Mitől van az, hogy a sánta ember nem bosszant fel bennünket, holott a sántító elme
felingerel? Azért, mert a sánta ember elismeri, hogy mi járunk egyenesen, a sántikáló észjárás
viszont azt állítja, hogy mi sántítunk; különben szánakoznánk, nem pedig bosszankodnánk
rajta.
Epiktétosz még határozottabban teszi fel a kérdést: „Miért nem sértődünk meg, ha azt
mondják, hogy fáj a fejünk, és miért haragszunk meg, ha azt mondják, hogy helytelenül
okoskodunk, vagy helytelenül döntünk?” Azért, mert abban teljesen bizonyosak vagyunk,
hogy nem fáj a fejünk, vagy hogy nem vagyunk sánták; afelől azonban nem vagyunk
ugyanennyire meggyőződve, vajon az igazság mellett döntünk-e. Így aztán, mivel
bizonyosságunk egyetlen forrása az, hogy teljesen meg vagyunk róla győződve, holott
másvalaki ugyanígy tökéletesen az ellenkezőjéről van meggyőződve, ez megingat bennünket,
megdöbbenünk, és döbbenetünk csak méginkább fokozódik, ha rajta kívül ezer más is
kigúnyol bennünket döntésünkért; kénytelenek vagyunk ugyanis többre tartani a magunk
bölcsességét mindenki másénál, ami pedig merész és kényes dolog. Ilyen véleményeltérések
azonban sohasem fordulnak elő, ha a sántáról van szó.
*
Az egész élet számára legfontosabb dolog a hivatás megválasztása – mégis a véletlen
dönt róla. A szokás csinál belőlünk kőművest, katonát, tetőfedőt. „Kiváló cserepező”,
mondják; a katonák, egyesek szerint: „micsoda őrültek”, mások szerint éppen ellenkezőleg:
„nincs még egy olyan nagyszerű dolog, mint a katonaélet; aki nem katona, az mind
sehonnai.” Addig-addig halljuk dicsérni gyermekkorunkban e hivatásokat, és megvetéssel
emlegetni a többit, míg végül is választunk; természetes ugyanis, hogy szeretjük az igazságot,
és gyűlöljük a balgaságot; ezek a szavak hatnak az érzelmeinkre: csupán alkalmazásukban
követünk el hibát. Oly nagy a megszokás hatalma, hogy azokból, akiket a természet
egyszerűen csak embernek alkotott, mindenféle foglalkozást űzőket faragunk; mert vannak
vidékek, ahol mindenki kőműves, másutt meg mindenki katona stb. A természet kétségkívül
nem ilyen egyforma. Az egyformaság tehát a megszokás műve, ez kényszeríti rá a
természetet; a természet azonban néha mégis felülkerekedik, s az embert minden jó vagy
rossz szokás ellenére is visszatartja ösztönös állapotában.
*
Amikor egészségesek vagyunk, csodálkozva gondolunk rá, hogyan is tudnánk élni, ha
betegek lennénk; amikor aztán valóban betegek vagyunk, vidáman szedjük az orvosságot: a
betegség rákényszerít bennünket. Elpárolog a szórakozások, a séták szenvedélyes vágya, mert
az egészség szülte, a betegség kényszerűségeivel azonban összeférhetetlen. Helyette a
természet jelen állapotunknak megfelelő szenvedélyeket és vágyakat ébreszt bennünk.
Csupán a belülről jövő és nem a természet keltette félelmek zavarnak bennünket, mert
valóságos állapotunkat egy olyannak a szenvedéseivel tetézik, amilyenben nem leledzünk.
Mivel a természet minden helyzetünkben mindenkor boldogtalanná tesz bennünket,
vágyaink egy boldog állapotot csillogtatnak meg előttünk, a valóságoshoz egy olyan
állapotnak a gyönyörűségeit társítva, amelyben nem leledzünk; de hiába érnénk el e
gyönyöröket, akkor sem lennénk boldogok, mert akkor meg ez újabb állapotunknak
megfelelő, más vágyak ébrednének bennünk.
Ezt az általános tételt egyedi esetekre kell alkalmazni...
*
Unalom. – Semmi sem olyan elviselhetetlen az ember számára, mint a szenvedélyek,
ügyes-bajos dolgok, szórakozás, iparkodás nélküli teljes tétlenség. Ilyenkor átérzi semmi
voltát, elhagyatottságát, elégtelenségét, függőségét, tehetetlenségét, ürességét. Lelke mélyéről
azonnal rátör az unalom, a gyászos hangulat, a szomorúság, a bánat, a bosszúság, a
kétségbeesés.
*
Szórakozás. – Az embereket gyermekkoruktól fogva arra szoktatják, hogy legfőbb
gondjuk a becsületük, a boldogulásuk, a barátaik, sőt a barátaik boldogulása és becsülete
legyen. Mindenféle tennivalókkal, nyelvtanulással, testgyakorlással halmozzák el őket,
fejükbe verik, hogy csak úgy lehetnek boldogok, ha rendben van az egészségük, a becsületük,
a maguk és barátaik vagyoni helyzete, s ha csak eggyel is baj van ezek közül, boldogtalanok
lesznek. Tehát olyan kötelességekkel és tennivalókkal halmozzák el őket, amelyek pirkadattól
sötét estig nem engednek nekik megállást. – Furcsa módja ez boldogításuknak, mondhatják
erre! Van-e ennél jobb módszer arra, hogy boldogtalanná tegyük őket? – Hogyan! Hogy mi
lenne az a módszer? Szabadítanánk csak meg őket ezektől a gondoktól, azonnal meglátnák
önmagukat, és rádöbbennének, micsodák; honnan jönnek, hová mennek; tehát semmi sem
sok a foglalkoztatásukra, figyelmüknek önmagukról való elterelésére. Ezért tanácsoljuk
nekik, hogy ha ennyi minden elintézése után is marad még valami szabad idejük, használják
fel szórakozásra, játékra, a teljes belefeledkezésre.
Milyen üres és milyen szennyes az emberi szív!
*
Nem érjük be a bennünk, a mi tulajdon lényünkben adott élettel: egy elképzelt életet
szeretnénk élni mások rólunk alkotott véleményében, és ezért minden igyekezetünkkel
látszani akarunk. Szüntelenül szépítgetjük, dédelgetjük képzeletbeli lényünket, és közben
elhanyagoljuk a valóságost. Ha nyugalom lakozik bennünk, ha nemes szívűek vagy
hűségesek vagyunk, buzgón igyekszünk ezt meg is mutatni, hogy ezeket az erényeinket is
hozzákapcsoljuk másik lényünkhöz, akár le is mondanánk róluk, csakhogy a másikra
aggathassuk őket; szívesen lennénk még gyávák is, ha ezzel vitézi hírnevet szerezhetnénk
magunknak. Valódi lényünk semmiségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy nem elégít ki
bennünket az egyik a másik nélkül, és gyakran odaadjuk cserébe a valódit a másikért! Mert
becstelen ember számba menne az, aki nem lenne hajlandó meghalni a becsületéért.
