|
JÓKAI MÓR
GAZDAG SZEGÉNYEK
KILENCEDIK FEJEZET
Aki a nagy pocsótán átvádolt
Éppen hangzott a furulyaszó az ajtó előtt. – A Krányecz Frányó jelent meg a küszöbön.
Ez a bicsakkereskedő, a bögreüzér.
Fiatal még a legény, alig több 26-28 esztendősnél, de a képe olyan ráncos már a sok viszontagságtól, mint egy vén emberé. Ellenben a minden tréfára kész mosolygás megint olyan fiatal rajta, mint egy gyermekábrázaton szokott lenni.
– Ihol van la! – mondta Zsuzsa asszony. – Farkast emlegetünk, s a kert alatt kullog.
A tót legény még kedélyesebb nevetésre húzta szét a száját.
– Jaj, kírem:nem vagyok én farkas, vagyok én csak birka. Dicsirtessik a Jézus Krisztus.
Folyékonyan beszélt magyarul; csakhogy azzal a bizonyos felvidéki akcentussal, amely önkénytelen humort kever a beszédbe. – Mind örökké, ámen. Hát maga Frányó, hogy maradt ilyen későre? A kamerádjai már mind elmentek.
– Hát kamerádjaim a napszámosok. Azoknak parancsolja pallér. Mikor harangoznak, kell nekik ugrani. De én vagyok ’zúr! Nekem nem parancsolja senki: még montenegrói vladika sem. Mikor nekem tetszik, megyek vigig hosszú utcán: fújom tilinkómat, eladom kést, bicsakot, főzőkanalat. Nem vagyok paraszt. Tudok beszilni szakácsnékkal, asszonyságokkal szipen.
– Hát jól megy a kereset?
– Jól menne magát; csak átkozott sok pálinkás bolt ne gyünne elejbém. Aj! Bizon muszáj mindig keresztet vetni magamra, mikor látok boltokba kirakva szipnil szebb klázlikat, piros, sárga, zöld! Az mind ismeri engemet! Aszongya „poty szem”. – Hát csak nekem kell itthon maradni utoljára, mert én vagyok kaszirus: én szedem be háláspinzt kamerádoktul előre, holnapra valót.
Lidi kisasszony is megszólította a sipotárt.
– Ugyan Kranyecz „úr”; mondja csak, hogyan van az? Én a minap reggel húsz embert számláltam meg, aki abbul a maguk hálóhelyébül kilépett: mi az?
– Hát drágalátos oltári szípsíg! Azok ottan hálnak.
– Mind a húszan?
– Aj nem annyian. Csak huszonöten.
– Uram ne hagyj! Huszonöten egy fáskamrában!
– E csak semmi! Hát mikor elmentünk keresztül a nagy pocsótán!
– Miféle pocsótán?
– Hát aki van útjába Amerikának.
– Hát magának az Atlanti-tenger csak nagy pocsóta?
– De nagyon nagy pocsóta! – Hát ottan háltunk százan egy rakáson. Fabódéban. Huszonöten feküttünk így keresztben, másik huszonöt hosszában. Többi meg hosszú, vastag kötélre akasztva; így ni: hogy két karja lelógta magát.
– Hát aztán mért nem maradt ott Amerikában, ha már odaát volt?
– Hát csak, mert nem tetszette nekem. Pinz van, annyi, mint polyva. Krumpli is van: nagyon jó. De nincs becsület.
– Hogyhogy nincs becsület?
– Hát úgy nincs, hogy ott minden ember goromba. Úgy níznek rám, mintha loptam volna nekik. Volt nálunk nagy árvíz, elvitte tizezer embert: egísz várost. Aztán ránk fogtak „magyarokra”, kifosztottuk halottakat. Ezt enyim gyomrom be nem veszi! – Gyere csak ide goromba jenki, majd megtanulom én neked az embersíget! – Mikor engem idehaza csúfolja valaki „te tót!” azt tudom, hogy csak trifálja velem; de aki énnekem odakinn azt mondja: „Te tolvaj magyar!” az nekem gorombaság: azt nem eltüröm. – Megyek onnan. – Csak hiába, nincs olyan szip ország egisz világon, mint a mienk Magyarország. Egész Amerikában soha se nem láttam egy embert, akinek jó kedve van; de idehaza minálunk még aki haragszik, az is danol.
Dacára a nagyon komoly helyzetnek, mégis kénytelen volt mind a Zsuzsa asszony, mind a Lidi kisasszony nevetni a Frányó világnézetein. Ő pedig azt buzdításnak vette, s feljebb hágott a dicsekedésben.
– Haj hó! Osztán vagyok én régi familia. Az a hires Vojtina Mátyás poéta, akitől tanulta Arany János verseket irnya, az én nekem volt valóságos kuzinom. Aztan mikor képviselővalasztas van, vagyok odahaza: akkor ugy hínak nekem, hogy „tisztelt hazafi!”, visznek forsponton és beirnak nevemet protokollumba. Még fejemet is bevernek!
Zsuzsa asszony közbeszólt.
– Jól van, jól, jámbor Frányó; de hát mondja meg, hogy miért jött most be hozzánk?
– Hát szipen kirem a tensasszonyt, engedjen meg, hogy itt hagyom késeket, kanalakat. Esőben megázza magát: rozsdás lesz. Az nem jó.
– Hát aztán ma mivel fog kereskedni?
– Viszem ma bögréket, ibrikeket, csuporokat. Partoljunk hazai industriát.
– No hát tegye le az áruit oda a szekrényre. Nem számlálja meg, hogy hány darabot hagy itt?
– Aj! Egyik szegin ember másik szegin embertül semmit nem elvesz. Hanem ha drágalátos szip kisasszony ezt a kicsi kis bicsakot, akinek az a rezes nyél megvan, el lopna magának, hát én azt bizony isten, nem meglátnám.
– Ej, ej Frányó – mondá Zsuzsa asszony kedélyeskedve –, bizony még bele talál szeretni a Lidi kisasszonyba.
Erre a gyanusításra nagy mozgásnak indult a Frányó buksija. – Háj, háj! Az nem lehet. Hiszen nekem már megvan felesigem odahaza Liptóba.
– Ugyan ne mondja már! Hiszen én magát már több mint két esztendeje mindig csak egyedül látom járni.
– Hát csak nem hordhatok felesigemet fejem tetejin, mint ’züveges kosarat. Az otthon van ’zapjánál ’Tepliczán. A még leány!
– Micsoda? A felesége még leány.
– A hát. Az úgy szokás.
De már arra még Lidi kisasszony is félbehagyta a munkát.
– Hogy lehet az Kranyecz úr?
– Hogy lehet? Hát vad körtit se nem lehet mingyárt megenni, mikor fárul leszednek; hanem eltesznek szalmába. Ha lehet szalmaözvegy: lehet szalmaasszony.
Lidi kisasszonynak ez a téma nem látszott ínyére lenni; mert visszafordult a hímzőráma felé, s folytatta a dolgozást.
Frányó pedig nagyra vitte a lavateri arctanulmányt. Üzlete hozta magával az alkudozó hölgy arcábul kiismerni, hogy vajon csakugyan nem akarja-e az megadni a kínált bögréért a nyolc krajcárt.
– Jaj, kérem alázatosan, dragalatos kisasszony, ne gondoljon am, hogy valami csunyasagot mondtam. Ott nálunk az a szokás, hogy mikor leginyt elvisznek katonának, elibb megházasítanak. Leginy tizenhatesztendős, leány meg tíz, tizenkettő. Azután felesig jár iskolába, ura meg „halb reksz! marsch!” harom esztendeig.
– Hát aztán mire való ez?
– Arra való, hogy mind a ketten megmaradjanak hűségesek. Mikor aztán leginy megy rezervistának; akkor szipen laknak együtt. Hanem hát nekem azt történt, hogy mikor hazaeresztettek katonaságbul, hát akkor az apósomnak a házába beleütötte a… hogy is hinak magyarul?…
– …A villám? – segített neki Lidi. – Aj nem! Rosszabb.
– …Isten nyila? – találgató Zsuzsa asszony.
– Ah! Nye ták! „Ember nyila.” Olyan hosszu papiros, akire ha nevedet ráirod, kákk! viged van.
– Talán „váltó?” – monda Lidi.
– Ták, ták, ták! Jászná sztrela gladova! Az az, a váltó. Irta alá apósom kétszáz ötven forintos váltót kocsmárosnak pálinkáért.
– Az sok.
– Hiszen nem megitta pálinkát. Hanem apósomnak volt két lova. Bár ne lett volna. Járt fuvarba. Szállította pálinkát Szent Miklósba. Aztán mikor utban volt, ő vitte pálinkát, pálinka meg vitte őtet: bele estek árokba, szekér feldült, hordó ledült, pálinka, kidült. Apósomnak meg kellett fizetni nagy kárt. Pinz nem volt. Adott váltót. No hát már most jak sza matye? Mi csinálsz szegény Franyo? Elmégy pénzt keresni, hogy após adósságát kifizessük. Különben elvesznek a házát; maradsz ’zég alatt. Hát csak megint bucsut vettem ’zenyim Malicskámtul, s elmentem tutajosnak. Szállítottam deszkát, zsindelt Biccsérül Budapestre. Hajh! szip kisasszony! Ha maga azt tudná: micsoda mesterség annak a szegény tutajos tótnak a dolga! Könnyű gőzhajó kapitánynak! A csak sétálja ferdekken; ecer-ecer bele kiáltja réztrombitába valamit: aztán beül kajutbe, issza grogot. Kormányosnak megmutatja furcsa bolondság, mágnes kompasz, merre van út. De mikor én elindulom magamat Podhragy alul Vág vizen; éjjel-nappal ott kell lennem a kormánynál, hogy hamis vízbe ne szaladjon a talp, mikor szerteszit megy a viz. Ha szél gyün, kiver puszta szigethez: ott kell koplalnom, dideregnem. S aztán egész éjjel azon gondolkozom, mit csinál ’zenyim Malicska most odahaza? Ha kicsiny a viz, alig tudok egy nap egy mérföldet usztatni. Ha meg hirtelen gyün nagy eső, egyszerre megdagad a Vág, akkor meg sodorja tutajt: alig győzöm doronggal innen onnan eltaszigálni, hogy ki ne dobjon partra; ahun hidgyün, ugyancsak feszítünk, hogy hidlábhoz, jégtörőhöz oda ne vágjon. Messziről meg kell ismerni, hun van sarkantyu? hun van zátony? Kikerülni! Ha elszakitok rivisz kötelet kompnak, ha belemegyek halászok halfogójába: megfognak, megbírságolnak. De még csak jó! ameddig Vág tart. Hanem amint komáromi híd alatt belemegyünk tutajjal nagy Duna vizibe, akinek nem látok a fenekire. Azt se hallom, mit kiabálnak a két parton, olyan messze vannak. S azon a sziles nagy vizen úszom magamat kilenc szál fenyőcskén; se vitorlám, se vasmacskám. Egyedül ’zúr Istenbe kapaszkodom. Ha gőzhajó gyün, nagy bolond hullám keresztül csap rajtam; úgy bukdácsolok, mint a kácsa. Ha malmokhoz közelítek, mlinárok messziről kiabálják: „Jano! kukukk!” Vigyázni kell, hogy malomláncra rá ne menjek, mer minden deszka, zsindely vizbe fordul.
– Ajh, szip kisasszony, nem bolondság, mikor mondok, hogy antlantumi ocean csak nagy pocsóta, ha van hajó; de tessik tutajon utazni Podhragytul Budapestig.
Lidi kisasszony ráhagyta, hogy ez az utóbbi mindenesetre több veszéllyel járó vállalat.
– Aztán még azzal nincs vige. Mikor gőzhajókapitány Brémábul megérkezik New Yorkba: onnan megint vissza utazik Brémába, csak hajója orrát kell neki visszafelé megfordítani. De szegény talpas tót nem mehet vissza tutajjal. Kell neki gyalog hazamenni Podhragyba. Ezt csinalja meg gőzhajó kapitány. A csak sifli.
Zsuzsa asszonyt untatta már ez a sok trécselés. – Elvégezte-e már Frányó gazda?
– Még el se kezdtem. Amit kirdezte tülem fölsiges kisasszony. Maga nagyságos tensasszony, ha nem akarja hallgatni, dugja be a fülit. Hogy nekem felesigem van, de nincs? Hát úgy van. Gondoltam: így soká gyün össze annyi pinz, megyek én Amerikába. Ott több van. Elmentem. Oda voltam. Nem kirek belüle másodszor. Nekem doszt elig volt. Oda voltam három esztendeig. Dolgoztam kőszénbányában. Majd elvitt ’zördög. Egyszer meg akartak lincselni, amért nem álltunk bele sztrájkba. Hanem megtakarítottam kétszázötven dollárt. Itt volt tüszőmben: csupa aranyban. Örültem magamat előre: kikalkuláltam (jártam iskolába, tudok algebrát) ázsióval tesz ipen háromszáz forintot. Kifizetem apósom tartozását; még marad nekünk gazdaság megkezdeni ötven kemény forint. Hát mikor hazagyüvök, akkor meghallom, hogy adósság megfiadzott. Apósom házát most már licitálni akarnak.
– Hát hogy fiadzott meg az adósság – kérdezé Zsuzsa asszony.
– De jó, aki még ezt se nem tud! Hát úgy, hogy apósom nem fizette azóta interest. Kocsmáros adta fiskális kezébe váltót. Ajh te szegény boldogtalan Fucsek Márton! Nem volt neked elig kocsmáros hordóját kidönteni, még fiskális kalamárissát is kidöntötted. Mikor minden pénzemet odaadtam adósságba, még maradt fenn ötven keserű forint, amit betabuláztak após házára. Akkor aztán megint nyakamba vettem szép világot. Elindultam bicsakot, ibriket árulni. Amint van tiz forint nyeresig, küldöm fiskálisnak haza. Még tiz forintocska van hátra. Jaj, az utolsó tiz forint de nehezen szaporodja magát össze. Ha az meglesz: akkor aztán mehetek haza az én lelkem Malicskámhoz, akivel megesküdtem tiz esztendővel ezelőtt. S akkor aztán istenhozzád Budapest! Lásd, honnan kapsz több bicsakot. Ugye nem haragudja magát drága szép kisasszony, hogy olyan sok szamarságot össze-vissza beszéltem.
Azzal kiugrott a Frányó a konyhábul.
A Lidi kisasszony nagyot sóhajtva monda:
– Hát vannak emberek a világon, akik tíz esztendeig dolgoznak, nyomorognak, kuporgatnak, hogy amit ígértek, azt beválthassák.
– Csakhogy azok bocskorban, halinában járnak – felelt rá Zsuzsa asszony.
*
Jókai Mór: A gazdag szegények
ELSŐ FEJEZET
A „Vigyázz”
MÁSODIK FEJEZET
A Pikusz
HARMADIK FEJEZET
A fekete hattyú
NEGYEDIK FEJEZET
A zöld paradicsom
ÖTÖDIK FEJEZET
Jób hírei
HATODIK FEJEZET
A nagy grácia meg a nagy szerencse
HETEDIK FEJEZET
A bádogcsésze
NYOLCADIK FEJEZET
Egy esős napon
KILENCEDIK FEJEZET
Aki a nagy pocsótán átvádolt
TIZEDIK FEJEZET
A hajmás, a klárinétos meg az ibolyás
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A gaz Spatzirovszky kalandjai
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Az ingyen sonka meg a drága Straduario
TIZENHARMADIK FEJEZET
A szegénynek még elébb be kell bizonyítani, hogy szegény
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A protokollum meg a kivasalt kalap
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A varróleány éjszakája
TIZENHATODIK FEJEZET
Az, akinek ép szíve van
TIZENHETEDIK FEJEZET
A szegénység etikett szabályai
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
A Gratulin Lidia levele
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A kritikus nap
HUSZADIK FEJEZET
Háromszoros halál
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Mikor még Ádi és Zsuzsika voltak
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Lukács evang. XXl. rész 4. v.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
A titkos költő és az ő hallgatósága
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
„Necessitas” mester s egyéb titkok, amiket nem szabad továbbadni
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Nagyszerű előkészületek
HUSZONHATODIK FEJEZET
Tarafás Bazilius uram
HUSZONHETEDIK FEJEZET
A „zöld paradicsom” és a „zöld pokol”
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Az ezüst érdemkereszt és a Stradivarius
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Az, akit a nők bálványoznak
HARMINCADIK FEJEZET
Az anya és vetélytársnő
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
A fizető nap
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
A búvárok
HARMINCHARMADIK FEJEZET
Reznek úr
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
A „Burg-gendarme”-nál
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
Úr és urabb
HARMINCHATODIK FEJEZET
Még egyszer a fekete hattyú
JÓKAI Mór
A GAZDAG SZEGÉNYEK
Az 1890-ben született regény Jókai utolsó pályaszakaszának egyik fontos alkotása, s kivételes helyet foglal el az életműben, mert új színtérrel, a pesti külváros sikátoraival, és új típusú szereplőkkel - iparosok, gyári munkások, nyomorúságosan tengődő elesettek - gazdagítja az író teremtette univerzumot. E környezetnek felel meg a mese fő szála is: egy tisztes, munkában megőszült váltóőr számára - akit váratlanul elbocsátottak - álmai netovábbja a szegényház, odajutásának feltétele azonban, hogy megesküdjön élettársával. A pénzszűke okozta számos kisebb-nagyobb akadály legyűrése után végre már indulhatnának a kései esküvőre, de közbelép a lakbért követelő kapzsi háztulajdonos, akit csak az utolsó pillanatban sikerül - ravasz fogással - jobb belátásra bírni. Kapor ádám váltóőr és felesége boldogulásában (amit a regényben a szegényház biztonsága jelent) a környezetükben élő, a társadalomból kivetettek egész tarka serege (virágárus, hagymaáruló, késkészítő, pecsenyesütő, cigányzenész, építőmunkás) igaz emberséggel együtt munkálkodik.
A mese másik szála a felső tízezerhez tartozók világába vezet, melynek alakjai viszont önmagukat leplezik le pazarlásukkal, élvhajszolásukkal, romlottságukkal, a kaszinói becsület fonák moráljánakm formális tiszteletben tartásával. Kivétel csak egy akad közöttük: Amelie-Lidia grófkisasszony, aki szerelmi csalódásában hátat fordít e hazug világnak, és a szerény keresetű hímzőnők sorsát vállalja egy közrendőr oldalán.
A regény - amelynek színpompás részleteiből a századvégi Pest atmoszférája árad - a realizmus és a szentimentális romantika egyedülálló keveréke. Jókai sikerregényei közé tartozik, alighanem az egész művet átható - megszelidítő - dickensi derű következtében.
http://mek.oszk.hu/00700/00787/html/index.htm
*
Jókai Mór: Gazdag szegények
Ez a regény már régóta olvasatlanul vár rám a polcon, a kötet családi örökség lehet. Nem új darab, az biztos. Örülök ennek a várólistás játéknak a molyon, hiszen mondhatom, akkora könyvdömping van a mai világban, hogy nem marad időnk mindenre, amit érdemes kézbe venni. Elfeledjük a régen porosodó könyveket, hiszen mindig valami új, valami nagyon vágyott regényre esik a választásunk.
Jókai Mór ebben a rövidke regényében az 1800-as évek végi pesti külvárosba kalauzol minket. A kerettörténet szerint egy grófkisasszony szerelmi csalódás miatt (szerelme az anyját veszi feleségül, ami azért elég durva) elszökik otthonról és új életet kezd a névtelenségbe burkolózva. Rokonok nélkül fiatal lányként nem is olyan egyszerű, ám a sors kézen ragadja és elvezeti a Kapor Ádámhoz, az idős váltóőrhöz, akinél egy kis kamraszobában menedéket és munkát talál. Lidi kisasszony álnéven varróleányként tengeti mindennapjait, miközben többször tanúbizonyságot tesz a jóságáról. A mese fő mondanivalója azonban a pesti külváros szegény rétegének bemutatása. Kapor Ádám és mosónő felesége - mindketten egy életen át tartó, tisztességes és kőkemény munkával érték el az anyagias világunkban "nagy semminek" nevezett valamit: a korára való hivatkozással Kapor Ádámot elbocsátják a vasúttól, így ellehetetlenülnek. Legnagyobb álmuk az lesz, hogy bekerüljenek a szegényházba. A szegénységet sem olyan egyszerű ám bizonyítani, mint semmit sem az életben. Ebben a nehéz helyzetben segít nekik az egész ház, minden lakó. Erről szól a szegények gazdagsága. Hiszen semmi másuk nincsen, mindössze az összetartozás érzése, az egymás segítése és a szeretet.
Közben persze az öreg grófnő sorsán keresztül megtudjuk azt is, hogy a boldogság mulandó, és egyáltalán nem az anyagi javaktól függ.
Jókai késői és újszerű regénye ez, 1890-ben írta és szokatlan, szokatlan helyszínnel (a pesti külváros), illetve szereplőkkel lepte meg az olvasókat (nyomorúságban tengődő iparosok, gyári munkások).
A könyvből 1980-ban tévéjáték készült.
A kötet a MEK oldalán is elérhető.
http://konyvekhangja.blogspot.hu/2012/02/gazdag-szegenyek.html
*
HANGOSKÖNYV:
http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/A-gazdag-szegenyek-11160/
*
TÉVÉJÁTÉK
Gazdag szegények
színes, magyar tévéjáték, 80 perc
rendező: Karinthy Márton
forgatókönyvíró: Lengyel Péter
zeneszerző: Mártha István
operatőr: Káplár Ferenc
dramaturg: Deme Gábor
szereplő(k):
Deák Sándor (Kapor Ádám)
Komlós Juci (Kömény Zsuzsa)
Ivánka Csaba (Szüköl Makár)
Harsányi Gábor (Paraj János)
Dózsa László (Kranyecz Franyó)
Csűrös Karola (Gagyuláné)
Vörös Eszter (Ritka Panna)
Ferencz Orsolya (Csicsonka)
Zsurzs Kati (Lizi)
Balázs Péter (Tarafás Spiridion)
Jókai Mór népdrámájának televíziós változata
Kapor Ádám kiöregedett váltóőr és élettársa előtt felcsillan a remény: végre bekerülhetnének a városi szegényházba. Már-már úgy látszik, beteljesedik életük nagy vágya, ám egyszeriben fény derül fél évszázada rejtegetett szégyenükre: a példásan élő öreg pár pénz híján annak idején nem tudott összeházasodni. Segítségükre az egész környék megmozdul, mindenki a lagzira, a stólapénzre gyűjt. Sok-sok humoros, torokszorító fordulat után az öregek révbe érhetnek, a játék résztvevői pedig levonhatják a tanulságot: ha egyszer a szegény emberek mind összefoghatnának, az lenne ám az igazi nagy erő! Jókainak ez a kevésbé ismert műve az író új arcát villantja fel. A századfordulón játszódó történet költészete mögött megcsillannak a valóság igazi színei.
Jókai Mór regényéből 1980-ban készült tévéjáték.
http://www.youtube.com/watch?v=jU7C0WIr-AY
*
Híradó január 06.
Gazdag szegények a Csíki Játékszínben
A cifra nyomorúság helyzetének komikus, olykor tragikomikus pillanatait eleveníti fel a Csíki Játékszín aktuális előadása, Jókai Mór Gazdag szegények című zenés vígszínműve. Az előadás jelenetei nem csak az előző századforduló idején voltak érvényesek, de a ma élők számára is fontos üzenetet hordoznak
http://www.youtube.com/watch?v=uOfZ8ONBxvc
+
Gazdag szegények – óévbúcsúztató a Csíki Játékszínben
A Gazdag szegények zenés vígszínművel búcsúztatja az óévet a Csíki Játékszín. December 30-án, pénteken, 19 órától bérletszünetes ünnepi előadás keretében mutatja be székhelyén legújabb produkcióját a társulat.
Előtte, december 23-án Csíkkarcfalván látható a Jókai Mór műve alapján készült Gazdag szegények.
Az idén nyáron befejezett Művelődési Ház felújításának köszönhetően Csíkkarcfalva vezetősége kezdeményezte, hogy rendszeres színházi kínálat legyen a településen. A Csíki Játékszín gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt bérletet kínált, így az évadban öt alkalommal fordul meg a községben. A kicsik két előadást tekinthetnek meg az idei évadban, míg a felnőtteknek 3 előadást kínál a csíki társulat. A felnőtt bérlet első előadását, a Gazdag szegények című vígszínművet december 23-án, 19 órától láthatja a csíkkarcfalvi közönség.
A Gazdag szegények a „cifra nyomorúság" helyzetének komikus, olykor tragikomikus pillanatait eleveníti fel. Kapor Ádám vasúti váltóőr a nyugdíjkorhatár elérésével elveszíti munkahelyét, élettársa Kömény Zsuzsa mosónő egyedül nem tudja eltartani kettőjüket, ezért úgy döntenek: beköltöznek a szegényházba. Igen ám, de az sem olyan egyszerű! A csóróságot is igazolni kell, és ebből olykor nagyon komikus helyzetek adódnak. Az ember nincstelen, semmije nincs a ruhán kívül, ami rajta van, a havi lakbért is csak foggal-körömmel kapargatja össze, de ha ünnepel, valahogy mégiscsak jut ez is, az is. Sonka is, bor is. Persze ezt holmi ellenőr meg nem értheti. Vagy mégis?
Jókai műve alapján a szövegkönyvet Bognár Róbert és Schlanger András írta, Darvas Ferenc pedig Várady Szabolcs verseihez komponált zenét. A Gazdag szegények eredeti vígszínmű a fővárosi népéletből sok élőzenével. Ezzel az előadással búcsúztatja az óévet és kíván boldog új esztendőt nézőinek a csíkszeredai társulat! Jegyek már kaphatók.
*
Szegényekhez húzó szolidaritás
Jókai Mór: Gazdag szegények
Békés megyei Jókai Színház
A magyar romantikus regényírás legnagyobb, méltán világhírnévre is szert tett alakja, Jókai Mór úgyszólván pályakezdettõl fogva - már csak színésznõ felesége révén is - érdeklõdött a dráma iránt. Nem pontos becslés szerint 1846 és 1981 között csak a Nemzeti Színház mintegy húsz darabját, regényeibõl (önmaga vagy mások által) adaptált színmûvét adta elõ, némelyiket másfél századon keresztül többszörös felújításban, átjátszva az opera (mint mûfaj) vagy a film (új mûvészeti ág) világába. Világképüket, stílusukat illetõen ezek jobbára történelmi (hazafias) drámák voltak, romantikus szemlélettel és stílushozadékkal, a kiegyezés után fokozódó (gyakran antikapitalista) társadalombírálattal, realista ábrázolási törekvésekkel.
Alkotói pályájának, életének utolsó tizenöt évében (1890 és 1904 között) az okkal-ok nélkül rosszmájúan harmadvirágzásnak nevezett korszakban két olyan kisregényt is írt (Gazdag szegények 1890, Sárga rózsa 1893), amelyekben szembetűnően fékeződött fantáziája, növekedett ereje a megfigyelésre, s így korszerűbbet alkothatott velük. Közeledés érezhető bennük a naturalizmushoz, a szociografikus riporthoz, Zolához, Bródyhoz, Tömörkényhez, és mintegy megelőlegezetten a későbbi Móriczhoz is. Keverednek mindehhez dickensi, gogoli színek, stílusjegyek is - Jókai javára írhatóan.
A Békés megyei Jókai Színház - különböző jubileumokra tekintettel - a mindmáig kevésbé ismert és játszott Gazdag szegényeket tűzte műsorára - a regényt maga Jókai adaptálta színpadra. Konter László rendező többszörösen jól választott: elfeledett művet támasztott fel, elkerülte az olcsó hazafiaskodás, alkalmiság veszélyeit, csábításait, s módot talált az újraértelmezésre tartalmilag és formailag egyaránt.
A drámai történet humoros és szarkasztikus egyszerre, s igazában a címben rejlő ellentétes jelzőkapcsolatot igazolja. Legtöbb szereplője pesti bérházak, sikátorok kisemberlakója, vándora. Alig tűnik fel közöttük valaki is a "némiképpen felsőbb" körökből, mondjuk egy konstábler (azaz rendőrbiztos), egy diurnista (napidíjas gyakornok) vagy éppen a történet végére a háziúr. Van viszont főhősként Kapor Ádám elbocsátott vasúti váltóőr és Kömény Zsuzsa mosóné, az előbbinek élettársa. A házaspár legfőbb célja, hogy életük alkonyán bejussanak valahogy a szegényházba, ehhez azonban be kell bizonyítaniuk, hogy valóban szegények, s hogy az élettársi kapcsolat bizonyos okok miatt megszenteletlen volt ugyan, de hosszú évtizedeken keresztül létezett, s hajlandók akár azonnal pap elé menni az erkölcsös szegényházba vonulás érdekében. A különféle álszent akadályok leküzdésében elsősorban a már említett kisemberek - varrólány, bögre- és bicsakkereskedő tót legény, klarinétos cigány és gyermekei, kapu alatt áruló perecsütő asszony, utcai hagymaáruló nő, virágárus leány - működnek közre. Humor és szarkazmus ötvözetében teszik mindezt, kilépve az életképek bájos, naiv realista világából, a kiegyezés utáni nagy felfutás kisebb-nagyobb gazdasági, társadalmi és nemzetiségi örömeit és kínjait hordozva, keserédes szolidaritással a Kapor-Kömény házaspár (a szónak természetes értelmében) exodusával.
Konter László rendezése világossá tette, hogy a Gazdag szegények nem romantikus vagy naiv realista életképsorozat, nem komor naturalista dráma, mint megvalósult színjáték, nem is Éjjeli menedékhely- vagy Koldusopera-előkép (bár a végén a hangulatfestő zene részeként felhangzik a Koldusopera egyik kollektív songja). Ezért aztán a szituációk kibontása és a jellemek megformálása mellőz mindenfajta érzelgősséget, szentimentalizmust, vadromantikát, álmélységet és komorságot, s mindent a humor, irónia és szarkazmus sajátos vegyülete hat át. Gálfy László Kapor Ádámja és Földi Teri Kömény Zsuzsája természetesen, egyszerűen és sallangmentesen beszélő, mozgó, viselkedésű figurák, passzív főhősök. Karczag Ferenc Szüköl Makár diurnistája mintha olykor egy Dickens-regényből, színdarabból, vagy valamelyik orosz klasszikusból lépett volna elő expresszív játékstílusával, hasonlóképpen a Csomós Lajos által megformált Paraj János konstáblerhez, valamint a Hodu József alakította Tarafás Spiridion bérháztulajdonoshoz. Ők viszont mindhárman a "némiképpen vagy még jobban felsőbb" körökhöz tartoznak. Enyhén vagy erőteljesen karikírozó, groteszkbe hajló játékuk a figurák darabban betöltött funkciójából is következik.
S a többiek, a további kisembereket játszók: Kertész Richárd, Gerner Csaba, Gáspár Erzsébet, Csizmadia Éva, Steinkohl Erika és legelébb is Vékony Anna ízeskedés, mórikálás, magamutogatás nélkül viszik színre a szegények szolidaritását, együttérzését. Az utóbbiak közül többen saját nevelésűek, s így az előbb említett erények és eredmények az itt folyó utánpótlásképzést is minősítik. Székely László színpadképe és Pilinyi Márta jelmezei mindezzel tökéletesen harmonizálnak.
Bőgel József
http://hregeny.multiply.com/journal/item/448
|
