MARK TWAIN:

AZ EGYMILLIÓ-FONTOS BANKJEGY

Huszonhétéves koromban egy bányaügynök alkalmazottja voltam San Franciscóban, és immár kiismertem magam az üzlet minden ágában. Egyedül álltam a világban, csak az eszemre, és makulátlan jóhíremre támaszkodhattam, ezek azonban a biztos megtollasodás útjára vezettek, s én szép reményekkel néztem a jövőbe.

Szombat délutánjaimmal szabadon rendelkeztem, s rendszerint egy kis vitorláscsónakon töltöttem el őket az öbölben. Egyik nap túlságosan messzire merészkedtem, s az ár kisodort a nyílt tengerre. Már sötétedett, s én majdnem minden reményemet elvesztettem, mikor egy Londonba igyekvő kétárbócos felszedett. Hosszú, és viharos utunk volt, s nekem az útiköltséget, mint, közönséges matróznak kellett leszolgálnom. A ruhám rongyos, és kopott volt, s a zsebemben mindössze egy dollár lapult, amikor Londonban partraléptem. Ez az összeg huszonnégy óra hosszat biztosította a táplálékomat, és a lakást. A következő huszonnégy órát ennivaló nélkül, az utcán kellett töltenem.

Másnap reggel tíz óra tájt rongyosan és éhesen vonszoltam magam a Portland téren keresztül, mikor nevelőnője kezét fogva egy kis gyermek ment el mellettem, s egy hatalmas, pompás körtét, melyből csak egy harapás hiányzott, lökött a csatornába. Természetesen azonnal megálltam, s szemem rátapadt a besározott kincsre. Csorgott a nyálam, sóvárgott utána a gyomrom, egész lényem könyörgött érte. De ahányszor megmozdultam, hogy felemeljem, valamelyik járókelő mindig észrevette a szándékomat, s én persze felegyenesedtem, közömbös képet vágtam, s úgy tettem, mintha eszem ágában sem volna a körtére gondolni. A jelenet újból, és újból megismétlődött, s én nem tudtam megszerezni a körtét. Elkeseredésemben már-már elviseltem volna a szégyent, s csaknem felszedtem a körtét, mikor egy ablak csapódott ki mögöttem, s valaki kiszólt:

- Kérem, jöjjön be.

Tekintélyes külsejű lakáj bocsátott be s egy pazarul berendezett szobába vezetett, ahol két idősebb úr ült. Elküldték a szolgát, s hellyel kínáltak. Éppen akkor fejezték be a reggelijüket, s a maradványok láttára csaknem elvesztettem az eszemet. Alig tudtam fegyelmezni magam az ennivaló közelében, az öregek azonban nem kínáltak meg, s nekem lehetőleg jó képet kellett vágnom a gyötrelemhez.

Nemrégiben történt ebben a szobában valami, amit csak jónéhány nappal később tudtam, meg, de már most elmesélem önöknek. A két öreg fivér két nappal ezelőtt meglehetősen heves vitába bonyolódott, s végezetül megegyezett, hogy a kérdést fogadással dönti el; az angolok mindig ide lyukadnak ki.

Bizonyára emlékeznek rá, hogy az Angol Bank valamikor két, egyenként egymillió font névértékű bankjegyet bocsátott ki, idegen országgal kötendő nagy üzlet különleges céljaira. Az egyiket valamilyen oknál fogva felhasználták, s kivonták a forgalomból; a másik még mindig ott hevert a bank páncélszekrényében. Nos, a fivérek beszélgetés közben elmorfondíroztak, vajon mi történne azzal a becsületes, és értelmes idegennel, aki Londonba vetődne, itt nem ismerne senkit, s nem volna más pénze, csak az az egymillió-fontos bankjegy, és nem tudna számot adni róla, miképpen került a birtokába. Éhen halna, mondta A testvér; nem halna, mondta B testvér. Nem váltathatná fel a bankban vagy másutt, mondta A testvér, mert a helyszínen letartóztatnák. Így folyt a vita, míg B testvér azt mondta, hajlandó húszezer fontba fogadni, hogy ez az ember legalább harminc napig megél ebből a millióból, s nem kerül börtönbe. A testvér állta a fogadást. B testvér elment a bankba és megvette a bankjegyet. Ilyen az angol természet: szarvánál fogja meg a dolgot. Aztán lediktált egy levelet, melyet egyik alkalmazottja másolt le gyönyörű gyöngybetűkkel, s a két fivér egész nap az ablakban ült s a megfelelő emberre vadászott, hogy átadhassa neki.

Jónéhány becsületes arcot láttak, de ezek nem voltak elég értelmesek: sokan mindkét tulajdonsággal rendelkeztek, de nem voltak elég szegények vagy ha igen, nem voltak idegenek. Mindig hibázott valami, míg én arra nem vetődtem: engem minden szempontból megfelelőnek találtak, s így egyhangúlag megválasztottak, s én most töprenghettem: vajon miért hívattak be. Kikérdeztek személyes viszonyaimról, s hamarosan megtudták a történetemet. Végezetül közölték, hogy alkalmasnak találnak. Tiszta szívemből örülök, feleltem, de szeretném tudni, miről van szó. Erre egyikük lezárt borítékot nyújtott át nekem, s azt mondta, a magyarázatot megtalálom benne. Ki akartam nyitni, de megállított: vigyem a lakásomra, olvassam át gondosan, ne kapkodjak és ne siessek. Zavarban voltam, s meg akartam kissé beszélni a dolgot; hasztalan. Így hát búcsút vettem; bántott és sértett, hogy látnivalóan valami rossz tréfa céltáblája lettem, de vállalnom kellett, mert nyomorúságos körülményeim miatt zsebre kellett vágnom az ilyen gazdag, és hatalmas emberek sértéseit.

Most már felvettem volna a körtét, s megettem volna akár az egész világ szemeláttára, de, sajnos eltűnt; e szerencsétlen ügy tehát megfosztott tőle, s ez éppenséggel nem békített össze a két öregúrral. Mihelyt elkerültem a ház láthatáráról, felnyitottam a borítékot, s láttam, hogy pénz van benne. Mondhatom, alaposan megváltozott a véleményem a két öregről. Egy percet sem vesztegettem, zsebrecsúsztattam a pénzt az írással együtt és betértem a legelső olcsó étkezdébe. Soha életemben nem ettem ilyen jóízűen. Mikor már több nem fért belém, elővettem a pénzemet, kisimítottam, egy pillantást vetettem rá s csaknem elájultam. Ötmillió dollár! Kóválygott tőle a fejem.

Egy teljes percig ültem így kábultan pislogva, mielőtt úgy-ahogy magamhoz tértem. Pillantásom először a tulajdonosra esett. Szeme a bankjegyre szegeződött, ő maga szinte kővévált. Teste-lelke csupa imádat volt, de úgy nézett ki, mintha keze-lába megbénult volna. Azonnal észbekaptam, s az adott helyzetben egyedül értelmes megoldáshoz folyamodtam.

- Kérem, váltsa fel, - mondtam, s hanyagul odanyújtottam neki a bankjegyet.

A tulajdonos lelki egyensúlya ismét helyrebillent, s ezerszeresen kérte a bocsánatot, hogy nem tud visszaadni, s a világ minden kincséért sem ért volna a pénzhez. Nézni akarta, állandóan nézni; nem tudott betelni vele, hozzányúlni azonban nem mert, mintha valami szentség volna, melyet szegény, közönséges porhüvelye meg sem érinthet.

- Sajnálom, hogy kényelmetlenséget kell okoznom, - mondtam, - de nem tehetek mást. Kérem váltsa fel; nincs nálam más pénz.

Nem számít, felelte; nagyon szívesen felírja ezt a csekélységet a legközelebbi alkalomig. Mondtam, hogy nem kerülök a környékre egyhamar; nem baj, válaszolta, ő várhat, sőt, bármit óhajtok is, mindenben mindig rendelkezésemre áll s hajlandó számlát vezetni, ameddig csak kívánom. Nyugodtan megbízik ilyen gazdag úrban, mint én, mégha tréfás kedvemben vagyok is és öltözékemmel ugratni akarom az embereket. Közben újabb vendég érkezett, s a tulajdonos intett, hogy tegyem el a szörnyeteget; aztán hajlongva kikísért az ajtóig, s én egyenesen a fivérek háza felé indultam, hogy helyrehozzam a tévedést, mielőtt a rendőrség ebben segítségemre sietne. Meglehetősen ideges voltam, sőt, féltem, bár természetesen, nem éreztem magam hibásnak, de eléggé ismertem az embereket s tudtam, micsoda irdatlan düh fogja el őket a szegény csavargó ellen, ahelyett, hogy a saját vaksi szemüket szidnák, az igazságnak megfelelően, mikor rájönnek, hogy az egyfontos helyett egymillió fontos papírpénzt adtak neki. Mikor a ház közelébe értem, izgalmam csillapodni kezdett: láttam, hogy minden nyugodt s biztosra vettem, hogy a baklövést még nem fedezték fel. Csöngettem. Ugyanaz a szolga jelent meg. A két öregúr után kérdezősködtem.

- Elmentek, - felelte a fickó a lakájnépség gőgös, hűvös modorában.

- Elmentek? Hova mentek?

- Elutaztak!

- Merrefelé?

- Azt hiszem, Európába.

- Európába?

- Igen, uram.

- Melyik úton, hogyan?

- Nem tudom, uram.

- Mikor érkeznek vissza?

- Azt mondták, egy hónap múlva.

- Egy hónap múlva! Rettenetes! Ugyan, mondja már: hogyan léphetnék érintkezésbe velük? Életbevágóan fontos dologról van szó.

- Sajnos, nem tudom. Fogalmam sincs róla, hova mehettek.

- Akkor a család valamelyik tagjával kell beszélnem.

- A család sincs itthon; hónapok óta külföldön van, azt hiszem, Egyiptomban, és Indiában.

- Ember, itt borzasztó félreértés történt. Vissza fognak érkezni, még ma este! Mondja meg nekik kérem, hogy itt jártam, és mindaddig újra meg újra jelentkezni fogok, míg a dolgot nem tisztázzuk. Nem kell aggódniuk.

- Megmondom nekik, ha visszajönnek, de nem várom őket vissza. Mondták, hogy ön egy órán belül itt lesz, és tudakozódni fog, de azt üzenik, nyugodjon meg, minden rendben van, idejében megérkeznek, és várnak önre.

Nem tehettem mást: feladtam a küzdelmet, s elmentem. Micsoda rejtvény! Csaknem elvesztettem az eszemet. „Idejében” itt lesznek. Mit jelenthet ez? Ó, talán a levél megmagyarázza. Megfeledkeztem a levélről; elővettem s elolvastam.

Bárki láthatja az ön arcáról, hogy értelmes és becsületes ember. Azt hisszük, ön szegény és idegen errefelé. A borítékban talál bizonyos pénzösszeget. Harminc napra kölcsönözzük önnek, kamat nélkül. Jelentkezzen nálunk, ha ez az idő lejárt. Fogadást kötöttem önre. Ha nyerek, önnek hatáskörömön belül bármilyen állás rendelkezésére áll - bármilyen, vagy pontosabban, olyan állás, melynek betöltésére kedve és tehetsége van.

Se aláírás, se cím, se keltezés.

Na, most benne vagyok a pácban! Önök ismerik az előzményeket: én nem ismertem. Mélységes, feneketlen rejtély! Fogalmam se volt róla, mire megy hát a játék, s vajon kedveskedésnek tekintsem-e a megbízatást vagy kellemetlenkedésnek. Egy parkba mentem, leültem, és mérlegelni akartam, hogy mit kell most tennem.

Egy óra leforgása alatt okfejtéseim a következő állásponttá kristályosodtak:

Lehet, hogy a két öreg jót akart, lehet, hogy rosszat; mindegy, nem tudom eldönteni. Eszük bejutott valami játék, cselfogás, kísérlet vagy más efféle; nem tudom megállapítani, melyik, hagyjuk. Fogadtak rám; a feltételekre nem tudok rájönni, hagyjuk ezt is. Ezek lennének a meghatározhatatlan mennyiségek; minden más fogható, szilárd, alkalmasint osztályozható, és felcímkézhető. Ha megkérem az Angol Bankban, hogy csatolják ezt a bankót a tulajdonos folyószámlájához, megteszik, mert ismerik őt, mégha én nem is tudom a nevét; de megkérdezik, hogyan jutott birtokomba, s ha elmondom, az őrültek házába dugnak, ha meg hazudok, börtönbe csuknak. Ugyanilyen eredménnyel járna, ha leadnám valamelyik másik banknál vagy pénzt akarnék felvenni rá. Ha akarom, ha nem, magammal kell hordoznom ezt az irdatlan terhet, míg a két öreg vissza nem tér. Annyi hasznomra sincs, mint egy marék hamu, mégis vigyáznom kell rá, őriznem kell, miközben a betevő falatért koldulok. Átadni senkinek se tudnám: nincs az a becsületes polgár, nincs az az útonálló, aki a világ minden kincséért is elfogadná vagy foglalkozna vele. A két fivér biztonságban van. Biztonságban vannak, még ha el is veszítem vagy elégetem a bankójukat, mert leállíttatják a kifizetést vagy a bank megtéríti a kárukat; nekem viszont egy egész hónapot végig kell küszködnöm, fizetés, jövedelem nélkül, hacsak meg nem nyertem azt a fogadást s meg nem kapom az ígért állást. Szeretném megkapni; az ilyen nagy urak csinos álláshoz juttathatják az embert, ha úgy akarják.

Hosszasan morfondíroztam az állásról. Reményeim egyre magasabbra fokozódtak. A fizetés kétségtelenül magas lesz. Egy hónap múlva kezdődne; attól kezdve rendben lesz a szénám. Csakhamar nagyszerűen éreztem magam. Az utcákat róttam s egy szabóműhely láttán heves vágy támadt bennem, hogy rongyaimat ledobjam, s ismét tisztességesen öltözködjem fel. Megengedhetem-e magamnak? Nem; nincs az égvilágon semmim, mint ez az egymillió-fontos bankjegy. Így hát nagy erőfeszítéssel tovább mentem. Hamarosan azonban ismét visszafelé ácsingóztam. A kísértés kegyetlenül üldözött. Férfias vívódásom során legalább hatszor mentem el ide és oda a műhely előtt. Végül beadtam a derekamat; nem tehettem mást. Megkérdeztem, van-e valami elszabott ruhájuk, amit a rendelő otthagyott. Az az ember, akit megszólítottam, egy másik felé bökött a fejével, és nem felelt. Odamentem a jelzett úriemberhez, és az szó nélkül, fejbiccentéssel, megint valaki máshoz utasított.

- Azonnal szolgálatára állok - mondta a harmadik.

Megvártam, míg befejezi a munkáját, aztán bevitt a hátsó szobába, átvizsgált egy halom félresikerült ruhát, s kiválasztotta számomra a legidétlenebbet. Felvettem. Lötyögött rajtam és semmiképpen sem nevezhettem elegánsnak, de új volt, s nagyon vágyakoztam utána; így hát nem akadékoskodtam, hanem némi aggodalommal megkérdeztem:

- Nem tudnának néhány napig várni az árára. Nagy könnyebbség volna nekem, minthogy nincs nálam aprópénz.

A segéd rendkívül gúnyos képet vágott.

- Nincs? Természetesen nem is számítottam rá. Biztos voltam benne, hogy ilyen úr, mint ön, csak nagyobb pénzeket hord magával.

Felbosszankodtam.

- Barátom, nem helyes az, ha egy idegent mindig a ruhája után ítél meg, - mondtam. - Könnyen ki tudom fizetni a ruha árát, csak nem akartam önöknek kényelmetlenséget okozni azzal, hogy nagyobb bankjegyet kelljen felváltaniuk.

Némileg enyhébb hangnemben, de még mindig a magas lóról felelt:

- Bocsánat, nem akartam megsérteni, de ami a szemrehányásokat illeti, meg kell jegyeznem, hogy mi, ellentétben az ön kissé elhamarkodott végkövetkeztetésével, bármilyen címletű bankjegyet fel tudunk váltani.

- Ó, bocsánat; minden rendben van, - mondtam, s átadtam neki a pénzt.

Átvette, s elmosolyodott, egyikével azoknak a szájtól fülig húzódó mosolyoknak, melyek barázdákat, ráncokat, gyűrűket vetnek, mint a vízbehajított kő nyomán a tó felülete; midőn a bankjegyre pillantott, a mosolya szilárddá fagyott, elsárgult s úgy nézett ki, mint azok a kis lávapatakok, melyeket a Vezúv oldalába ékelődött kis síkokon találhatsz, megkeményedve. Sohasem láttam még ennyire megmerevedett, és rögzített mosolyt. A segéd ott állt, kezében a bankóval, szinte a földbe gyökerezve, s a tulajdonos fürgén odaszaladt hozzá, hogy megnézze, mi történt.

- No, mi van? mi kell? hiányzik valami? - kérdezte.

- Nincs semmi baj. Várom, hogy felváltsák a pénzemet, - feleltem.

- Gyerünk, gyerünk; adjon neki vissza, Tod, adjon neki vissza.

- Adjak vissza! - horkant fel Tod. - Könnyű azt mondani uram; de nézze csak meg a bankjegyet.

A tulajdonos rápillantott, halkan, jelentőségteljesen füttyentett, az elszabott öltönyök dombja fölé hajolt, ide-oda hajigálta őket, s közben, mintegy magában, izgatottan dünnyögött:

- Ilyen pocsék ruhát adni el egy különc milliomosnak! Tod bolond, született bolond. Mindig ilyesmit csinál. Minden milliomost elriaszt a műhelytől, mert egész életében nem vitte még annyira, hogy meg tudja különböztetni őket a csavargóktól. Na, végre megvan. Kérem uram, vesse le azt a vacakot és dobja a tűzbe. Kegyeskedjék felvenni ezt az inget és ezt az öltönyt; keresve sem találhat jobbat, egyszerű, mégis gazdag és fejedelmien előkelő; egy külföldi herceg rendelésére készült, talán ismeri is uram őfelségét, a halifaxi hospodárt; de nem vehette át, mert az anyja haldoklott, s gyászruhát kellett csináltatnia, - az anyja persze életben maradt. De ez mellékes; végtére is nem mehetnek mindig úgy a dolgok, ahogy mi... azaz, hogy ők... íme! a nadrág kitűnő, mintha csak önre szabták volna; lássuk a mellényt: aha, ez is jó; no, most a zakót... szent ég! Nézze meg, uram! Tökéletes, az utolsó gombig! Öreg szabó vagyok, de ilyen remeket még nem láttam.

Én is meg voltam elégedve.

- Kétségtelen, uram, kétségtelen. Nyugodtan állíthatom, hogy készenvett ruhának megteszi. De azt nézze meg uram, amit mértékre csinálunk. Tod, hozzon papírt, ceruzát, írja: lábszárhossz harminckettő... - és így tovább. Mielőtt szóhoz juthattam volna, mértéket vett rólam öltönyhöz, házikabáthoz, ingekhez és egyéb ruhadarabokhoz.

- De drága uram, - mondtam, mikor végre befejezte, - én csak akkor rendelhetem meg mindezt, ha ön felváltja a bankjegyet vagy hajlandó várni a végtelenségig.

- A végtelenségig! Ez nem kifejezés, uram, ez nem kifejezés. Az örökkévalóságig, ez a megfelelő szó. Tod, készíttesse el azonnal a ruhákat, s egykettőre küldesse el az úr címére. A kisebb vevők várhatnak. Jegyezze fel az úr címét és...

- Éppen költözködőben vagyok. Bekukkantok majd s megadom a címemet.

- Rendben van, uram, rendben van. Egy pillanat, hadd nyissam ki az ajtót, uram. Parancsoljon; viszontlátásra, uram, viszontlátásra.

Alighanem sejtik már a folytatást. Fejest ugrottam a vásárlásba; mindent megvettem, amire szükségem volt, s váltást kértem. Egy héten belül felszereltem magam fényűző, és pompás holmikkal, s a Hannover téren egy drága magánszállóban telepedtem meg. Ott ebédeltem, reggelizni azonban Harris szerény kifőzdéjébe jártam, ahol először étkeztem az egymillió-fontos bankómra. Fellendítettem Harris üzletét. Mindenfelé híre járt, hogy a külföldi bolond, aki egymillió-fontos bankókat hordoz a mellényzsebében, az étkezde védőszentje. Ez elég volt. A szegény, küszködő, egyik napról a másikra tengődő kis kocsma közismertté vált, s csak úgy nyüzsögtek benne a vendégek. Harris olyan hálás volt, hogy kölcsönöket erőszakolt rám, s nem hagyta magát lerázni; s így nekem, a szegény ördögnek, volt költőpénzem, és úgy éltem, mint a gazdagok. Sejtettem, hogy előbb-utóbb becsap a mennykő, de hát elkezdtem, s tudtam: vagy úszom az árral, vagy elmerülök. Ez a fenyegető veszedelem itatta át egyébként teljesen humoros helyzetemet komolysággal, józansággal; sőt tragikummal. Éjszaka, sötétben, mindig a tragikus vonások rajzolódtak ki, figyelmeztetőn, és fenyegetőn; ilyenkor nyögtem, dobáltam magam, s nem jött rám álom. A vidám napfényben azonban a tragikus elem elhalványult, eltűnt, s én jártomban-keltemben szinte mámorosan, a részegségig boldog voltam.

És ez természetes is; hisz ennek a hatalmas városnak egyik legnagyobb nevezetessége lettem, s a dicsőség bizony jócskán a fejembe szállt. Nem nyithattam ki egyetlen angol, skót vagy ír újságot sem anélkül, hogy beszámolót ne találtam volna benne a „mellényzseb-milliomosról” és legfrissebb tetteiről vagy véleményeiről. Először a pletykarovat legalján szerepeltem, következő alkalommal megelőztem a lovagokat, aztán a baronetteket, majd a bárókat, és így tovább; és így tovább, úgy emelkedtem felfelé, ahogy a hírem nőtt, míg fel nem jutottam a lehető legmagasabb helyre; ott megálltam, megelőzvén minden nem királyi herceget és minden egyházi férfiút, kivéve Anglia prímását. De jegyezzék meg: csak hírhedt voltam, s nem híres. Ekkor következett a döntő siker, hogy úgy mondjam, a lovaggá ütés, amely egy pillanat alatt átváltoztatta a hírhedtség romlandó szemetét a híresség maradandó aranyává: a Punch karikatúrát közölt rólam. Igen, most már befutott ember voltam; a helyem megszilárdult. Még mindig tréfálkozhattak velem, de csak tiszteletteljesen, nem pedig közönségesen vagy durván; mosolyoghattak rajtam, de nem nevethettek ki. Ennek már leáldozott a napja. A Punch cafatokra tépett ruhában ábrázolt, amint egy testőrrel éppen a londoni Towerre alkudozom. Elképzelhetik, mit jelentett ez egy fiatal fickónak, akit soha életében nem méltattak figyelemre, s most egyszerre minden szavát felkapják, és városszerte ismételgetik; s nem tud kimozdulni a lakásából, anélkül, hogy ne hallaná a szájról szájra röppenő megjegyzést: „Ott megy. Ez ő!”s reggeli közben valóságos gyülekezet bámulja; ha meg az opera páholyában tűnik fel, ezernyi lorgnette kereszttüzébe kerül. Egyszóval egész nap a dicsőség tengerében úszkáltam.

Régi rongyos öltönyömet megőriztem, és olykor-olykor megjelentem benne, s mint régen, azzal szórakoztam, hogy apróságokat vásároltam, aztán sértegetni kezdtek, végül pedig lelőttem a gúnyolódót az egymillió-fontos bankóval. De ez nem mehetett soká. A képeslapok olyan közismertté tették megjelenésemet, hogy minden egyes alkalommal azonnal felismertek, egész tömeg követett, s ha vásárolni akartam, a boltos felajánlotta hitelre egész készletét, mielőtt még a bankjegyet meglobogtathattam volna.

Híremnek úgy a tizedik napján elmentem, hogy az amerikai követnél tisztelegve, hazám iránti kötelességemnek eleget tegyek. A követ helyzetemnek megfelelő lelkesedéssel fogadott, megrótt, hogy a látogatást mindeddig halogattam, s azt mondta, csak úgy nyerhetem el bocsánatát, ha este vacsoránál betöltöm nála azt a helyet, amely egyik vendége megbetegedésével hirtelen megüresedett. Elfogadtam a meghívást, s beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy apámnak iskolatársa volt gyermekkorában, később együtt jártak Yale-ben egyetemre, s apám haláláig meleg barátság fűzte őket egymáshoz. Így hát megkért, hogy töltsem minden szabad időmet nála, s én természetesen szívesen megígértem.

Valójában több mint szívesen: boldogan fogadtam ajánlatát. Ha becsap a mennykő, a követ talán megmenthet a teljes pusztulástól; nem tudtam, hogyan, de ő alkalmasint majd kitalálja. Most már nem tárhattam fel előtte titkomat, pedig kétségbeejtő londoni karrierem elején bizonyára gyorsan megtettem volna. Nem, most már nem kockáztathattam meg; túlságosan mélyen benne voltam a pácban; legalább is túl mélyen ahhoz, hogy újdonsült barátomnak meg merjek nyilatkozni, bár véleményem szerint helyzetem nem volt reménytelen. Eddig ugyanis kölcsönzéseimmel együtt sem léptem túl anyagi lehetőségeimet vagyis jövendő fizetésemet. Nem tudhattam természetesen, mennyi lesz a fizetésem, de mértékül szolgált az a tény, hogy az öregúr hatáskörén belül válogathatok az állások között, ha megnyeri a fogadást, és alkalmasnak bizonyulok; ez utóbbiban pedig nem kételkedtem. Ami a fogadást illeti, nem sokat fájt a fejem miatta: hisz mindig szerencsés voltam. Én a fizetésemet évi hatszáz, esetleg ezer fontra becsültem; mondjuk, első évben hatszáz, de aztán évről-évre emelkedik, míg érdemeim fel nem visznek a felső határig. E pillanatban még csak első évem fizetésével adósodtam el. Mindenki pénzt akart nekem kölcsönözni, de ilyen vagy amolyan ürüggyel mindenkit elhárítottam; adósságom tehát mindössze háromszáz fontra rúgott, a másik háromszázat ellátásomra, és bevásárlásaimra fordítottam. Szentül hittem, hogy a második évi fizetésemmel kihúzom a hónap végéig, ha óvatos és körültekintő vagyok, s elhatároztam, hogy ezentúl gondos beosztással fogok élni. A hónap véget ér, gazdám visszaérkezik utazásából, én megint egyenesbe kerülök; szétosztom első két évem jövedelmét a hitelezőim között és nekifekszem a munkának.

Kedves vacsora volt, tizennégy vendéggel. Megjelent Shoreditch hercege és hercegnője, lányuk, Lady Anne - Grace - Eleanor - Celeste - és így - tovább - és - így - tovább; de-Bohun, Newgate grófja és grófnője, Cheapside őrgrófja, Lord és Lady Blatherskite, néhány rangnélküli ember mindkét nemből, a követ, feleségével, és lányával, s végül lányának barátnője, egy Portia Langham nevű huszonkétéves angol lány, akibe két perc leforgása alatt beleszerettem, s ő is belém, szemüveg nélkül is láthattam. Még egy vendég volt, egy amerikai, de kissé előrenyargaltam történetemmel. Mialatt a vendégek a vacsorát lesve a szalonban ültek, s hűvösen végigmérték a későnjövőket, az inas Mr. Lloyd Hastingsot jelentette be.

Miután a szokásos udvariaskodás véget ért, Hastings észrevett engem, s szívélyesen kinyújtott kézzel egyenesen jött felém, aztán, mielőtt kezet fogtunk volna, hirtelen megállt s zavartan mondta:

- Bocsánat, uram, azt hittem, ismerem önt.

- Hát hogyne ismernél, öreg cimbora.

- Nem. Te vagy a... a...

- Mellényzseb-milliomos? Valóban én vagyok. Csak nyugodtan hívj a csúfnevemen: hozzászoktam.

- Nahát, micsoda meglepetés. Néhányszor láttam a nevedet a csúfnévvel összepárosítva, de eszembe se jutott, hogy te vagy a szóban forgó Henry Adams. Hisz hat hónapja sincs, hogy Friscoban Blake Hopkins tisztviselője voltál, s egy kis pótlékért éjszakákon át túlóráztál velem, és segítettél elrendezni, és átvizsgálni a Gould és Curry cég könyveit és statisztikáit. Most meg itt élsz Londonban, többszörös milliomos, és óriási nevezetesség vagy! Hihetetlen! Ez maga a megtestesült Ezeregyéjszaka. Barátom, én ezt nem tudom megemészteni; nem tudom elképzelni; adj egy kis időt, hogy a zűrzavar a fejemben elüljön.

- Tény az, Lloyd, hogy te sem állsz rosszabbul, mint én. Magam sem tudom elhinni.

- A mindenségit, olyan ez, mint a fejbeverés! Épp ma három hónapja, hogy a Bányászkocsmába mentünk...

- Nem oda, hanem a „Jó kajába”.

- Igaz, a „Jó kajába”; hajnali kettőkor mentünk oda, ettünk egy szelet húst, és kávét ittunk, miután hat óra hosszat gyötrődtünk a Gould cég könyvein, s én rá akartalak beszélni, hogy gyere velem Londonba, s felajánlottam, hogy szabadságot szerzek neked, és fizetem minden költségedet, s valamit még adok a tetejébe, ha az üzlet sikerül; te nem akartál rám hallgatni, azt mondtad, úgy sem lesz szerencsém, no, meg nem hagyhatod magára az üzletet, hogy aztán mindentől elmaradj, mire visszatérsz. És mégis itt vagy. Milyen furcsa is ez! Hogy a csudába kerültél ide, és mitől lendült fel ennyire a dolgod?

- Ó, puszta véletlenen múlt. Hosszú történet, valóságos regény. Mindent elmesélek majd, de nem most.

- Mikor?

- A hónap végén.

- Addig még több mint két hét van hátra. Nem csigázhatod fel ennyire az ember kíváncsiságát. Mondd el egy hét múlva.

- Nem lehet. Nemsokára majd megtudod, miért. No, és hogy megy az üzlet?

Vidámsága eltűnt, mint a lehelet. Sóhajtva felelt:

- Valóságos próféta voltál, barátom, valóságos próféta. Bár otthon maradtam volna. Még beszélni sem szeretek róla.

- Beszélned kell. Eljössz hozzám, nálam maradsz éjszakára és elmondasz mindent.

- Igazán? Komolyan? - és könny csillogott a szemében.

- Igen. Hallani akarom az egész történetet az utolsó szóig.

- Olyan hálás vagyok! Istenkém, még egyszer emberi érdeklődést látni valakinek a szemében magam, és a dolgaim iránt, azok után, amiken eddig keresztülmentem! Mindjárt térdenállva köszönöm meg neked.

Keményen megragadta a kezemet, felugrott, és ettől kezdve jókedvűen, és élénken várta a vacsorát, amelyet nem tálaltak fel. Nem; ebben a nyakatekert, és bosszantó angol rendszerben mindig így szokott történni, nem tudtak megállapodni az ülés sorrendjében, tehát a vacsora elmaradt. Az angolok mindig megvacsoráznak otthon, mielőtt elmennek vacsorázni, mert tudják, milyen kockázatnak vannak kitéve; de sohasem figyelmeztetik az idegent, s az belesétál a csapdába. Ez esetben természetesen senkit sem ért sérelem: mindnyájan vacsoráztunk már, egyikünk sem volt újonc, kivéve Hastingsot, őt meg a követ figyelmeztette, mikor meghívta, hogy az angol szokások iránti tiszteletből nem gondoskodott vacsoráról. Ki-ki felkarolt egy hölgyet, és levonult vele az ebédlőbe, mert a látszatot illik megőrizni; ott lenn, azonban elkezdődött a vita. Shoreditch hercege akart mindenáron az asztalfőre ülni, azt állítván, hogy rangban megelőzi a követet, mert az csupán egy nemzetet képvisel, ő meg az uralkodót; de én is kötöttem az ebet a karóhoz, és nem engedtem egy tapodtat sem. Hangsúlyoztam, hogy a pletyka-rovatban megelőzök minden nem királyi herceget s ennek alapján ragaszkodtam az asztalfőhöz. Természetesen nem tudtunk zöldágra vergődni, hosszas harc után sem, bár ő végül (és oktalanul) ki akarta játszani származását, és ősi családfáját, én azonban le tromfoltam az ő Hódító Vilmosát Ádámmal, akinek nevem tanúságtétele szerint egyenes leszármazottja vagyok, míg ő, neve és holmi néhány százados normán eredete után ítélve, csak oldalági rokon; így hát visszavonultunk a szalonba és csoportokban álldogálva, nagy tálakról szardíniát és epret ettünk. Itt nem olyan szigorú a rangsor szentsége; a két legelőkelőbb feldob egy shillinget, a nyertes vehet először az eperből, a vesztes megkapja a shillinget. Utána a következő kettő dob fel egy shillinget, majd a következő kettő, és így tovább. Étkezés után asztalokat hoztak be, és hatpennys alapon römizni kezdtünk. Az angolok sohasem kártyáznak a puszta szórakozás kedvéért. Ha nem nyerhetnek vagy veszíthetnek valamit, az eredménnyel nem törődnek, hozzá sem fognak.

Nagyszerűen szórakoztunk, legalábbis Miss Langham, és én. Annyira elbűvölt, hogy nem tudtam összeszedni a terceimet, s ha megvolt is az ötvenem, sohasem tudtam lerakodni. Így aztán minden alkalommal telimarokkal befogtak, de a lány is így játszott, mivel ő is ugyanolyan helyzetben volt, mint én; következésképpen egyikünk sem nyert soha; de nem is törődtünk vele; csak azt tudtuk, hogy boldogok vagyunk, más nem érdekelt bennünket, és nem akartuk, hogy megzavarjanak. És én megmondtam neki, igen, megmondtam, hogy szeretem; ő pedig, nos, ő a hajatövéig elpirult, de nem haragudott; sőt megvallotta, hogy ő is szeret engem. Én írtam, s amikor ő meg akarta nézni a játék állását, mindig utóiratot fűztem hozzá: „Istenem, maga milyen édes!”; ő pedig a lapjait számolgatva, alkalomadtán válaszolt: „Bubi, dáma király, ez harminc, három hetes, huszonegy, meg három kettes, ötvenhét. Igazán azt hiszi?”; - és összehúzott szemmel ferdén rámpillantott, tudják, olyan édesen és ravaszul. Ó, ez már szinte túl sok volt!

Egyébként teljesen tisztességes és őszinte voltam iránta. Később elmondtam, hogy nincs egy vasam sem, csak az egymillió-fontos bankóm, amelyről annyit hallott beszélni, és ez sem az enyém; ez felébresztette kíváncsiságát, s én halkan elmondtam neki az egész történetet, elejétől fogva, s ő majdnem megszakadt a nevetéstől. Nem értettem, mi a csudát nevethet rajta, de nem kérdezősködtem; félpercenként megragadta valami részlet, s ilyenkor vagy másfél percre meg kellett állnom, hogy ideje legyen lecsillapodni. Betegre nevette magát, a szó szoros értelmében; ilyet még nem láttam. Pontosabban sohasem láttam még, hogy egy szomorú történet, egy ember hányódtatásának, gondjainak és félelmeinek története, ilyen hatást érjen el. És látva, hogy kacagni tud, amikor nincs semmi kacagnivaló, csak még jobban beleszerettem; gondoltam, éppen ilyen feleség kell nekem. Persze megmondtam neki, hogy két évig várnunk kell, míg utolérem a fizetésemet; de ő nem bánta, csak arra kért, hogy amennyire lehetséges, módjával költekezzem, és ne kockáztassam a harmadik évünk jövedelmét. Aztán kissé aggódni kezdett, és eltöprengett, hogy vajon nem hibáztunk-e és nem számítunk-e túl magas fizetésre az első évben. Igaza volt, s én kezdtem egy kissé kevésbé biztos lenni a dolgomban; de jó üzleti ötletem támadt, s őszintén kitálaltam:

- Portia, drága, hajlandó lennél eljönni velem aznap, mikor a két öregúrral találkozom?

Kicsit összerezzent.

- I-igen, - mondta aztán. - Ha jelenlétem felbátorít. De gondolod, hogy illő lesz?

- Nem tudom, félek, hogy nem; de látod, olyan sok függ tőle és...

- Akkor illik vagy nem illik, mindenképpen veled megyek, - válaszolta szép, és odaadó lelkesedéssel. - Ó, olyan boldog leszek, ha segíthetek.

- Segíthetsz, drágám? Te magad csinálod az egészet. Olyan szép, kedves, és megnyerő vagy, hogy ha velem jössz, szinte tönkreteszem a két öreg fiút, annyira felcsavarom a fizetést, s nekik nem lesz szívük küzdeni.

Ó, ha önök látták volna, hogyan önti el arcát a vér, milyen boldogan csillog a szeme!

- Te gonosz hízelkedő! Egy szó sem igaz abból, amit mondasz, de azért veled megyek. Ott talán majd rájössz, hogy nem mindenki lát a te szemeddel.

Vajon eltűntek-e a kétségeim? Visszatért-e az önbizalmam? Azt hiszem elég, ha csak annyit mondok, hogy ott azon a szent helyen felemeltem első évi fizetségemet ezerkétszázra. De nem árultam el neki: meglepetésnek tartogattam.

Hazafelé menet egész úton légvárakat építettem; Hastings mesélt, s én egy szót sem hallottam. Mikor beléptünk a dolgozószobába, dicsérte kényelmes, és fényűzően berendezett lakásomat, s ezzel magamhoz térített.

- Várj egy kicsit, megállók, és kigyönyörködöm magam. A mindenségit! Valóságos palota. Valóságos palota! Minden van itt, amit az ember kíván, még barátságos kandalló is, az asztalon meg vár a kész vacsora. Henry, ez nemcsak azt érezteti velem, milyen gazdag is vagy te, hanem a csontom velejéig tudatosítja azt is, milyen szegény nyomorult, megvert, legyőzött, megsemmisített ember vagyok én.

A fene egye meg! Úgy hatott rám a beszéde, mint valami hideg zuhany. Egészen kijózanított, s megérttette velem, hogy egy centiméter vastagságú kérgen állok, s alattam tüzes kráter tátong. Nem tudtam, hogy álmodok, pontosabban: nem akartam tudni egy idő óta, de most, nagy ég! Nyakig az adósságban, egy árva garas nélkül, kezemben egy angyali lány boldogsága vagy boldogtalansága, és semmi sincs előttem, csak a jövendő fizetés, amelyet talán, ó, nem, biztosan, sohasem érek el. Ó, ó, ó! Elvesztem, reménytelenül elvesztem, semmi sem menthet meg.

- Henry, a napi jövedelmed jelentéktelen forgácsai is...

- Az én napi jövedelmem! Igyuk meg ezt a forró puncsot, és viduljunk fel egy kicsit. Fogd a poharad. Várj csak, hisz te éhes vagy; ülj le és...

- Egy falatot sem; nem tudnám lenyelni. Az utóbbi napokban nem tudok enni, de addig iszom veled, míg össze nem esem. Gyerünk.

- Helyes, igyunk, ameddig bírjuk. Rajta! Szervusz! Mondd el történetedet, míg a második adag puncsot összekotyvasztom.

- Mondjam el? Mégegyszer?

- Mégegyszer? Mit jelentsen ez?

- Azt kérdezem, hogy mégegyszer végig akarod-e hallgatni?

- Hogy mégegyszer végig akarom-e hallgatni? Rejtvényekben beszélsz. Állj! Ne igyál többet! Nincs rá szükséged.

- Henry, te megijesztesz. Hát nem mondtam el útközben az egész történetet?

- Te?

- Igen, én.

- Akasszanak fel, ha egy szót is hallottam belőle.

- Henry, ez nem tréfadolog. Aggódom érted. Mi ejtett meg ott a követnél?

- Én ejtettem a világ legédesebb lányát foglyul.

Egyszeriben felugrott, és rázta, rázta, rázta a kezemet, míg fájni nem kezdett; és nem tett szemrehányást, hogy nem hallottam egy szót sem a történetéből, amelyet három hosszú mérföldnyi utunk alatt folytonosan mesélt. Mint mindig, most is türelmes jóbarátként ült le, s újra elmondta. Kivonatosan ennyi lehet a veleje: Hite szerint hatalmas lehetőségekkel érkezett Angliába. Megbízatást kapott, hogy a Gould és Curry cég részvényeit adja el, s amit egy millió dolláron felül kap értük, őt illeti meg. Keményen dolgozott, minden követ megmozgatott és csaknem minden pénzét elköltötte, mégsem tudott egy árva tőkést találni, aki hallgatna rá, a megbízatása pedig a hónap végeztével lejár. Egyszóval, tönkrement ember volt. Mikor idáig jutott, hirtelen felugrott.

- Henry, te megmenthetsz, - kiáltotta. - Te megmenthetsz, és csak te, széles e világon. Megteszed? Nem tennéd meg?

- Mondd meg, hogyan. Magyarázd el, öreg fiú.

- Adj nekem egy milliót, s az útiköltséget, hogy hazamehessek az opcióért. Kérlek, ne utasíts vissza.

Rettenetesen vergődtem. Szinte kiböktem már: „Lloyd, én magam is szegény vagyok, nincs egy árva vasam sem, és nyakig úszom az adósságban”. De valami izzó gondolat égett keresztül az agyamon: összeszorítottam a fogamat és lecsillapodtam, míg olyan hűvös nem lettem, mint egy nagytőkés. Aztán fegyelmezett, üzleti hangon így szóltam:

- Megmentelek, Lloyd...

- Máris meg vagyok mentve! Az Ég őrizze minden lépésedet. Ha valaha én...

- Hadd fejezzem be, Lloyd. Megmentelek, de más úton-módon; amaz nem lenne igazságos, miután annyit robotoltál és kockáztattál. Nincsen szükségem bányákra; én anélkül is megforgathatom a tőkémet az ilyen Londonszerű kereskedelmi központokban; azért vagyok itt most is; de figyelj ide. Jól ismerem a szóbanforgó bányát, tudom, milyen hallatlanul nagy értéket jelent, és szükség esetén hajlandó vagyok ezt esküvel is tanúsítani. Két héten belül el fogod adni három millió dollár készpénzért; használd szabadon a nevemet, és a végén felesben megosztozunk.

Őrült örömében aprófává táncolja a bútort, és mindent összetör, ha el nem gáncsolom, és meg nem kötözöm. Ott feküdt, és szinte szétfeszítette a boldogság:

- Használhatom a nevedet! A nevedet, gondold csak el! Ember, csőstül tódulnak hozzám ezek a gazdag londoniak, verekedni fognak a részvényekért! Befutott ember vagyok, mindörökre befutott ember vagyok és életem végéig hálás leszek neked.

Nem telt bele huszonnégy óra, London felkavarodott. Nem kellett mást csinálnom, csak nap mint nap otthon ülnöm és azt ismételgetnem az érdeklődőknek:

- Igen, megengedtem neki, hogy rám hivatkozzék. Ismerem az embert, és ismerem a bányát. A jelleme feddhetetlen, és a bánya sokkal többet ér, mint amennyit kér érte.

Közben minden estémet a követnél töltöttem Portiával. Egy szót sem szóltam neki a bányáról; meglepetésnek tartogattam. A fizetésről beszélgettünk; soha másról, csak a fizetésről és a szerelemről; egyszer szerelemről, egyszer fizetésről, máskor meg szerelemről, és fizetésről egyszerre. A követ felesége és lánya érdeklődni kezdett kis ügyünk iránt, és jobbnál jobb ötleteket találtak ki, hogy megmentsenek bennünket az alkalmatlankodóktól és tudatlanságban, sötétségben tartsák a követet; mondhatom, igazán kedves volt tőlük.

A hónap végén egymillió dollár volt a folyószámlámon a Londoni, és Vidéki Bankban. Hastings hasonlóképpen állt. A lehető legelegánsabb ruhámban elhajtattam a Portland téri ház előtt, s a sürgés-forgásból arra következtettem, hogy madaraim ismét a fészkükben vannak; elmentem hát a követékhez, magam mellé ültettem drágaságomat és visszaindultunk. Útközben hatalmas szenvedéllyel beszélgettünk a fizetésről. Izgatottsága és aggodalma szinte elviselhetetlenül széppé tette.

- Angyalkám, olyan gyönyörű vagy, - mondtam, - hogy halálos vétek lenne, ha szóbaállnánk velük évi háromezer font fizetés alatt.

- Henry, Henry, tönkreteszel bennünket.

- Sose félj. Te csak maradj ilyen szép, a többit bízd rám. Menni fog a dolog.

Kiderült, hogy nekem kellett tartanom benne a lelket egész úton. Állandóan vitatkozott velem, s ezt hajtogatta:

- Gondold meg kérlek, hogy ha sokat kérünk, végül egyáltalán nem kapunk majd fizetést; mi lesz velünk akkor, hisz sehogyan se tudjuk összekaparni a megélhetésünket.

Ugyanaz az inas vezetett be, és valóban ott ült a két öregúr. Természetesen meglepődtek, mikor ezt a csodálatos teremtést meglátták mellettem, de megnyugtattam őket:

- Ne értsenek félre uraim. Ő a menyasszonyom és jövendő élettársam.

Aztán bemutattam őket Portiának, névszerint; nem lepődtek meg, sejtették, hogy utánanézek a címjegyzékben a nevüknek. Leültettek. Nagyon udvariasak voltak irántam, őt pedig igyekeztek mindenképpen megnyugtatni, s amennyire csak lehet, zavarát elcsitítani.

- Uraim, kezdhetem a beszámolómat, - mondtam én.

- Örömmel halljuk, - felelte az én emberem, - mert most dől el a fogadás, melyet Ábel fivérem, és én kötöttünk. Ha én nyertem, hatáskörömön belül bármilyen állást kiválaszthat magának, önnél van az egymillió-fontos bankjegy?

- Itt van, uram, - és átadtam neki.

- Nyertem, - kiáltotta, s a vállára veregetett Ábelnek. - Mit szólsz hozzá, testvér?

- Azt, hogy megélt egy hónapig, és én húszezer fontot vesztettem. Sohasem hittem volna.

- Még valamiről be kell számolnom, - mondtam, - mégpedig elég hosszadalmasan. Kérem, fogadjanak a közeljövőben és hallgassák meg e hónap részletes történetét; esküszöm rá, hogy érdemes meghallgatni. Egyébként vessenek egy pillantást erre.

- Micsoda! Egy kétszázezerfontos bankletétről szóló igazolás! Az öné?

- Enyém. Az önök kis kölcsönének harmincnapi bölcs forgatásával szereztem. Pedig nem is használtam másra, csak apróságokat vásároltam és kértem, hogy váltsák fel.

- Egyenesen elképesztő! Barátom, ez szinte hihetetlen!

- Nem baj, be fogom bizonyítani. Nem kell a puszta szavamnak hinniük.

Most azonban Portián volt a sor, hogy meglepődjék.

- Henry, ez csakugyan a te pénzed? - kérdezte nagyranyílt szemmel. - Hát füllentettél nekem?

- Igen, angyalkám. De tudom, hogy meg fogsz bocsátani.

Elbiggyesztette a száját.

- Te csak ne légy olyan biztos a dolgodban. Haszontalan semmirekellő vagy, hogy így félrevezettél.

- El fogod felejteni, szívecském, el fogod felejteni; látod, csak tréfa volt. Gyere, menjünk el.

- Várjon, várjon. Mi lesz az állással? Magának akarom adni az állást, - mondta az én emberem.

- Hát, - feleltem, - tiszta szívemből hálás vagyok, de nincs szükségem rá.

- De hiszen hatáskörömön belül tetszése szerint válogathat.

- Ismét hálásan megköszönöm, de nekem nem kell semmilyen állás.

- Henry, szégyenkezem miattad. Szebben is megköszönhetnéd az öregúrnak. Megtehetem helyetted?

- Tedd meg drágám, ha úgy gondolod, hogy helyrehozhatod az én hibámat. Lássuk, mire mégy.

Odament az én emberemhez, az ölébe ült, nyakába fonta a két karját, és egyenesen szájoncsókolta. A két öregúr telitorokból nevetni kezdett, én meg csak álltam, leesett állal, szinte megkövülten.

- Papa, azt mondta, hogy nem tudsz olyan állást adni, amit hajlandó lenne elfogadni, és én éppenúgy meg vagyok sértve...

- Drágám, ő a te apád?

- Igen; a világ legdrágább mostohapapája. Most már érted ugye, miért nevettem annyira, mikor a kapcsolatról nem tudva, elmondtad a követéknél, mennyi bajt, és aggodalmat zúdított rád papa, és Ábel bácsi ötlete.

Most már természetesen kertelgetés nélkül kimondtam, ami a szívemen feküdt.

- Ó, drága jó uram, szeretném visszavonni, amit az előbb mondtam. Volna egy betöltetlen állás, amelyre ajánlkoznék.

- Mi légyen az?

- Szeretnék a veje lenni.

- Helyes, helyes. De tudja, ha sohasem szolgált ebben a minőségben, nem mutathat fel olyan ajánlásokat, amelyek megfelelnének a szerződés feltételeinek, s így...

- Vegyen fel próbaidőre. Csak harminc-negyven évre és ha...

- No, rendben van; a kérése igazán nem szerénytelen, legyen Portia a magáé.

Hogy boldogok voltunk-e? A legnagyobb szótárban sincs elég szó, hogy kifejezhessem. Mikor London néhány nap múlva megtudta, milyen kalandokon mentem keresztül egy hónapon át a bankjeggyel, s hogyan végződött a történet, ugyancsak jót mulatott rajta, s egy darabig másról sem beszélt.

Portiám apja visszavitte a barátságos, és vendégszerető bankót az Angol Bankba, és beválttatta; a bank pedig kivonta a forgalomból és odaajándékozta neki, ő meg nekünk adta az esküvőnk napján, s most otthonunk legszentebb helyén függ bekeretezve. Mert ez adta nekem Portiát. Nélküle nem maradhattam volna Londonban, nem juthattam volna el a követhez, és sohasem találkoztam volna vele. „Igen, amint láthatják, ez egy millió-fontos bankjegy” - szoktam mondogatni, - „de életében csak egyszer vásároltak rajta, és akkor is olyan árut, amely tízszer többet ér.”

*

Az egymillió fontos bankjegy

(The Million Pound Note) 1953

színes, magyarul beszélő, angol vígjáték, 90 perc, 1953

http://www.youtube.com/watch?v=_NtuFREPrtY