Elmegyek meghalni, király vagyok de micsoda az
tisztesség, micsoda ez világi dicseködés, mert
embernek királyi úta az halál, azért elmegyek meghalni.
Elmegyek meghalni, pápa vagyok, de az halál engem
nem hagy sokáig pápálkodni, de befogja számat.
*Baudelaire: HALÁLTÁNC
Délceg alakjára büszke, mint aki él,
kezében virágcsokor és kesztyű rajta.
Előre hanyag eleganciával lép,
s látszik, mennyire nem mindennapi fajta.
Bálban oly karcsú nő, mint ő, járt valaha?
Ám karcsúságát elrejti a bő palást,
lábát ékes, fekete cipő takarja,
s nem látszik, hogy benne száraz csont csak a láb.
Kulcscsontja mentén a buggyos, fehér fodrok,
mint hullámok a sziklás parton, játszanak
s fedik könnyű lepelként szemérmes buzgón
a testet, akár morbid, furcsa gyászruha.
Kacag a fekete semmi mély szemében.
A csigolyákon lágyan ring a koponya,
benne az agyvelő helyén sötét éjjel,
ó, nem-lét mily pazar és díszes otthona!
Sokan csupán torz borzalomnak látnak majd
és úgy kezelnek, mint holmi beteg rontást,
ám felejtsd el mind, kiket a testi vágy hajt,
én őszintén csodállak, ó, remek Csontváz!
Ünnepünket megzavarni érkeztél hát?
Vagy valami ősi tűz űz, hogy bevégezd
letűnt kor feledett boszorkányszombatját,
démonláng-fűtötte őrült küldetésed?
Azt hiszed, hogy amíg zeng a hegedűhúr,
tovaszáll rémálmod, hogy csak kigúnyolnak?
S míg a vad orgia saját magába fúl,
szíved mélyén is felvirrad egy új holnap?
Téboly és bűn örökkévaló forrása!
Múlhatatlan bánat öreg üvegcséje!
Bordáid között ott tekereg kígyója
a múlásnak, csak bolond nem veszi észre!
Gőgöddel s gúnyoddal nem találhatsz táncost,
hisz e humort nem érti halandó ember.
Ám tán táncra kél veled mind, aki bátor,
veszély vonzásában tébolyult örömmel.
Szemed beteges gondolatokkal teli.
Vasleheletedben iszony szaga vibrál,
s nincs táncos ki rá merné vetni szemeit,
mosolyodra, mely maga a zord valóság.
S mégis, ki az, aki még nem ölelt soha
csontvázat, s nem ízlelte még meg a halált?
Hisz mit ér parfüm, palást és báli ruha?
Ki téged tagad, megtagadja önmagát!
Orr nélküli táncosnő, győztes nagyasszony,
hallják e képmutatók igazságodat:
,,Púderbe és parfümbe rejtőzött disznók,
árad belőletek a rothadás szaga!
Antinous-vázak, kopasz piperkőcök,
selyemköntösökbe bújt, aszott vén hullák,
velem járjátok utolsó keringőtök,
s vár egy ismeretlen táj: az ős elmúlás!
A tűzforró Gangesz és a fagyos Szajna…
Mindegy, e holt népet melyik sodorja el,
nem hallják már, amint harsonáját fújja
egy angyal, s a hang lövésként száll odafent.
Szánalmas emberi faj! Maga a Kaszás
is elképed, mily őrült keringőt jártok,
s közétek néhanap kiöltözve leszáll,
iróniával fűszerezve e táncot!”