CSATLÓS JÁNOS

Számos nagy író életének eseményeit és magánemberi mivoltát köd és bizonytalanság veszi körül. Meghúzodtak mûveik mögött, nem törôdve az utókor kiváncsiságával s azzal sem, hogy életük ismerete sokszor lényeges fényt vet mûveik megértésére és értékelésére.

Strindberg nem azok közé tartozik. Kevés író tárgyalta nála részletesebben magánéleteinek fordulatait és nézeteinek változásait. Általában úgy érezzük, a mû az alkotó életének egy része; Strindbergnél ez mintha fordítva volna: az ô élete elválaszthatatlan a mûtôl: úgy formálja, úgy dolgozik rajta, mint az írók többsége alkotásain. Élete maga is egy nagy fikció; eseményeit nemcsak átértékeli, hanem át is irja; újrakezdései lényegileg egy-egy új alkotással azonosak, és hôseinek konfliktusairól és bukásairól nemcsak beszél, hanem át is éli ôket. A tanmesék, melyek a klasszikus recept szerint mindannyiunkról szólnak, ha magunkat képzeljük a szereplôk helyébe, Strindbergre nem érvényesek: ô mindig önmagát írja számtalan változatban.

A valóság Strindbergnek csak a lehetôségek sorozata. A történések valahogyan  bekövetkeznek, s még számos módon is  bekövetkezhettek volna: a kérdés az, mikor írom le ôket. Strindberg nagy modernségének egyik oka, hogy a jelenkori ember prototípusai közé tartozik, aki számára a világ megismerhetetlen, minden pillanatban újra és újra interpretálható, és végsô soron az interpretáló is hozzáférhetetlen, homályos entitás. Mint rendkívül receptív és közlékeny alkat, ugyanolyan intenzitással ragadja meg a jelenségeket a legkülönbözôbb és legellentétesebb szemszögekbôl. Világképét ragyogó és lebilincselô elôadásban vázolja fel; az intellektuális objektivitás, analitikus vizsgálat, kritikai szemlélet viszont nem az erôssége, sôt, ôszintén szólva leggyengébb oldala. Egyik lánya, Karin mondja el róla visszaemlékezéseiben, hogy egyszer társaságban így nyilatkozott valakirôl: Csirkefogó! Börtönben is ült! Mikor figyelmeztették, hogy erre semmiféle bizonyíték nincs, dühösen vágott vissza: Mindenesetre ülhetett volna!

És életét aszerint látja sötétnek vagy derûsnek, milyen körülmények közül pillant vissza eseményeire. Kudarcainak periódusában gyermekkorát az elnyomottság és nélkülözés poklának festi le, aztán A cseléd fia inkább többé, mint kevésbé regényes nagy önéletrajzában elismeri, hogy élete nem volt olyan rémségesen sivár ezekben az években, mint amilyennek késôbbi perspektívából mutatkozott. A mû végén pedig, általánosabb  magaslatról szemlélve az önéletírás nehézségeit, ezt mondatja alteregójával, Johannal: Amikor meg akarja ismerni önmagát, testetlen, tarka zûrzavart lát, mely a szemlélô nézôpontja szerint változik, s talán nem valósabb, mint a szivárvány: ott van, és még sincs ott.

 

Számos életrajzírója nem vette tekintetbe ezt az alapvetô jellemvonását, és mindent készpénznek vett, amit Strindberg önmagáról elmesél. Márpedig Strindberg tudott mesélni, s azt is tudta, mi teszi érdekessé a hôst. És a valóság csupán a lehetôségek legérdekesebb vagy legcélszerûbb változata. 
Állítása szerint családja apai ágon a XVIII. században nemességet kapott. Elsô ismert ôse valójában jómódú parasztember Észak-Svédországból: Anders Olsson néven említik XVII. századi  okiratok. Ugyanebbôl az idôbôl Strindberg már papi ükapákról is beszél, de a családban csak egyetlen pap akadt, az is a XVIII. században; ô volt az elsô aki a Strinnberg nevet használta. Valamicske kék vért ennek a papnak a házassága hozott a családba anyai ágon: balti nemeslányt vett feleségül. Egyik fiuk, Zacharias Strindberg jómódú gyarmatáru-kereskedô lett Stockholmban. Nála lelhetjük elsô nyomát az írói tehetségnek; egy színdarabját elô is adták a svéd fôvárosban.

Zacharias Strindberg 1793-ban nôsült; felesége egy német bevándorló lánya volt. Házasságukból három gyerek született: egy lány, Elisabeth, és két fiú, Johan Ludvig és Carl  Oscar (1811-1883); ez utóbbi lesz Strindberg apja. Carl Oscar elôször a családi üzletet vette át, majd szakmát változtatott, és 1846-ban hajózási irodát alapított Stockholmban.

Carl Oscar a kor elegáns úriembereinek életét élte; a 40-es évek elején megakadt a szeme egy csinos pincérlányon, több éven át viszonyt tartott fenn vele, majd 1842-ben eljegyezte. Ulrika Eleonora Norling 1823-ban született, apja szabómester volt, de korán meghalt, s a kislány eleinte csakugyan mint cseléd kereste kenyerét: ezen az alapon adhatta önéletrajzának Strindberg A cseléd fia címet. 1845-ben viszont már saját vendégfogadója volt több alkalmazottal, majd gyertyamártó mûhelye. Ha így végignézünk életpályáján, valóban Strindberg erôs alakítóképességére és akaratára van szükség, hogy anyját egyszerûen cselédnek tekintse. A regény írása pillanatában Strindberg ezt a szemszöget találta vonzóbbnak, s ez felelt meg akkori kedélyhangulatának. Máskor viszont nem létezô nemességéval dicsekedett.

Gyermekkorának egyik emléke egy találkozás a királyi kastély parkjában a trónörökössel. Ezt az élményt is arra használja fel késôbb, hogy illusztrálja vele egyénisége ellentmondásos vonásait. Távolról látta a felsôbb körök ragyogását. Úgy vágyik oda, mint szülôföldjére, de felzúdul benne anyja rabszolgavére. Ösztönösen tiszteli a felsôbb köröket, túlságosan is, hogy remélni merjen maga is oda kerülni. És érzi, hogy nem oda tartozik. De nem tartozik a rabszolgák közé sem. Ez lesz élete egyik tehertétele.


Eleonora már három gyermeket szült Carl Oscarnak, mire az eljegyzést házasság követte, 1847. június 9-én. Jóllehet August, mint a házaspár negyedik gyermeke, tizenhat hónappal ez után, 1849. január 22-én látta meg a napvilágot, még öregkorában is kitartott amellett, hogy törvénytelen gyerek: De ahogy egész életemben valami mindig félrecsúszott, elmocskolódott, zûrök között folyt le, éppúgy származásom is. Én voltam az elsô, törvényes ágyban született gyerek, de engem sem törvényes ágyban nemzettek - írta 1896-ban, negyvenhét éves korában. Mert ez így illett jobban “a cseléd fiához". Jó alapja volt ez az egész életét végigkisérô bûntudatnak és önvádnak is, melyet  olyan nagy élvezettel táplált önmagában. Azt hiszem, az ördög tartott keresztvíz alá, mert úgyszolván pusztításra születtem: minden elhervad a kezem alatt - vallotta leendô elsô feleségének egy levélben.

Damaszkus felé címû drámájának egyik hôsét gyûlölet nevelte fel /.../ törvénytelen ágyban született, csôdbe ment apja anyagi ügyeinek kivizsgálása közepette - ami igazán szuggesztív drámai atmoszférát teremt, de amikor ugyanezt a motívumot A cseléd fiá-ban mint életrajzi adatot szerepelteti, ismét átlép a valóság és a fantázia határvonalán. Strindberg négyéves volt, amikor apja csôdbe ment, vagyis inkább csôdöt jelentett be, hogy vagyona egy részét megmenthesse, ô azonban ezt az eseményt közvetlenül a születése elôtti idôre teszi át.

Apjához való viszonyát is kettôség jellemzi. Nemcsak arról van szó, hogy az évek múlásával átértékelte ítéletét, hanem önéletrajzának ugyanabban az alkotói periódusában is rajzol az idôsebb Strindbergrôl olyan képet, melynek olvastán szinte kétségeink támadnak, ugyanarról a személyrôl ír-e. De miért bánna másként apja vagy bárki életével, mint a sajátjával? Nevét arra használták, hogy a gyerekeket ijesztgessék vele. “Vigyázz, a papa meg ne tudja!": ugyanannyit jelentett, mint: “Ebbôl verés lesz!" Nem éppen hálás szerep jutott neki. Anyánkhoz mindig kedves  volt. Étkezés után mindig megcsókolta s megköszönte neki az ételt. A gyerekek ettôl igaztalanul hozzászoktak, hogy anyjuktól kapnak minden jót, apjuktól minden rosszat. Féltek apjuktól. Amikor felhangzott a kiáltás: “Jön a papa!". a gyerekek szétszaladtak, hogy elbujjanak vagy a gyerekszobába siettek fésülködni és mosakodni. Az asztalnál halotti csendben  ültek: apjuk csak néha ejtett egy-egy szót.

Egy kirándulás alkalmából a Strindberg gyerekek felkeresik apjukat irodájában. Itt mint vidám, fürge férfit látják viszont, aki napbarnított hajóskapitányokkal tréfálkozik, és szép, kedves mosoly deríti fel arcát... Eddig még sose látta apját munkában, csupán mint fáradt és éhes családfönntartót éji látogatóban odahaza... Csodálta, de érezte, hogy már nem fél tôle annyira, s hogy egyszer még  meg is szeretheti.

Három évvel az önéletrajz itt idézett szakasza elôtt, 1883-ban pedig, életének egy nyugalmasabb periódusában, amikor éppen  nem érezte szükségét, hogy a sors és ellenségei képzelt üldözése miatt sajnálja és sajnáltassa magát, gyökeresen más hangulat bontakozik ki gyermekkori emlékeibôl. A meghitt otthon mahagónibútorai között kialakult litográfiák díszítik a falat, a könyvespolcokon a svéd klasszikusok sorakoznak, a rettegett családatya kedélyesen pipázgat, és taktusra bólogat a Haydn-kvartetthez, a háziasszony jó tündérként járkál közöttük, nagyanyó pedig imakönyvébe mélyed. 

A családról mint  intézményrôl rajzolt képein ugyanígy váltja egymást a ború és a napsütés. Te erények állítólagos otthona, ahol az ártatlan gyermeket kínzással kényszerítik az elsô hazugságra, ahol zsarnokság tiporja el az akaraterôt, ahol az önérzetet megöli a zsúfoltság egoizmusa! Család, te valamennyi társadalmi bûn melegágya, valamennyi kényelmes nô búvóhelye, a családfenntartó taposómalma és a gyermekek pokla! - így szól A cseléd fia egyik 1886-os részlete, mely Strindberg saját elsô házasságának  krízisét tükrözi. Négy évvel korábban, egy levélben még így nyilatkozott: Szigorú, jó polgári családban nevelt fel egy jó anya és egy példás apa - gyermekfejjel mindig azt  hallottam, legyek igazságos, igazmondó, vallásos és emberséges; azt hallottam, hogy az erény mindennél többet ér.

1856-ban, három évvel azután, hogy Carl Oscar Strindberg csôdöt jelentett be, ismét annyira rendezôdött a Strindberg család anyagi helyzete, hogy elköltözhettek a város centrumából, a Klara-templom szomszédságából, ahol lakásuk csendjét negyedóránként felverte a toronyóra kongása, istentiszteletek idején pedig a fülsiketítô harangzúgás, mely iránt Strindberg egész életében nem tudta feladni ellenszenvét. Eléggé sokan is szorongtak már addigra a lakásban: a szülôk, öt gyerek (négyen közben a gyermekhalandóság áldozatai lettek) és a cselédség. A család az akkori  Stockholm peremére költözött (ma a központ egyik nagy forgalmú közlekedési csomópontja), ahol ebben az idôben még az utcák sem voltak kikövezve. Házat béreltek, nagy kerttel: igazi paradicsom, mely megvigasztalta a kis Strindberget, a szûk  belváros sötétsége, az udvarokban felhalmozott szemetesládák, piszkos vödrök és a fáskamrák között futkosó patkányok után.

A kis földszintes házat nagy kert vette körül. Legalább száz fából álló hosszú fasorok és ribizlibokrok váltogatták benne egymást, Mindenfelé sûrû jázmin- és orgonalugasok csoportjai; a kert egyik sarkában óriási öreg tölgy. Az árnyas kertben bôven volt mozgási lehetôség, és elég roskatag is volt minden, hogy hangulatos  legyen... A pajtában tehenet tartottunk, mely hamarosan megborjazott; a gerendákról a szénaboglyába ugráltunk, mintha úszómedence lett volna, az istállóból az itatóhoz vezettük a lovat. 

Strindberg 1856-ban kezdte meg a gimnázium alsó tagozatát a Klara-iskolában, a Klara-templom közvetlen közelében. Bár a család elköltözése miatt most már harangzúgás és óraütés nem zavarta éjjeli nyugalmát, a templom szomszédsága miatt szívbôl utálta az iskolát is, melyben úri gyerekek voltak osztálytársai. Szenvedett a tanítók kíméletlen, zsarnoki bánásmódjától. Elsô iskolájának gyûlölete egész életén végigkisérte. Egy évvel halála elôtt még úgy nyilatkozott: reméli, hogy az iskola épületét eltörlik a föld színérôl. De még ma is áll, és egyik nevezetessége épp az, hogy Strindberg is növendéke volt. Jelentéktelen épület, s környezetének történelmi levegôjét megöli a modern Stockholm illúziótlansága: a központi pályaudvar anonim nyüzsgése, nagyárúházak, garázsépületek - pedig maga a templom története a XIII. századig nyúlik vissza, és a templomkert régi temetôje örzi az egyik legnagyobb svéd költô, a  XVIII. századi Carl Michael Bellman földi maradványait. Bellman a rokokó költészet formai virtuozitását és eleganciáját sajátosan  vérbô naturalizmussal ötvözi. A XVIII. századi életöröm, a „douceur de vivre” fölött nála folytonosan ott lebeg a halál és elmúlás árnyéka. A svéd lira talán  legeredetibb egyénisége a maga korában, akit az elmúlt évtizedek során szinte minden nagyobb európai nyelvre lefordítottak.

A kis Strindbergnek persze akkoriban kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy a nagy költô emlékével törôdjön. De késôbb, uppsalai egyetemistaéveiben sort kerített rá, már akkor a rá jellemzô szenvedélyes, radikális-politikus modorban, mely az elvi megfontolásoktól eltekintve elsôsorban agresszivitásának ad kifejezést. Bellman a királyi udvarnak és barátainak, nem a népnek írta francia mintákra szabott dalait; a nép meg sem értette volna...Johan (Strindberg alteregója A cseléd fiá-ban, ahonnan az idézetek származnak) mint idealista, visszataszítónak és hazugnak találta Bellman humorát. Kifogásolta, hogy gusztustalan, elaggott kocsmatöltelékek jelenítik meg nála az életörömöt, ami az ifjúság kiváltsága. Természeti idilljei hanyagok, légbôlkapottak, tele vannak kínrímekkel, s összefüggéstelenek, mint egy ittas agy gondolatai. Nem derül ki belôlük, nappal van-e vagy éjszaka; dörög az ég, miközben ragyogva süt a nap, hullámok tornyosulnak, de azért tükörsíma vizen áll a hajó... Svédország nem volna sem boldogtalanabb, sem rosszabb, ha Bellman soha nem létezik... Stockholmi költô volt, royalista udvari költô, aki elég durván kifigurázta a kisembereket.

Nagyon rossz fényt vetne a múlt század közepének svéd közoktatására, ha mindenütt olyanok lettek volna a tanítók, mint akik a Klara-iskolában tartották kezükben a nebulók sorsát. Egyikük gúnyneve emberevô volt. Egy másik zsarnok, mellesleg ponyvaregényszerzô, öngyilkos lett. Ugyancsak önkezével vetett véget  életének Strindberg egyik volt osztályfônöke: miután dührohamában véresre verte egyik tanítványát, felakasztotta magát. A tantestület tagjai  többségükben azért természetes halált haltak, bár többé-kevésbé  súlyos megpróbáltatások után: négyen elmebetegek lettek, ketten tüdôbajban pusztultak el, néhányan elzüllöttek, és nyomuk veszett - a közoktatás személyzeti problémái akkoriban sem voltak lebecsülendôk.

A testi fenyítést Strindbergnek sikerült elkerülnie, de nemegyszer összetüzött tanítóival, amikor értelmetlennek talált magolásra kényszerült. Az aktuális, konkrét valóságra összpontosuló érdeklôdése már ebben az idôszakban félreérthetetlenül megnyilatkozott: kedvenc tárgya volt a természetrajz, viszont a matematikával mindig hadilábon állt. Nyilvánvaló nyelvtehetsége is szelektíven müködött: igen jó francia- és némettudásra tett szert (egyes mûveit  késôbb ezeken a nyelveken írta), de már akkoriban sem talált ésszerû kapcsolatot a latin nyelvtan és az élet között, és irásaiban mindvégig támadta és gúnyolta a latinoktatást. Viszont teljesen hozzáillik egyéniségéhez, hogy sírkeresztjére latin feliratot tétetett: O, crux, ave, spes unica - üdvöz légy, kereszt, egyetlen  reményünk!

Tehetséges diák volt, de makacs és temperamentumos. Ki nem állhatta a lélektelen magolást és memorizálást, és szilárdan hitte, hogy mindent jobban tud, mint a tankönyvek. Valószínüleg ellenzékieskedése miatt rosszabb bizonyítványt is kapott a megérdemeltnél, mire apja átiratta a Jakob-iskolába. Itt a kis Strindberg számított afféle úrifiúnak; a kisiparos-, fuvaros-, kocsmárosgyerekek között az ô addig szégyelt ruházata képviselte az eleganciát. A tanítók fölényesen, sértô modorban kezelték nemcsak a gyerekeket, hanem szüleiket is. Egy évzáró vizsgán a tanfelügyelô tartott beszédet az egybegyülteknek... Felolvasta a lusták (vagy a gyenge tehetségûek) nevét, lehordta a szülôket, mert gyerekeik elkéstek, vagy elmaradtak az iskolából, s a terem visszhangzott a szegény anyák sírásától, akiknek talán semmi részük nem volt ezekben a könnyen megmagyarázható vétségekben, s most naivságukban azt hitték, hogy rosszak a gyerekeik.

1861 tavaszán ezt az iskolát is otthagyta,  s bár az oktatás módszere az új helyen sem különbözött sokban az elôzôétôl, mégis  kedvezôbb emlékeket örzött meg róla. Ez év ôszétôl a Stockholmi Liceum nevû magániskolába járt, ahol liberális volt a szellem, és a növendékek közt túlsúlyban voltak a jómódú polgárság gyermekei. Ez jó hatást gyakorolt Augustra: 1862 elsô félévét mint osztályelsô fejezte be. De az akkori iskolai rendszer merevsége miatt nem léphetett át a gimnáziumba, mert még nem érte el a köteles kort. Kénytelen volt tehát osztályt ismételni, ami teljesen letörte: degradálva érezte magát, érthetô módon elvesztette érdeklôdését az iskola iránt, s ettôl kezdve soha nem is emelkedett ki a jó közepes tanulók sorából.

1862. március 20-án meghalt édesanyja: harminckilenc évet élt. Elsô  gyermekét 1844-ben szülte, az utolsót, a tizenegyediket 1858-ban; közülük hét érte meg a felnôttkort. Anyja halála idején August tizenhárom éves,  s egyik elsô fennmaradt levelében a gyermekes gyász hangján tudósítja a szomorú eseményrôl akkor Párizsban tanuló bátyját, Oscart. Mondatai konvencionálisak, a kor vallásos frázisainak szellemében fogalmazódtak: az akkoriban divatos pietizmus hatását tükrözik, melynek a Strindberg család is befolyása alatt állt. A gyász egybekovácsolta a hátramaradottakat; az özvegységre jutott apa egy Oscarhoz írt levelében örömmel állapítja meg, mennyire megváltozott August: „ Édesanya halála óta egész más fiú lett belôle: igazi barátságot és figyelmességet mutat irántam, és nagy segítségemre volt a gyásznak ezekben a napjaiban.”

Az idôs Strindberg magára maradt a hét gyerekkel, akik közül hárman még a tíz évet sem töltötték be. Segítségre volt szüksége, hogy a családot össze tudja tartani. Egy évbe sem telt, s feleségül vette nála harminc évvel fiatalabb házvezetônôjét, Emilia Peterssont. A mostoha igen rossz minôsítésben részesül A cseléd fiá-ban: Strindberg gôgös parvenünek ábrázolja, aki felülrôl kezeli a cselédséget, viszont annál inkább hajbókol az elôkelôségeknek.  

A viszony így nem lehetett könnyû Strindberg és Emilia között és nem valószínû, hogy az önéletrajz kritikája, vagy a „gonosz mostoha” népmesei, vagy, ha úgy tetszik, mitológiai motívumának felbukkanása a többi mûben csupán Strindberg  írói fantáziájának szüleménye. Strindberg öccse és két húga öregkori visszaemlékezéseikben egybehangzóan arról beszélnek, hogy napirenden voltak az összetûzések August és mostohája között, s emiatt újra feszült lett a viszony apa és fiú között is.

Strindberg fiatalabb testvéreinek visszaemlékezései másrészt alátámasztják bátyjuknak azt az idôközönkénti beismerését, hogy a család nem volt az a pokol, amilyennek általában leírja. Eltekintve attól, hogy Strindberg nagy önéletrajza életének egyik legnehezebb periódusában keletkezett, maga az író is elismeri, hogy mindig hajlamos volt az önkínzásra és arra, hogy áldozatnak tekintse önmagát. Ezért is lett és maradt egész életében egyik legfôbb prófétája Kierkegaard. Talán az ô hatását tükrözi, amikor Strindberg arról panaszkodik, hogy élete elsô éveinek alapvetô élménye a félelem és az éhség volt; húgai ezzel szemben megjegyzik, hogy bátyjukat gyermekkorában inkább a félénkség és érzékenység jellemezte.

Anyja és mostohaanyja pietizmusának hatása alatt Kempis Tamás klasszikus mûvét, a Krisztus követésé-t olvasta elmélyedve ekkoriban, és késôbb, 1896-os Inferno-válsága alatt újra visszatért Kempishez. De ezt a komor és szigorú pietizmust a fiatal Strindbergnél csakhamar Theodore Parkernak, a 60-as és 70-es évek népszerû amerikai unitárius teológusának derûs és optimista vallásfilozófiája váltotta fel, s ettôl fogva új mártirszerepben tetszeleghetett: a felvilágosult szellem mártirjának szerepében. Ezzel egyre távolabb került ifjúkori pietizmusától, és sokáig éles hangon harcolt ellene, de a pietizmusra jellemzô önvádló, önkínzó skrupulusoktól soha nem szabadult meg. Önállóságának tanúbizonyságául tüntetôleg távol maradt a vasárnapi istentiszteletekrôl, de régi egyéniségének  nem tudott teljesen hátat fordítani. Vagy ne tegyünk olyat, amit megbánnánk, vagy ne bánjuk meg, amit tettünk - így jellemzi fiatalkori dilemmáját A cseléd fiá-ban. Majd folytatja: S én mégis tele vagyok megbánással. Megbánást  érzek egy helyes tett miatt, mert helytelen volna  álszenteskedni a régi bálványok elôtt. Új lelkiismeretem azt mondja, igazam van, a régi azt, hogy nincs. Soha többé nem lehet békességem!

És nem is lett. Új énje lázadozott a régi ellen, és egész életében olyan rossz viszony köztük, mint boldogtalan házasok között, akik számára egyformán lehetetlen az elválás és az együttmaradás.

Ez persze már a harminchét éves Strindberg képe tizenhét éves önmagáról. Serdülôkori leveleibôl, melyek élményeinek közvetlen hatása alatt íródtak, nem bontakozik ki ennyire drámai kép. Vallásos periódusának elmúlása egyáltalában nem akadályozta meg abban, hogy miután leérettségizett, próbaprédikációt ne tartson egy Stockholm környéki falucskában, ahol 1866 nyarán házitanítóskodott. Bátyjához, Oscarhoz írt akkori levelében tréfás és dicsekvô hangon számol be róla, milyen sikert aratott beszédével, s mennyire meghódította a konfirmációs lánykákat, akiket az istentisztelet után sorra megtáncoltatott, s hogyan ütött ki a nyeregbôl egy szintén jelen lévô egyetemistát, ô, a gimnazista!

Mindez úgyszólván visszájára fordul az önéletrajzban, ahol kiemeli, milyen lelkiismereti konfliktust okozott neki, hogy prédikálnia kell, bár nem hisz Krisztusban. Egyben megragadja az alkalmat, hogy a papságot is megtámadja, bemutatva a helyi lelkipásztort, aki nem sokkal hívôbb nála, s egyáltalán nem tartja fontosnak, hogy a pap maga hívô legyen. De Strindberg fiatalos becsvágya erôsebb volt, és a sikerült prédikáció megerôsítette önbizalmát. Levelében is, önéletrajzában is megemlékezik arról, milyen témát választott, de a két forrás itt sem egybehangzó: a késôbbi beszámoló dramatizálja a valóságot, és most sem tudjuk, melyik Strindbergnek higgyünk: a fiatalnak-e vagy a megpróbáltatásokban megkeseredett férfinak.

Minthogy testvérei közül egyedül ô érettségizett, erre büszke is volt, és sérelmesnek találta, hogy apja és a család nem méltányolja tanulmányi sikereit. Férfikorában már nem vette volna annyira szívére azt a közönyt, mert önéletrajza tanúsága szerint az érettségire ekkoriban már maga is igen kritikus szemmel nézett. Az erény jutalma címû novellája egyébként már két évvel az önéletrajz elôtt lesújtó képet ad az érettségi intézményérôl. A novella hôse akaratlanul is úgy érezte, diplomát kapott arról, hogy a felsôbb körökhöz tartozik... De ha ezek a pöfészkedô fiatalemberek legalább csakugyan tudták volna is mindazt a zagyvaságot, amivel dicsekedtek! Ha valamelyik kivülálló hallotta volna, amint az érettségi banketten megesküsznek rá, hogy öt százalékát sem tudják annak az anyagnak, amibôl osztályzatot  kaptak, vagy hogy isteni csoda, hogy átmentek az érettségin, aligha hitt volna a fülének. Ha pedig ugyanazon a banketten hallotta volna valaki az egyik fiatal tanárt, aki most, hogy megszünt a különbség tanár és diák között, és szükségtelenné vált minden képmutatás, nyiltan és félrészeg gesztikulálás közepette megesküdött rá, hogy nincs egyetlen tanár az egész tantestületben, akit el ne lehetne húzni az érettségin, akkor a józan elme azt hihette volna, hogy az érettségi az a kordon, melyet feltalálóik kényük-kedvük szerint feszítenek ki a felsô és az alsó néposztály közé - ezzel pedig az egész csodának hallatlan szélhámosságszaga lett... Aztán azt is hozzátette, hányszor látta, hogy puskáznak. Igen, ismerte az összes trükköt! Látta, hogy írták körmükre az évszámokat, hogy dugdosták pad alá a könyveket, hogy súgtak. Viszont, mondta befejezésül, mi a fenét lehet itt csinálni? Ha nem hunynának szemet, soha senki nem menne át az érettségin. 

Strindberg radikális nézetei a mai napig éreztetik hatásukat a svéd közgondolkodáson. A demokratikus svéd közfelfogás kialakításában libilincselô irói egyéniségének hatalmas szerepe volt, és van ma is. Amit ô, a svéd kulturális elit egyik legkiemelkedôbb alakja vallott az érettségirôl, mint az elitképzés antidemokratikus eszközérôl, az korunkban gyakorlati politika lett: Svédország ama kevés államok egyike, ahol az érettségit már vagy húsz évvel ezelôtt eltörölték. És a jelenlegi svéd iskolarendszer ismeretében nem volna érdektelen hallani Strindberg véleményét az egymást követô iskolareformok elvi anarchiájáról, a tanulmányi és magatartásbeli fegyelem  hiányáról, az osztályzás nélküli alsó és középsô tagozatról, ami a száz évvel ezelôtti, joggal birált oktatás helyébe lépett.

Az érett Strindberg mindazonáltal nemegyszer nosztalgiával gondol vissza fiatalkorára. Bármily sötét színekben ecsetelte is általában a családot, nem volt mindig ilyen engesztelhetetlen. Egyetemi éveiben diáktársainak testvéri összetartozását azzal magyarázza, hogy ezáltal igyekeznek pótolni a családi fészek melegét. Jóval késôbb pedig, aKék könyv címû mûvében maga is elismeri, hogy ítéleteiben nem kizárólag az objektivitás vezette: Szerencsétlenségeim java része képzeletem szüleménye.

Ez a végletes polaritás, mellyel Strindberg élete egyes szakaszaiban maga is tisztában volt, végigkísérte és gyötörte egész életében. Önéletrajzában, elismerve egyéniségének ellentmondásait, mégis kiemel két tulajdonságot, melyeket változatlanul jellemzônek tart önmagára: Lelki alkatában volt két alapvetô vonás, mely egész életét és sorsát meghatározta.

A kétely! Nem fogadott el teljesen kritikátlanul egy gondolatot sem, hanem kifejlesztette, kombinálta ôket. Ezért nem lehetett belôle automata, és nem illeszkedhetett be a rendezett társadalomba.

Érzékenység a befolyásolás iránt! Ezért csökkenteni igyekezett a ránehezedô nyomást, részint saját szintjét emelve, részint kritikával illetve azt, ami fölötte áll, bizonyítandó, hogy az nem is áll fölötte olyan sokkal, s nem is olyan nagyon érdemes vágyni utána.

És így vágott neki az életnek! Hogy kifejlessze önmagát, s ugyanakkor minden tekintetben megmaradjon önmagának.

A kezdetek
Strindberg egyetemei
Elsô lépések a színház felé
Az újságíróinas
A „királyi” könyvtáros
Wrangel báróné
Az ifjú házasok
A vörös szoba
Nihilista és forradalmár
A hontalanságot választom
A nôgyûlölô
Strindberg és a szocializmus
A cseléd fia
Amit a szív diktál...
Az elsô hazatérés...
Julie kisasszony
Nietzsche – egy hódolat módosulásai
A skandináv kísérleti színház
A hazatérés csalódásai
Egy válóper bonyodalmai