BETEGSZÁLLÍTÁS – ÁLRUHA NÉLKÜL

Nem igazán tudom szavakba foglalni azt az érzést, ami akkor járt át, amikor Vona Gábor legutóbbi, betegszállítós performance-át néztem. Viszont minden eddigi balsejtelmemet beigazolta ez a kis szösszenet.
Nem kétlem, hogy a Vonát egy napra alkalmazó cég korrekt, udvarias kiszolgálást végez. Azt is elhiszem, hogy a betegekkel mindenki udvarias. De ebből még csak egy érintőleges képet is kapni a magyar egészségügy mai állapotáról? Könyörgöm, még a betegszállításokért felelős cégek működését sem látja át ennyiből az ember!

Nem vagyok mentős, és nincsenek szakmai tapasztalataim e téren. Azt tudom, hogy a betegszállítás már egy ideje nem az OMSZ privilégiuma, abba a kért engedélyek birtokában minden magáncég bekapcsolódhat. Ezen cégeknek ma, Magyarországon se szeri, se száma. 

Íme, az én tapasztalatom, egy szécsényi céggel kapcsolatban, a hozzátartozó szemszögéből:

5 éve apukám egy hónap leforgása alatt teljesen járásképtelen lett. Régebben operálták már a forgóját, s úgy nagyjából 30 éve az is tudott, hogy gerincsérve van. Nem egy. Hanem kilenc. A sérvek valamelyike nyomta úgy a gerinc idegeit, hogy apukám egyszerűen nem tudott lábra állni. Műteni kellett tehát. 
A műtét az Országos Gerincgyógyászati Központban volt előjegyezve. Mentőt nem akartunk igénybe venni, hiszen valóban csak szakszerű szállításról volt szó, felesleges lett volna a traumás ellátástól elvonni a kapacitást. És a magáncégek szállításait is fizeti az egészségpénztár.

Felhívtuk a legközelebbi betegszállító céget, megbeszéltük az időpontot. A következők történtek:

1: A betegszállító egy órás késéssel futott be, mert a sofőr elaludt. Addig apukám ott feküdt menetkészen, lemosdatva, felöltöztetve, én meg a főutcai kereszteződésbe állva figyeltem, mikor ér már látótávolságba a kocsi?

2: Megérkeztek, megálltak a ház előtt. Kiszálltak ketten. „Jó napot kívánok!” - köszöntem nekik. Egyikük visszaköszönt: „Cső!”. 39 éves voltam akkor. 

3: „Hol a csomag?” – kérdezte a szállító. Először nem is értettem. Hirtelen nem azonosítottam a „csomagot” a fájdalmak közt fekvő édesapámmal. Mutattam neki az utat…

4: A szoba ajtaját kinyitva, a következő párbeszéd zajlott le közte és apukám között:

- Na, szevasz! Ki kéne jönnöd a kocsihoz!
- Szevasz! Nem tudok járni.
- Na, baszd meg… Akkor… mit csináljunk?
- Szerintem szólj a társadnak, hogy jöjjön ő is, és vigyetek ki, a kocsiba!

5: A szállító kiment, én pedig megkérdeztem 63 éves apámat, hogy honnan ismeri a nálánál jó 20 élvvel fiatalabb betegszállítót? „Sehonnan” – felelte ő. Így aztán duplán nem értettem a tegeződést. A modoráról nem beszélek, az magáért beszélt…

6: Bejött a két ember, nagy nehezen kivitték hordágyon apámat. Csak egyszer ütötték be a fejét egy ajtófélfába, és kétszer a lábát az erkélykorlátba. Istenem, hát járulékos veszteség… 

7: Miután kinyitották az autó hátulját, láttam, hogy ül még bent egy idős bácsi. Mondta a szállító, hogy őt is Pestre viszik, egy másik kórházba. És Bánkra is bemennek, egy harmadik betegért útközben. Hiába, na, fontos a megfelelő árukapcsolás… Mondjuk, anyukám pontosan ezért nem tudott kísérőként vele utazni a kisbuszban. Mert, hogy nincs hely már, ugye…

KÖZJÁTÉK:
Én a betegszállító kisbusz után fél órával indultam Pestre, illetve Budára, a kórházba. Egy Déli pályaudvarral szembeni keresztutcában álltam meg, majd a kórházban elintéztem a papírmunkát a betegfogadáson, beszéltem az orvossal, és megnyugtattam őket, hogy a késés ellenére apukám már úton van. Azt mondták, rendben, mindenképp elvégzik a vizsgálatokat, de sajnos, mivel nem ért ide a beteg időben, másokat kell előre venni, így apukámnak lehetséges, hogy várnia kell majd.
Apukám útjának további alakulását az ő elmondása alapján tudom:

8: Bánk olyan 6 Km-es kitérő volt oda-vissza a fő útvonalhoz képest. Viszont az ottani beteg bácsira várni kellett fél órát, mert nem készült el időben. Mint már az elején is mondtam, eleve egy órás késéssel indult az autó. Aki pedig tudja, hogy a kórházi vizsgálati előjegyzések milyen szigorú ütemterv szerint vannak diszponálva, az elhiszi nekem, hogy apukámnak, a hatalmas fájdalom mellett, az idegeskedésből is bőven kijutott.

9: Pestre érve az autó nem lassított tempójából, s kátyúkon, macskaköveken átzúzva, éppen ott akart valamicskét lefaragni a lemaradásból. Édesapámnak pedig, minden zökkenéskor olyan érzése volt, mintha egy kést mártottak volna a derekába. Mondjuk, ez köszönhető volt a jármű nem megfelelő rugózásának, és a ’80-as évekből visszamaradt hordágy kritikán aluli konform-fokozatának. 

10: A kisbusz először egy pesti kórházban állt meg, ahol a már az elején is bent ült bácsit vitték. Ezzel még nem is lett volna gond. De utána elindultak egy másik pesti kórház felé, ahol a bánki bácsit várták MRI-re. Mivel ugye, mindenki késésben volt, a bácsi időpontja is csúszott, így fél óráig nem tudták megvizsgálni. majd még fél óra volt a vizsgálat. Tehát apukámnak újabb egy órát kellett a mentőben fekve töltenie. Volt olyan negyed óra, hogy teljesen egyedül!
Apukám nagyon erős ember, és a fájdalmat is rendkívül jól tűri. De ekkor már könnyes volt a szeme neki is. Az ágyon nem esett rendes fekvés, helyezkedni nem tudott, párnát nem adtak a dereka alá, szóval… olyan volt az egész számára, mint egy középkori kínzás.

11: Miután a bánki bácsit kihozták a betegszállítóba, a kisbusz végre elindult Budára. Persze, ekkorra már javában tartott a kora délutáni csúcsforgalom. A dugóban araszolva újabb fél óra telt el a kórházba érkezésig. 

12: Miután a betegfelvételisek meglátták apukámat, még a betegszállítóban megvizsgálták, és azonnal, soron kívüli vizsgálatra utalták, annyira rossz állapotban volt már.

A műtét másnap volt, ugyanis fennállt a bénulás veszélye, így azt is soron kívül előre kellett hozni. A beavatkozás sikeres volt. A 9 gerincsérvből eltávolították azt a hármat, amely a bajt okozta. 6 ugyan megmaradt, de azt mondták, hogy ebből egynek a műtéti kockázatát nem vállalják, a többi pedig, ráér, mert a szervezet már így is elég nagy megterhelésnek lett kitéve. Megjegyzem, az ottani orvosok, ápolók mind szakképzettek, udvariasak, segítőkészek voltak. 
Én pedig megfogadtam: soha többé nem veszek igénybe betegszállítót! Fizetem a járulékokat, szóval ragaszkodom az OMSZ képviselte ellátás színvonalához!

Most mondhatná bárki, hogy sajnos ilyen is előfordul, de bizonyára ez csak egy kirívóan szerencsétlen eset volt. Hát… nem. Az eset után több ismerősömet is megkérdeztem. Hasonlóan negatív tapasztalatokról számoltak be a magán betegszállító cégekkel kapcsolatban. 

Eddig a történet. És most döntse el mindenki maga, hogy milyen tanulságokat von le belőle.
() Varga B. Tamás ()