Szabó Dezső: Scholtz Mihályné ítélete

1.

- Scholtz úr, tessék beszállani, öt perc! Kompe, szappanozd a Bórer igazgató urat.

Scholtz beejtette nehéz testét a borbélyszékbe, úgy, hogy a bántott anyag megcsikordult, mint egy támadó ütésre. Nagy barna fejét hátravetette, hatalmas melle előredomborodott. Tág, fáradt szemei rámeredtek a tükörre, ahonnan visszadermedt teste, mint egy ostromra készített feltörő kos. Súlyos jobb kezét nagy lassan felemelte, s végigsimította jobb bajuszát, mintha mozdulatával ki akarná próbálni, hogy csakugyan ő az a tükörben elfektetett ellenséges anyag.

Mert tényleg, ezen a hullani hagyott testen egy közeli támadás mozdult vihara dermedt. A tisztára fésült nagy homlok nyugodt volt, a szemek fáradtak és pihenést kértek, a bajusz családias és a száj jó, a kezek odadobva a nehézkedésnek, mint unt fegyverek: és mégis az egész test valami még el nem szabadult sötét indulat fergeteges felmozdulása volt. A szemöldökök sötét bozótjában felgyűlt fenyegetés bújt meg, a leeresztett állkapcsán az űzött farkas dühe vonaglott, a mell roppant vihara mélyen zihált, mint egy holnapi forradalom, s a hatalmas láb megtorpanása a piszkos padlón a vak Sámson nekitámaszkodása volt, amint kinyújtja kezét a fenntartó oszlop után.

És ebben a szuszogóan békés, lomhán családias emberben ez az induló zivatar valami külön, nem egyéni volt. Mintha elítélt tömegek sötét hulláma csapott volna fel ebben az éktelen nagy testben, s a régi imát kérőző roppant emberállat úgy szenvedné ezt a lavinát, mint egy beléje szakadt végzetes betegséget. A kályhán a borbély reggelije főtt, s a gőzölgő tej szaga megremegtette orra cimpáját s megcsiklandotta lelkét, mint egy bölcsőből jövő kacagás.

A borbély odakent négy-öt ecset szappant az acélizmú arcra és szólt:

- Megérkezett végre barátunk, Scholtz Miska. Örvend ennek nagyon neje, a Mariska.

Mint apró üveggolyók, kizökkent kacagások gurultak szét a műhelyben, melyet megtöltöttek a vasárnap reggeli vendégek. Még a Bórer igazgató széthullott, hülyegyermek vonásai közt is egy félénk mosolygás ténfergett elő. De azután lesütötte szemét, s az arcán egy halvány bocsánatkérés remegett fel, hogy egy percre lírai állást merészkedett elfoglalni a világteremtéssel szemben.

A borbélyt fellelkesítette a kacagás, két karját kidobta a levegőbe, egyikben az ecsetet, másikban a habzó tálat tartva, s ezzel az üres öleléssel széttáncolt a vendégek közt valami boszton-félét kanyargatva és énekelte.

- Nyomd meg a gombot, nyomd meg a gombot.

A Fedor tanító kiharsogott az egészségéből, és friss paprikás szalonnával volt tele a hangja:

- Ej, te betyár Péchy, téged is énekelve fognak felakasztani. Te sem fogsz megöregedni, amíg bor és asszony van. Hanem ugye, jó volt tegnap a Körben az a muskotályos?

Péchy már akkor újból a Scholtz arcát habozta, s odakiáltott egy őrmesternek, aki a szegletből bámult ki a nagy térre:

- Hát hallja maga, az ezerzsebű istenit magának, most megint ajánlok egy jó seftet magának. De most nem fog becsapni. Tudok valahol két mázsa kockacukrot.

- Hogy kilója?

- Jó reggelt, tanár úr, olvastuk a cikkét a Hírnökben. Becsületemre, kitűnő cikk. Ki benne disztingvál, bene docet. Te Kompe, úgy váglak pofon, hogy az unokád zápfoga is lógni fog. Megmondtam, hogy ne szappanozd tele a vendég száját. Üsse pofon az igazgató úr.

A beszéd első fele a belépő Förster tanárnak szólt, a másik fele, hirtelen felcsuklott dühvel, az inas felé repült. De már megint egy vidám operett-dallamot dúdolt, s lábai ütemre tipegtek, amint Scholtzot borotválta. Azután kérdezte:

- De remélem, Scholtz Miska úr, ha már megérkeztél, csak eljössz szombaton a kabarénkra. Nézd majd meg, hogy fogok játszani. Olyan duettet énekelünk a kis Fronc Matilddal, hogy még az öreg Schwarcy mészáros is férfivá fog kunkorodni tőle.

- Én nem megyek sehova - mondta fáradtan Scholtz.

- Persze, most mindig az asszonyt falod. Ki kell pótolni, amit öt év alatt elmulasztottál. Bíró úrnak páholy kell, vagy jó lesz három támlásszék? Jó reggelt, Langer úr, na, hallottam, milyen szép éjjelizenét adott a Kohn internátusnak. Jól leöntötték a kis rüfkék. Hanem Záhorszky úr, mégiscsak disznóság, hogy megint csak a gazdagokat választották be a választmányba.

- Maga is ott volt, miért nem kiabált?

- Én kiabáljak a nyolc gyermekemmel! Ha én kiabálok, holnap már nem hozzám jönnek borotválkozni. Megeszik az embert, és nem lehet ellene tenni. - És most már távoli hisztérikus sírás vonaglott a hangjában.

- Majd másképp lesz - mondta Scholtz. Mély, fakó hangon, nem az ő hangján mondta, mintha máshonnan jött volna rajta át a hang.

- Lesz fenét - bökte oda a Fedor tanító. - Mindig így volt és mindig így lesz. Ha Krisztus nem tudott segíteni rajta, te mit akarsz?

- Jöjjenek csak mind haza, lesz itt olyan tánc, majd meg fogod látni - mondta az őrmester. Péchy felkiáltott:

- Itt Lőcsén nem! Itt sohasem! Ha az egész öt világrész bolsevista lesz, mi még akkor is uzsorát fogunk fizetni a Polacsekéknek. Ide fog menekülni a világ minden hadimilliomosa. Lőcsén forradalom! Teszek én arra forradalomra.

Förster tanár úrban megkondult a társadalmi rend:

- Éppen jókor beszélnek ilyen bolondokat. Most mindenki forradalomról, jogról kiabál, de kötelességről, munkáról senki sem akar tudni. Most gyújtogatásért kellene lefogni mindenkit, aki könnyelműen lázító szavakat dobál. Én huszonöt évig tanultam, huszonnyolc éve vagyok tanár, dolgozom, mint a marha, s mégsem tudok megélni a családommal. A Hübsch Karcsi, a taknyos, soha még az aranybullát sem tudta, meg is buktattuk a hatodikban, s most huszonkét éves korában napi ötven koronája van. És még ő ordít a kommunizmus után. Az ilyeneket mind ágyúba tölteném. Adnék én nekik bolsevizmust.

Scholtz Mihály már a tükör előtt állott s tömör bajuszát kefélte szét. Az utolsó szóra megrándult, letette a kefét, odalépett a tanár elé:

- Volt a tanár úr a fronton?

- Én nem voltam, de két ember helyett dolgoztam, s hatodmagammal nyomorogtam - felelt a tanár.

- Hát én három évig voltam a fronton, s két évig voltam orosz fogoly. És jegyezze meg a tanár úr, hogy én is bolsevista vagyok. Bolsevista!

A borbélyműhelyben csend lett. Az emberek csodálkozva néztek erre a nagy mamlaszra. Hogyan kerültek bele ezek a bombák? Bórer igazgató zavaros szemeivel, hol a paralízis zöld ködei szálltak fel, szorongva nézett a tükörbe, s mert ott még két szeme volt, négy szemen át remegett az istentelen világban. Megfogadta, hogy levelet ír a főigazgatónak és a szepesi püspöknek, hogy ő csak véletlenül került ide, soha nem fog többé itt borotválkozni, és megtagad minden közösséget ezzel a hellyel, ahol ilyen szavakat mondanak.

Scholtz a csendre, mint egy új felébredéssel nézett szét, s a szereplés elömlő félelmét érezte. Ez, és az elmaradt ellenzés még jobban ingerelte. A szavak most már úgy dübörögtek ki belőle, mint a meginduló mozdonyból a gőz:

- Jelentsen fel a tanár úr, hogy bolsevista vagyok. De ha akarom, úgy belerúgok a főispánjába, hogy Iglóig gurul.

Senki sem felelt, senki sem mert állást foglalni a szavak előtt, melyekben a megérkezett ítélet villámlott. Scholtz vette a kabátját, odadobott a tükör elé egy koronát és kiment.

Már egy hónapja érkezett haza az orosz fogságból, de az üzletben azért mindig az asszony kucorgott. Ő hevert, vagy a Feldben poharazgatott a visszatért bajtársakkal, s töltögették egymás lelkébe a tüzet. Két héttel ezelőtt az asszonyt ágyba verte valami különös lázas betegség. Akkor bezárta az üzletet. Ő az istennek sem dolgozik, dolgozzanak azok, akik raboltak a háború alatt, ő kiszenvedte a maga életét, neki most fizetni kell itallal, étellel, nagy nyújtózásokkal. Az asszonyt a gond, a láz és tépett tüdő napról-napra emésztette az éhhalál felé, de eldugta magába a felgyötrődő szavakat. Ma reggel mégis kitörtek belőle, kérőn és szelíd remegéssel, de az első felrimánkodó mondatra a lomha óriásban meglódult a felgyűlt zivatar:

- Hallgass az istenedet, mert kihajítlak az ablakon. Majd csinálok én valamit. - És eldübörgött hazulról.

Az asszony pedig ösztövér lelkével még egyszer szétnézett a borzasztó világban és látta, hogy nincsen semmi vigasztalás, hogy a rossz mögött mindenütt rosszabb áll. Falnak fordult, kifli formára görbült, és azt mondta:

- Istenem, Istenem.

Ebbe a szóba felgyűlt egész mártír élete, s lehet, hogy ez már káromkodás volt nála, de szegény Istenbe parcellázott lélek már nem tudott új szavakat kórózni.

2.

Künn a Körtéren, a borbélyműhely előtt Scholtz Mihály megállt, s szemei, mint két fáradt levél hulltak rá a vasárnapi városkára. Megállása nem az élet vidám egysége, a férfitest izmos biztonsága volt, melyből visszazeng a beomló életnek: vagyok! Vállai, karjai, feje külön hullással nehezedtek teste nagy unalmában, mintha fekete hóból úgy terv nélkül hányták volna egybe ezt a nehéz alakot.

- Még csak kilenc óra van, mi a fenét csináljak? - serkedt tudatába lomhán a kérdés.

Pedig a frissen esett hó szűzi fiatalság volt, s göndör angyalok duzzadt húsa volt a vasárnapi levegő. A tér roppant belélegzése olyan volt, mint egy vidám kürtszó, s a téli nap arany nyírettyűi alatt halk nótát reszkettek a meztelen fák. Jólfésült, megkefélt, új kalapos, fényes cipőjű emberkék sétáltak, vagy a templomba mentek, s úgy áradt belőlük a béke, mint a sült krumpliból a jó illat. De Scholtz Mihályba úgy estek ezek az emberek, mint homlokának dobott gonosz kövek. Fájt neki a békéjük, a vasárnapjuk, fájt ez a mély gyökerű rend, amelynek mélyén mégis az ő régi gyermekszíve is ott rángott. Felső ajakát be-beharapta, s bajusza dühvel utána rándult.

A Feld a borbélyműhely mellett van. A kasszírnő unottan tapadt a kirakat üvegéhez. A nagy tér sugárzó vasárnapja előtt olyan volt ez a festett, boglyas, feketekarikás szemű nő, mintha felfakadt forrása volna a fertelmes halálnak. Feld a pudlin a félkopottra játszott kártyákat rendezte új partikba. Az ablakhoz közel, kiürült kávéscsészéje felé könyökölve Kardos tanár úr ült, s hosszú bronz orrát, mint egy tavaszi elefánt, melankolikusan fúrja át a levegőn. Szemei beteg felgyulladással tapadnak a kasszírnő lomha domborúságaira, és magában megesküszik, hogy ma merni fog, merni fog kézzel és szóval, lázadó sejtjeinek éhes mohóságával. Az idétlen sárgásvörös vén fiatalember már két hónapja duplán reggelizik: otthon, és még egyszer itt. Mert a reggeli csak arra való, hogy tisztességes formában hozza ide azt a vágyat, amit tisztességtelennek rémítettek gyermek tanulságaiba, s amivel a diák vacogó félelmével nem mer előhozakodni.

Scholtz Mihályt bevitték lábai. Feldből kiloccsant a nyájasság a belépő emberre:

- Ahá, szervusz Miska! Már ilyen jókor. Mégis csak kemény legény vagy, pedig az éjjel jó későig elbeszélgettünk.

- Adj egy pohár snapszot.

Feld félszemmel ránézett a tanárra és komolyan mondta:

- Nem adhatok, fiókám, tudod, hogy szesztilalom van. Nem akarok hatszáz koronát fizetni.

- Nekem nincs szesztilalom, ha én inni akarok. Ha olyan nagy kapitány a Hucskó, miért nem jött a frontra parancsolgatni. Adta volna ki ott a vér-tilalmat. Én Szibériában voltam, két évig fáztam, nekem most fel kell melegedni.

Feld még egyszer a tanárra nézett, és csendesen odasúgta Scholtznak:

- Menj a belső szobába.

Scholtz vagy három sötét zugon átbotorkált, és benyitott az udvari kis szobába. Vörös rivalgások és vörös arcok fogadták. A szeglet-asztalnál már hárman ültek, s az asztalon karcsú butéliák álltak. A szoba tele volt pálinka, bor, dohány, s a szomszéd konyha sokféle szagával és a meleg gőzből, mint három felkelő nap vöröslött a három ember Scholtz felé.

- Éljen a Miska! Ő tudja, hogy mikor kell jönni.

- Nagyszerű szimatod van Miska, tedd le a pipád.

Még nem voltak részegek, csak attól a kedvtől, hogy minél hamarabb részegek legyenek. Scholtz végigkezelt, leült, koccintottak, ittak.

Kubea szabó a lenyelés után is tovább dédelgette a bor ízét a szájában, s az ital nagy barátsága meleg szavakban sugárzott ki belőle:

- Lássátok gyerekek, milyen jól vagyunk most itt együtt. Emlékeztek: tizenötben is együtt voltunk a fronton. Ki hitte volna, hogy még elevenen összekerülünk. Pedig számomra már ki is mérték a koporsót.

A kis, hörcsögképű, pofaszakállas emberkén apró mosolygások bujkáltak s kivillóztak nedves ajkain, orra hegyén, szemein, hasán. Vele szemben ült az Orosz csizmadia. Hosszúarcú, sárgásbarna, bolygó szemű ember, ajkain orvosolhatatlan keserűség. Bal kezével a poharat szorongatja, mintha végső fogáspont volna valami végzetes zuhanásban, a jobb valahol Kézdivásárhely mellett rothad székely földdé. A hallgatása olyan, mint egy nehéz, sötét gomolyag, melynek mélyén éhes apák és meggyötört anyák halvány serege reszket. Szemeiben, mint egy vén börtön ablaka mögött sápadt időtlen panaszok vonulnak át, vagy ezer szívből felcsuklott vád üli meg őket.

Az asztalfőn gallér nélkül, mellén széttárt inggel, kivörösödött arcán ezer ránccal, melyekből most kicsillog a szesz öröme, mint kerékvágásokból az esővíz, Knájsz tanító hunyorgatja a szemét. Otthon kilenc gyermeke sírja nehéz végzetként az apjuk fajfenntartó ösztönét. Knájsz tanító egykor ügyes, nyílt szemű fiatalember volt s egy grófi családhoz került nevelőnek, ahol eredeti magyar, német, tót nyelvtudásához egy pár francia és angol mondat is ragadt, ahol megtanult két kézzel enni, hozzászokott a fogmosáshoz s valami átszűrődött beszédjébe és mozdulataiba, ami előkelő modornak hízott be az öntudatába. Ezért nagy tehetségnek, mély kultúrának, és finom léleknek érezte magát, s mikor egy pár ezer koronáért elvette a Groncsák hajdú leányát, feleségét, és az egész családot puszta szigetnek érezte maga körül. Tanítótársaival nem fért össze, mert mindig okosabb volt náluk, s modoruk is folyton kritizálta. Pedig kellett neki, hogy csodálják, hogy érezzék fölényét, hogy első legyen. Ezért a munkások és alsóbb iparosok társaságát kereste, köztük töltötte magába a vigasztalást, s ha benne volt az italban, francia, angol nyelvtani töredékeket, történelmi levezetéseket, földrajzi különlegességeket zuhogott a nyakukba s nagyon demokratikusnak hitte magát. Ismételgette, hogy el van temetve, hogy üldözik, pedig ezzel a fejjel más már egyetemi tanár lenne. És mert részegségében mindig valami bolond szerelem forgószele jött rá, a gyermekek szaporodtak, a nyomorúság nőtt, s ő az ötvenhez járó vén fejjel még mindig a régi mondatokban imádta magát. Fiai közül már három elzüllött, tovább rágta az apja mozdulatait, a többi gyermek, hervadt virágai az életbe öltöző halálnak, otthon reszkették a közös végzetet. Ő pedig mindig dicsőségesebb lett, az alkohol, mint egy rákent glória ragyogott az arcán, minden szék trón volt alatta, s az alkohol gőgös fejedelemségével járt az utcán.

Orosz suszterből egy dugott fekély fakadt elő:

- Hallottátok a tegnap Takács Sándort: a zsidóból csak kibújik a zsidó, s belőle is kilóg, hogy Kohn volt. Hogy ordítozta a forradalmat, de mikor azt mondtam neki, hogy nekem a forradalom svindli addig, amíg a hadmilliomosok pénzét el nem veszik, s ezt az istentelen drágaságot meg nem szüntetik, akkor elkezdte szidni a papokat, hogy ellenforradalmat akarnak. Pedig ő hosszúnapkor úgy koplal, hogy hozzám korog át a hasa. De azért ő nagy szocialista. Jó, hogy a csehek Zsolnán vannak már, majd azok csinálnak rendet.

Scholtz hallgatott, s nagy hideg, véres mező volt benne. A véres tócsákat vékony jégszilánkok fedték, egy fához közel egy ló hullája hevert. Közel hozzá egy szép fiatal székely katona nyúlt el a földön, szőke haja odafagyott a nedves röghöz, megnyílt táskájából kilátszott a fehérneműje.

Knájsz tanító megvetően kanyarított kezével a levegőbe.

- Te mindig politizálsz, látszik, hogy csizmadia vagy. Ti nem tudtok, fiaim semmit, a politikához műveltség kell. Ember, ember, az mindegy, akár tatár, akár zsidó, akár magyar. Ezt én mondom. Megmondom én, hogy mi a baj. Az, hogy Andrássy nem lett hamarabb külügyminiszter. Én tudom, hogy ő mit akart, én sokszor voltam vele együtt a gróféknál. Hát én mondom, hogy az nagyon okos dolog volt, s ha hallgattak volna rá, ma Belgrádban lennénk és nem itt a Feld patkányfogójában.

Scholtz Mihályban a feldúlt Szabács egy tépett utcája volt. Égő ablakból eltorzult arcok üvöltöttek és puskatűz lobogott elő. Vágtató lovasok szétszaggatott selymet, drága szöveteket kanyarítva magukra, rohantak. Némelyiknek felfakadt mellén a véres rózsa, hátradőlt és zsebeiből gyűrűk, órák, drágaságok gurultak elő. A lovak patái emberszívre, emberi gégére, esdeklő emberi tenyerekbe tapostak. Megrázkódott, kinyújtotta kezét a pohár után és mélyből előkonduló szóval mondta:

- Igyunk.

Kubea sugárzott mint egy kályha.

- Meglátjátok, gyerekek, hogy most pompás világ lesz. Meglesz mindenkinek mindene, mert ez a demokrácia. A Károlyi mondta, hogy meglesz. Minden ruha és élelem, ami a frontokon volt, Pesten van felhalmozva. Csak most nem lehet előadni, amíg a szerbek, románok és csehek közelednek. Mert ezek mindent elvinnének. De amint az entente kiparancsolja őket innen, majd mindent szétosztanak. Bán látta a földalatti raktárakat, húsz alagút van rakva élelemmel egészen Pesttől Esztergomig, hogy hét évig ehetünk belőle. Nagy róka ez a Károlyi.

Megint ittak. Scholtz Mihályban a szibériai sík végtelen vigasztalansága didergett. Egy kút mellett állott, s baltájával igyekezett bevágni a kút jegét. Mellette egy elcsigázott ló volt egy taliga elé kötve, s úgy nézett rá, mint egy gyötrött feleség, mint egy halál felé kergetett lélek. Egyszerre csak földhöz verte magát, kalimpált egyet és döglötten nyúlt el.

- Ember, ember - kérőzött fel az Orosz suszter -, de nekem Magyarország fáj. Nekem fáj Erdély, fáj a Tátra, fáj a Bánság. Hát ezért tömtük magyar hullákkal a földet, azért hagytam ott a fél karom, hogy oláh eke szántsa ki a földből? Ki ad igazságot nekünk? Én nem tudok semmit, de Magyarország fáj.

Újból ittak, Knájsz bekiáltott a konyhába:

- Nagysád, nagysád, éhesek vagyunk! Hozzon egy falat szalonnát.

Feldné bejött. Szalonnát és kenyeret hozott. Knájsz felugrott és körülbegyeskedte:

- Mikor fogunk már szarvakat rakni a Feld homlokára? Jaj, nagysád, olyan férfi vagyok, mikor magát látom, de olyan férfi.

Feldné egy jó egészségeset kacagott:

- A tanító úr olyan, mint az apósom. Mikor iszik, mindig attól fél, hogy beletörik a kenyérbe a foga. Pedig már vagy negyven éve nincs egy szál foga sem.

- Éljen, éljen Feldné nagysága! Te tanító, te megkaptad. Erre igyunk egyet, örvendett Kubea.

Ittak. Knájsz igyekezett visszanyerni a vesztett csatát, s félhangra fogott huncutsággal mondta:

- Ismeritek az Ágoston tanár szolgálóját? Hát, barátaim, ahhoz én egy olyan verset írtam, hogy mindent megtett, amit kívántam.

- S azt kívántad, hogy varrja fel a gombodat? - kötekedett Kubea.

Mind felkacagtak, csak a Scholtz nehéz arca maradt mozdulatlan. Nagy hideg ködben járt, távol egy kutya vonított, és látta a felesége arcát.

Knájsz más térre csapott át:

- Tudjátok, hogy most éppen olyan idők járnak, mint a középkorban? Persze, erről ti nem hallottatok. Akkor a nagy bélpoklosság járt Európában. Úgy hullottak az emberek, mint a verebek. A bélpoklosság éppen olyan, mint a spanyolnátha, csak más bacilus csinálja. Mert a bacilus is olyan, mint a ló, mindenik másforma, ki arabs paripa, ki meklenburgi. Akkor élt egy nagy olasz költő, persze, nektek hiába mondom, ti nem tudtok olaszul. Ez éppen olyan nagy költő volt, mint Petőfi. Tudjátok melyik a Petőfi legszebb verse?

- A Talpra magyar! - mondta a csizmadia.

- Ah! Te már megint politizálsz. Amiért azt ordítani lehet. Ez olyan, mint mikor te kikiáltod az inasnak: hozd be a kapcát! Csakhogy ő azt kiáltja: Talpra magyar! Az anyám tyúkja, ez a szép vers, ez a finomság. Gyerekek, ha ezt a verset Petőfi nem írja meg, hát megírom én.

Ittak. Knájsz belekezdett:

- Végigmentem az ormói temetőn!

Hárman énekeltek, Scholtz tovább hallgatott. Úgy érezte, hogy valaki mellette ül, akinek a mellében egy óriási zokogás vajúdik, mint egy haldokló a lezuhant bányában. Aztán egyszerre félt, hogy egy nagyot fog ordítani. Kiitta poharát és megint töltött.

Egyik nóta a másikat húzta elő, s az üvegek ürültek. A béna suszter siránkozva kérte Knájszt:

- Énekeljük a Himnuszt!

Belekezdtek. Már ott voltak, hogy: hozz reá víg esztendőt, amikor Scholtz visszahallotta a Péchy borbély hangját, amint felpanaszolta, hogy nyolc gyermekéért hallgatnia kell, s hogy a gazdagok mindent felesznek. Három emberre való öklét belevágta az asztal közepébe, s odakiáltotta a tanítónak:

- A Márzejt énekeld, azt, amiben az van, hogy éhezünk!

A három ember nekiharapott a munkás Marseillaisnek, mint játszó kutyák a kiterített lepedőnek, s jobbra-balra nyuvasztották. Feld bejött:

- Gyerekek, tudjátok, hogy az egész boltom nektek adnám, de már menjetek haza. Künn úri vendégek vannak, kihallatszik a hangotok, s nekem lesz bajom. Még az iparengedélyem is elvehetik.

Scholtznak rosszak lettek a szemei:

- Most nincs úr vagy nem úr. Menjenek el ők, ha nem tetszik nekik. Mi maradunk.

- Nézd, Miskám, szépen felpakoltok egy pár butéliát, adok füstös karajt is, és elmentek hozzátok. Két óra felé én is ráérek elmenni, s játszunk egy párti rámslit is. Jó lesz, gyerekek?

A másik három segített rábeszélni Scholtzot, s a négy gőzölgő test, jól felpakolózva, kiment a derült téli levegőbe.

3.

A két szoba közt nyitva volt, s látszott az ágyban a Scholtzné befelé görbülő alakja. A három vendég vigyorogva állott meg a külső szobában. Kubea bekiáltott:

- Itt volnánk, csókolom a kezét, hát csak mond egy fogadjistent.

A beteg nem felelt. A suszter halkan mondta:

- Alszik, hadd szegényt.

- Hadd aludjék, majd felébred, ha megunja - mondta Scholtz.

- Ne zsenírozzátok magatok, üljetek le.

Leültek az asztal köré, de valami hideg volt a szívük alatt, és mámoruk futni kezdett, mint egy megfázott gyermek. Mert szomorúak voltak itt a dolgok, panaszos volt a levegő, és az az ágy a letakart asszonnyal. Mintha árnyék hajolt volna a fekvő beteg felé, mintha mindenkibe visszadöbbent volna a saját sorsa. Némán ittak.

- Nincs egy szivarod, Miska? - kérdezte végre Knájsz.

- Nesze, testvér, van nekem - mondta az Orosz csizmadia, s odakínált egy portorikót. Knájszba feldagadt a tudománya:

- Tudjátok, hogy az rossz szó, hogy szivar. Ez olyan, mintha a poharat úgy hívnók, hogy ivar, vagy a meghívót úgy, hogy hivar. Persze, ti ezt nem értitek. Ti azt sem tudjátok, ki volt Kazinczy. Az volt aztán az ember. Az még Berzsenyiben is hibát kapott, pedig az olyan költő volt, mint most Lévay. Szép vers ám az a Szüretünk, gyönyörű. Azt szavalta a múltkor a te fiad is, te politikus csizmadia.

Gondolatim mostan

Mulatozva járnak

Csekély gazdaságán

Szegény éds'apámnak.

Csak azt a szesztilalmat enné meg a fene.

A Kubea szemeiben gonosz mosolygás csillogott.

- Hát hiszitek, hogy a Soya bírónak csak egy nadrágja van? Mikor vasaltatja, hozzám jön, és gatyára vetkezik, s úgy várja meg. Otthon, ha ír, leveti, és úgy ül, hogy ne koptassa.

- Szegény, szegény ember. Ti nem tudjátok, hogy sajnálom én a szegényeket. A szívemet osztanám szét nekik - sírdogálta Orosz.

A szoba szomorúsága beléjük folyt és ránehezedett a szavakra. Hallgatagon ittak. Az udvarról gyermekkacagás csapott fel, mint egy belobbanó piros láng, de aztán megint csend lett, nehéz, mély lőcsei csend. A Rózsa utcában egy évben négy kocsi ment végig, az is nyáron. De sűrűn ittak, s a szemük mélyén már felizzott a szesz haragja.

- Együnk - mondta a tanító. Kipakolták a füstös karajt, Scholtz kenyeret, tányérokat és evőeszközöket vett elő. A mohón rágó állkapcsok s a fogak vad tánca a húsban mégis erőt és meleget vitt az izmokba. Orosz erősen szuszogott. Knájsz családapává érzékenyült:

- Csak legalább egy disznót tudtam volna venni a családomnak. Kilenc gyermek, tudjátok, hogy mi az a kilenc gyermek? Az ők mártírja vagyok egész életemben, s mégis krumplit rágnak egész évben. És mit tett a forradalom értem, micsoda forradalom az, amelyik nem mondja annak a kilencgyermekes apának: nesze, te ember, itt van húszezer korona, lásd el a családodat. Bezzeg, ha Andrássy uralomra jut, akkor másképpen lett volna a dolog. Most volna rend, és kijárna a jutalom azoknak, akik szenvedtek az országért. Nem elég szidni az arisztokratákat, kenyeret adjanak, kenyeret, mert ez a történelmi materializmus.

Orosz suszter szemeiből most már könnycseppek hulltak:

- Énnekem Erdély fáj, a drága Erdély, s ez a szép nevezetes Tátra. Én nem bánom a nyomorúságot, nem bánom a fél kezem, de Erdély, az fáj. Egész éjszakákat nem alszom, mióta ránk jönnek ezek a gyilkosok. Legyőzni nem tudtak, de kirabolni igen. Ha nekem azt mondaná valaki: Orosz Pista, add ide az életed, és Magyarországot nem fogjuk bántani, én odaadnám neki.

Scholtzban megindult a lavina:

- Neked Erdély fáj, neked a Tátra fáj, a hadimilliomosok, a grófok Tátrája! Hát mért nem fáj az a sok millió árva, a megraboltak, a rokkantak, a kijátszottak! Hát mért szenvedtünk, miért hagytuk gyilkolni magunkat, miért hurcoltak fogságba? Hát a borgyár nem fáj, amelyik a polgármester fiának két pár cipőt csinál egy hét alatt, amíg az egész nép mezítláb jár télvíz idején? Hát a szövetkezet nem fáj, ahol a hivatalnok urak olcsó lisztet kapnak, amíg mi, mi, akik védtük őket, felfordulunk az éhségtől? Volt nekem Tátrám, mit élveztünk mi a Tátrából, mi közöm nekem az ő Tátrájukhoz? Forradalom kell, értitek? De nem ez a hadimilliomosok forradalma, akik új szók alatt rabolnak tovább. Bolsevista forradalom kell, össze kell állani a nyomorultaknak, a világ minden nyomorultjának, s akkor minden mindenkié lesz, a Tátra is, Erdély is az lesz. De gyávák és buták vagytok most is.

- Nekem fáj a hazám, én nem engedem a hazám - erősködött Orosz.

- Hát majd berúgok én a te hazádba! Nekem ne beszélj itt a hazádról, mert kidoblak. Aki az én házamban van, az tartson velem, az legyen bolsevista, mert máskülönben le is út, fel is út. Te pedig, te tanító, ne beszélj itt nekem a ronda rabló grófjaidról, mert belefojtom az Andrássydat a torkodba.

Knájsz megsértődött. Melletlen mellét igyekezett kilökni, vállait felhúzta, alsó ajakát felduzzasztotta, s ellapított hangon mondta:

- Te tanítsz engem, te! Ahhoz még sok patkót kell árulnod, barátocskám. Tudod te, mi az a közgazdaság? Hát látod, ezért nyomorogtok, ezért nincs kenyeretek. Ha én Andrássyról beszélek, azt a ti érdeketekben teszem. Majd a te buta bolsevistáid csinálnak világfordulást, hogy még több lesz a nyomorúság. Nem a csőcselék kell a közgazdasághoz, hanem a műveltség.

Scholtz felemelte roppant kezét, ordított:

- Mondd még egyszer, mondd még egyszer!

Orosz közbehajolt, s egyetlen karját a tanító elé tartotta:

- A Pistát nem engedem, azt már nem. Ő jó hazafi, ő becsületes ember. Bitang az, aki nem szereti a hazát, érted, bitang.

- Hagyjátok már abba, - csitította Kubea.

Scholtz nyitott tenyerével szembe vágta a csizmadiát. Orosz visszaesett székére, s orrából kiserkedt a vér. Kezét odatartotta, s arcára sikálta a szivárgó eret, de azért mondta, s hangjában sírás és makacs bátorság is volt:

- Engem megölhetsz, én nyomorék vagyok, de a hazám, azt nem engedem. Én megmondom, hogy aki a hazát bántja, az gazember, gazember.

Knájsz tanító felállott, de már ingadozott:

- Ha itt így bánnak az emberrel, én elmegyek. Én úri emberek közt szoktam lenni, akikkel lehet vitatkozni. Én nem engedem terrorizálni magamat. Én látom az igazságot, nekem van műveltségem hozzá, én nem engedem az igazságom.

Orosz is felállt. Scholtz valami vörös ködben tapogatott valami mindent elintéző akarat után. Aztán felugrott, az ajtó elé állott:

- Innen az úristen sem megy ki, amíg meg nem esküszik, hogy bolsevista lesz. Inkább legyilkollak mindnyájatokat. Eleget tűrtem öt évig, most tenni fogok.

Kubea nem ijedt meg, sőt derültsége visszajött az arcára. Érezte, hogy most itt ő az egyetlen diplomata, ő van mindnyájuk felett. Odament Scholtzhoz:

- Miska, ne bolondozz, ti meg üljetek a feneketekre. Elmenni! Ki a fene látta, mikor még annyi bor van, s még Feld is fog hozni. Majd meg fogtok egyezni, csak most nem értitek egymást.

A belső szobából a beteg egy mozdulata hallatszott ki. Kubeának jó ötlete támadt, az asszony majd leszelídíti ezt a bőszült bikát:

- Tudjátok, mit? Hallom, hogy a Scholtzné asszony már nem alszik. Tőle majd megkérdezzük, kinek van igaza. Legyen ő a bíró.

Oroszt húzta a telt üveg, a megmelegített szék, az emberekkel tágas szoba, már nem kívánt szakítani:

- A Scholtzné asszony derék asszony, ő szereti a hazáját, ő nekem fog igazat adni - mondta fél könyörgéssel.

Scoltz felbődült, de hangjában meglepetés is volt:

- Az én feleségem! Az én feleségem ad igazat másnak! Hát gyertek be, lássuk azt az igazságot!

A négy ember betolongott az ágy mellé. Az asszony megint mozdulatlanul feküdt az ágy felé fordulva. Scholtz rákiáltott:

- Mit bámulod a falat, mondd meg, kinek van igaza.

- Scholtzné asszony, ne féljen, a hazáért meg kell mondani az igazságot - kérlelte Orosz.

- Ha én fordítalak meg, megérzed - türelmetlenkedett Scholtz.

Az asszony hanyatt fordult. A szemgolyója egészen felfelé fordult, s szeme fehérjével nézte ezt a feléje hajló négy férfit. Azután a szemek mégis visszajöttek gödreikbe, de különös messziséggel voltak tele. Hallgatott.

- Beszélj már, ne farizeuskodj! - ordította Scholtz.

A hangra az asszony szemébe rándult a négy alak: az Orosz véres arca, a Scholtz izzó bika feje, a tanító széthullt zöld képe, s a hajnalodó Kubea. És mintha egy borzadalmas valótlan hallucináció állna előtte, testén végigrángott a rémület, arca eltorzult, mellét fellökte, szemei újból befelé fordultak, s egy szörnyű üres hörgéssel üvöltötte:

- Jaj!

Azután csuklott egyet s egy végső hánykódással a fal felé fordult. Még egyszer, de most suttogva, ismételte:

- Jaj! - Mozdulatlan lett.

Scholtz megrázta a testet:

- Ne jajgass, hanem mondd, kinek van igaza. - A test holt - érzéstelen maradt a durva kezek közt.

Orosz rémülten kiáltott fel:

- Vigyázz, elájult szegény.

Az ágyhoz rohant, szánalmában félretolta a nagy torony embert. Óvatosan kifelé fordította az asszonyt, és felemelte a fejét. A nagy fehérré ürült szemekből, a szederjesre fagyott arcról hidegen fújt a halál. Orosz lehajolt az asszony szívéhez, és ijedten engedte el a testet. A halott visszahullott az ágyra. Orosz halálos döbbenéssel kiáltott fel, és könnyek csordultak a hangjából:

- Meghalt! Az istenért, meghalt!

S az emberek, bolsevisták és kapitalisták, keresztények és pogányok, hazafiak és nemzetköziek voltak, s a végtelen emberi szenvedés és a halál egy volt: mint a tenger, mint a levegő, mint az idő.

Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 4. - 5. - 6. szám