Mikor huszonkét éves voltam, egy éjjel nyugtalanul forogtam az ágyamon. Az a gondolat forgatott, hogy meg kellene gazdagodni.

- Ez jó és hasznos gondolat - jegyeztem meg félhangosan, és csudálkoztam, hogy ez előbb nem jutott eszembe.

Még sohasem voltam gazdag, de gazdag embert ismertem néhányat. Ezek aranyórás, jóltáplált urak voltak; utolsó divat szerint öltözködtek, és ha szabó jött velük szembe, nem keresték izgatottan a mellékutcát.

Másnap egy sokat tapasztalt patikus ismerősömtől megkérdeztem: mit gondol, hogyan lehetne meggazdagodni?

A patikus rámerengett a legfelső orvosságos polcra, és rövid gondolkozás után így felelt:

- Kétféle módot tudok. Az egyik: össze kell főzni valami bajuszpedrőt. A másik: el kell venni valami gazdag leányt.

Bajuszpedrő-gyártáshoz nem értek. Az utóbbit választottam.

Elvettem egy gazdag lányt feleségül.

A lány elég csinos volt és elég gazdag. Azt hiszem, még csinosabbnak is találtam, mint gazdagnak. Tudott főzni és remekül zongorázta a Kék nefelejcs-et. Az apja az esküvő előtt azt mondta, ötvenezer forintot kapok vele. Az esküvő után hozzátette: "majd ha én és a feleségem meghalunk".

Áldott jó ember volt szegény, de roppant egészséges. A felesége pláne egyike hazánk legkövérebb hölgyeinek.

Beláttam, hogy a patikus ostoba ember.

Akkor összedugtuk a fejünket a feleségemmel. A feleségem okos asszony. Én is meg vagyok elégedve az eszemmel. Néhány napi tanakodás után rájöttünk, hogy a meggazdagodásnak legegyszerűbb módja az, ha az ember sorsjeggyel százezer forintot nyer.

Sok sorsjegyet vettem. Kiszámítottuk, hogyha valamennyi sorsjegyünket kihúzzák, 8 650 000 forintot nyernénk, s ennek az elszállítására négy vagont kellene bérelnünk a vasúton. A feleségem szinte megijedt, hogy hol találunk helyet annak a sok pénznek. Magam is megijedtem, de csakhamar megnyugvást találtunk abban a gondolatban, hogy mind a kilencedfél millió forint aligha kerül hozzánk.

Az első húzásra egy hónapig kellett várakoznunk. Hogy az időt hiába ne töltsük, lázas buzgalommal igyekeztünk tönkretenni a kislutrit. Minden éjjel számokkal és sertésekkel álmodtunk, és szívünkbe véstük, amiket a lutrizásban tapasztalt öregek tanácsoltak.

Fájdalommal kellett tapasztalnunk, hogy a kislutri megbízhatatlan eszköze a meggazdagodásnak.

Kövér disznókkal egybekötött álmainknak nem felelt meg sem a brünni, sem a prágai, sem a temesvári lottóhúzás. Abban az időben gyalázatosan rossz és rendetlen járása volt a számoknak. Maga az öreg plébános, aki szakavatott lutrizó, a saját külön számhúzó-pókját ebben az időben csapta el a befőttes-üvegből.

A sorsjegyekkel vigasztaltuk magunkat.

Az első húzás előtt való éjjelen egy szemhunyást sem aludtunk.

Pedig aludhattunk volna, mert a húzásnál a mi számaink nem szerepeltek.

- Ez feltűnő - jegyezte meg másnap a feleségem.

- Ez hihetetlen - szóltam én a hírlapot letéve.

Bíztunk a következő húzásban.

Hiába: mintha a mi sorsjegyeink nem is léteztek volna a világon, minden húzás más és más számokkal végződött. Egyetlen egyszer esett meg rajtunk csupán, hogy az egyik sorsjegyünket az 5-ös szám híján csaknem kihúzták.

- Ez rettenetes! - szólt a feleségem.

- Ez borzasztó! - jegyeztem meg, búsan lebegtetve a hírlapot.

S hogy teljes legyen a szomorúságunk, kérdésünkre még a hírlap is a következő választ adta a szerkesztői üzenetek között:

"Hű olvasó. Sorsjegyei nem lettek kihúzva."

Másnap a közúti lóvonaton utazva, egy tekintélyes arcú, pepitanadrágos úriember beszédét hallgattam látszólag közönyösen, de igazában szívdobogással.

A tekintélyes arcú, pepitanadrágos úr két másik, kevésbé tekintélyes arcú ismerősének előadta, hogy egy öccse önműködő üvegdugókat talált fel, és még nem is szabadalmazták a találmányát, máris harmincezer forintot kapott érte.

Úgy futottam haza, mintha kergetett volna valaki. Előadtam a feleségemnek, hogy rájöttem a meggazdagodás titkára, s elmondtam neki, hogy miket beszélt a tekintélyes arcú, pepitanadrágos úr, a lóvonaton.

- A dolog egyszerű - így végeztem be a beszédemet -, valamit fel kell találnom.

Feleségem helyeselte az eszmét. Egész nap lábujjhegyen járt, és megintette a macskát, hogy ne doromboljon. Én pedig bevonultam a belső szobába és olyan mély gondolatba merültem, hogy szinte búvárruhában éreztem magamat.

Azonban hiába járt a feleségem a macskával együtt lábujjhegyen, hiába tiltotta ki a házmester a házból a verkliseket, semmiféle találmányt nem tudtam kitalálni.

- Ne essél kétségbe - szólt ilyenkor a feleségem, a homlokomat megcsókolva -, látod, Kolumbusz Kristóf sem tudta két nap alatt megtalálni Amerikát.

Egy éjjel aztán, amint a találmányok örvényében csónakáztam, hirtelen, mintha puskából lőttek volna a fejembe egy eszmét, megvolt a találmány.

- Gyújts hamar gyertyát - szóltam az asszonyhoz -, különben mindjárt elfelejtem.

Szegény feleségem csaknem az egész házat felgyújtotta siettében és ijedtében, én pedig tollat ragadva, lázasan leírtam: "Dugóhúzó!"

- Hogyan? - kérdezte bámulva a feleségem - dugóhúzót találtál fel?

- Azt - feleltem nekimelegedve -, egy csavargós kis vas, az üvegnyakra egy támaszték, és megvan az egész.

Feleségem csodálkozva csapta össze a kezeit. Zseninek nevezett. Kijelentette, hogy büszke rám. És örömünkben tán körülpolkáztunk volna a szobában, ha ugyan budapesti szobában polkázni lehetne.

Másnap elvittem a találmányomnak a lepecsételt leírását a minisztériumba, és boldogan vártuk a rejtélyes vevőt, aki az önműködő dugóhúzóért harmincezer forintot ad.

Félévig is kellett sarkallnom a minisztériumot, miközben elkeseredett élceket mondottam, hogy például nem dugóhúzót kellett volna feltalálnom, hanem szabadalomhúzót.

Félév múlva visszaérkezett a kérvényem azzal a felelettel, hogy az én dugóhúzóm már régen fel van találva.

- Ki lehetett az a gazember? - kérdeztem rogyásig meglepetve - ki lehetett az, aki engem megelőzött?

Feleségem szomorú vállvonással felelte, hogy ő nem tudja, aztán csillapított, vigasztalt. Bizony ha ő nincs, talán valami egészségtelen öngyilkosságra is rábúsultam volna magamat.

Ettől az időtől kezdve nem mertem többé feltalálni semmit.

De a meggazdagodás titkán ma is sokat gondolkozom.

Próbáltam színdarabot írni, nem fogadták el. Próbáltam könyvet írni, nem vették meg. Próbáltam meggyfapipaszárt termelni. Mind görbén nőtt. Próbáltam lóversenyeknél nyerni, s ezeken nyertem volna is, ha az utolsó beérkezőknek adták volna a nyereményeket.

Szóval mindent megpróbáltam már, mindent.

De szegény maradtam.

Pedig most már ugyancsak elkelne nálam a gazdagság. Két kis lurkó gyerek mászkál a térdeinken.

Az egyik olyan, mint én vagyok.

Szép.

A másik olyan, mint az anyja.

Gyönyörű.

Néha bizony úgy elfelejtkezem mellettük a szegénységemről, mintha nekem veretné Wekerle a monarchia minden koronáját.