Ady Endre SEREGESEN SENKIK JÖNNEK
Minden semmirevalónak, Gácsnak, svábnak és zsidónak: Grádics adatott: Itt alant már csak egyedül Maradok...
Sürög a vad, magyar élet, Még a némák is beszélnek S uccám ellepik S bárki taknyost egy bősz iram Fölrepit.
Seregesen senkik jönnek, Megrabolnak, elköszönnek Gúnnyal, szabadon, Mi bennem gyült, mindenkié. A vagyon.
Mind a szépet, amit hoztam S ami új, nagy, átkozottan Sok, pazar ige: Úri, léha nullák raja Söpri be.
Álmagyarok s jöttment népség S címeres, ronda cselédség S nagyúri nagyok: Ez időben, itt, valaki: Én vagyok.
Új igéim tán nem hatnak, Rossz frigyesim elhagyhatnak S nőhet a fülem, De nem lesz itt semmi, soha Nélkülem.
*
Ady Endre A TAVALYI CSELÉDEKHEZ
Árpáddal jött, magyarul élt, Anjouknál kopját nem törött, Tán török előtt megfutott S hamar koldusra vetközött. De érteni mindig tudott, De magyarul mindig tudott S tán tépetten és nem hősön, De tisztán adott át a Jelennek Engem az én ősöm.
De jött egy kóbor ivadék, Rabló, szerencsés ritterek Népe, akiknek sarj-során Ma tán zsandár-miniszterek Tobzódnak az Idő torán, Igazi magyarság torán. Ma gróf-sorban ők diktálnak, De vannak, kik még emlékeznek S ha kell, ki is állnak.
Én, koldus jobbak gyermeke, Miként ezer éve, tavaly, Testvéremül elfogadom, Ki tiszta ember és magyar. S a nyavalyásnak nem adom, Mert gróf, jobbomat nem adom. Mondják csak, hogy ők nem értnek, Ne is értsenek grófi senkik, Tavalyi cselédek.
Kirabolt, szegény, kis magyar, Kitárul a felé karom, Kit magyarrá tett értelem, Parancs, sors, szándék, alkalom. Magyar Sors jósoltat velem: Grófok nem jöhetnek velem, Egy-két harcot most már állunk, De új értelem, új magyarság Lesz most már minálunk.
|