PETŐFI SÁNDOR
A MAGYAR POLITIKUSOKHOZ
Lenézik a szegény költőket Ez elbizott, kevély urak, Kik a megyék s ország gyülésén Fényes szerepet játszanak. Pusztulj az útból, jó fiú, ki Kopottan ballagsz ott gyalog, Mert eltiportat ezen úr, ki Hintón melletted elrobog.
Azért vannak tán olyan nagyra, Hogy őket paripák viszik, S mig a költő tengődik éhen, Az ő szolgájok is hizik? Vagy, ami még szebb, azt gondolják Talán, hogy fontosabbak ők Az emberiség mérlegén, mint E haszontalan verselők?
Ti, kik úgy fölfuvalkodátok. Tudjátok-e, mik vagytok ti? Az apró napi események Mulandó pásztortüzei. Éjenként lát a vándor, amint Föl-föllobogtok magasan, S reggel felé a nagy tüzeknek Már csak hideg, holt hamva van.
Hozzátok képest, mikor égtek, A költők kicsiny csillagok, E messze csillámló szikráknál Százszor nagyobbak lángitok; De hamvatokat is midőn már A szellők régen elvivék, A távolságban a kis csillag Még akkoron is egyre ég.
Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele, Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok, gyarló emberek, Amelybe örök igazságit Saját kezével írta meg.
S habár más nemzet föl se' venné A költőket, ti magyarok, Költőitek előtt, tinektek Illő, hogy fejet hajtsatok. Oh, a magyar költőknek vajmi Nagy honfi-érdemök vagyon... Szégyen, ha elfelejtettétek! Még nincsen túl fél századon.
Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet Apáink örökségiből El nem rabolt még az enyészet, Az ellenünk esküdt idő, Nyelvünk is veszendőben volt már, Hozzája közel volt a vég, Az országútra kitaszítva Halálos bajban feküvék.
Kevély urak, e szent betegnek Milyen segélyt nyujtottatok? Ha hozzáléptetek, azért volt, Hogy rajta egyet rugjatok! Költők valának ápolói, E rongyos, éhes emberek, Ők ápolák s menték meg... és ti Őket mégis lenézitek!
Pest, 1847. december
FELESÉGEM NEVENAPJÁN
Kis Juliskám, feleségem Nevenapja vagyon most! Adjatok rám ócska mentét, Rókaprémest, zsinorost.
És le most a bugyogóval, Magyar nadrágot nekem! És el bajuszpödrőért a Patikába hirtelen!
Mielőtt elébe lépek, Igy csipem ki magamat, Legyen újra föltámasztva A hajdankori divat,
Az a régi idő, melyben Még roszúl öltöztenek, De a mellett jót kivántak Egymásnak az emberek. -
Jót kivánok én is néked, Ez természetes dolog, Csakhogy a jó annyiféle, Hogy alig választhatok.
Hogy lehetne valamennyit Egy szóban kimondani? Ne legyenek életednek Bánatai, bajai?
Eh, ez nem is jó kivánság! Bánat és baj kellenek; Ahol árnyék nincsen, ott a Fényt sem igen látni meg.
Ifjuság! ez a minden jó, Éld le ifjuságodat... Ez rövid, s aztán meghalni? Nem nagyon víg gondolat.
Érd el (persze énvelem) az Ősz hajak késő korát, Hanem ez ne légyen más, mint Álarcban az ifjuság.
Pest, 1847. december 10.
CSENDES TENGER RÓNASÁGÁN...
Csendes tenger rónaságán Szeliden reng csónakom, Mint tavasszal esti szellő Kebelén a rózsafa. Nem vagyok rá érdemetlen, Jó lélekkel mondhatom. A folyó, melyen jövék Ide, ahol most vagyok, Hosszu és vészes folyó volt: Villám futkosott fölöttem, Jobbra-balra éles sziklák Fenyegettek és alattam Örvényeknek torka nyílt... Evezőm minden csapása, Szívem minden dobbanása Az utósó lehetett vón. Én eveztem, csak eveztem, S ami legfő: akkor is még, Amidőn vezértüzem, A remény is kialudt, Még akkor sem csüggedék. Csüggedetlené a díj! - Díjam oly szép, olyan édes: Ringatózni véghetetlen, Nyúgodalmas tengeren, Boldogságos házasélet Nyúgodalmas tengerén. Félretettem evezőmet, Mért is volna az kezemben? Hisz mindegy, akárhová visz Vitorlámnak játszótársa, A kis gyermek-fuvalom; Mindegy az, mert mindenütt az Ég vesz engemet körűl, a Fellegetlen, tiszta ég... Úgy ereszkedik le ez A sík tengernek szinére, Engem úgy kerít be, mint egy Kék virágokból füzött Óriási koszorú. Mendegélek, mendegélek, Ringatózom, ringatózom. Gondtalan nyujtózkodom; Fejem édesen pihen Hitvesemnek lágy ölében; Szemeim szemeibe néznek, E szemekbe, mik sötétek, S mégis ragyogóbbak, mint a Mennyország arany lakói: És kezemben a lant, rajta Ábrándos dalt pengetek, Nem szabályos, nem kigondolt Mesterkélt dalt... ujjaimra Bízom, hogy mit verjenek, S futnak ezek a húrok közt Föl s le öntudatlanúl, Mintha kedvesem hajával Játszanának. És a dal Mégis szép, mert hallatára A mennyből leszállnak a Csillagok, hogy közelebb Légyenek, s a hold kilép A tengerbül és figyelmez. - Igy lantolva, énekelve Vándorlok kis sajkámon, mint A delfínen Árion... Néha száll csak árbocomra Egy-egy síró vészmadár: Egy-egy fájó aggalom Jövendőd miatt, hazám; De minél beljebb jutok A tenger végetlenébe, Annál ritkábban jön ilyen Vészt jövendölő madár.
Pest, 1847. december
|