A nemzetközi segélyezés ideája mindössze egy jól sikerült PR-kampány, ami eltereli a figyelmet a fejlődő országok kifosztásáról - állítja a London School of Economics tanára, Dr Jason Hickel, decemberben megjelent cikkében. Hickel szerint a velünk elhitetett történettel szemben a segélyek nem csökkentik hatékonyan a szegénységet, sőt: a segélyezés valójában nem a szegénység megszüntetését szolgálja, hanem olyan eszközként működik, amelynek révén a gazdag országok elitje pénzt, egyéb erőforrásokat és politikai befolyást szerez a szegény országokban. A fejlődő országoknak nyújtott segélyek eltörpülnek a szegény országokból a gazdagok felé áramló tőke nagysága mellett.

Ki támogat kit?

Egyes kutatások szerint a fejlett Nyugatról a fejlődő Dél felé áramló pénz nettó egyenlege mínusz 2,8 billió (azaz 2.800.000.000.000) dollárt tett ki 2002 és 2007 között. Azaz a pénz visszafelé, a szegény országoktól a gazdagok felé áramlott.

A fejlődő országok cirka 136 milliárd dollár segélyt kapnak évente az adományozó országokból. Ugyanakkor ezek az országok adósságaik kamatos kamatai után minden évben kb. 600 milliárd dollárt fizetnek a fejlett országoknak.

Számítások szerint továbbá a fejlődő országok évente 1 billió dollárt veszítenek az offshore tőkekiáramlás révén, nagyrészt a multinacionális vállalatok adóelkerülésének „köszönhetően”. Adóminimalizálása miatt keltett tavaly közfelháborodást pl. a Vodafone, a Google, az Amazon, a Starbucks és az Apple stb. is (az adóelkerülések visszaszorítása érdekében az OECD létrehozta a nemzetközi adóügyi együttműködést szabályozó többoldalú egyezményt 2011-ben, melyhez 2013 novemberében Magyarország is csatlakozott).

A multiknak ezen túlmenően évente kb. 138 milliárd dollárral több marad a zsebükben a fejlődő országok által nyújtott adókedvezmények révén is. Az adókedvezmények intézménye nálunk sem ismeretlen: ezeket jellemzően azért nyújtják a kormányok (vagy önkormányzatok), hogy bizonyos vállalatokat, iparágakat a térségbe vonzzanak.

További évi 60 milliárd dollárt visznek el a WTO TRIPS egyezményében előírt szabadalmi díjak, amelyek a szellemi tulajdon után illetik meg a tulajdonost. Az egyezményt alapvetően a fejlett országok nyomására fogadták el 1995-ben. Az egyezmény számos területet szabályoz, a fejlődő országokat azonban talán a gyógyszeripari szabályozás érinti legérzékenyebben. Az egyezmény értelmében a gyógyszer fejlesztőjét legalább 20 évre illeti meg a szabadalmi védettség, így a hatóanyagot csak a szabadalom lejártával használhatják más gyártók is. A szabadalom ideje alatt a gyártó olyan magasan tarthatja az árakat, hogy a fejlesztés költségei megtérüljenek, és további kutatások költségeit is fedezni tudja. Vagyis a TRIPS egyezmény jelentős drágulást okozott a gyógyszeriparban, amelynek haszonélvezője elsősorban a Nyugat, a tíz legnagyobb gyógyszeripari vállalat ugyanis a fejlett országokban található.

Mindezekhez hozzájárulnak még a kizsákmányolás nehezebben számszerűsíthető formái is, amilyen pl. a földszerzés. Tanulmányok szerint az elmúlt évtizedben Nyugat-Európa-méretű földterületet szereztek meg elsősorban amerikai, egyesült királyságbeli és kínai vállalatok a fejlődő országokban. S akkor még nem beszéltünk az erőforrások (pl. ritka- és nemesfémek) bányászatáról és exportjáról.

Általában az az ellenvetés a segélyekkel szemben, hogy függőséget teremtenek, így meggátolják a szegény országokat abban, hogy saját maguk oldják meg problémáikat és érjenek el fejlődést. Hickel állítása szerint azonban ez ugyanolyan hamis hozzáállás, mint maga a segélyezés, hiszen azt sugallja, hogy ezek az országok eredendően és természetesen, saját belső folyamataik miatt szegények. A szakértő álláspontja szerint azonban a fejlődők szegénysége ugyanannyira nem természetes adottság, ahogyan a Nyugat gazdagsága sem az. A kettő szorosan összefügg: a fejlett országok gazdagsága a szegény országok szegénységén alapul. Más szóval a szegények „jóvoltából” és kárára lehetnek gazdagok a gazdagok.

Hickel cikkében azt állítja, hogy az alapvető probléma nem az, hogy a szegény országok nem képesek fejlődést elérni; sokkal inkább az, hogy ebben nemhogy nem segítik, hanem aktívan gátolják őket. Ennek eszköze részben az előzőekben bemutatott kizsákmányolás, részben pedig az IMF és a Világbank által megkövetelt „strukturális átalakulás”, melyet a segélyek feltételeként szabtak a 80-as években. Az általánosan elfogadott doktrína szerint ez a fajta sokkterápia élénkíti a gazdaságot, a szegény országokban azonban ennek pontosan az ellenkezője ment végbe: a 80-as évek előtt a fejlődő országokban több mint 3%-kal emelkedett az egy főre jutó jövedelem évente, ami a „reformok” hatására körülbelül a felére esett vissza. A szub-szaharai régióban az átlagos GNP 10%-kal csökkent, a szegénységben élő afrikai lakosság száma pedig csaknem megkétszereződött. A University of Massachusets közgazdászának becslése szerint a fejlődő országok kb. 480 milliárd dollárnyi potenciális GDP-től estek el a strukturális átalakulás hatására.

Hickel szerint a segélyezés intézménye valójában illúzió: a jótékonyság álarca mögé rejti azt a tényt, hogy a szegény országok támogatják a gazdagokat.