Szerző: Lotte
Tóta W. Árpád, a véleményvezér nemrég ismét szólt hozzánk.
Látlelet ő, fizetett provokatőr, aki élvezi szavakkal és gondolatmenetekkel űzött játékait. Szabad a vélemény, szabad az írás, miért is ne tehetné? Kap is teret, nyilvánosságot, pénzt, paripát, fegyvert mindehhez, a nálánál okosabbak szándéka szerint. Akik – bár meglehet, nem szívesen élnének egy általa konstruált világban, de – örömmel használják föl ámokfutását a határok feszegetésére. Igen, hölgyeim és uraim! Még ezt is, meg még ezt is, és még ezt is lehet…
Mostanság Árpádot a népességfogyás mérséklésével kapcsolatos intézkedések és jobbító szándékú felvetések bántják. A népességfogyás megállításáról ugyan senki nem beszél, aki kicsit is tisztában van a folyamat matematikájával – különösen nem Pongrácz Tiborné, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, akit, Árpádunk, mint „nénit” aposztrofál, „aki megmondja, hány gyerek a társadalmi norma”.
Na, szóval. A dolog úgy áll, hogy fogy a magyar, akár cinikusan „fogyimagyarnak” írjuk, akár nem. A jelenség nem ma kezdődött, Fekete Gyula évtizedekkel ezelőtt meghúzta már a vészharangot. Persze, a jelenben élő ember mit törődik a holnappal, pláne, ha Árpád és felmenői véleménye csörgedez agyában? Sokáig nem találtak visszhangra szavai.
Mára azonban mindenki, akinek kicsit is fontos a magyar nép megmaradása (de nagy, s milyen értelmezhetetlen szavak ezek, ugye Árpád?!), s azok végképp, akik (szent borzalom!) gyerekeket szülnek e hazába és jövőjük alakulásáért felelősséget éreznek – nos, e fura állatfaj egyetért abban, hogy minden lehetséges eszközzel segíteni kell a fogyás mértékének csökkentését. Tudja, Árpád, olyan "erőszakos" beavatkozásokra gondolok, mint a családi adókedvezmény, a GYED Extra, meg ilyesmi...
Mert szeretnénk élhető országot hagyni utódainkra, ahol nem zilálódik szét a társadalom egy egészségtelen, torz korfa miatt. A feladat gigászi, nem kecsegtet hangos sikerrel, s nyilván könnyebb hátradőlve, azt mondani, hogy fogyjanak csak kedvükre, minek a sokadalom, hisz láttunk már ilyet: háborúk nyomán, vagy bármi másért. Minek a feszkó?
Igen, Árpád, fel lehet tenni a kezünket, s azt mondani, sodorjon el az ár, vesszen a magyar, úgyis "fogyi". Olyan vízió ez, amely egy önző, csak magára gondoló, csak a mának élő ember logikájából fakad. Akinek még kijut a társadalombiztosítás ellátásaiból, és csak önmagáról kell, hogy gondoskodjon. A többi meg mit számít, jobb, ha meg sem születik!
Épp az ilyen kiégett, cinikus lelkek képzelik azt, hogy beadhatják a halálos dózisú morfiumot a betegnek (úgyis meghal, minek húzni az időt?).
És Árpád nem áll meg ezen a ponton, hanem hajmeresztő kanyart véve szabályos gyűlöletbeszéddel folytatja: "úgyis csak kolonc a meglévő magyarok egyik-másik csoportja", nemde? Belőlük legyen több a mindenféle "szaporítóintézkedéssel"? Ugyan már! (A két említett tyúkszem, amitől Árpádunk ilyen fájdalmasan felsikolt a művi meddővé tétel szigorítása és az abortusztabletta bevezetésének tilalma. Hát, mit mondjak, valóban komoly tiprása az emberi szabadságjogoknak!) De gyűlöletet szítani – akár csak merő cinizmusból is – azt lehet! És hol a liberális értelmiség felhorgadása, arra, hogy a magyarok egyes csoportjait koloncnak, szaporodásukat pedig kerülendőnek tartja? Csak én nem hallom?
(Az írás mélypontja, amikor Árpád - kipipálandó a kötelező orbánozást – arról ír, hogy egyenesen "azért nem születik gyerek, mert nem nyert a család trafikot; és mert úgyis csak ordas eszmékkel tömnék a fejét erkölcstan órán". Erre már tényleg nincs mit reagálni. Szánalmas.)
Összességében azonban az írás elkövetőjét sajnálom. Azt kívánom neki, hogy ne csak a magafajta kiégettekkel, de "fogyimagyarokkal" is hozza össze a jósors. Nekünk meg se így, se úgy nem marad más, csak hogy mégiscsak valahogy megszült gyerekeink majd műtőbe tolhassák a megfogyatkozott nemzet egyik idős, de tán még tollforgató állampolgárát, az epeömléses Árpád „bácsit”, s ott majd egy másik szülöttünk megoperálja. Ha hagyja magát, mert ha igazán konzekvens, nem kellene semmilyen társadalmi rendszer ellátását elfogadnia, hisz abban valamiféle közösségi felelősség- és feladatvállalás mégiscsak megjelenik, ő pedig egy tagadógép.
A Jóisten mentsen meg minket attól, hogy Árpád véleményvezér egyszer döntési pozícióba kerüljön!
Tóta W. Árpád, a véleményvezér nemrég ismét szólt hozzánk.
Látlelet ő, fizetett provokatőr, aki élvezi szavakkal és gondolatmenetekkel űzött játékait. Szabad a vélemény, szabad az írás, miért is ne tehetné? Kap is teret, nyilvánosságot, pénzt, paripát, fegyvert mindehhez, a nálánál okosabbak szándéka szerint. Akik – bár meglehet, nem szívesen élnének egy általa konstruált világban, de – örömmel használják föl ámokfutását a határok feszegetésére. Igen, hölgyeim és uraim! Még ezt is, meg még ezt is, és még ezt is lehet…
Mostanság Árpádot a népességfogyás mérséklésével kapcsolatos intézkedések és jobbító szándékú felvetések bántják. A népességfogyás megállításáról ugyan senki nem beszél, aki kicsit is tisztában van a folyamat matematikájával – különösen nem Pongrácz Tiborné, a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, akit, Árpádunk, mint „nénit” aposztrofál, „aki megmondja, hány gyerek a társadalmi norma”.
Na, szóval. A dolog úgy áll, hogy fogy a magyar, akár cinikusan „fogyimagyarnak” írjuk, akár nem. A jelenség nem ma kezdődött, Fekete Gyula évtizedekkel ezelőtt meghúzta már a vészharangot. Persze, a jelenben élő ember mit törődik a holnappal, pláne, ha Árpád és felmenői véleménye csörgedez agyában? Sokáig nem találtak visszhangra szavai.
Mára azonban mindenki, akinek kicsit is fontos a magyar nép megmaradása (de nagy, s milyen értelmezhetetlen szavak ezek, ugye Árpád?!), s azok végképp, akik (szent borzalom!) gyerekeket szülnek e hazába és jövőjük alakulásáért felelősséget éreznek – nos, e fura állatfaj egyetért abban, hogy minden lehetséges eszközzel segíteni kell a fogyás mértékének csökkentését. Tudja, Árpád, olyan "erőszakos" beavatkozásokra gondolok, mint a családi adókedvezmény, a GYED Extra, meg ilyesmi...
Mert szeretnénk élhető országot hagyni utódainkra, ahol nem zilálódik szét a társadalom egy egészségtelen, torz korfa miatt. A feladat gigászi, nem kecsegtet hangos sikerrel, s nyilván könnyebb hátradőlve, azt mondani, hogy fogyjanak csak kedvükre, minek a sokadalom, hisz láttunk már ilyet: háborúk nyomán, vagy bármi másért. Minek a feszkó?
Igen, Árpád, fel lehet tenni a kezünket, s azt mondani, sodorjon el az ár, vesszen a magyar, úgyis "fogyi". Olyan vízió ez, amely egy önző, csak magára gondoló, csak a mának élő ember logikájából fakad. Akinek még kijut a társadalombiztosítás ellátásaiból, és csak önmagáról kell, hogy gondoskodjon. A többi meg mit számít, jobb, ha meg sem születik!
Épp az ilyen kiégett, cinikus lelkek képzelik azt, hogy beadhatják a halálos dózisú morfiumot a betegnek (úgyis meghal, minek húzni az időt?).
És Árpád nem áll meg ezen a ponton, hanem hajmeresztő kanyart véve szabályos gyűlöletbeszéddel folytatja: "úgyis csak kolonc a meglévő magyarok egyik-másik csoportja", nemde? Belőlük legyen több a mindenféle "szaporítóintézkedéssel"? Ugyan már! (A két említett tyúkszem, amitől Árpádunk ilyen fájdalmasan felsikolt a művi meddővé tétel szigorítása és az abortusztabletta bevezetésének tilalma. Hát, mit mondjak, valóban komoly tiprása az emberi szabadságjogoknak!) De gyűlöletet szítani – akár csak merő cinizmusból is – azt lehet! És hol a liberális értelmiség felhorgadása, arra, hogy a magyarok egyes csoportjait koloncnak, szaporodásukat pedig kerülendőnek tartja? Csak én nem hallom?
(Az írás mélypontja, amikor Árpád - kipipálandó a kötelező orbánozást – arról ír, hogy egyenesen "azért nem születik gyerek, mert nem nyert a család trafikot; és mert úgyis csak ordas eszmékkel tömnék a fejét erkölcstan órán". Erre már tényleg nincs mit reagálni. Szánalmas.)
Összességében azonban az írás elkövetőjét sajnálom. Azt kívánom neki, hogy ne csak a magafajta kiégettekkel, de "fogyimagyarokkal" is hozza össze a jósors. Nekünk meg se így, se úgy nem marad más, csak hogy mégiscsak valahogy megszült gyerekeink majd műtőbe tolhassák a megfogyatkozott nemzet egyik idős, de tán még tollforgató állampolgárát, az epeömléses Árpád „bácsit”, s ott majd egy másik szülöttünk megoperálja. Ha hagyja magát, mert ha igazán konzekvens, nem kellene semmilyen társadalmi rendszer ellátását elfogadnia, hisz abban valamiféle közösségi felelősség- és feladatvállalás mégiscsak megjelenik, ő pedig egy tagadógép.
A Jóisten mentsen meg minket attól, hogy Árpád véleményvezér egyszer döntési pozícióba kerüljön!