Én pedig mátul fogva nem gondolkozom semmit, híreszteljétek ki, hogy meghaltam. Meglehet ugyan, hogy élek, hála a komáromi kapitulációnál kezemben nyomott geleitscheinnak;+ s dacára annak a muszka lándzsának, amely Szebennél az oldalamba törött; hanem én egyáltalában nem tudom megmondani az okát, hogy miért, és különösen, hogy miért tovább, mikor a fű éppen olyan szépen kinő, ha én nem nézem is, s az idei termés tökéletesen úgy elfogy a maga útján, mintha én nem segíteném is fogyasztani. Hanem hát az Úr rendelte, hogy olyan állatok is legyenek a világon, amik félig növények; tehát – vegetáljunk!!!
Ilyenforma beszédeket lehetett hallani az öreg Garanvölgyi szájából azokon a korán beállt téli ködös estéin egy nagyon szomorú esztendőnek, midőn egynéhány millió ember abban a kedélyállapotban volt, hogy nem szerette azt kérdezni: mi újság odakinn.
Az öregúr elég jókor vetődött még haza a hadjárat után, hogy tapasztalhassa, miszerint csűrei üresek, földei harmadából sincsenek beszántva, s fundus instructusáról+ éppen nincs, aki beszámoljon. Nagy birtoka, mely tízezer holdat foglal magában, tisztek, cselédek, ekék, szekerek, ökrök, lovak és birkák nélkül; házi bútorain keresztül vonult hadsereg gazdálkodásának tanújelei, tárcájában egypár ezer forint olyan bankjegyekben, amiket mutogatni is veszedelem.
Hanem hát ki törődnék ilyen apróságokkal, mikor olyan nagy dolgok elvesztek!
Az ember meghúzza magát a szobájában, néha átrándul az ismerőseihez, nagyokat iszik, ha rossz kedve van, akár van kiért inni, akár nincs. Legrosszabb esetben reggeltől estig ütheti a filkót puffra+, magához hasonló nagy urakkal, kiknek részint volt, részint lehetett volna nagy gazdaságuk, részint még van is, ami mindegy, azért csak egyforma szegény az mind; egy-egy lengyel menekült is csak vetődik a házhoz, aki a tarokk-kompániát kisegíti; ha pedig senki nincs is, az se baj: rágyújt az ember a pipára, s füstöl, míg beesteledik. Hébe-hóba egy-egy hitelező vagy valami ravasz atyafi pörbe idézteti az embert, bízván a „favor in judice”+most kedvező alkalmaiban, s ez aztán egy kis „emócióra” is ad alkalmat: az emberrel legalább észreveteti, mint a köszvényes titillációk+, hogy az életerő még m„ működik benne.
(Sose bosszankodjál másodszülött olvasóm, hogy annyi latin mondást találsz egy lapon, ez is a kor kedélyhangulatához tartozik. A klasszikusok nyelvéhez, mint egy ókori azilumhoz+ menekülünk néha, mikor az újkor civilizációja nagyon szorongat bennünket. Héj, mikor még minden diákul ment, nem merték volna azt mondani – - no de elég. Az ember fűhöz-fához folyamodik védelemért, s ha az élők nem segítik, a halottakhoz fordul. Ki tudja, ha latinnal keverve marad a nyelvünk, tán most mi is „román” fajnak passzírozhatnánk, s hogy keresnék kedvünket minden oldalról!)
Tehát bizony csak truditur dies die; egyik nap tolja a másikat.
Egy ilyen kedve ellen előretolt napon azt mondák Garanvölgyinek, hogy egész tökéletességgel mégsem lehet a világot kizárni a szobából, a politikai változások ellen semmiképpen sincs az ember azáltal biztosítva, ha azt mondja: hallgatni fogok, mert azok felkeresik az embert legcsendesebb odújában is, s megtámadják a dohánydöböze közepében. – Már ezentúl nem lehet „szűzdohányt” színi: be van hozva a monopólium; a dohányt csak trafikából lehet hozatni, különben házmotozásnak teszi ki magát az ember, s ha tiltott kedvencét megkapják nála, nagy pénzzel lesz adósa a státusnak+.
Garanvölgyi Ádám erre azt mondta:
– Jól van. Nem fogok dohányozni többet. Legalább jobb étvágyam lesz.
És azzal fölviteté a padlásra ősi tajtékpipáit, a minden veszedelemben hű kísérőket, mik annyi veszteségből egyedül maradtak meg családi klenódiumképpen+, és soha többet nem dohányozék vala.
Majd ismét egy másik húzva-vonva jött napon azzal a hírrel örvendezteték meg, hogy bizonyára a bor is akcíza+ alá esik, már ezután majd csak felsőbbek engedelmével lehet csapra ütni a hordót, s meg kell adni az árát jókedvnek és haragnak, mert az ember mindkét esetben mentől többet „fogyaszt”, annál többet kontribuál+.
– Jól van. Tehát nem fogok több bort inni. Legalább jobban alszom.
És azontúl nem nyúlt hozzá semmiféle italhoz, kivéve a vizet.
Egy újabb, senkitől nem kívánt napon ismét arra a jó hírre ébredt, hogy a játékkártyák is bélyeget kapnak, már ezentúl azokon is ott lesz a sas.
– Jól van, tehát nem fogok többet kártyázni; – legalább nem vesztek.
És megtartotta fogadását.
Megint virradt, a természet rende úgy hozta magával, hogy reggel legyen: Garanvölgyinek egy kurrenst+ hoztak, amelyben tudtul adatik, hogy ha vadászni akar, puskát csak a megyefőnök engedélye mellett tarthat, nyerget pedig csak azon esetben, ha az illető járásbeli biztosnál reverzálist ad maga felől, hogy e veszedelmes huszáringredienciát+ nem használandja a státus jóllétével nem egyező célokra.
– Jól van – monda Garanvölgyi Ádám –, tehát ezentúl nem vadászom és agarászom többet. Legalább nem hűtöm meg magamat.
Egyszer aztán azt is megtudta, hogy ha az ember a szomszéd faluba át akar látogatni, elébb útlevélre van szűksége, amit a székvárosban lehet kapni két tanú jótállása mellett, hogy csakugyan igaz járatban van, s minden sisakos vitéznek+ előmutatni az úton, s keze írását összehasonlíttatni mindjárt in facie loci+, ahol in flagranti+ „betretoltatott”+.
– Jól van – monda rá az öreg szittya+ –, tehát ezentúl itthon maradok a faluban, nem megyek sehová. Legalább nem dűlök fel a kocsival az úton.
És azontúl nem ment tovább sétálni sem a kertek aljánál; ez volt a leghosszabb út, amit tett, még a vetéseit sem nézte meg soha.
Egyszer aztán azt a legújabb intézkedést tanulta meg, mely szerint múlhatatlan szüksége van a státus orgánumainak ellenőrizni azon kihágást, miszerint némely elégületlenek szokatlan alakú föveget viselnek, s a gondviselés rendeleteibe való nemegyezésüket azzal iparkodnak tanúsítani, hogy a kalapjaikon levő szalagot a karimán túl engedik csüggni, annálfogva aki kellemetlen kérdezősködéseknek nem akarja magát kitenni, ennyi és ennyi hüvelyk, vonal és minőség meghatározását vegye figyelembe, mielőtt kalapjával kilépne az utcaajtón.
– Ez is jó – monda Garanvölgyi. – Tehát ezentúl nem megyek ki a házból. Legalább nem szaggatok több csizmát.
És megtartá szavát. Azontúl csak a kertjében sétált, s ha beszorult, foglalkozott pöreivel, amik rögtön megelevenültek a dolgok rendbejöttével, mint az ősszel elhullott légy, ha télen ráfűtik a szobát.
No még egyszer aztán kijött, hogy ezentúl pörlekedni csak oly módon lesz szabad, ha az ember elébb olyan papirost vesz, ami már jogosítva van a bíró előtti megjelenésre; s egyúttal megtanul különbséget tenni kisebb és nagyobb bélyegilletmények között.
– No – hát legyen meg ez is. Tehát ezentúl nem fogok pörlekedni.
És azzal összezsinegelé pöriratait, betette a szekrénybe, felmondott a prókátorának. Aki ellen neki van követelése, hadd szaladjon vele, akinek pedig ő ellene van, az hadd jöjjön, – ő nem felesel többet senkivel.
És aki jártas az etnográfiában, az tudni fogja, hogy mikor a magyar ember lemond arról, hogy dohányozzék, hogy bort igyék, hogy ismerőseivel összejöjjön, hogy vadászni járjon, hogy az utcára kimenjen, az mind elég nagy eset, de mikor arra szánja magát, hogy nem perlekedik többet: az már az „ultima Thule!”+
Hanem utoljára is nagyon meg találta adni az árát ennek a „passzív ellenállásnak”.
A mindent „laisser faire”+ következtében majd a hámos lovait egzekválták+, majd egyik-másik pajtájára nyomták rá a hivatalos pecsétet, majd még azzal is fenyegették, hogy „personalhaft”-ot+ eszközölnek ki ellene; de amikkel ő mind sztoikus egykedvűséggel nem törődött. Az utóbbira éppen nagyon vásott a foga: szerette volna tudni, hogy ő, ki vénségeig mindig a maga emberségéből élt, s sohasem jutott hozzá, hogy valaha egy napszámra valót bírt volna megkeresni fáradsága után, hogyan tudná annyira vinni, hogy egy egész esztendeig eltartassa magát más költségén, csupán azon tudománya által, hogy nem tud megfizetni.
No de semmi.
Az egyik uzsorás egzekválta, a másik pedig segítségére jött, s jó nagy procent mellett kisegíté a zavarból. Egyik elhajtatta a birkáit, s elkótyavetyélte párját 2 forinttal a becsáron alul, a másik megszánta, s megvette számára ugyanazon birkákat 2 forinttal a becsáron felül, s megint „rendben” volt minden.
Egyszer a drága birkák is azt gondolták ki, hogy ők megdöglenek. A szisztéma nem tetszett-e nekik, vagy az árpaszalma-provizórium+, azt nem tudom, hanem biz azok egy télen nagyon kezdték a kamatszelvények helyett az egész nemzeti kölcsönt beadogatni, gyapjú helyett a nagyon devalvált értékű bőrrel szolgálván a gazdának.
Ez egy kicsit bántotta Garanvölgyi Ádám urat.
Valami ismerőse járt nála, annak panaszkodott is e fátumáról,+ s úgy mellesleg felkérte, hogy ha be talál vetődni Pestre, küldjön ki neki valami „marhadoktort”, talán tud segíteni a birkákon.
Az ismerős ígérte, hogy nagyon szívesen teszi.
– De aztán el ne felejtse!
Alig is múlt el két nap, hogy Garanvölgyi úr udvarára egy pesti bérkocsi kanyarodott be, s megállva az úrilak tornáca előtt, abból egy jól táplált egyéniség lépett elő, a legújabb divat szerint öltözve, bolyhos téli paletotban+, simára borotvált állal, haja tarkótul homlokig simán elválasztva, s leszorítva a legfényesebb kürtőkalappal. Széles sálja nagy turquois-melltűvel+ keresztül döfve, kezein jaquemárkesztyűk+, agyarán a legfinomabb virginia bocsát illatos füstöt, míg kezében kurta jáspis+ fogantyús pácikó+ lóbálódik.
Ez az úri egyéniség ütközék Garanvölgyi Ádám kifelé induló bekecsgombjaiba, amidőn is egy percre kivéve foga közűl két ujjával a virginiát s megemelve pálcás kezével, hajfürteitől 1 1/3 hüvelknyi magasra divatos figáróját, e szavakat intézé hozzá:
– Van szerencsém Hernn Ádám von Garanvölgyit tisztelhetni? Én vagyok doktor Grisák!
– No hozta Isten! Ugyan jókor jött! – üdvözlé őt Garanvölgyi. – Ezt már szeretem, hogy ilyen gondos volt az öcsém, hogy mindjárt küldte az urat. Ugyan szükségük is van már a birkáimnak a segítségére, – jöjjön csak édes doktor úr.
Azonnal karon fogta a doktor urat, s mielőtt ez bővebb magyarázatokba elegyedhetett volna, átvezette a tagos udvaron keresztül a birkaakolba, behúzta maga után, nyilvános kárával glaszé cipőinek, s beerőltetve a beteg birkák rekesztékébe, elkezdé neki magyarázni a veszedelmes diagnózist.
– No lássa, doktor úr, ennek itt a szája fáj, nem tudja a szénát rágni, emennek meg a lába fáj, nem tud a lábán megállni.
– De megengedjen, uram, ez furcsa… – szólt közbe doktor Grisák.
– Persze furcsa, de csak hallgassa tovább; az még furcsább, hogy amikor a szájfájás elmúlik az egyiknél, akkor beleesik a lábfájásba, s megfordítva, amelyiknek ma a lába fáj, annak holnap a szája fog fájni.
– De megbocsásson, uram, én bámulom… – szabadkozék doktor Grisák.
– Én magam is bámulom, el nem tudom képzelni, mi baj lehet ez. Talán métely?
– De uram, ön úgy látszik, hogy csalódásban van.
– Az meglehet, nemigen értek a barmokhoz, ön jobban tudhatja, hiszen azért hívattam.
– De, megbocsásson, uram.
– Jó, jó, hiszen én nem disputálok, egészen kegyedre bízom; hozott kegyed juholtót?
– De uram! – kiálta föl végre egész sértett önérzettel doktor Grisák – kinek néz ön engem? – s mérgében úgy ütött orron pálcájával egy kerge birkát, mely lekonyított fejét pantalonjához kezdte fenni, hogy mindjárt visszafelé keringett.
– Hát nem marhadoktor ön? – kérdé együgyűséggel Garanvölgyi.
-- Mit gondol ön? Én doctor juris vagyok! Doctor utriusque juris,+ Johann Nepomuk Grisák.
– Óh hát prókátor? – szólt kapacitálódva Garanvölgyi. Akkor hát ne nézzük a birkákat. Egyébiránt – nem fárasztom az urat a szobámig, itt is elvégezhetjük. Egzekúcióra+ tetszett jönni?
– De kérem – szólt a juris doktor, az ülhelyül kínált birkafejő széket magas orrú aprehenzióval+ utasítva el magátul –, talán mégis komfortábelebb+ volna a szobában értekeznünk.
– Tessék elhinni, hogy nincs ott már semmi lefoglalni való. Tegye ön a kezét, azt tanácslom, ezekre a birkákra. A kliense ugyan nem köszöni meg, mert ez a bőrével fog fizetni, de legalább nagyságod kikaphatja belőle a salláriumát+.
– Kérem – szólt doktor Grisák, illedelmes prüderievel+ –, én nem vagyok „nagyságos”.
– Bocsánat, méltóságos uram!
– Óh, az sem vagyok.
– Engedelmet kérek „excellenciádtól”.
– Óh kérem; engem csak „tekintetes” cím illet.
– Csak? – szólt félvállról átmosolyogva a jövevényhez a háziúr. – Már „édes amice” erre mifelénk tekintetes-nek csak azokat szoktuk címezni, akiket megbecsülünk. Hanem hát röviden, mit akar?
– Én éppen nem jöttem uraságodnak kellemetlenségeket okozni, hanem azért jövök, hogy uraságodat őméltósága Ritter von Ankerschmidt úr nevében valami szomszédi szívességre felkérjem.
Most volt még csak a sor Garanvölgyin a bámulásra.
– Ankerschmidt? Ritter von? Szomszédság? Aztán szívességre kér? Nem értem, hogy jutok egyszerre ennyi szórejtvényhez. Nem fejtené meg doktor úr ezt a charádát+, mert én soha életemben sem tudtam kitalálni egy rébuszt sem. Honnan szomszédom nekem a nagyon tisztelt Ankerschmidt Ritter von úr őméltósága?
A doktor úr most már bővebb magyarázatokra is készen volt.
– Tehát nem méltóztatik még értesülve lenni. Ez az én úri kliensem és megbízóm, az a bizonyos, aki a hajnácsi parcellát megvette.
– Micsoda parcellát, kérem?
– Azt a bizonyos kétezer holdas tagot itt uraságod jószága mellett.
– Kitől vette meg?
– Természetesen Pajtayné őnagyságától, uraságod sógorasszonyától.
– De iszen uram, az a jószág az enyim. Tőlem csak mint vitalitiumot+ bírta azt testvérem özvegye; én készpénzen vettem azt meg boldogult öcsémtől, s hogy ő szegény, sok ide nem tartozó ok miatt tönkrejutott, meghagytam az özvegynél atyafiságos jóindulatból, hogy legyen neki miből élni. Az az én törvényes birtokom.
Garanvölgyi úr azt hitte, hogy most olyan igazságokat mondott el, amik előtt le kell venni a kalapját a világ minden jogtudósának.
Héj, nevetett is rajta magában eleget a doktor úr! Hogy mosolygott gúnyosan a balga táblabírán, akinek még most is azok az özönvíz előtti fogalmai vannak a jogviszonyokról. Levette a szemüvegét, megtörlé selyemzsebkendővel, mert a birkaakol gőze megfogta, ismét visszatevé orrára, s egyet villantva vele a táblabíró felé, nagy bölcsességgel mondá:
– Ezt én mind elhiszem, uram, elhiszem, önnek egy szavára. Az meglehet.
– De nem „meglehet”, hanem úgy van. Megmutathatom az okiratokat.
– Sajnálom; de ez nem változtat a dolgon. Ez nem tesz különbséget.
– Ah, tehát nem? Kár nagyon. – És itt keblébe dugva kesztyűs ujjait a doktor úr, nagy folyékonysággal megnevezé a Reichsgesetzblatt azon számát, melyben ennyi és ennyi számú paragrafus alatt azon rendelet foglaltatik, mely a „régi” jogcímeken alapuló igényeket megszünteti, s egyúttal határidőt tűz ki, amelynek lefolytáig minden ember, akinek valamely tettleg birtokában nem levő fekvő vagyona van, eziránt a bitorlót megintetni, megperelni, törvénybe idéztetni, egy régi magyar szóval „meguszultatni”, el ne mulassza, mert azontúl „beati possidentes”+; aki a birtokban találtatik, az vétetik tulajdonosnak, s a jogi pörcímen többé keresetet támasztani nem lehet. Minthogy pedig a kiszabott határidő már lefolyt, s minthogy Garanvölgyi úr a Reichsgesetzblattot nem járatta, s minthogy bélyegpapírra írni nem akart, tehát testvére özvegyénél levő birtoka annak tulajdonává lett, következőleg az ezt el is adhatta; aminthogy meg is tette, s már azon bizony semmi kutyabőr sem segít.
– Uram. Ön nagy ember. Önnek igaza van. Kapitulálok, s elismerem önt doktornak. Magam vagyok a hibás, amiért a Reichsgesetzblattot nem járattam. Rögtön küldök a postára, s megrendelem, s azontúl ez lesz az, amit „versate diu”, „versate noctuque”+, nehogy egyszer tudatlanságom miatt még magamat is eladjon valaki, akinek jusst ad hozzá a paragrafus. És hát már most miben áll a szívesség, amit én Ankerschmidt Ritter von úrnak teljesíthetek? Már azt értem, hogy szomszédommá hogyan lett.
– A lovag úr „szívességnek” kívánja azt neveztetni, ő igen udvarias, gavallér ember, én azonban „jó ügyletnek” nevezem azt; pactum bilaterale+: do, ut des+, facio, ut facias+. Méltóztatik emlékezni, hogy amely cessziót+ uraságod nagyságos Pajtayné asszonyságnak írásban adott, bizonyos záradékban a maga részére egy igen terhes servitust+ tetszett stipulálni+, mely abból áll, hogy a jószág belső telkén levő régi kastélyt pedig semminemű használatra az özvegy asszonyságnak átengedni nem tetszik.
– Igenis. Azt valami régimódi ősöm építette, s nem akartam, hogy az özvegy haszonbérlője még pálinkafőzőt csináljon belőle. Persze, balga érzékenykedés biz ez egy ilyen vén sastól, mint magam, de már egyszer én ilyen babonás vagyok.
– Szinte kivenni méltóztatott az uraságod kastélyától ama faluvégen levő ócska kastélyig vezető utat az árkon túl egy ölnyi szélességre.
– Igen természetesen; azon oknál fogva, hogy magam valahonnan bemehessek abba az enklávéba+, még akkoriban a léghajók kormányozhatósága nem levén feltalálva, hogy az ember felülről szállhasson le valamely körülzárt területbe. Az út mellékét pedig azért biztosítottam, hogy az árendás ki ne pusztítsa a szép vén jegenyefákat két oldalon.
– Ilyenformán a cesszió értelmében a nagyságos asszony az érintett épület és hozzá vezető útnak sohasem jött tettleges+ birtokába.
– S ez talán alkalmatlan volna kegyeteknek? Ugyan mit ceremóniáznak vele olyan sokat. Rontsák le a házat, építsenek helyébe palotát. Hát kell erre még tőlem „is” engedelmet kérni?
– Óh igen is, minthogy az okmányok világos szava szerint uraságod tettleges birtokosa az említett útnak és kastélynak.
– És valóban, tekintettel volnának még az ilyen ócska okmányokra?
– Minden bizonnyal! – iparkodék buzgón erősíteni kétkedő hitét a jogok tudora.
– Lehetetlen! – szólt az öregúr, oly együgyű fejcsóválással, hogy a doktor kezdett kétségbeesni embere primitív fölfogási tehetsége felett. – S ha mégis via facti+ elfoglalná azt tőlem a Ritter von, mit tehetnék én ellene?
– Törvénybe idézhetné! – sietett a kész felelettel doktor Grisák. – Beperelhetné őt!
– S nem lehetne attól tartanom, hogy azon esetben a bíró engemet csukat be, mint elégületlent és csendháborítót?
Doktor Grisák kezdett arra a nyomra jönni, mintha ez a táblabíró nem egészen együgyűségből intézne hozzá ilyen „ártatlan” kérdéseket, s sietett őt szárazon rendreutasítani.
– Uram, meg lehet ön győződve, hogy „itt” mindenkinek egyformán osztanak igazságot.
– Bocsánatot kérek. – Ezt nem tudtam.
Rettenetes ez az ember alázatos iróniájával! Dühönge magában a doktor.
– Talán hát lehetne valami formahibát felfedezni abban az okmányban – szólt irtózatos jóakaratú humorral Garanvölgyi. – Talán, hogy nincsen bélyegpapírra írva, vagy talán, hogy a pecsét nem jó helyre van ütve benne?
– Uram – vágott közbe doktor Grisák –, én nem jöttem önhöz konzultálni, hogy nekem tanácsokat adjon, hogy miként lehetne procedálni+ saját maga ellen, hanem jöttem önhöz egy barátságos ügyletet megkötni, mely uraságodra nézve is nagy haszonnal járand. Hanem – ha megenged egy kérést, tisztelt uraság, elébb; legyen szíves felkelni onnan a szénáról; ezt nem végezhetjük el itten a juhistállóban, legyen jó engemet bevezetni dolgozószobájába.
– Dolgozószobámba? – kiálta fel Garanvölgyi, nagy készséggel ugorva fel a szénahalomról, melyre letelepedett volt. A büróba? A kancelláriába?+ Óh igen szívesen! Ha már üzletről van szó, akkor mindenesetre a comptoirba+ kell mennünk. Tessék elébbre kerülni. Menjünk tehát az irodámba.
S vezette aztán a doktor urat nagy előzékenységgel végig az udvaron; nem is ártott, hogy ő hátul ment, mert négy lompos szelindek nagyon kezdé kerülgetni a perkereső férfiút, ki is nem látta feleslegesnek megjegyezni, hogy az ilyen nagy kutyákat kosár nélkül szájukon szabadon bocsátani nagy felelősséggel járó helyzet; – amely észrevételt Garanvölgyi úr igen helyesnek találván, rögtön kiadá a parancsot az elősiető béreseknek: – Mindjárt kosarakat kössetek a szájukra ezeknek az ebeknek, ti semmirevalók!
Azzal a kertbe vezette át a vendég urat, ott egy tekervényes, fűvel benőtt úton megsétáltatva, végre egy sajátságos alakú, suta épülethez érkezék vele, melynek elfordult oldala olyan csapinósan+ látszott levágva lenni, mint a vásári sátorok eleje.
Annak az ajtaját kinyitá: – Tessék elölmenni! – s betuszkolta rajta érdemes vendégét.
– Mi az ördög ez!? – kiálta fel a juris doctor, midőn körültekintett, s füleit gyanús zúgás kezdé környékezni, míg szemeit gyilkos fegyverek fenyegeték. – Hisz ez méhes!
– Ez az én dolgozószobám, uram – szólt nyájas mosolygással a háziúr. – Itt töltöm én a napot csendes stúdiumokkal. – S hogy bebizonyítsa szavai valóságát, előszedé a méhkasok mellé lerakott könyveket: régi római autorok+ voltak azok; Blair esztétikája; néhány gazdászati mű s egyéb afféle. Ugyanott papír is volt és egy nagy fakalamáris, melybe szárnyig bele volt ütve egy sárgult írótoll. – Ez egy igen csendes, magányos hely, ahol a tanulmányozót semmi zaj sem háborítja; ahol a világi lárma helyett csak a csendes „örök munkásokat” látja maga előtt, kik megtanítanak bennünket dolgozni az utókor számára. A méhek társasága nagyon hozzánk illő társaság most.
– Igen; de megcsípnek! – szabódék e filozófi ömlengés ellenében praktikus aggodalommal a juris doctor.
– A „jó embert” nem bántják – nyugtatá meg őt a háziúr, a sareptai pusztában lakozott bármelyik pátriárkához+ illő kedélynyugalommal.
A juris doctor úr most már ezzel angazsírozva volt arra a kísérletre, hogy megtudja maga felől, vajon csakugyan „jó ember” számba megy-e hát ő is. S leült a hárspadra, mely bundával volt szépen leterítve, míg Garanvölgyi egy üres Dzirdzon-kasra+ telepedett le a doktor úrral szemben.
– Tehát röviden, uram. Kliensem, lovag Ankerschmidt, megszerezvén a jószágrészt, s a hozzá tartozó belső telket, bírni óhajtaná a rajta levő épületet is, a hozzá vezető úttal együtt.
– Az természetes – helyeslé az invektívákat+ Garanvölgyi –, miután az a kastély neki ottan csak útjában lesz, ha építkezni akar.
– Igen, igen. És ő oda nagyszerű kastélyt akar építeni.
– Mindjárt gondoltam. Az egész lapályon az az egyetlen darab egészen úri kastélynak való hely. Magam is oda építkezném, ha módomban volna.
(Óh, hisz ez nagyon hajlékony ember – gondola elégülten doktor Grisák.)
– S minthogy uraságod úgysem veszi jelenben hasznát annak az építménynek …
– Biz az már nagyon rozzant állapotban is van.
– S nem is valószínű, hogy azt ki méltóztassék tataroztatni …
– Dehogy! A baglyoknak és patkányoknak így is elég jó az.
A doktor juris ezt humorisztikus ötletnek találta, s úgy vélte, hogy az ilyesmit tréfásan folytatni kell.
– A denevérek úgysem fizetnek semmi árendát.
– Nem bizony, sem pedig az ősök kísértő szellemei.
– Hahaha! A jámbor kísértetek ugyan haragudni fognak, ha onnan ki kell vándorolniok. Ezer villám! (Az utóbbi felkiáltás már nem volt a nevetés folytatása; a doktor széles jó kedvében pálcájával hadonázni találván, e demonstrációnak vélt mozdulatra egy harcias szellemű méh a nyakacsigájára repült s fullánkjával tréfásan megcsiklandozá.)
– Nem tesz semmit. Kenjen rá egy kis csapóföldet+ – vigasztalá a jajveszéklőt a háziúr. – Elmúlik az.
De a doktornak már elmúlt a nevető kedve.
– Nos tehát mit gondol, uram, mennyiért mondom fel a szállást a baglyoknak, denevéreknek, s az ősanyák kísérteteinek? – szólongatá a sziszegőt Garanvölgyi úr.
– Csak több ne csípne már meg. Én teljhatalommal vagyok felruházva a lovag úr által; … de az ördög vigye el ezt a méhet … azt hiszem, hogy tizenkétezer forintért az a romnak induló épület jól meg lenne fizetve.
– Tizenkétezer forint, uram, nagyon szép pénz.
– S az épület nagyon rongyos.
– Az is igaz; sőt még az is igaz, hogy én tizenkétezer forintra nagyon rá vagyok szorulva. Hanem hát csak tessék hazamenni és megmondani a lovag úrnak, hogy én azt a' rongyos épületet el nem adom.
– Miért nem? … Még meg fog dagadni!
– A vételár?
– De, ez a méhcsípés…
– Nem adom el, mert az ősapám építette.
– Ahá, ennek több pénz kell! – okoskodék a doktor.
– Essünk át rajta, uram, nekem meg van engedve, hogy ígérjek önnek húszezer forintig. Kezet reá!
– Amit mondtam, megmondtam.
– De hisz az épület idővel összeszakad.
– Annál szebb lesz. Egy regényes ruina+ a kastély udvarán.
– A szél máris bontja a tetejét.
– Én pedig föl nem rakatom, ha lehordja; s ha le talál dűlni, ott hagyom a romjait feketülni.
Doktor Grisák most kezdte átlátni, hogy micsoda kemény gyerekkel akadt össze; neki pedig a lovag azt adta megbízásul, hogy ha a rozzant kastélyt megveheti „bármi áron”, ő maga ötezer pengőt kap fáradsága jutalmául, tehát az ügy nagyon sürgetős volt.
– De hát, uram, mondja ön meg maga, mi véleményben van? – Mit ajánlana egyezkedési alapul?
– Jó, uram, megmondom. Tehát utolsó és megmásolhatatlan véleményem ez: ősi ruinámat sem pénzért, sem szép szóért, sem fenyegetésért oda nem adom; hanem várni fogok, amíg a Reichsgesetzblattban+ kijön az a paragrafus, mely azt fogja rendelni, hogy akinek rongyos vityillója van olyan helyen, ahová valaki más kastélyt akar építeni, azt onnan bizonyos határidőn túl elhordassa. – És ezzel ajánlom magamat.
Nehogy pedig a doktor úr azt hihesse, miszerint ezt az értekezést még stációnként folytatni is lehet, amint felkelt a hárságyról, Garanvölgyi úr végigfeküdt a bundán, s elővéve Horatiust, oly buzgón kezde belőle tanulmányozni, mintha sohasem olvasta volna.
Doktor Grisáknak rá kellett szánni magát, hogy re infecta+ kitaláljon magára a kertből, mert Garanvölgyi úr ugyan egy csepp készületet sem látszott tenni, hogy őt kikísérje.
(Ez nagyon merev gondolkozású ember. Jó lesz őt megjegyezni.)
Azonban amíg a kertajtóbul a bérkocsiig defilál+ az ember, addig a komondorok ugyancsak megszabdalhatják; pedig már a méh is megcsípte.
És sehol egy kertész vagy egy házmester, kit kíséretül szólíthatna.
Amint aztán aggodalmasan kitekintett a kert rácsajtaján, nagy meglepetéssel szemlélé, hogy a béresek ugyancsak szót fogadtak Garanvölgyi úrnak, a vett utasítás folytán mindegyik szelindek fejére egy nagy füles kosarat kötvén fel, amitől azok úgy tűntek fel, mint valami plasztronsisakos+ vitézek, kik a vívóiskolában valami asszóra+ készülnek. A cselédnép hahotázott az udvaron, még a pesti bérkocsis is velök.
Hm. Ezek az egyének, úgy látszik, hogy tréfát űznek az emberből.
*
Utóhang Az új földesúrhoz
Egy regényemben sem igyekeztem a kort, melyben történetem meséje fejlődik, annyira híven ecsetelni, mint „Az új földesúr”-ban.
Azok az alakok valóban mind itt éltek, az a küzdelem valóban itt folyott le a szemünk előtt, magunk is szerepeltünk benne; ennek a komikuma és tragikuma mind valóság.
Az egésznek az eszméjét egy nevezetes ötlet adta.
Én láttam egy este Haynau tábornagyot (a nyugalmazottat) magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában megjelenni. Még élnek többen, akik hallották tőle ezen erős mondást: „wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht confisciren!” (Mi, magyarok nem engedjük magunkat jogainkból kiforgatni!) Már akkor a nyugalmazott tábornagy magyarországi földbirtokos volt.
Ehhez a néhány szóhoz is magyarázat kell: „magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel.”
A Bach-korszakban annyira ment az állambölcsek figyelme hogy még a magyarok öltözetére is kiterjedt. Miniszteri rendelet folytán betiltatott a széles szalagú kalapok viselése; de különösen a tollviselés a kalapok mellett. E klasszikus rendelet végrehajtására az alföldön éppen egy magyar nemesi családból származott kerületi főnök vállalkozott, aki sok századon át érdemekkel tetézett ősi családnevét Bonyhádyra változtatta, s aki az országos vásárokon szedette le a kalapok mellől a tollakat; amiért aztán megörökíttetett az országszerte énekelt népdalban:
„Kecskeméten kidobolták.
Hogy a tollat ne hordozzák.
Most a tollat kettő szedi,
Amsli zsidó s a Bonyhády.”
Ebből aztán el lehet képzelni, micsoda ellendemonstráció lehetett az, mikor egy ilyen betiltott tollas süveget egy olyan ismeretes szakállbajuszos alak nyomott fel a tarkójára, aminő a rettegett nevű cidevant+ tábornagy volt!
Mi mindennek kellet történni ebben az országban, ami ezt a pontiusi alakot a Golgotától a Tábor-hegyéig elvezette – a makkabéusok+ dac-váráig?
Ez azonban csak az eszmét költötte; az alak, ki Ankerschmidt tábornokban van személyesítve, nem ennek a históriai személynek a képmása: több hasonló ismerősből van az összetéve, ámbár egy-egy erős vonás, mint a tromfból jóltevés az üldözöttel, ennél is megvolt.
A börtönből kiszabadított ifjú hősben rá lehet ismerni a szabadságharc legmerészebb bajnokára, ki egy maroknyi csapattal dandárokat vert ki állásukból, s tömlöcében is oly csuda jókedvvel viselte magát; későbbi szabadulási tervekben vezérszerepet vitt, s utoljára a legrejtélyesebb módon eltűnt: a Duna hullámai vetették ki a szigetparton, keze-lába összekötözve. Maig is rejtély Beniczky Lajos élete és halála. Tőle magától hallottam, ami fogságában történt vele.
Az ál-Petőfi alakja, s aztán a bevándorolt hivatalnokcsapat, kíséretével, az új törvényt és rendet használó juris doctorokkal, a külhoni gazdászok, kiket a hibás tudományuk és ismeretlenségük jégre visz, s azok mellett a kárörvendő hazafi, aki szövetséges társának tartja a szegénylegényt és az elemi csapást, s belekacag a pusztító zivatar süvöltésébe, mind ennek a korszaknak a jellemalakjai.
Közel negyven éve már annak, hogy ez a regény íródott; a kor, amelyet lefest, akkor még friss emlékezetben élt, ez magyarázza a hatást, amit akkor az olvasó közönségre gyakorolt. Nemcsak Magyarországon. Lefordították legelébb angolra. Minden angol lap a legkedvezőbb ismertetéseket írta róla; az angolból ment át a svéd, dán, hollandi közönséghez, finn nyelven is megjelent. Mindenütt megértették ezt.
És ma már szépen kell kérnem az olvasót, hogy higgye el nekem, hogy ez az egész regény, évtizedekkel az ő születése előtt, valóban így történt meg.
Hogy voltak emberek, akik lemondtak az élet minden kényelméről – azért, hogy a hatalomnak akadályt gördítsenek útjába. Nem különcök voltak: az egész nemzet érzelmeinek a megtestesülése voltak.
Hogy volt egy korszak, amikor áldottuk a sorsot azért, hogy semmink sincs, se vasútunk, se gyáriparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk: csak az alattunk levő föld, az a mienk; az a mi védelmünk, az, ami meghódítja a hódítót; amikor a szegénységünk volt a büszkeségünk, a meztelenségünk a páncélunk, mint a varégerek+ hadának.
És hogy lehetett egy kormány, mely, miután tabula rasa-t csinált országunkból, utoljára még az árvizet is ráereszté, hogy az Isten áldását is letörülje róla. És véges-végül még az égbejáró utat is el akarta tőlünk zárni: megtámadva a vallásszabadságot. S hogy ezen a merényleten összetört a hatalma.
De szép idők voltak! Mikor a protestánsok nagy gyülekezetén megjelentek a római katolikus egyházfejedelmek, mint jóakaró hallgatók, s a honszeretet és szabadság szent lángjától áthevülve, egyesíték buzgó imáikat az üldözöttekével, kitartásra buzdítva őket mind halálig!
De szép idők voltak!
Hála az Égnek, hogy elmúltak!
1895.
Dr. Jókai Mór
I. Jókai Mór (1858)
II. Haynau (1849)
III. Beniczky Lajos (1868)
IV. Kufstein várbörtöne
V. Az új földesúr első hírlapi közlése(Pesti Napló 1862. jan. 4.)
VI. A Hevesi-féle átdolgozás bemutatójának plakátja
VII. Eliz (Somogyi Erzsi) és Aladár (Lehotay Árpád)
Szómagyarázatok
accesorium sequitur suum principale – a hozzátartozó követi a családfőt
Achilles-sark – érzékeny, sebezhető pont
a conto – törlesztésül, előlegként
actor – itt: felperes, aki az alperes ellen keresetet indít a bíróságon
addio – isten vele (olaszul)
adieu – isten vele (franciául)
adnektál – annektál; hozzácsatul
adutt – ütőkártya; az a kártyaszín, amelynek lapjai nagyobb ütőértékkel rendelkeznek, mint a többi színek lapjai
aether – itt: a világűrt betöltő képzeletbeli anyag
agglomeratív – felhalmozódott
akcíza – fogyasztási adó
alámináz – aláás, aláaknáz
à l'anglaise fürtök – vállig érő, angol divatú hajfürtök
alattság – hajók vontatására használt vastag kötél
alkotmány – e szó kettős jelentése szójátékra ad alkalmat: 1. az ország alkotmánya (konstitúció), ami ekkor fel volt függesztve; 2. „alkotmány”, készítmény, a kis lélekvesztő csónak
allez – menjen
Also gnädiger Frau! nicht mehr wajsz ungrisch. Hat vergessen Allen, vergessen Mutterzungen, Vaterlanden; ergo: mich auch sollen vergessen! Hát, nagyságos asszony! már nem tud magyarul. Elfelejtett mindent, elfelejtette anyanyelvét, hazáját; hát akkor engem is felejtsen el (rossz németséggel írt levél).
altknecht – öregbéres
angol mérföld – régi hosszmérték, 1,5 km
anno… – …évben
anno domini – az Úr … évében, időszámításunk szerint az … évben
antecedens és consequens – előzmény és következmény
apacsúr – a kerítőhálók végére kötött vezérfák, ezeknél fogva vezetik a halászok a hálót applikál – alkalmaz
apprehenzió – neheztelés
apropos – erről jut eszembe
archimedesi csavar – Arkhimédész (i. e. 287– 212) görög matematikus és fizikus vízemelő gépének végtelen csavarja
architektus – építész
argumentum – érv, bizonyíték
Árgus – az ógörög mitológia százszemű óriása
armer rájzender – szegény utas, bujdosó
artilleria – tüzérség
Aschenbrödel – Hamupipőke
asszekurál – biztosít
asszó – menet, támadás a vívásban
átalag – másfél akós (kb. 80 literes) hegyaljai hordó
au contraire – éppen ellenkezőleg
au courant – jól tájékozva
aula tagja – a bécsi egyetemi forradalmi mozgalom résztvevője 1848-ban
autentice – hitelesen
autodafé – itt: felelősségre vonás
autor – szerző (auctor); itt: ókori klasszikus író
azienda assicuratrice – trieszti biztosító társulat; későbbi neve: Assicurazione generali
azilum – menedék
bagatell – itt: csekély pénzösszeg
bagázsia – poggyász; itt: hadi utánpótlás
baisse – az értékpapírok tőzsdei árfolyamának esése
Bar Kochba – a zsidó nép utolsó szabadságharcának (i. sz. 131) vezére
inszinuálja a kontroverzia komplanálására – ráveszi az ellentét elsimítására
invektiva – itt: nyilatkozat
inylés – ízlés
item – ugyancsak
I wish you a good morning! – jó reggelt kívánok
japonica – japán selyemköpeny, bűvészköpeny
jaquemár kesztyű – Jaquemar francia kesztyűgyárosról elnevezett finom, divatos kesztyű
jáspis – vörösbarna féldrágakő
jezsuita fogás – itt: kétszínű cselszövés
Jób-hír – vészhír; a bibliai Jóbnak hozott rémítő hírekről
jog-maxima – jogelv
jólszületett – a „tekintetes” jelentésű ,wohlgeboren„ szolgai fordítása
Jove favente – ha az isten (ti. Jupiter) is úgy akarja
jubileál – itt: örvendez
jus fortioris – az erősebb joga
kabale – cselszövés
kabanosz – szivarfajta
kalábriai – széles karimájú fekete kalap
kalifa – mohamedán uralkodó
kallósulyok – nagy, kalapács alakú ütőeszköz
kamarális – kincstári, állami tulajdonban levő
kámea – domborúan vésett ékkő
kancellária – iroda
kapitálé – főváros
kapitulácionális – megadásról szóló
kaputos – hosszú, idegen szabású felöltőt viselő
karabin – karabély, puska
karsamadiner – alászolgája (gehorsamer Diener)
kartellvivő – párbajsegéd; a párbajra kihívást vivő
„kék könyv” – a kormány jelentése valamely általános érdekű ügyről, amelyet egykori angol szokás szerint kék kötésben tett le az országgyűlés asztalára (vö. „fehér könyv” stb.)
kivexál – kiutál, „kiszekiroz”
klázli – üvegpohár
klenódium – ereklye
kolna – présház
komfortabel – kényelmes
komiszárus – rendőrbiztos
komittens – megbízó
kompakt – tömör, sűrű
komplott – összeesküvés
kompromisszió – megegyezés
konfidens – bizalmaskodó
konfrontál – szembesít
konfundál – zavar, megtéveszt
konstelláció – állapot, helyzet
konstitúció – alkotmány; itt az ország felfüggesztett alkotmányáról van szó
konszignáltatik – száműzetik
kontemplatív – elmélkedő, szemlélődő
kontesztáltatik – bizonyíttatik
kontribuál – adózik
konvent – itt: egyházkerületi közgyűlés
konvinkál – meggyőz
konvoj – társaság, kíséret
kordiális – szívélyes
korrespondál – levelez
kreuzerwirstli – krajcáros virsli
kreuzsakerment – szitkozódás
krida – csőd
kriminálista – itt: bűnöző
kriptográfia – titkos írás
kukoricanadrág – zsávolynadrág
kulánt – itt: könnyen gördülő (üzlet)
kulcsos kriptográfia – rejtjeles írás, amelyet csak „kulcs” segítségével lehet megfejteni
kurrens – körrendelet
kvart – négy egyszínű, egymás után következő kártya bemondása
kvéker – angol eredetű vallásos szekta tagja
laisser faire – hagyjátok cselekedni; nemtörődömség
lapidár betűk – itt: a kőbe vésett feliratokhoz hasonló nagy betűk
lat – régi súlymérték, a font 32-ed része
lebotolt – lenyesett, levagdosott
leib-gárdista – testőr
liezon – viszony
lile – vízi madár
littera – betű, kezdőbetű
loco – helyben
locskálkodik – fecseg
lőgérez – kószál
majoritás – többség
makkabeusok – zsidó uralkodó család; egyik ősük sikerrel küzdött a szír zsarnokság ellen; általában: bátor, derék emberek
malapropos –rosszkor
malicia – rosszindulat
mándli – köpönyeg
mankus – mangalica, sertés
mantilla – köpeny
manupropria – sajátkezű aláírás
masszakrírozó – öldöklő, megsemmisítő
matrice – matrica; itt: a pecsét negatívja
megrigázva – összezavarodva, felizgatva
meklenburgi – nagy teherbírású német lófajta
menázs – katonai étkezde
menazséria – állatsereglet
ménesi – az aradi Hegyalján (Ménesen) termett bor
mérő – régi űrmérték szemestermények mérésére
messzely – régi űrmérték, kb. 0,7 liter
métier – mesterség
modalitás – módozat
mordkerl – fenegyerek
Morpheus – az álom istene az ógörög hitvilágban
mürzburgi, mürzthali – stájer tehénfajták
négyszöglábnyi – minden oldalán 1 láb (kb– 32 cm) hosszú
neuditscheini – vesszőfonatos oldalú, nyitott homokfutó kocsi
nix tájcs – nem tud németül (nichts deutsch)
Numero Eins – első számú
numizmatika – régi pénzekkel foglalkozó tudomány
obligát – illő; hozzá tartozó
oculus domini saginat boves – a gazda szeme hizlalja a jószágot
officiose – hivatalosan
óhitű – maradi, konzervatív
ókonzervatív – idejétmúlt
oltározó – imádó, hódoló
oppoziciótag – ellenzéki
ordré – rendelkezés
osztályt csinál – szétoszt, osztozkodik
osztentáció – feltűnés
ökonómus – közgazdasági szakértő
pácikó – sétapálca
pactum bilaterale – kétoldalú szerződés
pakszus – passzus, útlevél, igazoló irat
paletot – hosszú, bő felöltő
paralizál – itt: megakadályoz
par excellence – különösképpen
passirt – mehet
paszkvill – gúnyirat
pátriárka – egyházatya
pauza – itt: gondolatjel
pedantság – kicsinyeskedés
per – itt: egyenként, darabonként
pereat – pusztuljon
periculum in mora – veszély a késedelemben
personalhaft – fogság
picula – 10 krajcáros váltópénz
pilóta – itt: cölöp
plasztronsisak – mellvédős sisak
point d'honneur – becsület kérdése, érzékeny pont
poltron – szájhős
pondus – súly; itt: a falióra függősúlya
pondus specificum – fajlagos súly
potenciáz – fokoz
praeliminaria – előzetes megállapodások
praesumtiv – reménybeli
Prága – itt: Varsónak a Visztula jobb partján fekvő része
praktiko-szentimentális – gyakorlati gondolkodású és érzékeny lelkű
preceptor – tanító
principális – hivatalfőnök
procedál – eljár
percent – százalék, percent
promontor – hegyfok
prosopopoeia – itt: fontoskodás
protokollum – jegyzőkönyv
provizórium – ideiglenes állapot, átmeneti kormányzat
pruderie – álszemérem
pszeudoklasszikusok – álremekművek
puffra játszani – hitelbe kártyázni
purifikál – itt: tisztáz
putzhändler – divatárus, pipereárus
pythonissa – Pythiának, az ógörögök Apolló temploma főpapnőjének papnője
qua – mint
quelle idée – micsoda ötlet
quiproquo – tévedés, felcserélés
rancune – haragtartás, neheztelés
rebhuhn – fogolymadár
refraktárius – engedetlen
reichschatzschein – osztrák birodalmi bankjegy
Reichsgesetzblatt – az osztrák birodalom hivatalos közlönye
re infecta – dolgavégezetlenül
rekomandíroz – itt: ajánlva ad fel (levelet)
relais – postakocsi
rembursírozta – itt: elismervény ellenében átvette
remuneráció – itt: ügyvédi tiszteletdíj
repetáló óra– „ismétlő” óra; egy nyomásra elütötte a legutóbbi órát és negyedet, éjszaka használták
represszáliák – viszonzások, megtorlások
res nullius – senki tulajdona
rèverie – álmodozás
rezervál – itt: fenntart
riposztoz – visszavág
rubrikátus – a rovatban szereplő
ruina – rom
ruinált – tönkretett
ruszti máslás – Ruszton (Sopron megye) termett, második sajtolásból való bor
sallárium – fizetség, tiszteletdíj
sarkantyú – itt: kisarkalló partvédő gát
servitus – kötelezettség
Si fecisti, nega! – Ha elkövetted, tagadd!
sisakos vitéz – az osztrák zsandárok fényes sisakot viseltek
sottise – ostobaság, bolondság
specifikus talentum – különleges rátermettség
spektákli – látványosság
spiszbürger – nyárspolgár
staatsvisit – hivatalos látogatás
státus – állam
stibli – itt: sörös „csizma”
stinkadores – kvargli, pogácsasajt
stipulál – kiköt, leköt
strategice – hadi rendben
strufli – lábszárvédő, kamásli
subscus – baj, zavar, suskus
sulyokbak – cölöpök leverésére való keményfa bunkó
svalizsér – könnyű lovasság
szakkermentíroz – káromkodik
szatíra – itt: gúnyolódó természet
szcéna – jelenet
szcénázva impromtu – rögtönzött jelenetet csapva
szimpatikus hatás – kölcsönös egymásra hatás
szinekúra – gond nélküli hivatal
szittya – itt: meg nem alkuvó magyar
szkita – a magyarok ősének tartott nép
szoliter – külön foglalatba tett ékkő
szondiroz – kipuhatol
szotnya – lovas század
szubalternus – beosztott, alárendelt
szubordinálta magát – alávetette magát
szubtilitás – szőrszálhasogatás
talpacs – talpas, küldönc
tantusz – játékpénz
tárkli – kártyajáték magyar kártyával
tátvány – tátongó mélység
Te Deum – hálaadó ének (a Te Deum laudamus: Téged, Isten dicsérünk kezdetű egyházi himnusz)
terc – három egyszínű, egymás után következő kártya bemondása
terz major – felső-király-ász
terz von ober – három felső kártya
tête à tête – négyszemközti együttlét
tettleges – itt: tényleges, valóságos
theater coup – meglepő fordulat
tilógus – kirurgus, sebészorvos
tiraillírozás – csatározás
titilláció – csiklandó fájdalom
tizenkét fontos – kb. 6 kg súlyú ágyúgolyó
toleráns – engedékeny, türelmes
topány – bokáig érő cipő
tracírozás – tevékenykedés; mérnöki művelet
traktábilis – hajlékony, engedékeny
Trebonián – Trebonianus római lovag itt a pórul járt megvesztegetett példaképe
triumfál – diadalmaskodik
triumfus – itt: örömujjongás
truditur dies die – egyik nap tolja a másikat
turquois – türkiz, égszínkék féldrágakő
újépület – Neugebäude, a mai Szabadság tér helyén állott hatalmas kaszárnya és börtönépület
ultima Thule – az ókorban ismert legészakibb föld; „a világ vége”