Végezetül hozzám nagy Kirké íly szavakat szólt:
»Hát ezek így mind megtörténtek; most idehallgass,
mit mondok neked én; noha majd maga isten is int rá.

Szírénekhez fogsz legelőször elérni: az összes
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
És aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a két Szírén megigézi;
ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok
nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök.
Húzz el ezek mellett, s a fülét jól tömd be viasszal
minden társadnak, nehogy egy is hallja; puhítsd meg
mézédes viaszod; de te hallgasd meg, ha kivánod.
Kössék ők a kezed meg a lábad a fürge hajónak
árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék,
hogy, gyönyörödre, a két Szírén hangjára figyelhess.
És ha esengesz a társakhoz, ha parancsot is adsz, hogy
oldjanak el - csak kössenek ők oda több kötelékkel.

(...)

Így szólt; s már az aranytrónszékű Hajnal is eljött.
S most a sziget mezején indult el az isteni asszony;
én meg a bárka felé mentem s adtam ki parancsom,
társaim oldják el bárkánkon a tatköteléket.
Fölszálltak szaporán, evezők mellé telepedtek.
Sorba leülve, az ősz tengert evezőkkel ütötték.
És a sötétkékorru hajó mögül útrakisérő
jó szelet is küldött számunkra, vitorladagasztót,
széphaju Kirké, félelmes, zengőszavu isten.
Elrendeztük egészen a bárkánk fölszerelését,
s ültünk: szél meg a kormányos vitték csak a bárkát.
Ekkor a társakhoz szomorúan szóltam eképen:
»Kedveseim, nem kell csakis egynek tudni a jósszót,
vagy kettőnek, amit mondott nekem isteni Kirké:
én bizony elmondom, hogy tudván vesszük el éltünk,
vagy, kikerülve a vészt meg a romlást, megmeneküljünk.
Isteni Szírének hangjától int legelőször
óvakodásra az istennő, s viruló mezejüktől.
Én egyedül halljam csak a dalt, de kemény kötelékkel
kössetek engem a bárkához, moccanni se tudjak;
árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék.
És ha könyörgök hozzátok, ha parancsot adok, hogy
oldjatok el - csak kössetek akkor mégszorosabbra.«

Míg nekik ezt mind elmondtam, sorjába haladva,
jólácsolt bárkánk ezalatt el is érte suhanva
Szírének szigetét: mivel űzte előre a jó szél.
Ekkor a szél el is állt tüstént, szélcsöndben a tenger
szép sima lett: hullámait elfektette a daimón.
Társaim álltak föl, vonták be a vásznat a bárkán
és a hajó üregébe helyezték, majd evezőkhöz
ülve, a tengert fodrozták a fenyőfalapáttal.
S én a viasz nagysúlyu korongját szeltem az éles
érccel kis darabokra s utána erős tenyeremmel
nyomkodtam: meglágyult nyomban, mert nagy erőmet
s Éeliosz Hüperíonidész sugarát befogadta;
és fülüket betapasztottam vele sorban azonnal.
Ők meg az árbochoz fűzték a kezem meg a lábam,
ott álltam, s a kötél végét törzsére tekerték;
sorba leülve az ősz tengert evezőkkel ütötték.
Majd, mikor ott jártunk, ahová még ér a kiáltás,
gyorsan hajtva hajónk, meglátták, hogy közelükbe
fürge hajó ért, hát éles dalukat fölemelték:
»Jer, te dicső Odüszeusz, jer, akhájok nagynevü dísze,
állítsd csak meg a bárkádat, hogy halljad a hangunk.
Senki se húzott el még erre a barna hajóval,
míg mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak;
benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban:
mert mi tudunk mindent, mit a tágterü trójai síkon
tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra,
és mindent, mi az élet adó földön megesik még.«

Így szóltak, gyönyörűszép hangon zengve, s a szívem
vágyott hallani: kértem a társakat, oldjanak el már,
intve szemöldömmel, de azok nekidőlve eveztek.
És föl is állt nyomban Perimédész Eurülokhosszal,
és mégtöbb kötelékkel fűzött mégszorosabbra.
És eleveztek a földjük mellett, majd miután már
nem hallottuk a két Szírén szavait, dalolását,
kedves társaim ott a viaszt szedték ki fülükből,
mit beletömtem előbb, s kötelékeim is kibogozták.

Homérosz: Odüsszeia XII. ének