az érkezőkkel jött, hirtelen az aggastyán háta mögött terem és biztatja:

- Csak pár szót most, László bácsi, a többit estére. Igen, persze, pár szót egy dupla főgondnok, és sok minden fő. Lehető is ez?

Valóban haragos tekintettel is utasítja e tanácsot vissza az ősz férfiú.

Megállnak az írók, költők, művészek, tudósok pápaszemekkel és pápaszemek nélkül, porosan, kacéran, komolyan, hidegen, forrón - bámultatva.

- Jézus! Mennyi gyerekember köztük - morog egy tudákos városi írnok, aki vidéki leveleket írogat. - Ez mind tudós meg író lenne?

A Párizs Egylet főelnöke, egy vörös, vaskos orrú ember, úgy az ötven és hatvan között - méltóságos állást foglal.

A háta mögött már egy kis mozgó asztalkán, egy pofaszakállas, kurta legény, kezében irónnal és ajkain vigyorgással, várja, hogy írjon. No.

- Csak röviden beszélne a vén Szorítsd - suttogják több helyt -, kiállhatatlan egy hiú vénember.

- És ha tudna valamit, de borzasztó vastag fejű. Halljuk...

"Nagyméltóságú és méltóságos Tudományos Egyesület!

S hazánk nagy férfia, mélyen tisztelt Elnök úr!

Üdv, üdv, üdv - háromszor üdv a tudomány fölkent bajnokainak, kik lejöttek bérces hazánkba terjeszteni a kultúrát. Hozta Isten, hozta Isten..."

- Ennyi elég is volna - mormogják többen, kik jól ösmerték az öreg dr. Szorítsd úr árkusos beszédeit, melyeket a professzor uraknak, ifjúságnak, tanácsnak, egyháznak és számos egyletek bizottságainak évenként tartani szokott.

- Éljen, éljen - rivalgják, tombolják az írók, művészek, írónők és művésznők.

- Az ott, az a magas, kövér ember, kurta, nyírott, fekete szakállával, nyilván az a Pál lesz - kérdé szomszédjától egy tanító-féle úr -, az arcképéről mindjárt ráösmertem.

- De hol a főispán? Nem látom. Megint megugrott. Fukar is, cudar is. Neki a nemzet nem nemzet, hazai tudomány, költészet előtte nevetség.

- Halljuk - követelik sokan a jobbak közül.

- Mit hallanók, hiszen kijön a Várhegyben utolsó betűig, onnan is elég bolond lesz, aki elolvassa. Olvassuk meg, mennyien lehetnek a tudósok. - Gyönyörű szám!

- Négy-ötszázra lehet tenni a számukat. Barátom, annyi nagy írója, művésze, mint a magyarnak van, nem hiszem, hogy a franciának is lenne. Hol állottunk a Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, de még a Petőfi korában is. Hej, hol!

- No, csak mindig igaz volt, hogy a magyar nem hagyja magát.

- Halljuk, ki beszél? - törtetnek előrébb többen, kik mindent akarnának hallani.

- Még mindig az öreg Szorítsd nyöszörög - zsörtölődik a sánta doktor, csupa irigységből. Nem hiszem, hogy valami új elnökséget nem lát a levegőben.

- Barátom, az öreg nem bolond ember. Minden elnökséggel csak fontosabbá teszi a személyét, s a fiainak szerez nagy protekciót. A Samukája, meglátják, várhegyi követ lesz még.

Egetverő éljenzés tört ki, ami mutatta, hogy az öreg dr. Szorítsd bevégezte beszédét, és felel rá a tudósok elnöke.

"Tisztelt uraim és hölgyeim!

A mohamedán nem halhat meg nyugodtan addig, míg Mekkát nem látta. A magyar írónak, költőnek, tudósnak Mekkája a regényes, bérces isteni Erdély..."

- Éljen, éljen - ah, be szép! Éljen, éljen - zúgá a tömeg ittasan.

"Ezt jöttünk, uraim szívünkből üdvözölni, szent porát megcsókolni."

Éljen, éljen - éljennn...

Éljen, éljen - harsogta minden ajak.

- Hát aztán mit csinálnak ezek most itt ennyien, a nagy munkaidőben? - kiáltja egy törpe ács, a sok hatalmas szál ember közt válogatva.

(folyt. köv.)

Meghalt Tolnai Lajos