Nyírő József: Az elszántak; Az én népem
Szükséges-e halála után 46 évvel még mindig védelmezni az író Nyírő Józsefet a politikusmagatartásáért? 
Nyírő József életműsorozatában 1999-ben két olyan könyv jelent meg, amelyek alkalmasak a székely klasszikus háborús szereplésének tisztázására. Főleg Az elszántak című novelláskönyv, amelyik idehaza utoljára 1943-ban jelent meg. Most a Kairosz Kiadó fontos vállalkozása tette ismertté megint. A gondozó, Medvigy Endre öt olyan novellát is felvett a kötetbe, amelyek 1944 utolsó hónapjaiban születtek, eredetileg a Magyar Ünnep című képes színházi újságban jelentek meg, és Nyírő akkori gondolkodását, művészi világát tükrözik. 
Wass Albertet és Nyírő Józsefet „nevezte ki a román kultúrpolitika magyar háborús bűnösöknek. Évtizedeken át szólni sem lehetett róluk annak veszélye nélkül, hogy az irodalomtörténész a fasizmussal cimborálás vádját ne zúdította volna a saját fejére. Az emigráns Wass Albert költő, prózaíró földi maradványai és művei hazaérkeztek Erdélybe, megkezdődött könyveinek itthoni kiadása. Ezzel együtt még ma is a ‘45-ös vérvádak szellemében, kolumnás támadás jelent meg a bukaresti magyar napilapban a „háborús bűnös Wass Albert ellen. Kántor Lajos és Láng Gusztáv romániai magyar irodalomtörténete az első kiadvány, amelyik 1971-ben (ha szűk terjedelemben is) szót ejt Nyírő 1944 előtti erdélyi munkásságáról, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítójáról, a székely írók csoportjának tagjáról. Az alakzat tagjai még: Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő, Tamási Áron. Kántor később is vissza-visszatért Nyírő prózaírásához, amihez nem az eleve elutasítás, hanem az elemzés jegyében közelítve a diktatúrában nem kevés bátorság kellett. 
A Nyírő ellen indult hajsza „ősforrása alighanem az a teljes oldalas „leleplező cikk, amelyet Szász István jegyzett a brassói Népi Egység 1945. június 17-i számában ezzel a címmel: „Isten igájától – Hitler igájáig. Nyírő József író népáruló nyilasbérenc politikai pályafutása.
„Nyírő Józsefet, az egykori plébánosból előlépett erdélyi magyar írót rabul ejtette a pénz varázslatos csengése. Nyírő irodalmi működését mindenkor és minden körülmények között eredményesen tudta hasznosítani. Mint a magyar reakció zsoldjába szegődött erdélyi magyar író a túlfűtött nacionalizmust hűen visszatükröző munkáival ért el nagy sikert Magyarországon, ahol a reakciós irodalmi körök és a hivatalos Magyarország képviselői benne látták a Jézusfaragó ember, Úz Bence stb. munkákon keresztül a szent tűz élesztőjét. 
Mire alapozta ítéletét Szász István? Nyírő a Magyar Párt jelöltjeként indult Erdélyben, de nem választották be a bukaresti parlamentbe. Ezért az 1940-es décsi döntés után kárpótlást kapott: behívták a budapesti parlamentbe. Szász nem teszi hozzá, hogy így hívták be az észak-erdélyi magyar képviselők mindegyikét… Főszerkesztője volt a Magyar Párt kolozsvári napilapjának, aKeleti Újságnak, folytatódik a vádirat, e minőségében nagyobb fizetése volt, mint a lap bármelyik más munkatársának…, 1942-ben részt vett a német írók értekezletén Weimarban…, 1944 őszén rádióadásokban azzal vádolta meg a „felszabadító szovjet csapatokat, hogy elhurcolják az embereket… 
Senki nem merte helyreigazítani Szász Istvánt, aki a „román demokrácia bizalmi embere volt, noha Antonescu alatt újságot adott ki Temesvárott. Nem is lett volna tér a vitára, mivel 1944 őszétől egyetlen ellenzéki vagy félig-meddig ellenzéki magyar újság sem jelenhetett meg Erdélyben. A budapesti sajtóból is csak a Szabad Népet és a Szabadságot, néha a Népszavát engedték be, nagyjából a békekötésig. 
Az elszántak eredeti kiadásához csatolt novellák érvnek kínálkoznak az elmaradt perben, hogy mennyiben is volt „megátalkodott fasiszta Nyírő 1944 végén, mikor már magyar területen folyt a második világháború, Erdély orosz–román kézre került. Így talán az sem lenne meglepő, ha a szülőföldjét vesztett székely író tollán átok fakad az oroszok és a románok, a magyar sors ellen. 
A Vonaton című írásban két szerelmes székely fiatal együtt utazik helyi értelmiségiekkel, akiktől egy verseskönyvet kapnak ajándékba; elmerülnek a költészet szépségében, noha „megveszett háborús világ veszi körül őket. A gyászhuszár a székely kisváros két temetkezési vállalkozójának vetélkedése; igazi békebeli anekdota. Hasonlóképpen tréfás hangulatú a Dávid koma, noha itt már jelen van a háború: a jó kedélyű székely elsőnek esik el a falu férfinépéből. Az Emri bá hőse szintén anekdotába illő havasi pásztor, aki a közeledő csaták elől előbb hazahajtja a gondjaira bízott marhacsordát, majd visszafordul, mert neki a havasra kell vigyáznia. 
„Még megvárja, míg a csorda az ebbel a nyomában bekanyarodik Szépaszó mögé, aztán megnézi a kezében tartott fejszét, kiegyenesedik, szemei kigyúlnak, markában erő feszül, és szilárdan nekivág a Kárpátok sötét ormainak. 
Azóta semmi hír felőle. 
Leginkább háborús hangulatú Az adóslevél. Kiürítési parancs érkezik a székely faluba. Keletről közeledik a háború. Csendőrök ellenőrzik a menekülést. De a vén Damokos János és felesége megtagadják a kiürítési parancsot, nem hagyhatják veszni életük munkáját. Csak akkor csomagolnak ijedten, mikor a háború tüze már az ablakuk alatt lángol. Messze járnak a falujuktól, mikor arra ijednek, hogy valamit otthon felejtettek: az adósságlevelet arról a kétezer pengőről, amit Miklós Gergőnek adtak volt kölcsön. Keservesen összekuporgatott összeg, nem hagyhatják veszni. Vén Damokos visszamegy érte, gyalogosan. Nagy későre megjön, hozza az adóslevelet. De ezen valaki vastagon kihúzta a Miklós Gergely nevét. 
Az egyszerű emberek oly sokszor megírt humánuma tör fel a menekülő székelyből. Vén Damokos mogorván mondja, hogy ő húzta ki a nevet, és ezzel megsemmisítette a tartozást. 
„Elesett… – magyarázkodik. – Szegény felesége, három árvája éppen akkor kísérte ki a temetőbe, mikor hazaértem… Gondoltam, minek terheljük szegént mi is a másvilágon… 
Mikor Nyírő ezeket a háborús novellákat írta, szülőföldjét egyáltalán nem ez a humánum jellemezte. A bevonuló román katonaságot követő szabadcsapatok, az úgynevezett Maniu-gárdák már elkövették szörnyű gyilkosságaikat Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, már orosz gránátok tüzétől porig égett Gyergyószentmiklós városának jó néhány utcája, ugyancsak Gyer‧gyószentmiklós határában orvul, álmukban legyilkolták a székesfehérvári fiatal honvédeket – most hatalmas kereszt jelöli a helyet –, és mindezen eseményeket megírta a világsajtó. Ugyanis a Maniu-gárdák garázdálkodását feltárta az egyik bukaresti román napilap – a tisztesség kedvéért tegyük hozzá: a kommunista párt Scienteia című lapja –, és átvették a rádióállomások. Tehát Nyírőnek, a gyakorlott újságírónak és parlamenti képviselőnek tudnia kellett mindezekről. Mégsem a szörnyűségeket írta hazájától és nyilván a Székelyföldtől búcsúzóul, hanem az ösztönös humánumot, a székelység kisebbségi életérzését. 
Mindezek mellett tény, hogy Nyírő József, a politikus a menekülő magyar országgyűlés tagja maradt, de azt hiszem, igaza van Medvigy Endrének, hogy a Székelyföld szolgálatában tette. Kétségbeesetten reménykedett abban, hogy talán még tehet valamit közéleti emberként a székelyekért, akik odahaza teljesen ki vannak szolgáltatva, és félő, hogy visszazuhannak az 1940-et megelőző kisebbségi sorsba. 
Ezt a sorsot mélyen, megrendítően átélte és ábrázolta. Műveinek többsége erről szól, köztük a novelláskönyvével egyszerre kiadott Az én népem. E regényben két világ feszül szembe egymással a két háború közötti Székelyföldön: a román jegyzők, csendőrök, szolgabírók és pópák uralma, amely mohón igyekszik elorozni mindent a székelyektől, és a mélységekben ott munkál az emberekben az ösztönös humánum, amely az ellenséget is emberszámba veszi, segíteni próbál rajta. A regény főhőse, Botár Béla, küszködő, megcsalt, meghurcolt református pap, havasi viharban indul annak a román szolgabírónak a keresésére, akinek személyes indokból a halálát kívánhatná. Elszerette a feleségét, a kétgyermekes papnét, és úri modora ellenére a legagyafúrtabb és legaljasabb módszereket veszi igénybe a pap elpusztítására. Botár Béla nem tehet másként, erre kötelezi a lelkiismerete, Isten parancsai, az emberi hagyomány. Igaz, hogy a szolgabíróban sem ábrázol az író valaminő szörnyeteget; valójában vívódik a magyar asszony és egy román leány között, míg a végén megfutamodik, el a faluból, el a küzdelmekből. 
Olvashatjuk a regényt szerelmi történetnek. Olvashatjuk költői vallomásnak az anyaföld iránt érzett szeretetről, a csak azért is helytállásról. De ott rémlik mindezek mögött a magyar tanítóból románná lett renegát emberi tragédiája. Nyírő, a realista, érzékelteti, hogy milyen szörnyű nyomás nehezedik a tanítóra, valósággal az éhhalál elől menekül a románosodás csapdájába, de a román hatalomnak csak addig van szüksége a felajánlkozására, az ő románságára, amíg sikerül megszereznie a magyar iskolát, megsemmisíteni az anyanyelvű oktatást. Akkor undorral taszítják ki maguk közül, és a renegát csak úgy térhet vissza elhagyott közösségébe, ha eklézsiát követ. Ez a középkori büntetési forma éled újjá a harmincas években. Valaha az erkölcsileg elbukott nők vagy a megtévedt írástudók büntetése volt az eklézsiakövetés, most a nemzetüktől elbitangoltaké. 
Megrendítőnek érezhetjük a magyar tanító árulását és kétségbeesett megalázkodását azért, hogy közössége visszafogadja. Az iskolájukból kiebrudalt magyar gyermekeknek nem marad más fegyverük, csak az imádság. Mondják a Miatyánkot, újra mondják, elölről kezdik, biztatás nélkül, ebbe kapaszkodnak. A felnőttek másként válaszolnak az örökös kisemmizésre, megaláztatásra. Megszületik bennük és elmélyül a kisebbrendűségi érzés, mintha ez védelem lehetne a hatalommal szemben. Botár Béla a jegyzői irodában érzi meg magában ezt a kínzó tudathasadást, mikor tudatosodik benne a magyar iskola fölszámolásának veszélye: 
„… szorongást, bizonytalanságot érez, hiába gondol rá, hogy semmi olyant nem tett, ami miatt tartania vagy félnie kellene bárkitől. Rájött, hogy ez a valami sajátságos kisebbségi érzés, valami örökös rettegés váratlan és ismeretlen veszedelmektől, amelyekre nem lehet rákészülni. Valami lerázhatatlan tudat, ami percről percre őrli az idegeket. 
Egy másik helyen Botár Béla gondolkodása kortársát, Balázs Ferenc unitárius papot idézi elénk, aki egy aranyosszéki faluban, Mészkőn próbálkozott meg a népmentéssel, szövetkezeti összefogással, de könyörtelenül elbukott. A székely pap is népmentő terveket melenget, ezek hívják ki majd ellene a román elnyomás bosszúját, és majdnem a halálba kergetik: 
„Szervezetlenek, szétesettek vagyunk és csak nyögni tudunk, de cselekedni nem. Csak röpködünk a levegőben. Mindent megmagyarázunk a politikával, gazdasági helyzettel, kisebbségi sorssal, és csak tátjuk a szájunkat a népek országútján. Nem csoda, hogy mindenki megelőz, mindenki letipor… Régi életformáink szétestek, újakat pedig nem tudunk teremteni magunknak, mert hitünk sincs önmagunkban. Hiányzik a saját életünknek elgondolása, az új életforma, amely ellenállhatatlanul magához kapcsol ezen a földön minden magyart. 
A kisebbségi életérzésnek, kisebbrendűségi tudatnak ezt a formáját, amit Nyírő regénye felidéz, az idő elsöpörte. De nem feloldódás, nem lelki nyugalom és biztonságérzet váltotta fel, hanem a lélek megtöretésének újabb próbái következtek. Más lett a renegátság lényege is, mint a szerencsétlen tanító tántorgása volt két nemzet között, a senki földjén. A szocialista Romániában a renegát a „haladás embere, noha saját kezével számolja fel a magyar intézményeket, mindenkor elébe siet a bukaresti hatalom szándékainak, durva rágalmakkal illeti a magyarok anyaországát, s ugyanakkor „korszerű magyarnak tartja magát, aki nem ragad bele a nacionalizmus posványába. Mit érzett iránta az erdélyi magyar nép? Csak 1989 után derült ki, hogy jobban megvetette, mint a hajdani tanítót, és tőle alighanem az eklézsiakövetést sem fogadná el. 
És ha továbbra is lesznek majd a kisebbségi életben renegátok – bárcsak soha többé ne lennének! –, azok ismét más módszerekhez folyamodnak, de a lényeg mindig ugyanaz lesz és mindig könnyen felismerhető. Mivel mindenkoron árulás: a nyelv, az eszmények, a nemzet, a történelem feladása. Nyírő regénye hozzásegít, hogy felismerjük őket – minden álarc alatt. 
(Nyírő József: Az elszántak; Az én népem. Kairosz, 1998.)