PETŐFI SÁNDOR
PALOTA ÉS KUNYHÓ
Miért vagy oly kevély, te palota? Uradnak fényében kevélykedel?... Azért van rajta gyémánt, hogy szive Mezítelenségét takarja el. Szakítsd le a cafrangokat, Mit rá szolgája aggatott, S nem ismersz isten munkájára, Oly nyomorúság marad ott.
S hol vette gazdád ama kincseket, Mik semmiből őt mindenné teszik? Ott, hol a héja a kis madarat, Mit szétszakít, melynek vérén hizik. A héja vígan lakomáz, S szomszéd bokornak fészkiben Madárfiúk zokognak, várván Anyjokra, mely meg nem jelen.
Fitogtasd csak, te gőgös palota, Az orzott kincsek ragyogásait, Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká, Meg vannak már számlálva napjaid. S kivánom, hogy minél elébb Láthassam omladékodat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt! - -
S te kis kunyhó a magas palota Szomszédságában, mért szerénykedel? Miért bújtál a lombos fák mögé, Azért-e, hogy inséged födjed el? Fogadj be, kis sötét szoba; Nekem nem kell szép öltözet, De szép szív... s a sötét szobákban Találni fényes szíveket.
Szent a küszöb, melyen beléptem én, Oh szent a szalmakunyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be. Kunyhóból jő mind, aki a Világnak szenteli magát, S a nép mégis mindenfelől csak Megvetést és inséget lát.
Nem féljetek, szegény jó emberek, Jön rátok is még boldogabb idő; Ha mult s jelen nem a tiétek is, Tiétek lesz a végtelen jövő. - A földre hajtom térdemet E szűk, de szent födél alatt: Adjátok rám áldástokat, s én Rátok adom áldásomat!
Pest, 1847. január
*
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI
Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.
Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.
Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját. Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!
Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!
És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell. - Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.
Pest, 1847. január
*
MAGYAR VAGYOK
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!
Pest, 1847. február
|