A földhöz kapcsolódó
magyar szólások és közmondások
Noéh Ferenc egyetemi adjunktus
BME Általános- és Felsőgeodézia Tanszék
Kertész Manó így ír „Szokásmondások” című,
első ízben 1922-ben megjelent könyvének bevezetésében:
„A futó idő megváltoztatja a népek
sorsát, életkörülményeit, halomra dönt egy sereg
intézményt, hogy romjaikon újakat építsen; a
nyelv azonban nem mindig engedelmeskedik az
idők rombolásának, hanem konzerváló erejénél
fogva sokszor megőrzi a hajdan korok emlékét
egyes szavakban, kifejezésekben, szólásokban és
közmondásokban, természetesen a megváltozott
viszonyoknak megfelelően megváltozott, tovább
fejlődött jelentésben.” Könyvének végszavában
pedig így ír: „Azok a szólásaink, közmondásaink,
amelyeknek új jelentése, mint mellékes
képzet, hozzátartozik az eredeti szemlélethez,
túlélhetik a létük alapjául szolgáló életviszonyokat;
viszont azok, amelyeknek hasonlat a szülőjük,
az eredeti szemlélet eltűntével maguk is
hirtelen kivesznek.”
Ebben az írásban arra teszünk kísérletet, hogy
felsorakoztassuk azokat a magyar szólásokat,
közmondásokat és más állandósult szókapcsolatokat,
amelyek valamilyen összefüggésben álltak
vagy állnak szakmánk tárgyával, a földdel; a föld
használatával, birtoklásával, minőségével, a földhöz
fűződő jogokkal, illetve magával a méréssel.
A gyűjteményben vannak olyan kifejezések,
amelyeket ma is értünk és használunk, de bizony
szép számmal akadnak olyanok is, amelyek mára
kikoptak mindennapi nyelvünkből. Gyakran
már a fennmaradt szólások eredetét is homály
fedi, ezért igyekeztünk magyarázatot is fűzni a
ritkábban alkalmazott vagy kiveszőfélben lévő
szókapcsolatokhoz.
A föld használatának legrégebbi formájával
függ össze a „szedi a sátorfáját” kifejezésünk.
Amikor ugyanis állattartással foglalkozó nomád
őseink egy-egy szép füves területet lelegeltettek,
és a közelében lévő szálláshelyüket felszámolták,
akkor szedték a sátorfájukat, vagyis a sátor szerkezetének
fából készült tartórúdjait, és másik
legelőt kerestek. Manapság a szólást ’útra készül,
felszedelőzködik’ értelemben használjuk.
Az új szálláshely kiépítése azzal járt, hogy egy
másik gazdag legelő közelében „tanyát vertek”,
vagy „felütötték a sátorfájukat”, vagyis ismét
megtelepedtek valahol.
Jóval későbbi eredetű, de még a földközösség
korát idézi a „nyilat húz” szókapcsolat. A falu
határa közös tulajdonban állott, és a föld használatához
a község minden lakójának egyenlő
joga volt. A méltányosság azt kívánta, hogy mindenki
egyenlő nagyságú, egyenlő minőségű és
a falutól egyenlő távolságban fekvő földdarabot
művelhessen. Ezért aztán a községi – közösségi
– földekből táblákat alakítottak ki oly módon,
hogy azok külön-külön azonos minőséget képviseljenek.
Ezután mindegyik ilyen táblát anynyi
egyenlő nagyságú darabra osztották, ahány
igénylő volt, majd következett a nyílhúzás, nyílvetés
vagy nyílvonás. Ehhez a földek azonosító
számát vagy jelét rárótták egy-egy nyílvesszőre,
és ezután a jogosultak mindegyik dűlő nyílkötegéből
kihúztak egyet-egyet. A nyílhúzás véletlene
döntötte el, hogy az illető a nyilasnak, nyílnak
vagy nyílföldnek nevezett dűlő melyik darabját
használhatta a következő időszakban. A „nyilat
húz” tehát azt jelenti, hogy ’sorsot húz’, ’kisorsol
valamit’.
„Eb osztotta, nyíl hozta” – mondták tréfásan a
nyílhúzás után annak, aki a sorsolást végezte.
Két fél között gyakori perdöntő eszköz volt – s
ma is az – az olyan sorshúzás, ahol két különböző
hosszúságú nyílvessző, pálca, szalmaszál vagy
gyufaszál közül kell húzni. Az jár jól, vagy az
választ először, akinek a hosszabbik szál jutott.
Aki tehát a „rövidebbet húzza”, az rosszabbul jár,
vesztes marad a vetélkedésben.
„Szomorú, mint akinek nem jutott dinnyeföld”
– mondták arra, aki el volt szontyolodva. De kinek
is nem jutott dinnyeföld, s miért éppen az?
A dinnye – csakúgy, mint a káposzta vagy a kender
– azok közé a növények közé tartozik, amelyeknek
nem mindegy, milyen földbe kerülnek.
(Régi külterületi térképeink tanúsítják, hogy az
ilyen különleges adottságú földterületeket szá-
mos községben külön is kezelték, így aztán sok
faluban volt ’Kenderföldek’ vagy ’Káposztás’ nevű
dűlő. Komlónak például ma is van Kenderföld
nevű városrésze.) Voltak és vannak az országnak
olyan tájai, ahol a dinnyetermesztésnek különleges
hagyományai és szakemberei éltek. Minthogy
azok a vidékek minden dinnyekertészt nem
tudtak eltartani, a földdel ott nem rendelkező
dinnyések másfelé kerestek helyet, ahol dinnyét
termelhettek. Az uradalmak, a nagyobb földek
birtokosai, néha a városok szívesen osztottak ki
területeket erre a célra; általában részes: feles
vagy harmados művelésbe. Aki viszont későn
indult neki, hogy dinnyeföldet szerezzen, azzal
könnyen előfordulhatott, hogy már nem maradt a
számára, s így bizony bánkódhatott.
Az erősen elkeseredett ember jellemzésére
másik szólásunk is van: „Úgy búsul, mint akinek
káposztaföld nem jutott”.
Nem csak dinnye vagy káposzta, hanem bármilyen
más növény termesztésére is adtak ki
részes földet. A földhasználat ellenértékeként a
’részes’ bérlő a termés bizonyos kikötött hányadát
vagy annak pénzbeli ellenértékét adta a
földtulajdonosnak. Az ilyen fajta elszámolási formából
ered a „felibe-harmadába” kifejezésünk.
Akkor mondjuk ezt, amikor arra utalunk, hogy
valaki valamilyen dolgát nem teljes szívvel, csak
felületesen, kényszeredetten végzi.
Az 1945. évi földosztáskor vált szállóigévé a
Magyar Kommunista Pártnak az a jelmondata,
amely szerint „a föld azé, aki megműveli!” Ennek
a párja volt: „Földet vissza nem adunk!”
De lapozzunk vissza most újra a magyar történelemben!
A 12. század végén uralkodott III. Béla királyunk
1181-ben elrendelte, hogy az ügyeket
– köztük a birtokügyeket is – „az írás bizonyságával
erősítsék meg”, és az így keletkező iratok
őrzésével (részben már megírásukkal is) káptalanokat,
konventeket, érsekségeket bízott meg.
A legnevezetesebb „hiteles helyek” az országos
hatáskörű budai és székesfehérvári káptalan, a
leleszi és a jászói konvent, valamint az egri és
a kalocsai érsekség voltak. A hiteles helyek az
általuk kiadott oklevelet másolatban, az általuk
csak megerősített többi oklevelet pedig kivonatosan
lemásolva őrizték meg. Közreműködésük
kötelező volt a birtokkal kapcsolatos bármilyen
eljáráskor, így tehát hivatalból mindent tudtak az
ország birtokviszonyairól, s magukról a tulajdonosokról
és családjaikról. Ezért mondták aztán
a nagy tudású és a legkülönfélébb kérdésekben
jártas emberre, hogy „valóságos káptalan a feje”
vagy, hogy „több esze van, mint az egész káptalannak”.
Ezzel szemben az, aki valamire nem
tud válaszolni, ma is azt mondja, hogy „nem vagyok
én káptalan, hogy mindent tudjak”, ha pedig
nem tudunk valamit megjegyezni, vagy nem
emlékszünk valamire, azt feleljük, hogy „nem
káptalan az én fejem”. A ’káptalan’ eredetileg
egy-egy katolikus püspökség kanonokjaiból álló
testület volt; később a kifejezést magára a levéltárra
is értették, és nevezték így azt az egyetlen
kanonokot is (’káptalan ember’), aki a hiteles hely
képviseletében eljárt.
Nagy Lajos királyunk 1351-ben úgy rendelkezett,
hogy a nemesi birtok kizárólag a nemzetségen
vagy a családon belül örökölhető, vagyis az
ősi birtoknak a család kezén kell maradnia. Ha
azonban fiú utód nem volt, a lányokat a birtoknak
csak egynegyede illette meg. Innen ered a „leányágra
szállott” szólás, ami azt fejezi ki, hogy a
szóban forgó dolog pusztulóban van, veszendőbe
fog menni.
Két másik – immár elfelejtett – közmondásunk
is ebbe a sorba tartozik: „Leányágra szakadt jószágnak
vesznie kell” és „Leányágra szállt jószág
egy a bitanggal”. A ’jószág’ szónak itt ’birtok’ a
jelentése, a ’bitang’ pedig régies értelmezésében
’kallódó, gazdátlan’. A közmondások tehát azt a
– nyilván gyakori – tapasztalatot öntötték szavakba,
hogy nem szokott egy kézben maradni az
a vagyon, amelyet leány örökölt.
„Osztályos atyafiak” – mondták régen a közös
ősök vagyonát megörökölt rokonokra, maga az
’osztály’ (teljesebb nevén az ’osztályrész’) pedig
az örökségből jutó vagyonrész volt. Innen ered
az a régi közmondás, hogy „egyenlő osztály nem
támaszt hadat”, vagyis ha az örökösök egyenlően
részesülnek a vagyonból, akkor nem keletkezhet
közöttük viszály. Az örökség elosztásakor derül
ki, hogy valaki valóban jó rokon-e, vagyis „osztozás
próbálja meg a jó atyafit” és „ha osztozás
után is szeretik egymást, akkor jó testvérek”.
Az örökösödés körébe tartozik az a közmondás
is, amely szerint „Rokont illet a juss!”, vagyis a
hagyatékhoz (a ’juss’-hoz) az atyafiaknak van joguk.
Egészen mást jelent az, ha valaki „megkapta
az apai jusst”: ezt arra a gyermekre mondták,
akit az apja elnáspángolt, vagy arra, akit erősen
elvertek.
„Sovány örökség a puszta nemesség” – így
szól a következő régi közmondás, amelyik azt
fejezi ki, hogy nem sokat ér a nemesi származás,
ha vagyon nem jár vele. A nincstelen vagy
szegény nemeseket bocskoros nemeseknek mondták.
Nekik még a nemesi mivoltuk jeleként kötelező
sarkantyús csizmára se telt, hanem a helyett
kénytelenek voltak jobbágy módjára bocskort
viselni. Náluk valamivel tehetősebbek voltak a
hétszilvafás nemesek. Az elnevezés az általuk
birtokolt földterület kicsinységére utal: földjükön
csupán hét szilvafa fért el. Aki pedig már teljesen
tönkrement és lerongyolódott, arra azt mondták,
hogy „nincs már még a telekjéből se”. A teljesen
elszegényedett, föld nélkül maradt kisnemesekről
szólt az a tréfás régi mondás is, hogy „nemes úr
volt, de elhordták a fazekasok a földjét” – már
hogy apró csuprokat készítsenek belőle…
A vagyon kerülhetett valakihez csalárd úton
is. Márpedig ami „ebül gyűlt, ebül vész el”.
A szólás azt a tapasztalatot önti szavakba, hogy
a tisztességtelen úton, nem munkával szerzett
jószág könnyen elvész, hamar elúszik. Ugyanez
az értelme ennek a régi közmondásnak is: „Ebül
jött marhának ebül kell elmenni”. Manapság is
használatos ez a szólás „Ebül szerzett jószág ebül
vész el” formában.
Aki valakit – különösen földtulajdonost –
nincstelenné tesz, az „kihúzza alóla a földet”,
vagy „kihúzza a földet a lába alól”. Aki más
szilárdnak gondolt létalapját megsemmisíti, az
„kihúzza a talajt a lába alól”. Aki pedig már
olyan szegény, hogy semmije sincsen, az „az Isten
földjén lakik”.
Az olyan birtokra – akár földre, akár más értékre
–, amellyel könnyelműen, gondatlanul bánnak,
s így tönkremegy, ma is azt mondjuk, hogy
„ebek harmincadjára jut”. A kifejezés a vámnak
egy hajdani formájával van kapcsolatban. A ’harmincad’
annak a vámnak a neve és mértéke volt,
amelyet a kincstár, a város vagy más kiváltságosok
javára szedtek, amikor az áru átlépte a
vámhatárt. Ilyenkor az áru harmincadát vagy az
ennek megfelelő pénzbeli ellenértéket kellett leróni.
Ennek emlékét őrzi a pesti Harmincad utca,
amely már 1817-ben ezt a nevet (Dreissigst Gasse)
viselte, hiszen ott, a mai Gerbeaud-ház helyén
állt a harmincadhivatal épülete. De ki volt az,
aki az ebek harmincadjára került? Valószínűleg
az, akit a kutyák vámoltak meg, s így elemózsiás
tarisznyája, ruhája, esetleg testi épsége is bánta a
kóbor kutyák támadását.
Aki mellékutakat keresett, hogy – az alkalmasint
éppen a földesurat illető – harmincadvámot
megtakarítsa, az „elszökte a harmincadot”. Nem
biztos viszont, hogy jól járt, hiszen a vízi átkelőkön,
a hídon vagy a réven is kellett fizetnie, s így
meglehet, hogy „amit a vámon nyert, elvesztette
a réven”. Történhetett éppen fordítva is: „amit a
vámon vesztett, visszanyerte a réven”. Napjainkban
is használjuk az idézett szólásokat, amikor
azt akarjuk kifejezni, hogy az egyik helyen
vagy egyik módon megszerzett nyereséget elnyeli
egy másik helyen, más okból előálló veszteség.
A vámhelyre különben gyakran már a település
neve is utalt: Magyarország mai helységnevei
között nyolc is van, amelyik a ’vámos’ előtagot
viseli; közöttük Vámosgyörk, Vámosmikola, Vámosoroszi.
„Puszta malmon, száraz gáton vámot nem vehetsz”,
vagy „Puszta malmon, bomlott hídon nem
sok vámot szedsz”. A ’puszta malom’ ebben az
esetben a lepusztult, működésre képtelen malmot
jelenti, amelynek molnára sincs; a ’száraz gát’ azt
jelzi, hogy nincs víz a folyóban, amely a malmot
hajtaná; a ’bomlott’, korhadt hidat pedig senki
sem használja. Az idézett két közmondást két
értelemben is használták. Egyrészt arról szóltak,
hogy ami nem működik vagy nem használható,
az jövedelmet sem hajt, másrészt azt fejezték ki,
hogy attól, akinek semmije sincs, nem is lehet
elvenni semmit.
Ha a területén áthaladó út használatát a földtulajdonos
meg akarja tiltani, ma is megteheti. Ma
tilalomtáblát helyeznek ki, régen „tilalomfát”,
azaz a tiltást jelző oszlopot vagy karót ütöttek az
út mellé. Ha valaki korlátozásokkal vagy tiltásokkal
akadályozni akar valamit, ma is azt mondjuk,
hogy „tilalomfákat állít”, ha pedig – épp ellenkezőleg
– tabukat rombol, akkor „ledönti a tilalomfákat”.
A megálljt parancsoló, a tiltás jelképévé
váló személyt „élő tilalomfa”-ként szoktuk emlegetni;
a kifejezés forrása Arany János Toldija.
Ha valaki mégis a tilosban közlekedett, arra
egyes vidékeken azt mondták, hogy „egérúton
jár”.
Ha a tilalomfa nem bizonyult elegendőnek,
erősebb eszközöket kellett alkalmazni a tiltás
érvényesítésére: járhatatlanná kellett tenni az út
bevezető szakaszát. Ilyenkor történt az, hogy a
gazda „beárkolta az útját”, vagy „bevágta az útját”
az áthaladónak. Utóbbi esetben az út menti
fákat vágták ki olyan módon, hogy azokból az
átkelést meggátló torlasz alakuljon ki. Az eljárásból
keletkezett szólásnak az volt a jelentése, hogy
’meggátol valakit a célja elérésében’, vagy ’megakadályoz
valamit’.
Éppen ellenkező az értelme az „utat nyit” szólásunknak.
Ezt akkor mondjuk, ha valaki egy
másik számára valamit lehetővé tesz.
A régi malmokat háromféle energia működtette.
A ’szárazmalmokat’ állati erővel hajtották,
a szélmalmokat az időszakosan fújó szél, a vízimalmok
kerekét pedig a folyóvizek forgatták.
A malomállítás joga is a földnek, illetve a folyóvíznek
a birtoklásához volt kötve, vagyis földesúri
jog volt. A vízimalmokhoz és a vízimolnárokhoz
a szólásoknak egész sora kötődik.
Előfordult, hogy egyes hatalmaskodó nagyurak
valamely pataknak egyszerűen új medret ásattak,
s így eltérítették azt a vizet, amely korábban más
tulajdonos malmát hajtotta. Ide vezethetők viszsza
a következő közmondások: „Minden malom a
maga kerekére hajtja a vizet”, és „Minden molnár
a maga malmára hajtja a vizet”, azaz mindenki
a maga érdekeit tartja szem előtt, a saját hasznát
keresi. Akinek a „malmára jár a víz”, annak nyilván
kedveznek a körülmények, ha pedig kapóra
jön neki valami, az „jó víz a malmára”. „Könnyű
az őrlés, csak víz legyen”, mondták, ha megvolt az
anyagi fedezet valamire, s így gond nélkül elintézhető
lett, amihez csak pénzre volt szükség.
Ha valaki önkéntelenül, esetleg éppen szándéka
ellenére mást segít, másnak az érdekeit
mozdítja elő, az „más malmára hajtja a vizet”.
Ugyanezt fejezte ki ez a szólás is: „ez a víz más
malmot hajt”.
Ha valaki elhallgattatott, letorkolt másvalakit,
az „megállította a malmát”.
A molnárnak nem volt mindig munkája. Aratás
után bőven volt őrölnivaló, de a következő nyár
elején már csak a tehetősebbek számára dolgozott.
Akkor se forgott a malomkerék, ha a patak vize
a szárazságban elapadt, akkor viszont, ha bőven
volt víz a malmot hajtó patakban, ő se volt szűkiben
a munkának, s következésképpen a pénznek.
Ezért mondták, hogy „a molnár is akkor iszik legtöbb
bort, mikor sok a vize”. Innen származik az a
találós kérdés is: „Ha vize nincs, azt iszik, ha vize
van, bort iszik; ki az?” A válasz: a vízimolnár.
Az őrlésért általában nem pénzt kellett adni,
hanem az őrölni vitt gabona bizonyos részét, az
őrlési vámot. Innen ered az a közmondás, hogy
„molnár sem vesz két vámot”, értsd: nem szabad
ugyanabból a dologból kettős hasznot húzni. Aki
megdézsmált valamit, arra pedig azt mondták,
hogy „kivette, mint molnár a vámot”.
A malom fenntartása azonban pénzbe került,
nem is kevés pénzbe. Erről szól az a bölcsesség,
hogy „Négy vájja mindennap az erszény fenekét:
rossz óra, rossz malom, ó kocsi, vén szőlő”.
A tehetősebb jobbágyok osztatlan egész úrbéri
telken gazdálkodhattak. A középkori jobbágytelek
vagy úrbéri telek elég nagy kiterjedésű föld
volt; mai mértékkel mérve valóságos földbirtok.
Megkülönböztettek belsőségi és külsőségi telket.
A belső telek házhelyből, udvarból és kertből állt,
a külső pedig szántóból, rétből, legelőből. Az
előbbi mérete általában egy királyi hold volt (körülbelül
fél hektár), utóbbié pedig a föld minősége
és országrészek szerint is változó módon húsz
és hatvan hold (tíz és harminc hektár) között váltakozott.
A beltelek a jobbágy tulajdonát képezte,
szabadon adhatta-vehette is, a külterületi telek
viszont a földesúr tulajdona volt. Aki egy teljes
telket bírt, azt „telkes jobbágy”-nak nevezték.
Hogy ez a társadalmi ranglétrának jeles foka lehetett,
bizonyítja az a régi szólás, amely így szól:
„Nekidülleszkedik, mint az egész telkes paraszt”.
A gőgös, fennhéjázó emberre mondták ezt.
A jobbágy adózott az egyháznak és a földesurának.
Adójának legfontosabb két eleme a pénzben
vagy természetben fizetendő adó (angaria)
és a munkában végzett szolgáltatás (a robot vagy
másképpen az úrdolga) volt. Az adók egyike az
egyháznak fizetendő papi tized volt, másika pedig
a földesúri tized, másként a második tized
vagy kilenced (nóna). A tized szó latin megfelelőjéből
(decima) alakult ’dézsma’ szavunk. Ezek
előrebocsátása után vegyük sorra az innen származtatható
szólásainkat.
„Hányják-vetik, mint a dézsmán szedett gabonát”
vagy „hányják-vetik, mint a dézsmabúzát”–
mondják arra a holmira, amelyet gondatlanul,
felelőtlenül, gazdátlanként kezelnek. A „dézsmát
kell venni a szaván” és a „dézsmálni kell a szavát”
szólások olyan emberre vonatkoznak, akinek
nem szabad bármit elhinni, mert nem minden
igaz, amit mond. Aki meglakolt valamiért, arra
azt mondták, hogy „megadta a dézsmát”. Az
olyan dolog pedig, ami „kiadta a dézsmát”, az
már nem teljes, abból bizony hiányzik valami.
Aki „kiveszi belőle a dézsmát”, az belekóstol valamibe,
amiből nem is kínálták, vagyis megdézsmál
valamit. A „Magad kádjáról dézsmálj!” azt
fejezi ki, hogy a másét bántani nem szabad.
A dézsma egyik formája volt az, amikor a
jobbágy az urának a konyhája számára tejjel,
tojással, baromfival, aprómarhával szolgált. Valószínűleg
ő maga is szomorú volt, amikor meg
kellett válnia egyik-másik állatától, de az ezzel
kapcsolatos szólások mégis inkább amazokat
mondják bánatosnak: „Szomorúan néz, mint a
dézsmabárány”, és „Mosolyog, mint a dézsmabárány”.
Arra mondják ezt, akiről lerí a bánat;
aki fanyarul, kelletlenül, szomorkásan mosolyog.
„Megkívánják tőle, mint az úrdolgát” – mondták
akkor, ha valakit neki nem tetsző dologra
kényszeritettek. A jobbágy robotjának kényszerűségére
emlékeztetett az a szólás, amelyik azt
mondta a munkáját ímmel-ámmal végző emberről,
hogy az „csak urbáriumosan dolgozik”. Igaz,
azt is mondták, hogy „bolond ember az, aki az
úrdolgán megerőlteti magát”.
A Dózsa-féle parasztfelkelés után a jobbágyság
szabad költözködésének joga megszűnt. A „röghöz
kötött” állapotnak a feloldására később született
törvények ellenére a jobbágyok egy helyben
lakásának kényszere még évszázadokig megmaradt.
Ennek szomorú emlékét őrzi a „földhöz
ragadt szegény” kifejezés.
Az adózás valamikori rendszerével függ össze
az „egy füst alatt” szólásunk is. Füstpénz volt a
neve annak az adónak, amelyet nem portánként,
azaz telkenként, hanem házanként, vagyis ’füstönként’
kellett fizetni. Azok a jobbágycsaládok,
amelyek egy ház közös kéményén át eregették a
füstöt, együttesen fizették a füstpénzt. A fordulatot
mai nyelvünkben olyankor használjuk, ha azt
akarjuk kifejezni, hogy ugyanazzal a fáradsággal,
egyúttal egyszerre több dolgot is el lehet végezni.
A XIV. századtól kezdve vált szokássá, hogy
a nemesség a királyi kincstár számára időnként
rendkívüli adót szavazott meg, amelyet természetesen
újra csak a jobbágyoknak kellett megfizetniük,
mégpedig portánként, vagyis egész
jobbágytelkenként. Ilyenkor az adózók összeírására
’róvókat’ küldtek ki a falvakba, akik az adóköteleseket
számba vették. Ez úgy történt, hogy
egy fadarabra felrótták az adó alá eső portákat.
Ehhez persze végig kellett járniuk az egész falut,
végig kellett menniük minden utcán. Innen ered
a „rója a falut” és a „rója az utcát” kifejezés,
ami tehát annyit tesz, mint ’házról-házra jár’ és ’a
faluban kóborol’. Ha valakinek „sok van a rovásán”,
az nem csak azt jelentette, hogy nagy kocsmai
tartozása gyűlt össze; arra is értették, hogy
régen fizetett adót. Az olyan községet, amelyben
a királyi róvó egyetlen olyan vagyonos jobbágyat
se talált, akinek teljes, azaz adóköteles telke lett
volna, „rovatlan falunak” nevezték.
A XX. század elején az Alföld néhány vidékén
még „egy rovásos föld”-nek mondták a körülbelül
nyolc hold kiterjedésű szántóföldet. Ez az
elnevezés is a rovással összeírt egykori adó emlékét
őrizte; ennyi volt az a terület, amely után már
adót kellett fizetni.
A „kiveti az adót” kifejezés a középkori számoláshoz
kapcsolódik. A számolás ugyanis kövecskékkel,
kukorica- vagy babszemekkel történt,
amelyeket bizonyos szabályok szerint az
asztalra vagy porba húzott vonalak alá és fölé
kellett helyezgetni, ide-oda vetni. Ennek a számolásnak
a neve számvetés volt, s ebből ered az adó
kiszámításának az elnevezése is.
Ha valaki gyanakszik valamire, vagy gyanít
valamit, olyankor használja azt a fordulatot, hogy
„él a gyanúperrel”. Ez a szólásunk is középkori
eredetű. Az Árpád-kor idejében még nem ismerték
a fellebbezés intézményét. Az Anjou-korban
alakult ki az a szokás, hogy amennyiben a peres
felek valamelyike kezdeményezte, akkor a
per a vármegyei bíróságtól a királyi kúria elé
kerülhetett. A magasabb fokú bíróság illetékességét
olyankor állapították meg, ha a panaszos
a vármegye bíráit elfogultaknak, azaz gyanús
bíráknak tartotta. A ’gyanúperrel él’ kifejezés
jelentése eredetileg tehát az lehetett, hogy valaki
a számára kétséges, gyanús bírák ellen védelmet
keresve ügyének felsőbb bíróság előtti tárgyalását
kérte.
Középkori ítéletek szövegében szerepeltek ezek
a zord kifejezések: ’fővesztés’ és ’jószágvesztés’.
Aligha szorul magyarázatra, hogy egy ilyen verdikt
nyomán a vádlottat lefejezték, és a birtokát:
ingó és ingatlan vagyonát elkobozták. Olyankor
is használták a „fő- és jószágvesztés terhe mellett”
vagy a „fejvesztés terhe alatt” fordulatokat,
amikor valakit a legnagyobb nyomatékkal akartak
figyelmeztetni arra, hogy valamilyen parancs
teljesítésének megtagadásáért vagy valamiféle tilalom
megszegéséért a legsúlyosabb következményeket
kell viselnie. Manapság ezeket – szerencsére
már csak tréfás szófordulatként – olyankor
mondjuk, ha valakit arra akarunk figyelmeztetni,
hogy valamit okvetlenül meg kell tennie.
Ha valaki erősen elfoglalt ember, annak minden
ideje „be van táblázva”, vagyis le van kötve.
Ennek a fordulatnak mindennapi használatakor
nem is gondolunk arra, hogy a kifejezést valamikor
az ingatlan-nyilvántartás teherlapjával
kapcsolatban használták: amikor a telekkönyvi
hivatal az adósságot a birtokra terhelte, akkor
azt bejegyezte az adós ingatlanának teherlapjára,
’rátáblázta’ vagy ’betáblázta’. Eredeti jelentése
tehát ’adósságot a telekkönyvben az adós ingatlanára
irat’.
A földek minőségének jellemzésére számtalan
olyan szólásunk volt, amelyeket napjainkban
már nemigen használunk, de többségük ma sem
igen szorul magyarázatra. Nyilván rossz föld
az, amelyikről úgy szólnak, hogy
„nem érdemes mást vetni bele, csak bukfencet”,
azaz hogykár belé a vetőmag.
Az se lehet dicséret, hogy
„olyan rossz föld, hogy a szarka is éhen veszne
rajta”, és az sem, ha egy földről azt mondják,
hogy „fiskálist kellene vetni bele”. (Úgy látszik,
ügyvédből kevéssel is beérné a magyar nép…)
A homok talajok silány termőképességéről szól
az a rigmus, hogy „ha csak a homokföld terem,
szűken telik meg a verem”. A terméketlen, semmi
hasznot nem hozó terület „csak azért van,
hogy lyukas ne legyen a föld”. A „sovány földön
silány az aratás” régi közmondásunk ellenben
már képes beszéd: jelentése az, hogy ’ahol a
szükséges feltételek hiányoznak, ott a munkának
nem sok eredménye lesz’. Ugyancsak átvitt értelme
van annak a közmondásnak, hogy „a homok
is elissza az esőt, de azért nem terem”. Jelentése:
’a naplopók is éppen annyit fogyasztanak, mint a
dolgos emberek, csak éppen semmi hasznot nem
hajtanak’.
Ezzel szemben viszont „az a föld jó, amelyik
hallja a kakasszót”, vagyis a faluhoz vagy a tanyához
közelebbi föld jobban terem, mert valószínűleg
különb művelést, több trágyát kap, mint
a távoli határban fekvő. Nagyon termékeny, igen
jó föld az, amelyik „az Isten hóna alatt van”.
A látszat ellenére nem a földről szól, hanem a
sötét hajú lányokat, menyecskéket dicséri az a
közmondás, amelyik úgy tartja, hogy „fekete föld
termi a jó búzát”. A „termékeny talajra hull a
mag” kifejezést sem akkor szoktuk ma már használni,
amikor a föld termőképességéről akarunk
beszélni, hanem amikor arról van szó, hogy egy
ismeretet a tanulók, egy gondolatot a közönség
könnyen befogad, szívesen magáévá tesz. Egy régi
közmondás szerint „nyugodt föld jobban termi
a búzát”, ami annyit jelentett, hogy a nyugalmas,
békés körülmények között végzett munka eredményesebbnek
fog bizonyulni.
Számtalan szólás és közmondás foglalkozik a
gazdálkodás mikéntjével. „A földet a gazda lába
nyoma hizlalja”: akkor boldogul a gazda, ha
gyakran jár kint a földjein, és maga is utánanéz
a mezei munkáknak. „Gazda szeme hizlalja a
jószágot” – mondjuk ma is, csak nem gondolunk
rá, hogy a jószágot eredetileg itt sem ’állat’,
hanem ’birtok’ jelentésével értették. Ugyanezt
fogalmazza meg az a mondás is, amelyik szerint
„nincs annál jobb ganéj, mint amit a gazda a
maga csizmáján visz ki a földjére”. Egy rétközi
szólás szerint „a szőlőt pipahamuval kell trágyázni”,
ami viszont egyenesen azt jelenti, hogy
az eredményes szőlőművelés állandó jelenlétet
kíván. Ha pedig „alszik a gazda, alszik a birtok”,
vagyis ha valaki nem jár utána a dolgainak, akkor
azok nem is fognak haladni.
Már az udvar képéről megismerszik, hogy rendes
vagy hanyag-e a ház ura: „Amilyen az udvar,
olyan a gazda”. Viszont ha az udvar gyepes, az
arra vall, hogy szegény a ház gazdája, hiszen még
jószága sincs, amelyik a füvet tépdesné. A közmondás,
amely ezt megfogalmazza így szól: „Pázsitos
udvaron lakik a szegénység”.
Ami jó jövedelmet hoz, az „fizet, mint a köles”.
A szólás alapja az, hogy mivel a köles sem a föld
minőségére, sem az időjárásra különösebben nem
érzékeny, ezért a termelése általában kifizetődő.
Ez a szólás manapság két értelemben is használatos;
olyankor is mondjuk, ha valami nagy hasznot
hajt, de olyankor is, ha valaki valamire – esetleg
feleslegesen vagy könnyelműen – sok pénzt ad ki.
Utóbbi esetben inkább a ’fizet, mint a katonatiszt’
lenne a helyénvaló.
A kölest emlegeti egy olyan közmondás is,
amelyik azt fogalmazza meg, hogy a sikerért
gyakran kockázatot is kell vállalni: „Aki a madártól
fél, az ne vessen kölest!”
„Jól kapált kiskert második mészárszék”.
A mészárszék jövedelmező üzletnek számított,
így hát ez a régi közmondás arról szól, hogy a
jól gondozott kert is tisztes jövedelmet hozhat a
házhoz.
Mindenki olyan eredményre számíthat, amilyenre
a munkája vagy a tettei alapján érdemes.
Ezt fejezi ki gyakran használt közmondásunk:
„Ki mint vet, úgy arat”. Ugyanez a gondolat más
tájakon vagy régen másként fogalmazódott meg:
„Aki nem vet, nem is takar” vagy „Aki szűkön
vet, szűkön arat”. A ’takar’ jelentése itt ’termést
betakarít’. A mindennapi takarékosságra int viszont
az a régi közmondás, amely szerint „marokkal
hintik a magot, nem vékával.” A véka régi
űrmérték volt, mértéke vidékenként is, koronként
is változott; legutóbb és legtöbb helyen 31 literes
vékát használtak. Vékának hívták azt a fából készült
edényt is, amellyel a terményt mérték.
„Aki ocsút vet, gazt arat”. Ez a közmondás
arról szól, hogy rossz cselekedeteknek csak rossz
következményei lehetnek, „a rossz mag mindenütt
megterem” pedig azt állítja, hogy a silányság
életképesebb a jónál, a rossz példa könnyebben
ragad. Ennek ellenpárja éppen azzal bíztat bennünket,
hogy ami alkalmas, szép és helyes, az
nehézség nélkül szaporodik és fejlődik; annak a
kedvezőtlen körülmények sem ártanak, azaz „a
jó mag porban is kikél”. „Aki jó magot vet, jó
aratást vár”– mondják arra, aki jól előkészítette
az ügyét, és ezek után joggal számít sikerre.
Ha tehát valaki jó búzát akar aratni, annak
tisztességgel meg kell művelnie a földjét. Erről
szól az a régi közmondás, amelyik úgy hangzik,
hogy „aki tiszta búzát akar aratni, háromszor
kell annak ugart szántani: első a szántás, második
a keverés, a harmadik az igazi elvetés”.
Ugyanezt a gondolatot fejezi ki ez a közmondás
is: „Egy szántás egy kenyér, két szántás két
kenyér, három szántás három kenyér”. Az se
mindegy, hogy hogyan történik a szántás: aki
jó mélyen szántott, arra azt mondták, hogy „az
alsó emberekig szánt”. Nem tudjuk, alsó embereken
az ördögöket vagy az eltemetett halottakat
értették. „Mélyen szántó gondolat” az olyan,
amelyik a dolgok lényegét, rejtett összefüggéseit
tárja fel.
Aki nem dolgozott a gazda kedvére úgy, ahogyan
ő megszokta és szerette volna, arra azt
mondta, hogy „nem tud az én ekémen szántani”.
Aki pedig többre vállalkozott, mint amennyire a
képességeiből, erejéből futotta, arról úgy vélekedtek,
hogy „erdőt szánt, pedig gyepet se szánthatna”.
Ha valaki nem végezte el becsülettel a
munkáját, az ne is számítson sikerre: „Aki nem
szánt, gazt arat”, vagy „szántatlan földön gaz
szokott teremni”. Az se mindegy, hogyan gondozza
aztán a gazda a földjét, hiszen a gazos föld
nem terem jól, a gyom irtása viszont haszonnal
jár, hiszen növeli a termést: „Minden szekér dudva
egy köböl búza”. A köböl is régi űrmérték: két
vékával egyenlő, vagyis 62 liternyi.
A munkánkat úgy kell elvégeznünk, hogy
hiba benne ne maradjon. Ezt fejezi ki az „Úgy
szánts, hogy boronálni lehessen” régi közmondás.
A szántásról és a boronálásról szól ez a
szólás is: „Nem tudok én annyit szántani, amenynyit
te ne boronálnál”, de ez már megint képes
beszéd: azt fejezi ki, hogy a másik jobban győzi
szóval, mit én; mindenre van valami válasza. Aki
meg aztán igen jámbor ember, arra azt mondják,
hogy „szántani lehet rajta”.
Ha valaki nem műveli a földjét, az „parlagon
hever”. Az ilyen birtokra mondták, hogy „Parlag
Péteré lett a föld”, meg hogy „Parlag Péter
kapálja, Muhar Maris gyomlálja”. Ha valakinek
gondozatlan volt a birtoka, arra egyik-másik vidéken
azt mondták, hogy „a nyulak trágyázzák a
földjét”. Másutt a föld nélküli, nincstelen emberre
használták ezt a mondást. A „parlagon terem
a gaz” szólás pedig azt – a maga korában talán
általánosabb érvényű igazságot – fejezte ki, hogy
a tanulatlan ember hajlamosabb a bűnre.
A hitvány, munkakerülő, naplopó emberek is
megvannak valahogy. Ezt a tapasztalatot a régiek
ebbe a közmondásba sűrítették: „Az ördög se
szánt, se vet, mégis elél”.
Nagy rang volt a régi falun, ha valaki „négyökrös
gazda” volt, és igen gazdagnak kellett lennie
annak, akinek „hat ökör járt ki az udvarából”.
A nóta is úgy szól, hogy „szeretnék szántani,
hat ökröt hajtani”… Bezzeg akiről úgy tartották,
hogy sose gazdagszik meg, arra azt mondták,
hogy „ő se veri fel a föld árát”.
Akinek földje vagy telke van, annak többnyire
szomszédjai is vannak. A szomszédsággal – és
különösen a rossz szomszédsággal – egész sereg
szólás és közmondás foglalkozik.
„Rossz szomszédság török átok”– mondjuk
ma is Arany János nyomán, ha kellemetlen
szomszédjainkra panaszkodunk. Aki ellenséges
viszonyban van a szomszédjával, azt „megverte
a törökök átka”, vagy „fejére telt a török átka”.
„Nincs három nagyobb csapás, mint a csepegős
ház, rossz szomszéd, rossz feleség”, vagyis az a
legszerencsétlenebb, akinek a háza teteje beázik,
összeférhetetlen természetű a szomszédja és házsártos
az asszonya. Akkor bizton békében élhetünk
a szomszédjainkkal, ha korlátozzuk velük
az érintkezést. Ezt fejezi ki az a közmondás, hogy
„a jó sövény a legjobb szomszéd”. Az is helyesen
jár el, aki a „maga sövényéhez köti a lovát”, mert
hiszen az ilyen ember nem avatkozik a más dolgába.
Kizárólag a saját dolgaival törődik az is, aki
megfogadja a tanácsot, hogy „mindenki a maga
portája előtt seperjen”.
„A jó hírnevet nem gátolja meg a sövény”–
mondják annak a kifejezésére, hogy az igazi érdemnek
hamar híre terjed. Nem használ viszont
„tűz ellen sövény”. Ez arról szól, aki ügyetlenül
védekezik valami ellen, és ezzel még nagyobb
bajba sodorja magát.
Némelyik vidéken gyepűnek is hívták a többnyire
birtokhatárt kijelölő sövényt, s ha ezt tudjuk,
érthetővé válik az a szólás is, hogy „nekimegy,
mint vak a tüskegyepűnek”: vigyázatlanul
nekimegy valaminek.
Gyepűnek nevezik a két szomszédos birtok
között megmunkálatlanul, gyepesen hagyott keskeny
földsávot is. Különösen szőlőkben még ma
is találni ilyen határokat. Köves vidéken ezekre a
gyepűkre rakják ki a föld megmunkálásakor kikerülő
kisebb-nagyobb kődarabokat is, s azok között
a nyugalmat és meleget kedvelő hüllők szívesen
fészkelnek. Erre a tapasztalatra alapozott, és
a régi szomszédok közötti békesség fontosságára
utalt az a már nem használt közmondás, amelyik
azt tanácsolta, hogy „ne bolygasd a régi gyepűt,
kígyó jön belőle!” Azt fejezte ki, hogy nem jó az
egyszer már lezárt, esetleg valamikor kellemetlen
ügyeket újra elővenni, mert abból könnyen háborúság
támadhat.
Akinek a földje szomszédos az enyémmel, azt
csak egy barázda választja el az én szántómtól:
„barázdás velem”. Az ilyen földek azonos minőségűek
szoktak lenni. Ezt az egyformaságot
a borsodi népnyelv az emberi tulajdonságokra is
kiterjeszti; a szókapcsolat így nem csak a szomszédságra
utal, hanem arra is, hogy valamilyen
tekintetben egyformák vagyunk.
Egyformák vagyunk az irigységben is. Ez ütközik
ki belőlünk, amikor a másét mindig szebbnek
vagy jobbnak látjuk, mint a magunkét. Ennek
fanyar tükre az a közmondás, hogy „a szomszéd
rétje mindig zöldebb” és ennek régi változata:
„gazdagabb a szomszéd vetése”.
Sok háborúság származik abból, ha valaki nem
tartja tiszteletben a másét, és földjének megszántásakor
nem ügyel a birtokhatárra. Nem rendes
ember az, aki „elszántja a más földjét” vagy „elkeríti
a más kertjét”.
Az ebből származó károk elkerülésére szolgál
az a tanács, hogy „jókor kaszálj, későn szánts!”
E szerint a kaszálással igyekezni kell, hogy a
szomszéd le ne kaszálhassa azt, ami nem az övé,
szántani viszont később tanácsos, hogy az esetleg
elszántott földünket vissza lehessen szántani.
Ugyanez az értelme az „elöl arass, utol szánts!”
közmondásnak is.
Az előzőkkel szemben átvitt értelmet takar a
„más kertjében kapálgat” szólás. Illetlen szavak
helyett így fejezték ki, hogy valakinek a szeretője
másnak a felesége. Hasonló volt a jelentésük a
„más rétjébe vágta a kaszáját” és a „máséba vágta
a sarlóját” szólásoknak is: ezeket is arra mondták,
aki elszerette valakinek a feleségét vagy a kedvesét,
bár használták őket abban a jelentésben is, hogy
’megdézsmálta valaki másnak a tulajdonát’, ’lopkodja
a másét’. „Egy földet szántanak”– mondták
azokra a legényekre, akiknek ugyanaz a lány volt a
kedvesük. Aki pedig „valaki mellett tapodja a földet”,
az erősen forgolódik a kiszemeltje körül.
Olyat is megtesz egyik-másik ember, amit nem
volna szabad; ezt vallotta be – némi jóindulatú
azonosulással talán – az a régi közmondás, amely
így szólt: „Tilosba is bevág a kasza”. Akiről azt
mondták, hogy „más tinóján szánt”, az bizony
nemigen szeretett dolgozni, inkább a másik ember
munkájából élt.
A gazdálkodással és az időjárással összefüggő
népi megfigyeléseket szövegbe foglaló rigmusok
némelyikét még ma is használjuk, például: „ha
Vízkereszt vizet ereszt, kövér lesz a szőlőgerezd”,
vagy „hogyha csordul Vince, teli lesz a pince”.
Ezek azt a tapasztalatot fogalmazzák meg, hogy
abban az évben, amikor Vízkeresztkor, január
6-án, meg Vince napján, január 22-én enyhe idő
van, jó szőlőtermés várható. A január 25-ei Pál
nap is nevezetes fordulópont, mert ha ilyenkor
ködös az időjárás, akkor abban az évben járvány
fog pusztítani: „Ha Pál fordul köddel, ember elvész
döggel”; viszont „Ha Pál fordulása tiszta,
bőven terem mező, puszta”. Ha később, Gyertyaszentelő
Boldogasszony napján, február 2-án süt
a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor
még hosszú és hideg tél várható, ezért „ha fénylik
gyertyaszentelő, az ízíket vedd elő!” Ma már az
’ízík’ szó is magyarázatra szorul. Szegény helyen
téli takarmányként a kukoricaszár szolgált. A tehén
lerágta róla az elszáradt leveleket, s az így
visszamaradt csupasz kukoricakóró volt az ízík,
más vidéken ízék. Ez felaprítva pompás tüzelőanyag
volt, ami nagyon elkelt a háznál, ha már
fogytán volt a fa, és késett a tavasz. Mindenki
tudja, hogy jégtörő Mátyás napja február 24-én
van. Ha ilyenkor fagyos az idő, akkor utána megenyhül,
de ha langyos az időjárás, akkor Mátyás
nap után még hideg és havazás várható. A jéggel
tehát úgy áll a helyzet, hogy „Mátyás tör, ha talál,
ha nem talál, csinál”. Később azután „Sándor,
József, Benedek, zsákkal hoznak meleget”,
vagyis március közepén már enyhe, tavaszias
időjárás szokott lenni. „Eljött Márton szürke
lovon”– mondták, ha november 11-én havazott.
Úgy tartották, nem jó a gabonának, ha már november
végén hó takarja a vetést: „András napi
hó vetésnek nem jó”.
A föld megmunkálásával kapcsolatos a „dűlőre
jut valakivel”, a „dűlőre jut valami” és a
„dűlőre visz valamit” szólásunk is. Az elsőt akkor
mondjuk, ha sikerül valakit meggyőznünk
valamiről, ha megegyeztünk vele valamilyen
ügyben. A másodikat akkor használjuk, amikor
– többnyire hosszabb, kellemetlen huzavona után
– végre megoldódik valami. A harmadik arról
szól, hogy valakinek – nehézségek legyőzése árán
– sikerült valamit elintéznie. A szólás eredetére
több magyarázat is létezik. Az egyik szerint a
’dűlő’ itt ’dűlőút’ jelentéssel értendő, s az a gazda
jutott dűlőre, aki a szántással a földje végén húzódó
dűlőútra kiérve a barázdának vagy az egész
szántásnak is a végére jutott. A másik magyarázat
szerint is a dűlőút szerepel a szólásban, a
kifejezés azonban nem a szántással, hanem a termények
behordásával kapcsolatos. A megrakott
szekérrel közlekedő gazda ugyanis addig nemigen
érezhette magát biztonságban, amíg a süppedő
szántóföldön haladt; csak akkor sóhajthatott
fel, amikor a lovak vagy ökrök a szilárdabb dűlőútra
értek, más szóval ’dűlőre jutottak’ a teherrel.
A harmadik magyarázat egészen másutt, az erdőművelés,
közelebbről a favágás körül keresi az
igazságot: a művelet akkor fejeződik be, amikor
a fa eldűl vagy eldől. Ha valami elintéződik, megszűnik
kérdés lenni, valóban szoktuk mondani,
hogy „eldőlt az ügy”, „eldőlt a kérdés”.
Még talányosabb a „kőhöz legyen mérve” szólás.
Az ország több táján, még Székelyföldön is
használták. Három jelentését is számon tartják.
Mondták olyankor, amikor azt akarták kifejezni,
hogy valakinek a hetvenkedő beszédét hiszik
is, meg nem is. Mondták bocsánatkérésként egy
nem egészen illendő kifejezés használatakor; de
leginkább babonás, védő erejű mondásként használták
olyankor, amikor másnak a sebe helyét
mutatta meg valaki sajátmagán, s úgy gondolta,
hogy ez a varázsige megmenti őt attól, hogy neki
magának is ilyen seb, fekély, szemölcs, kiütés,
daganat keletkezzék a testén. Ilyenkor úgy is
mondták, hogy „neki legyen mérve”. Az ezektől
többé-kevésbé eltérő egyéb változatok és a teljesen
különböző jelentések arra utalnak, hogy a
szólás eredete és eredeti értelme meglehetősen
homályba veszett. Szerintünk elképzelhető, hogy
a magyarázat az ókortól használatos határkövekhez
kötődik. Amint tudjuk, a birtokhatárokat már
a rómaiak is kőhasábokkal jelölték meg. Az ilyen
maradandóan rögzített helyektől, kövektől végzett
méréseket bizonyosan mindig pontosabbnak
tartották, mert ami ’kőhöz volt mérve’ az mindig
ugyanazt az eredményt adta. A ’kőhöz mérve’
tehát eredetileg azt jelenthette, hogy ’pontosan
ugyanolyan’; ’éppen ott van’ a másik testén is a
seb, ahol az enyémen mutatom. (Erre a mérnöktől
jövő magyarázatra természetesen a nyelvészek
nyugodtan válaszolhatják azt, hogy „aki minek
nem mestere, gyilkosa az annak”…)
Egészen másról szólt az, hogy „kimérik a helyét
valakinek”. Ezt fenyegetésként használták;
azt jelentette, hogy ’eltávolítják’, ’kiteszik a szűrét’.
Ha pedig „kimérték neki a ház hosszát”, az
annyit tett, hogy elcsapták a munkahelyéről. Aki
„lemondott a házhelyről”, az bizony elköltözött
ebből az árnyékvilágból, aki ellenben „eladta a
szőlőföldet”, az csupán elszelelt, meglépett.
Akinek nagyon kevés földje volt, arra azt
mondták, hogy „annyi a földje, hogy keresztül
ugorhatja”. De a föld sosem volt elég: a magyar
paraszt földszeretete és a föld utáni vágyakozása
nevezetes volt. Ezt fejezte ki ez a közmondás
is: „A holt embernek elegendő földje van, de az
élőnek nincsen”, vagyis ’sok embernek csak akkor
elégül ki a földéhsége, amikor már be kell
érnie annyi földdel, amennyit a sírja elfoglal’.
Ennyi a legszegényebb embernek is jut: „egy öl
földje mindenkinek van.” Aki fennhéjázó módon
viselkedett, és azt akarták érzékeltetni, hogy
azért ő sem különb ember, mint a többi, azaz ő is
ugyanolyan sírba kerül majd, mint a másik, arra
azt mondták, hogy „ő is megéri három sing földdel”.
Még ennél is kisebb terület egy „talpalatnyi
föld” vagy egy „talpalatnyi hely”.
A ’sing’ más szólásokban is meg-megjelenik.
A sing régi hosszmérték volt; egyharmad ölnyi.
Egy öl 1896 milliméter, egy sing tehát valamivel
több, mint 63 centiméter. Ennél hosszabb volt a
– különösen textíliák mérésére alkalmazott – másik
mérték, a rőf, amely az ország különböző vidékein
más és más hosszúságú volt, legtöbbször
azonban 78 centiméter. Nem csak magát a mértékegységet
hívták singnek és rőfnek, hanem az
ilyen hosszúságú mérőeszközt is; innen származott
aztán a textilkereskedők ’rőfös’ elnevezése
is, hiszen a rőffel mérték az árút.
„Nem singgel mérik az embert”– mondták;
azaz nem az a döntő az emberek megítélésében,
hogy mekkorára nőttek. „Ha elhúzta a singet,
húzza ki az araszt”– hangzott a következő szólás,
vagyis aki hosszú ideig kibírta, bírja ki még a
hátralevő kis időt is. Hasonló a szerkezete, mégis
más a jelentése a következő, de szintén mértékegységekre
épülő mondásnak: „Ha elhúztad az
ölet, húzd el az araszt is”. Ez arra buzdít, hogyha
valaki egy munkának a nagyját már elvégezte, ne
hagyja elvégezetlenül a hátralévő apraját se. „Ki a
singet ellopta, a rőföt is nála keresik”. Ez a közmondás
arról példálózik, hogy akire valamilyen
vétek egyszer már rábizonyult, azt máskor is meg
fogják gyanúsítani hasonló bűn elkövetésével.
„Rossz rőffel mér”– mondták arra, aki hibásan,
tévesen ítélt meg valakit; aki pedig részrehajlóan
alkot ítéletet valakiről vagy valamiről, arról ma
is azt mondjuk, hogy „nem egyforma mértékkel
mér” vagy „különböző mértékkel mér”. Már pedig
„amilyen mértékkel te mérsz, oly mértékkel
kapod vissza”– mondták a régiek, figyelmeztetve
arra, hogy velünk is úgy bánnak majd, amiként
mi bántunk másokkal. Ide sorolható a mai politikai
újságírásban különösen elterjedt kifejezés is,
a „kettős mérce”.
A „zsinórmérték” viszont nem mértékegység,
hanem eredeti jelentésében ’valaminek az irányát
megszabó kifeszített zsinór’. Amikor ez a szó
manapság a választékos beszédben megjelenik,
olyankor ’a helyes magatartás elfogadott szabályait’
értik rajta. Aki azonban túlzásba megy, elveti
a sulykot, az „túllépi a mértéket”, „túlmegy
minden mértéken”, „nem ismer mértéket”.
Az idősebb földmérők még tanulták, hogyan
kell nagyobb hosszat három-, négy-, ötméteres
mérőlécekkel megmérni. A mérés előkészítéséül
meg kellett jelölni a távolság kezdő- és végpontját
összekötő egyenest. Ehhez egy bekrétázott zsinórt,
úgynevezett csapózsinórt használtak, amelyet
a végpontok között kifeszítettek, és aztán
– mint a húrt – megpattantották, hogy a krétapor
egyenes nyomot hagyjon a mérőpályán, kijelölve
így a mérőeszköz helyét. Ez a csapózsinór két régi
szólásban is szerepel. „Eljár a csapózsinór mellett”–
mondták arra, aki rendetlenül, kicsapongó
módon élt. Más vidéken éppen azt jellemezték
vele, aki szófogadó, rendszerető ember hírében
állott. „Néha a csapózsinór is kijjebb üt” – ezt
olyankor mondták, ha az is eltért az előírásoktól,
akinek épp az lett volna a dolga, hogy a rendre
ügyeljen. Olyan értelme is volt, hogy ’semmi sem
működik tökéletesen.’ Az is megszegi a szabályokat,
eltér a kijelölt rendtől, aki „a líneán kívül
hág”, hiszen átlép egy kijelölt vonalat.
A mérőszalagok megjelenése előtt az említett
mérőléceken kívül mérőláncot és mérőkötelet is
használtak a távolságok meghatározására. Ennek
emlékét örökítik meg „az ördög mérte, elszakadt
a lánca” és „az ördög mérte azt a mérföldet,
akkor is kötele elszakadt” szólások. Olyankor
mondták ezeket, ha valami a kelleténél hosszabbnak
bizonyult, illetve ha valaki mérföldnyinek
mondott egy távolságot, amiről aztán kiderült,
hogy sokkal több annál. „Még a leghosszabb országútnak
is van vége”, vigasztalta a közmondás
azokat, akik úgy gondolták, hogy valaminek sosem
fog vége szakadni.
Ami aztán igen-nagyon messze van, az a „hetedhét
határon is túlra” esik (ahol már a kurta
farkú malac túr; legalábbis a magyar népmesékben).
Az is messze földön él, aki „a harmadik
határban” lakik. A ’határ’ több olyan szólásban
megjelenik, amelyet ma is használunk, és
magyarázat nélkül is értünk: „mindennek van
határa”, „határt szab valaminek”, „túlmegy
minden határon”, „nem ismer határt”, „túllépi
a határt”, „a határ a csillagos ég”. És ki az, aki
„meghúzza a határt”? Nos, éppen a földmérő;
latin nevén a ’finítor’. (A ’finis’ latin szó jelentése
ugyanis ’határ’.)
A térképek széléről költözött be a szólások világába
a ’szélrózsa’, az égtájak irányát mutató, négy
vagy nyolcágú csillag alakú ábra. „A szélrózsa
minden irányába”, illetve „a szélrózsa minden
irányából” – mondjuk ahelyett, hogy ’mindenfelé’,
illetve ’mindenfelől’. Aki eltéveszti a helyes
irányt, téved, félreért valamit, az mai nyelvünkön
„el van tájolódva”. A másik azonban, aki kiismeri
magát valamiben, az „tudja, hogy merre hány
méter” vagy „tudja, merre hány lépés”.
Manapság használt szókapcsolattal „mélypontra
süllyedt”, vagy „mélyponton van” az, aki vagy
ami ’nagyon alacsony szintre jutott’. Vele ellentétben
„csúcson van”, akinek igen jól megy. Az is elérte
valaminek a legmagasabb fokát, aki vagy ami
„a tetőfokára hágott”, „tetőpontjára érkezett”. De
mert „hegyet völgy nélkül az Isten sem teremtett”,
ezért aztán „minden hegynek van egy völgye”
vagy másként „minden hegynek szokott lejtője
is lenni”, így hát senki sem emelkedhet fel olyan
magasra, hogy onnan egyszer le ne bukhatna. Aki
„a lejtőt járja”, annak rosszra fordult a sorsa. Aki
pedig egyszer rossz útra tért, az aligha javul meg,
vagyis „a lejtőn nehéz megállni”. Mégis valami
ilyesféle történik Jókai aranyemberével, Tímár
Mihállyal, aki azon vívódik, merre induljon: lefelé
vagy „felfelé a lejtőn”. Akit ütöttek, s fájdalmában
jajveszékelt, arra azt mondták, hogy „keserű
neki a lejtő”. Ennyit a hegyidomtanról…
Amint látjuk, „se vége, se hossza” azoknak a
szólásoknak, amelyek szakmánkkal összefüggésbe
hozhatók. Bár „a papír türelmes”, meglehet,
hogy az olvasó már megelégelte ezt a szöveget,
amelyben a szerző „hetet-havat összehordott”.
Ezért hát ideje, hogy ideírjuk: „itt a vége, fuss
el véle!”
IRODALOM:
– O. Nagy Gábor: Mi fán terem?; Gondolat Kiadó,
1957
– O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások;
Gondolat, 1966
– Békés István: Napjaink szállóigéi; Kossuth,
1968
– Magyarország autóatlasza; Cartographia, 1973
– Magyar értelmező kéziszótár; Akadémiai Kiadó,
1975
– Kertész Manó: Szokásmondások; Helikon Kiadó,
1985 (1. kiadása: 1922)
– Bogdán István: Régi magyar mértékek; Gondolat,
1987
– Vajay Szabolcs: A máltai rend magyar lovagjai;
Magyar Máltai Lovagok, 2002
– Szvák Gyula szerk.: Magyarország uralkodói;
Pannonica Kiadó, 2003
– Forgács Tamás: Magyar szólások és közmondások
szótára; Tinta Könyvkiadó, 2003
– Mészáros György: Budapest teljes utcanévlexikona;
Sprinter Kiadó, 2004
|