21:35, Csütörtök (március 1.), DUNA Televízió

A Hortobágy legendája

magyar filmdráma, 79 perc, 2007

rendező: Vitézy László

író: Móricz Zsigmond

forgatókönyvíró: Vitézy László, Sz. Szabó István

zeneszerző: Ökrös Csaba

operatőr: Papp Ferenc

vágó: Csillag Mano

szereplő(k):

Eperjes Károly (Gáspár/András)

Pokorny Lia (Anna)

Szirtes Ági (Eszter - András felesége)

Molnár László (Fekete Mihály)

Székely B. Miklós (Mesélő)

Reviczky Gábor (Pap)

Szarvas József (Elvtárs)

Csányi Sándor (Katona)

Papadimitriu Athina (Jósnő)

Újlaky Dénes

Vikidál Gyula

Idő szerint | Hely szerint

Vetítik:

DUNA TELEVÍZIÓ: Csütörtök (Március 1.) 21:35

DUNA WORLD: Péntek (Március 2.) 21:30

*

Komor Ló

Szerző: Móricz Zsigmond

Hangos könyv: Komor Ló mp3 formátumban

Műfaj: novella, elbeszélés;

Kiadó: 2007, Magyar Katolikus Rádió;

Hossz: 50:18

A Komor Ló két történetből összeálló életkép, melyben Móricz - szemléletére amúgy is jellemző módon -, a pusztai életet, az emberek és állatok létét és viszonyát misztifikálja, s a Hortobágy férfijait magányos, sziklaszilárd erkölcsű, őserejű hősöknek ábrázolja.

Az egyik történet, a Komor lóé, akit polgári nevén Erszény Andrásnak hívnak, és feleségéé; harmincnégy évvel ezelőtt az esküvőjükön a férj gúnyos nótát énekel az asszony csúnyaságáról, akit csak a gazdagságáért vett el, s aki ezért bosszút áll és megcsalja. A Komor ló a pusztában komorkodik (Móricz szavai erről szinte karikatúrának hatnak ma), amikor is megjelenik a feleség, hogy meg fog halni, és nem is csalta meg, legyen végre béke közöttük ennyi idő után.

A másik történet pedig Sárkány számadónak Jancsi fiával való konfliktusa, ami röviden abban összegezhető, hogy a fiú biciklit, rádiót szerel, és inkább sofőr szeretne lenni (végül az elbeszélés szerint az is lesz), mint lovon ülő számadó.

Tehát Móricz ezen írásában is igen pontosan érzi, és ezt érzékelteti is, hogy a Hortobágyon - metaforaként: Magyarországon - valami végérvényesen elmúlik, s helyébe más lép. Nem biztos, hogy jobb, de az se biztos, hogy rosszabb.

Sárkány számadó ezt így fogalmazza meg fiának: „Ott is ember lehet belőled”. Majd hozzáteszi: „Ha nem felejted el a csikósbecsületet.”, aminek mibenlétéről sem Sárkány számadó, sem Móricz nem árul el közelebbit.

Előadó:

Borbiczki Ferenc

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Komor-Lo-19060/

*

Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám

FIGYELŐ

ILLÉS ENDRE: KOMOR LÓ

Móricz Zsigmond új novellái - Athenaeum kiadás

A magyar regényből száz éve nem múlik valami makacs nyújtózás, a túlságosan magasra csavart láng ágaskodása: igazán fényleni sokszor csak kormozva tud. Más ugyan ez az erőfeszítés Eötvösnél és Keménynél, akik - nyelvi, kifejezésbeli, kompozíciós fogyatékosságaik ellenében is - a század legmagasabb csúcsaira akarták felgördíteni a magyar regényt. És más ma, amikor a magyar író - európai példáktól alig érintetten - a műfaj feladatai elől egy-egy epizódba menekül; a harc, elég méltatlanul, egy-két forróbb helyzetnek könyvvé duzzasztásáért folyik; pillanatokra felvillanó szikrázások kívánják nagy pusztai tűzvészek illúzióját kelteni. Ma a legmagasabb példával lehet csak védekezni a műfaj olcsósága ellen. Egy Babits Mihály vagy egy Kosztolányi Dezső végtelen kényessége és igényessége, s mint legutóbb az Erdélyben Móricz Zsigmond roppant feladatvállalása, azért oly alkura bírhatatlan, mert az assignata-sorsra jutott magyar regényt akarják megnemesíteni.

És amíg száz év alatt a magyar regény örökös várostrom, - elbeszélésünk megszállott falu. Almanachjaink és divatlapjaink óta a magyar elbeszéléstől idegen maradt mindenfajta láz. Novellánk a legkényelmesebb és legnyugodtabb közlési forma. Csendes lefelé ereszkedés szelíd lankán. A magyar elbeszélőt sohasem izgatta túlságosan a vágy, hogy csillagokba lőjje nyilát. Inkább alább adta, egyre alább. A terjedelmesebb beszélyből húsz év alatt kisebb sugarú, de ügyesebb és hatásosabb rajz lett. S újabb két évtized alatt - a kiegyezéstől a századvégig - a rajzból tárca. «Olyan mű, melynek terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének» - írta Gyulai Pál.

Móricz Zsigmond új novelláskötetében is találunk néhány fénylő és megígéző írást, - de hol van itt az a szándék, amelyben például csak az utolsó Móricz-regény, a Boldog ember fogant? Milyen megejtő szédület áradt abból a könyvből, a magyar létnek milyen felejthetetlen gazdagsága és bősége volt az a regény, különös, izgatott, telhetetlen optimizmus, amely éppen a gyökereiben vált váratlanul s az írást megmagasítóan kesernyéssé, - a Komor ló darabjai meg elbeszélések, azzal a kényelmes nyugalommal elbeszélések, amely a magyar termést annyira jellemzi.

Őszintén megvallom, valami elégedetlenség-féle van bennem ezzel az új Móricz-kötettel szemben. A legnemesebb és legtisztább elégedetlenség: miért nem csavarja Móricz magasabbra a magyar novella lángját? Inkább kormozzon az néha, de ágaskodjék és nyújtózzék szünetlenül. Miért nem tesz meghasonlottá és elégedetlenné mindannyiunkat a tökéletes példával? Ki kergessen neki a vizesároknak és a magas falnak, ha nem ő? Ki szégyenítse meg és hallgattassa el az ügyeskedőket? A magyar novella falain belül tőle várja ezt mindenki. Megtette ezt már a Hét krajcárral, és megtette a Barbárokkal. De magyar föld ez, - s itt minden nap új példára és új bizonyságra van szükség. A prédikátorok harca ez, akiknek minden beszédükkel újra kell kezdeni mindent.

Jó és szép kötet a Komor ló. De az egyes írások csak az erőt idézik, a formáló készséget, a biztos kezet, a leheletet, amely az agyagban kigyújtja a lelket. A tizenöt darab mégsem az a tizenöt példa, amelyre ma olyan nagy szükség volna. És amelynek csodáját Móricz Zsigmond annyira tudja.

De a mai magyar tájakról és életről olvashatunk itt megint néhány olyan helyzetjelentést, amelyek vázlatosan is - lélekzetállítóak. Sokszor az az érzésünk, hogy Magyarországot ma egyedül Móricz járja, ezeket a figurákat csak ő jegyzi fel a noteszébe, hírt csak ő ad róluk, - s megremegünk a távoli morajtól. Minden politikai és társadalomelméleti aktualitás nélkül az örök, s valamiképen mégis a keservesen mai szenvedés és nyomorúság torzója például az a pár oldal, amely egy falusi asszony három szülését idézi (Sok kínok asszonya), - vagy a megválthatatlan szegénység, korlátoltság, ostobaság és gyanakvás szimbóluma az unokája iskoláztatásáért pénzt kérő öreg magyar paraszt figurája (A stipendium). Lávadarabok ezek, amelyek még nem hültek ki, - forrók és égetnek. Idézik is - hűen és megrendítően - egy nagy lávaömlés lángoló patakjait és szikraesőjét. De ezeknek a kisebb írásoknak kötete mégsem maga a félelmetes látvány, csak utalás rá.

Az ilyen helyzetjelentések - bármilyen remek is akadt közöttük - műfaji igénytelenségükben gyakran és könnyen válnak riportszerűvé, azaz valóban adatokkal megtűzdelt jelentéssé (Ugorka és paradicsom, Gyerektelenek), vagy könnyed anekdotává (Disznótor). El kell-e újból mondanom ebből az alkalomból is, milyen remek elbeszélő Móricz? Milyen tökéletesen, milyen úri és írói mértéktartással mondja el anekdotáit? - s mennyire megdöbbent, amikor a publicista felvet egy problémát, amelyre egyelőre Istennél a megoldás? Mindezt Móricz tökéletesen tudja. S mindezt hiánytalanul tükrözi új kötete is.

Legkevésbé talán az a néhány nagyobb novella tetszett, amelynek balladaszerű szaggatottsága és lekerekítettsége a Barbárok ismétlése (Komor ló, Jégzajlás, Zsiványbecsület). A lélek - talán éppen az ismétlésben - nem tud itt átizzani; csak a történet bont szárnyat, nem a figurák; minden szín, szó, alak utalás egymás mellé kerül s inkább csak külsőségnek érezzük; végül pedig hiányérzés támad: elmaradt a belső átváltozás csodája.

De mindez mégsem kifogás. Ez a néhány sor inkább tisztelgés Móricz Zsigmond előtt, akitől elmondhatatlanul sokat kaptunk, s - telhetetlen követelődzők - annyi mindent várunk még. Nem kritika, - a legtöbbet-várás attól az írótól, aki mintha most ért volna meg az utolsó Vörösmarty-versek megrendüléséig, szilajságáig, gordonkahangjáig, akivel nem tudunk s nem is akarunk könnyen és gyorsan betelni.

*

Herélés

háziállatok hímjeinek ivartalanítása, kasztrálása. A herélés célja az alkalmatlan egyedek kizárása a tenyésztésből, ill. a munka- és haszonállatként tartott jószágok vérmérsékletének megváltoztatása. A herélt állat kezesebb, békésebb, hízékonyabb. – A herélés különféle eljárásai közül legarchaikusabb a herék szétroncsolása, „kitörése”. Ez a módszer régebben Eurázsia nagy részén ismert volt; a máramarosi ukránok még századunk elején is alkalmazták. Nálunk Baranyában, Somogyban vannak emlékei a ló töréssel való herélésének. – A herélés másik eljárása a herék elkötése. Régebben elterjedtebb lehetett, mint századunk derekán. Ma már csak a moldvai magyarok, csíki, gyergyói, bukovinai székely csoportok alkalmazzák, s kizárólag juhok esetében. Az ily módon ivartalanított kost fordított berbécsnek nevezik. – Az egész magyar nyelvterületen elterjedt, legáltalánosabb herélési mód a metszés. Ehhez a műtéthez a mén lovat ma is úgy döntik le, mint egykor a szkíták. Hurkot vetnek a négy lába csűdjére, majd kötéllel két hátsó lábát és egyik első lábát előre húzzák, a másik első lábát pedig hátrafelé. A talajt vesztett állat előkészített szalmára dől, lábait összekötözik. Két kis csíptető fácskával (cserepcsík) összeszorítják a herezacskó tövét, majd a heréket éles késsel kifejtik. A csíptetőt csak másnap veszik le. Ezt a műtétet sok vidéken hivatásos herélők végezték, manapság állatorvosi feladat. – A bikaborjú ledöntése szintén lábaira kötött kötelekkel történt, de a műtét egyszerűbb volt, akárcsak a disznóherélés. Gulyások, csordások, hozzáértő parasztok is elvégezték. – A juhászok a kosbárány heréit fogukkal húzták ki a felmetszett zacskóból. Ez a nagy szakértelmet igénylő eljárás az ország számos vidékén századunk derekáig gyakorlatban volt (Kiskunság, Nagykunság, Hortobágy, Bakony, Palócság). A herélésnek ez a módja elterjedtségéből következtethetően igen nagy múltra tekint vissza. Ismerik az ural-altáji népek csakúgy (pl. lappok, mongolok), mint a Ny-európaiak (németek, svájciak, franciák). Feltűnő, hogy a merinótenyésztő spanyol pásztorok nem szokták herélni, hanem külön nyájakban tartották a kosokat. Az erdélyi magyar juhtartásban is hiányoznak az ürünyájak; az erdélyi pásztorok általában nem herélik a juhokat. – A herélést rendszerint ivarérés előtt végzik el az állatokon. Lovak, szarvasmarhák és juhok herélését tavasszal, hagyományosan nagypéntek napján ejtik meg; feltehetőleg kultikus okokból. Ugyancsak a húsvét előtti pénteken kurtítják meg a nősténybárányok (jerkék) farkát. A pásztorok a kivágott heréket tojással megsütve elfogyasztják. – A herélést követően megváltozik az állat megnevezése. Ló esetében csődör – paripa, herélt; szarvasmarhánál bika – tinó, ökörtinó, ökör; juhnál kos – ürü, ürütoklyó; sertésnél kan – ártány; baromfinál kakas – kappan. Előfordul, hogy a herélés nem sikerül. A rosszul herélt állatok neve: butacsírás vagy komor ló, komor bika. A későn herélt kos neve cap. – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Györffy István: Gazdálkodás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Szebeni Géza: A csíki juhászat (Ethn., 1962); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Debrecen, 1965).