Mészöly Dezső:

Önarckép retus nélkül



Makovecz Imre: Kedves Barátaim! Mielőtt akadémikus társunknak átadom a mai estét, engedjétek meg, hogy néhány mondatot mondjak ez előtt a szék előtt és ez előtt a pohár előtt. László Gyula meghalt. Tervbe vette, hogy végigmegy azon az úton, ahol erre jött. Hogy meglátogatja Romániának azt a területét, ahol felnőtt és ahol élt. Nagyváradon felöltözve, karosszékben, egészségben érte a halál. A Magyar Művészeti Akadémia a családdal egyetértésben saját halottjának tekinti. László Gyula számomra azok közé az emberek közé tartozik, akik hiába mennek el, nélkülözhetetlenek. Legalábbis az én életemben igen. Fennmaradnak tehát addig, ameddig én élek, de úgy gondolom, hogy ti sem vagytok ezzel másképpen. Nem nagyon tudom, hogy milyen az, de meg fogom tudni én is, átlépve, ha lépünk valahová is, félig ott és félig itt. De azt tudom, hogy milyen, amikor az átlépettek beleisznak a poharainkba. Amikor a lakásban mozgásukat hallja az ember. Akár egy elkéső embert imitálnak, ha róluk van szó. Ezért én most töltök ebbe a pohárba, ami az ő híres széke előtt áll. És nagyon örülnék, ha ma este, a találkozónk végén valamivel kevesebb lenne ebben a pohárban. Parancsolj Dezső, tied a szó.

Mészöly Dezső: Kedves Barátaim! Nem szónoki fogás tőlem, hogy én is László Gyulával kezdem. Megmondom miért. Körülbelül egy hete, tíz napja volt az, hogy én Hidegkúton jártam és így módomban volt megnézni az ő kiállítását, amelyet annak idején nem láttam. Meg kell mondanom, hogy nagy hatást tett rám ez a kiállítás. Új oldaláról ismertem meg László Gyulát. Azt tudtam, hogy ő kitűnően rajzol, tudtam azt, hogy a szakmájához fűződően sokat rajzolt, láttam grafikáit, de hogy Csók István modorában festett posztimpresszionista festményei vannak, ezekkel teljesen meglepett. Annyira fölkavart ez, jó értelemben, hogy fölhívtam őt telefonon és elmondtam ezt neki. Az utolsó mondata, amit életemben hallottam, ez volt: "Nagyon boldoggá tettél, hogy fölhívtál." Ez olyan jól esik nekem most, hogy erre a mondatára visszagondolok. Hozzáteszem még azt, hogy mielőtt meghallottam volna halálhírét, (csak tegnap hallottam meg), magamban arra gondoltam, hogy ő is itt szokott lenni. S arra gondoltam, hogy bizonyosan itt lesz, és mivel mint előadónak az a tapasztalatom, hogy az ember akkor tud jól beszélni, ha kiválaszt egy arcot a sok közül és ahhoz intézi a szavait, én magamban azt gondoltam, hogy talán legjobb lesz nekem, ha László Gyulával szemközt ülök. És most itt is ülök vele szemben. De rátérek az előadandó anyagra, mert természetesen nem változtattam rajta. Úgy beszélek, mintha ő itt ülne. No, az előadandó anyagról. Eszembe jut Karinthy Frigyesnek az az írása, hogy Ki kérdezett? Hát én is így vagyok most: ki kérdezett? Én rögtön tudok felelni, akár életemről, akár munkásságomról beszélni akkor, ha kérdeznek. De nem akartam magam arra bízni, hogy itt rögtönzött kérdésekre válaszoljak, mert akkor az ember fecsegővé lesz, a lényeget elfelejti, a lényegtelen dolgokat pedig hosszú lére ereszti. Ezért azt határoztam, hogy előveszek egy olyan interjúfélét, amit életemben olyasvalaki csinált velem, aki nagyon jó kérdéseket tett föl nekem. Szerencsémre otthon felejtettem a szemüvegem, úgyhogy nem fenyeget senkit az a veszély, hogy hosszan fogok olvasni. Az a tapasztalatom, ha jó a világítás, nem kell szemüveg. Ha Lyukasórákat vezetek, föl sem veszem, mert ott olyan reflektorok vannak, hogy remekül látok. No, azért itt is fogok látni. Csak annyit, hogy a kérdéseket innen fogom felolvasni. De a feleleteket már fejből fogom mondani. Aki a kérdéseket annak idején föltette nekem, az Farkas László. Ő ezt egy kis írássá alakította, amelynek azt a címet adta, hogy Ki vagy te Mészöly Dezső. Nos az egyik jó kérdés így hangozott: mikortól tudod, hogy író leszel? Erre a kérdésre én röviden nem tudok felelni. Kicsit hosszan fogok válaszolni. Hétéves koromból van egy versem, ami ma sem szégyellek. Nem szégyellem azért, mert nem utánzat ez a gyerekkori vers. Sóvárgásból született. Nagyon szerettem volna falusi gyerek lenni. Egészen az, mert hiszen félig az is voltam. Szüleim minket nem írattak be az elemi iskolába, azért, hogy nagyapám tanyáján tölthessük az évnek nem csak a nyarait, hanem tavasztól őszig az egész időt. Nagyapám a Kiskunságban, Szentmiklóson volt járásbíró, és volt ott egy kis birtoka is. Rajta egy végtelenbe nyúló, fehér foltos birkalegelő, és egy kis tanyaépület. No, mi gyerekkoromban ott töltöttük az időt tavasztól őszig. De én igazi falusi gyerek szerettem volna lenni. A hétéves kori versem, amit most elmondok, erről szól, nincs abban semmi hamis hang. Emlékszem, hogy különösen szerettem a kutyaugatásos tanyai estéket. A távoli kutyaugatás valahogy megnyugtatóan hatott. Ilyenkor nem féltem a sötétben. Erről szól a vers is.

Falusi vagyok én, falusi gyerek
Hallgatom hogy ugatnak a távoli ebek
Lenyugszik már a Nap, aludni megyek: -
nem ugatnak már a távoli ebek.

Ennyi a vers, de én ezt a semmiséget becsülöm, mint a kincset. Kamaszodó, 12-13 éves fiúként írt verseim nem egyebek voltak, mint az iskoláskönyvemben talált verseknek az utánzatai. Azokat sokkal kevésbé becsülöm. Ilyenek voltak, hogy

Erdélyország gazdag földje,
Erdély büszke hegye-völgye,
öreg fűzfák a Marosnál
búsan hajladoznak most már...

Hát nem rossz ez, de bizonyos, hogy nem igazi ihletből fakadt. Ez utánzat, hisz nekem semmiféle érzelmi kapcsolatom akkor még nem volt Erdélyhez. Én ezt azért írtam, mert a felnőttektől tudtam, hogy Erdélyt elfoglalták. Ellenben kicsit később, alig később, sőt ezzel egyidejűleg talán úgy 12-13 éves koromban Petőfi verseinek hatása, az nem volt rossz. Nem volt rossz, mert jóllehet teljesen imitáltam az ő hangját, de az élmény, amelyből ezek az imitációk adódtak, teljesen a saját élményem volt. Ma sem tudom különválasztani a szentmiklósi, kiskunsági tájélményeimet a Petőfi-versektől. Én azt szoktam mondani, és ez szó szerint igaz, hogy előbb ismerkedtem meg a délibábbal nagyapám szikes legelőjén, ahogy a rekkenő nyárban fehér foltok voltak, ott a délibáb reszketett a táj fölött. Igen, előbb láttam délibábot gyerekkoromban, minthogy olvastam volna róla a Petőfi-versekben, ott már nekem azok ismerős motívumként kerültek elő. Előtaláltam a múltkor ezt a 12 éves koromban írt versemet, amiből most fölolvasok egy pár sort.

Ha megkérdezitek, hol a világ vége:
ott, hol ez a róna benyúlik az égbe.
Végtelen pusztaság, kiskunsági róna -
ó ha nekem annyi édes szavam vóna,
hogy eldalolhatnám, amit akkor érzek,
ha a nyugvó Nappal farkasszemet nézek!

Hát utánzat ez? Persze hogy az. Teljesen Petőfi modorát utánzom. De tanúsíthatom, becsületszóra el kell nekem hinni, az élmény, amiből fakadt, az volt, amikor én nagyapám rétjén, talán nem is annyira a réten, mint inkább a szérűskertben, hátul, ahol a kazlak voltak s naponta ott bóklásztam, mindig lestem, mikor száll már a Nap olyan alacsonyra, hogy puszta szemmel bele lehet nézni. Ezt az élményt írtam meg ebben a versben. Utánzat, ha a stílusát és verselését veszem, és mégis eredeti a maga módján, mert saját élményt ad vissza. Egy gyerekkori élményt.

Ha valaki megkérdezi tőlem, melyik volt az a versem, ahol már nem utánoztam külső jegyekben sem senkit, hanem a magam hangján tulajdon élményemet próbáltam megszólaltatni, akkor azt mondom, hogy 14 éves koromban írtam ilyen verset. Akkor csapott le rám egy gyötrelmes betegség, az allergiás asztma. Ezt azóta is viselem. A mai orvostudomány nagyszerű szereket tud már ez ellen. Akkor még az allergiás asztmát elég rosszul gyógyították. Emlékszem, hogy egy ilyen fulladásos allergiás asztmának az élményét én megírtam versbe. Ezt a 14 éves kori versemet tartom számon úgy, mint az első olyant, amelyiken már semmilyen irodalmi példaképnek a majmolása nincsen, hanem egészen élményből fakad.

A szemem könnyes,
a mellem feszül,
belűl
dagad, dagad
mellemben száz vitorla,
hajóm eloldva,
indulok!

Zúg-búg a vész,
fúj, fúj a szél.
A túlsó partot vélem látni már,
fütyül mellemben száz sirálymadár.
Zúg-búg a vész,
fúj,fúj a szél,
füékapja a port, fújja körbe-körbe,
lecsapja rám...
Jaj, megyek innen,
mielőtt a kín kerékbe törne.
(1932)

Hát ezzel a versemmel komoly sikerem volt nem csak a családban, hanem háziorvosunknál is. Akinek persze nem én mutattam meg, mert idegeneknek restelltem a verseimet mutogatni. Édesanyám büszkélkedett el ezzel. Háziorvosunk azt mondta, egy szakkönyv sem írhatná le pontosabban, mit érez a beteg az asztmás rohamban. Ezt tartom számon úgy, mint első olyan versemet, amely nem utánzat. Most visszakanyarodok megint egy kicsit az iskolai évekre. Az alsó gimnáziumot, pontosabban az első öt osztályt a szegedi piaristáknál jártam, mert édesapámat a szegedi egyetemre nevezték ki professzornak. A piaristák kitűnő pedagógusok hírében állnak. De én a piarista gimnáziumban igazán soha nem tudtam megtalálni helyemet. Teljesen sikertelen voltam. És van egy fájó emlékem, amin nevetni fogzok, hogy nyolcvanadik évemben még mindig meg vagyok sértve. Negyedik gimnáziumban volt egy olyan tárgyunk, hogy poétika, stilisztika. Osztályfőnökünk és magyartanárunk, egyébként igen derék ember, Kovács Alajos, utolsó házi dolgozatnak azt adta föl, hogy szabadon választott versformában mindenki írhat verset. Ez boldoggá tett engem, mert én akkor már titokban írtam verseket. Ezt az iskolában nem tudták. Ki akartam vágni a rezet. A megadott téma, úgy emlékszem, pünkösd volt. Pünkösd, tavasz vagy ilyesmi. Én azt a verset már elfelejtettem, de két sorára ma is emlékszem, mert büszke voltam, a szép alliterációira:
Fürge fürj futkároz fiatal búzába,
s muzsikál a messzi harangnak zúgása

Kovács Alajos, mikor a dolgozatok kiosztása volt, mellém állt és gúnyos mosollyal azt mondta: no, ebbe azért apuka is belesegített egy kicsit. Elakadt a lélegzetem is, úgy megsértődtem, mert én ezt meg sem mutattam apámnak. Ez iskolai ügy volt. Apám ismerte egy pár versemet, de ezt nem mutattam neki, mert csak dolgozatnak tartottam. Igazságtalanság ért hát, de ezt nem tudtam bizonyítani! Ha egy fiúnak azt mondják, hogy a rajzodat apu rajzolta helyetted, ő tud bizonyítani, mert akkor kihívja a tanár a tábla elé és azt mondja, rajzolt föl, fiam, itt és most. Ez történt Fábry Zolival az iskolában. Zoli elsősorban filmrendezőként lett világhírű. Ő képzőművészeti főiskolát végzett. Elmondta nekem egy gyerekkori élményét. S ezért az élményéért én ma is irigylem. Rajzolj egy lovat otthon, mondta a tanár, s Zoli egy gyönyörű lovat rajzolt. S amikor a rajzokat beadták, a tanár megbélyegezte őt, hogy csaló. Hogy te az apádnak vagy valamelyik másik felnőttnek a rajzát adtad be. Mire Zoli fölállt és sápadtan mondta, hogy ez nem igaz, tanár úr. Nem? Akkor gyere ki a táblához és rajzold föl. Zoli kiment és fölrajzolta gyönyörűen ugyanazt a lovat. Mire a tanár az egész osztály előtt nyilvánosan bocsánatot kért tőle. Ezt Zoli megírta egyébként, ezt nem csak én tudom. Megírta, mert egyszer valamikor egy interjú készült vele, és akkor ezt pontosan elmondta. Ezért halálomig irigylem. Hogy én Kovács Alajosnak nem tudtam bizonyítani, hogy én írtam a verset. De az biztos, hogy akkor elhatároztam: költő leszek! S majd egész életem munkájával bizonyítom, hogy tudok verset írni!

A következő kérdése az volt Farkas Lacinak, szenvedtem-e, hogy olyan nagy formátumú apával kellett megküzdenem, mint a zseniális nyelvész, Mészöly Gedeon. Most megint László Gyulát érzem magammal szemben, mert László Gyula ugyanezt mondta édesapámról nekem szembe többször. Ők kollégák voltak, Kolozsvárott. Egymás mellett volt a szobájuk László Gyulával, aki akkor fiatal régészprofesszor volt, amikor édesapám már öregedő nyelvészprofesszor. De nagyon szerették egymást, mert tanultak egymástól. Édesapámat nagyon érdekelte a régészet, László Gyulát pedig a nyelv. Farkas Lacinak annak idején azt feleltem erre a kérdésre, hogy zavart-e engem apám tudósi nagysága, hadd feleljek erre egy régi versemmel. Rövid kis vers, felolvasom.

APÁM SZÓL

Lehullott gyűrűm állóvizetekbe.
A békalencse zöldje megtörött,
s körözni kezdett ott lent nagysietve
parányi szörnyek síkos fürge teste
a napsütötte sárga lé között.

Egy percre villant át a fény a léken,
aztán a rajzás mindent eltakart,
s iszap terült a kő fölé setéten,
hogy meg ne lássék finom vésetétben
a hímoroszlán körme közt a kard.

Ebben a kis versben a kard a családi címerre vonatkozik. Abban egy oroszlán kard hegyén török fejet tart. Magamban olyan furcsán gondolok erre a családi címerre, amelyik azt mutatja: fejvadászok leszármazottja vagyok! Én a bogarat sem taposom el, ha darázs vagy egy méh ablakomon zsörtölődik és nem tud kimenni, akkor úgy nyitom ki, hogy épen kiszálljon, nem ütöm le. De sokszor az is eszembe jut, hogy őseim önvédelemből lettek hősök. A reformáció korában jobbágyaik élén csatlakoztak a református táborhoz, és az ellenreformáció ostorozó idején is kitartottak új vallásuk mellett, hátat fordítva a ranglétrának s az Udvarnak. A hivatali érvényesülésnek hátat fordíthattak, de a katonainak nem. Mert az volt a hagyomány, hogy a nemeseknek kardot kellett fogni idegen betörés ellen. Sokszor eszembe jutott, hogy sok gondtól és kockázattól megkímélhették volna magunkat eleim, ha nem veszik ezt szó szerint. Például a szerencsétlen győri csatában, amikor Napóleon itt volt és szétverte az osztrákokat s velük együtt bennünket, magyarokat is, hát oda kár volt elmenni! A családi följegyzések között találtam egy jegyzéket, amit egy bizonyos Mészöly Gergely szépapám készített, amikor vásárolni behajtott Fehérvárra. Sárbogárdon volt neki fészke, birtoka, s fegyverkezett a győri csata előtt. Le van írva, hogy miket vásárolt. Pontosan lehet ebből tudni (ez egy kortörténésznek érdekes lehet), hogy mire volt szüksége egy lovas katonának a XIX. század elején a csatához. No, hát mindezt megspórolhatta volna szépapánk! A saját érzéseiről vagy gondolatairól nincs semmi abban a fönnmaradt írásban. Csak ilyen jegyzetek vannak, hogy gulyásomnak fogadtam Ostoros Jánost, adok nekije ennyit meg ennyit stb. Egyetlen egy lapszéli jegyzetet találtam csak, ami nem gazdasági följegyzés. Egy kétsoros sírverset. Ez a lap szélére van írva. Valaki sírverset kérhetett őtőle, mint olyan embertől, akinek az a híre, hogy tud verselni. A kétsoros vers semmiféle költői tehetséget nem árul el, de annyit igen, hogy szerzője törekedett a tiszta rímre. Az 1700-as évek végérő való ez a sírvers:

Nincs itt maradandó város, nincs itt haza -
Most van az ő lelke otthon, most ment haza.

Mikor ezt elolvastam, elgondolkoztam rajta, hogy vajon ezt írták-e az ő sírjára is? De ezt már sosem fogom megtudni. Volt Sárbogárdon egy úgynevezett Mészöly-temető, amelybe a család hagyományosan temetkezett. Néha olyanok is, akik már nem ott laktak. Szegény édesapám is ott van eltemetve, édesanyám is, fiatalon elhalt testvérbátyám is, aki tűzészászlós volt és jogszigorló hallgató. De ez az úgynevezett Mészöly-temető a szovjet csapatok laktanyakörletébe került. Ezt lezárták és többé nem volt szabad odamenni magyaroknak. Amikor a szovjet csapatok kimentek, akkor ott nem temetőt találtunk, hanem egy szemétdombot. Egy-két sírkő megmaradt, de a szebbeket élelmes szovjet tisztek eladták magyar kőfaragóknak, akik lecsiszolták róla a neveket és a követ újra fölhasználták. A márványból lévő sírkövek mind eltűntek. No, ez egy kis kitérő volt a családról.

További kérdései Farkas Lacinak: mi, hogyan, kinek a segítségével jelent meg tőled elsőnek? Ez érdekes kérdés. Azt mondhatom, hogy énnekem tulajdonképpen két fölfedezőm volt csak életemben. Az egyik néhai Szűcs László, a Nemzeti Színház dramaturgja, akinek engem egy erdélyi író mutatott be, édesapám barátja, Gyallay elvitt engem bemutatni Szűcs Lászlónak, mondván, hogy ez a fiatalember fordítja Shakespeare-nek az Antonius és Cleopatra-ját. Akkor voltam 25 éves. Állástalan, teljesen névtelen fiatalember. Igaz, hogy már túl voltam a doktorátusomon, de ki tudta azt. Két felvonás volt nekem meg az Antonius és Cleopátra-ból, ezt elvittem és odaadtam Szűcs Lászlónak, aki kora szerint apám lehetett volna. Mit remélhettem? Pár bíztató szót. Erre nyáron Kunszentmiklóson kapok egy levelet, kedves barátom, fordításod meglepett, fölajánlom neked, hogy szerződést szerzek rá Németh Antaltól. Akkor még Németh Antal volt az igazgató, ez 1943-ban volt. Képzeljétek el, hogy kaptam 1000 pengő előleget akkor, amikor az a sláger volt, hogy "Havi 200 pengő fixszel, ma az ember könnyen viccel." Hát ez óriási dolog volt nekem, akinek semmiféle állásom nem volt, semmi pénzt nem kerestem, szüleim nyakán éltem. Komoly tekintélyt adott nekem a családban, hogy én 1000 pengőt kaptam! 1946-ban jött a második öröm és a második "fölfedezőm." Németh Antal akkor már nem volt igazgató, de én befejeztem a fordításomat. 1946-ban Major Tamás lett az igazgató és ott hevert az íróasztalán a többi elolvasásra váró darab között az Antonius és Cleopatra is, amit Szűcs Laci bácsi adott oda neki olvasásra. Major nagyon jó olvasó volt, de csak azt olvasta el, amit rendezett. Soha nem lehetett őt rávenni arra, hogy az ott tornyosuló darabokba belekóstoljon, sok dolga volt, és nem szeretett csak úgy kíváncsiságból olvasni. Ellenben 1946-ban történt az, hogy Bajor Gizinek szerepet kerestek. És akkor elküldtek neki három négy-darabot, hogy válasszon. Emlékszem, hogy a következő darabokat kapta meg: Ljubov Jarovaja (szovjet darab, egy tanítónőről, akinek a szerelme fehértiszt lesz, satöbbi, satöbbi). Később ezt elő is adták. Tudom, hogy akkor Ljubov Jarovaját Gobbi Hilda játszotta nagy sikerrel. Azután elküldték neki az Anna Karenina szovjet dramatizálását és Gergely Sándor Vitézek és hősök című darabját. Negyedikül elküldték neki az Antonius és Cleopátrát is ebben a fordításban, ami ott hevert. Bajor Gizi azt üzente, hogy ezt választja és ebben a fordításban szeretné eljátszani. Ez nekem jó önbizalom-injekció volt, mégiscsak nagy dolog, hogy Bajor Gizi ezt üzente! És érthető, hogy ezt üzente, tudniillik Bajor Gizi elsősorban nem klasszikus színésznő volt. Ő a társalgási darabokban tündökölt. Nagy Shakespeare-szerepe csak Júlia volt. Júliát egész fiatalon játszotta, még színinövendék korában. Apponyi Géza volt mellette Rómeo. Azóta Shakespeare-t nem vállalt. Cleopatra lett élete második Shakespeare-szerepe. Énnekem nagy kitüntetés volt, hogy ezt választotta. Egy pár kellemesen humoros emlékem is fűződik ehhez. Bajor Gizinek nagyon jó humora volt. Nagy sikere lett az Antonius és Cleopátrá-nak. Major rendezte a darabot, de tulajdonképpen Major Cleopátrát úgy formálta, ahogy Bajor Gizi súgta neki. Énnekem szerződésem volt, kaptam érte 5-6%-ot. Mindenki tudta, hogy ezzel jól jártam, mert kis fizetésem volt még. Segédszínész és segédrendező voltam akkor a Nemzeti Színháznál. Ez külön sztori. Elmentem a szakszervezetbe és tettem színészvizsgát. Elmondtam Csehov: A dohányzás ártalmasságáról című monológját, s annak alapján fölvettek. Segédszínész is vagyok, de erre nem akarok kitérni. Végül is nem lettem színész, de segédrendezőként Major közel engedett a tűzhöz. Mindig ott ülhettem a dramaturgi megbeszéléseken is. Ez nagy öröm volt nekem. És egyszer Bajor Gizi meglátott a titkárságon egy vadonatúj irhabundában, amit a fordítói honoráriumból vettem. Megfogta a bunda szélét s megkérdezte: ezt én vettem? Mire én meghajoltam és mondtam neki, igen és köszönöm szépen! Erre odafordult Magyar Bálinthoz, a titkárhoz: na látod, milyen stricim van nekem? Ez persze vicc volt. Bajor Gizi akkor már túl volt az ötvenen. Nagyon elegáns, egyenes tartású, szépen konzervált színésznő volt. Színpadon egészen fiatalnak hatott. Közelről azért nem. Én akkor 28 éves voltam, Bajor Gizi az én szememben öreg nőnek számított. Mint színésznőt óriásira becsültem, de eszembe nem jutott volna valamiféle anyai szeretőt keresni benne. De ezt a kedves, humoros megjegyzését eltettem magamnak. Volt aztán Bajor Gizivel még egy érdekes esetem. Mondhatnám, egy összezördülésem. Most hadd ugrom vissza az időben egy kissé! Már a főpróbák folytak. Magam mint hasznavehetetlen segédrendező poroszkálok a gyors események nyomában. Major páratlan rögtönzésekkel világít át egy-egy shakespeare-i szövevényt. A "szent szörnyetegeket" diplomáciának is beillő színészpedagógiával veszi rá egy-egy neki tetsző játékra. Shakespeare szövegét példásan (sőt példátlanul) tiszteli. A versre nagyon vigyáz. Észreveszi rajtam, hogy fordításomat (dédelgetett egykémet) a legkisebb "inzultustól" is féltem, s mert könyv nélkül tudom, minden színészi szöveghibára felszisszenek a sötét nézőtéren. Ez tetszik neki, s megbíz, hogy írjam össze a főpróba után (külön-külön cédulákra) minden szereplő szöveghibáit, s vigyem be nekik másnap reggel az öltözőjükbe. (Erre az egyre voltam használható mint segédrendező.)

Bajor Gizinek a nagy szerepben csak egyetlen szöveghibája volt az első főpróbán. Cleopatra, öngyilkosságra készülve, azt mondja: "Talpig szilárd - márványszilárd vagyok: a változó Hold nem az én planétám." Bajor így kezdte a mondatot: "Talpig szilárd vagyok..." Itt egy pillanatra megállt - észrevéve, hogy az állítmányt túl korán mondta ki -, majd ügyesen befejezte a verssort. Az végül is így alakult: "Talpig szilárd vagyok, márványszilárd." A színésznő hangsúlyából észre kellett volna vennem, hogy nem rosszul megtanult szövegről, hanem egyszeri bakiról van szó. S nagy baj nem is történt, hiszen a mondat értelmes, és a vers is vers maradt - alig erőtlenebb annál, ahogy én megfogalmaztam. De ha már Major megbízott a hibagyomlálással, tiszta munkát akartam végezni. Fölírtam hát Bajor Gizinek is az eltévesztett sort - alá a helyes szöveget -, s reggel betettem az öltözőjébe, a tőkörnek támasztva a cédulát. Álmomban sem hittem volna, hogy ezzel hibázom. Csakhogy Bajor Gizinek fogalma sem volt Major általános rendelkezéséről. Ő a főpróba idegfeszültségében egyszerre csak belebotlott egy pedáns kis jegyzetbe, amit az a szófukar fiatalember (hogy is hívják?) odabiggyesztett neki a tükre aljára. Próba után gyanútlanul léptem be Majorral együtt az öltözőjébe, de már a küszöbön megtorpantam ellenséges arcától. Iszonyúan kifakadt. Micsoda piszkálódás ez? A színész nem gép! Különben is érezni kellett volna, hogy ő is észrevette a hibát! "S még be is fejeztem a sort versben!" - kiáltotta büszkén, s trónfosztott Cleopatra keserűségével. Én egy szót sem szóltam. Cövekként állva végighallgattam a szenvedélyes szóáradatot, aztán némán fejet hajtva távoztam. Ez hatott. A következő napokon megéreztem, hogy Bajor Gizit feszélyezi e "kiborulás" emléke. De nekem is kínos volt az esetre gondolnom: egyre jobban megértettem, mit érezhetett a színésznő. Így hát kezdtük egymást kerülgetni, de - én legalább így éreztem - épp azért valahogy mindig összetalálkoztunk, folyosón, lépcsőn, büfében, s nem győztünk elég természetesen elsiklani egymás mellett. Aztán jött a bemutató. Persze virágot küldtem, gratuláltam, hódolattal kezet csókoltam - de valahogy csak nem volt rendben a dolog. Már javában futott a darab, amikor egyszer újságot olvastam az üres társalgóban. Bajor Gizi ide sohasem járt, de akkor épp benyitott, mert gyorsan telefonálni akart valahová. Ahogy megláttam, fölálltam a meglepetéstől, s így a köszönésem roppant tisztelettudóra sikerült. Erre Bajor nem állt meg a telefonnál, hanem hozzám lépett, s fejemet a két kezébe fogva, megcsókolt. "Tudja, hogy ezt miért kapta?" - kérdezte, elengedve koponyámat. "Nem tudom, de köszönöm szépen" - mondtam meghajolva. Nézett. Aztán azt mondta: "Azért, mert maga költő." Azt hiszem, elpirultam.

Fut az idő, egy két villanásnyi válasz még Farkas Laci kérdéseire. - Ifjúságodban megkísértett a képzőművészet is. Mikor, hogyan választottál csillagot? Választottál-e egyáltalán? - Hát persze hogy választottam. Három évig voltam a Képzőművészeti Főiskolán festőnövendék Burghardt Rezső osztályában. Burghardt talán nem volt nagy művész, de igen lelkiismeretes mester volt. Kevés szóval korrigált. Nála a legnagyobb dicséret az volt, ha valakinek kicsit tovább állt a rajza előtt és aztán azt mondta: maga ne házasodjon meg. S hozzátette: azért, mert akkor a lány szülei rá fogják beszélni, hogy menjen el rajztanárnak, legyen fizetése és akkor végül nem lesz magából festőművész. Kockáztatni kell! Budapest ostromában lebombázták a lakásunkat, a rajzaim jórészt eltűntek, néhány mégis megmaradt. Többek között egy kalapos nő, akit lerajzolván nekem azt mondta Burghardt: Mészöly, maga ne házasodjon meg. No, ezt a kalapos nőt eltettem. Annak ellenére, hogy megházasodtam. Ennyit a képzőművészetről. Hogy miért hagytam abba? Egyidejűleg azzal, mikor én Burghardtnál rajzoltam a képzőművészeti főiskolán, fordítottam Villont. S ami a rajzolást illeti, abban az egy osztályban is volt két olyan fiú, akiknek irigyeltem a rajzait. Úgy találtam, sokkal frissebbek az ő rajzaik. Akkor elgondolkoztam. Ha ebben az egy osztályban már van kettő, aki jobb nálam, akkor mennyi lehet az egész főiskolán? Mennyi lehet az egész országban? Mennyi lehet az egész világon? Művészetben nem érdemes középszerűnek lenni! Az önkritikám igen élesen magam ellen fordult, ha a rajzaimról volt szó. De ugyanakkor teljes önbizalmat adott nekem, ha összehasonlítottam Villon-fordításaimat elődeim és kortársaim, neves költők fordításaival. Úgy éreztem, hogy ezen a téren én vagyok jobb!

Most már, azt hiszem, a befejező kérdésre ugrok. Érdekes kérdés! Azt kérdezte Farkas László, mitől érzékenyülsz el, mi ríkat meg? Őszinte választ adtam neki. A jelenben semmi. De nagyon jól emlékszem arra a korszakomra, mikor még könny szökött a szemembe időnként. Sőt arra is emlékszem, hogy anyámnak egy vénkisasszony barátnője halálakor, mikor a kórházban megpillantottam rettenetes körülmények között, hazamenve sírógörcs jött rám. Akkor értettem meg, mi az, hogy valaki meghal. És úgy emlékszem a sírásra, hogy áldás volt. Megkönnyebbülés. Sajnos ez elmúlt. Nem tudok már sírni. De valahányszor a Hegyi beszédnek azt a sorát hallom, hogy "Boldogok, akik sírnak", ez mindig szíven üt. Persze a mondat úgy folytatódik: "mert ők megvigasztaltatnak". Hát én már nem tudok sírni. De titokban remélem, hogy azért megvigasztaltatom. Ezzel be is fejezem, köszönöm, hogy végighallgattatok.

Fekete György: Ki volt a két festő, aki jobban rajzolt nálad a főiskolán?

Egyik Farkas Andris, szegény meghalt, egész életét tönkretette a háború. Elvitték katonának, tüdőlövést kapott, félholt állapotban szedték össze szovjet szanitécek, alig tudták éltre kelteni, azután meglehetősen megrokkant állapotban került haza, rajztanár lett, nyilván meg is házasodott, de szép grafikái maradtak fenn. Úgy tudom, Az ember tragédiájá-nak egyik illusztrátora volt. Én azt hiszem, hogy őbenne sokkal több volt, mint amennyit a sorsa kihozott belőle. A másik Balogh András volt, aki szintén sokkal többet ígért festőnövendék korában, mint amennyit be tudott váltani. De ezt nem nekem kell megítélnem. Ne felejtsétek el, hogy Burghardt Rezső tanítványai voltak, tehát mindketten a posztimpresszionizmus útravalóját kapták. S a posztimpresszionizmusnak a poszt fejezete, az már nem valami izgalmas dolog.

Sunyovszky Sylvia: Valami kalapos nőről is kezdtél beszélni.

A kalapos nőről azt tudom mondani, hogy igazi ritkaság! Általában a fejmodelljeink a főiskolán majdnem mind öregek voltak. Csak az aktmodellek között voltak fiatalok. Tehát ha az ember fiatal arcot akart rajzolni, akkor az aktmodellek fejét vette mintának. Akadt egy aktmodell, akinek volt egy kackiás kalapja. És azt mondta neki valamelyik növendék, hogy én a fejét szeretném lefesteni, tegye föl a kalapját. Erre ő meztelenül ott ült a dobogón és föltette a kackiás kalapot. Én is a fejét rajzoltam meg, tehát egy viszonylag csinos, fiatal aktmodell ült ott egy nagyon kackiás, félrecsapott kalappal. Ez engem megihletett és jó rajzot csináltam. Annyira, hogy erre Burghardt Rezső le akart beszélni a házasságról!

Sunyovszky Sylvia: A későbbiek folyamán a festés, a rajzolás nem kísértett meg?

Komolyan nem, csak komolytalanul. Ezt úgy kell érteni, ha levelet írtam olyanoknak, akikkel tréfásan leveleztem, akkor mindig illusztrált levelet írtam. És a levelekbe rajzolt grafikáim azok valahol lappanganak. Ha eltették őket.

Sunyovszky Sylvia: Érdekes lehet, hogy azért három év főiskola egy fiatalembernek már valami távlatot sejtet egy pályán - és ezt egyik pillanatról a másikra abbahagyni...

Annak ellenére, hogy abbahagytam, sosem azzal az érzéssel gondolok vissza arra a három évre, hogy kárba veszett idő. Azóta, hogy három évig magam is rajzoltam, teljesen más szemmel látom a képzőművészeti alkotásokat. Például azt, hogy milyen a kompozíció, hogy milyen nagy dolog az, hogy össze lehet kötni a természetes impressziót és a dekoratív komponálást. Ezt azóta tudom, mióta magam is kaptam ilyen feladatokat. Érdekes volt ezen a téren Burghardt Rezsőnek az egyik instrukciója. Tanárnak ő nem volt rossz. Föladta nekünk kompozíciós feladatul ezt: Káin és Ábel. Valamit én is rajzoltam és az nagyon nem tetszett Burghardtnak. Ez a figura nincs együtt! Hever a földön ez a megölt férfi és mellette áll a gyilkosa. De kompozícióban semmi közük egymáshoz. Teljesen igaza volt. S akkor még azt mondta: tudja, vizionálni kell. Mikor valaki fekszik, s lát egy vízfoltot a plafonon, egy beázást, akkor olyan az a vízfolt, mintha ott egy angyal lenne, vagy sárkány... S akkor azt úgy kiegészíti... Így keletkezik a jó rajz. Ez a rögtönzött instrukciója, ez megmaradt egész életre.

Farkas Ferenc: Szabad valamit elmondanom? Szőnyi Istvántól hallottam, hogy a jó tanárnak muszáj hibát találni a növendék képében. Ha nem talál hibát, akkor nem tanár. És őt a tanársága annyira megzavarta, hogy a legnagyobb remekműveknél is talált egy rossz metszést vagy valamit, ami attól még remekmű volt, de ő mint tanár talált benne hibát.

Most mindjárt mondok egy példát. Azt hiszem, Vélasqueznek van az a gyönyörű fekvő Vénusza. Hátulról látszik. Tükröt tart elé egy szárnyas kis Ámor. Minden művészettörténész megállapítja, hogy bár a tükörben a háttal fekvő Vénusz arca látszik, ahogy Ámor azt a tükröt tartja, úgy az istennő arca nem is tükröződhet benne! Nem volt tisztában a tér geometriájával a festő. Ennek ellenére a kép gyönyörű, úgy, ahogy van. Olyan gyönyörű, hogy egy szüfrazsett, aki a női egyenjogúságért küzdött, fölháborodott rajta, hogy a nőt, mint csábító élvezeti cikket ábrázolja ez a festmény, kést ragadott és belehasított a vászonba! Nagy munkával kellett restaurálni. Magamban sokszor azt gondolom, talán azért hasított bele az a hölgy Vénusz hátuljába, mert az övé nem olyan szép. Szabó Lőrinc gyönyörű versének a sora jut eszembe: "Isten romlandó remekművei", ezt mondja a szép nőkről. Csodálatos sor.

Kováts Flórián: Hadd tegyek fel kérdéseket Farkas László modorában. Mi jut eszedbe arról, mit mondanál el nekünk arról, hogy színház?

A színház az gyerekkorom óta vonz engem. Kisdiák koromban iskolai kirándulásra vittek bennünket, de rettenetesen szomjasak voltunk. Meleg nyár volt és a kulacsunkban lévő állott víz már ihatatlan volt. Akkor megengedték nekünk a tanáraink, hogy egy utunkba eső kocsmába bemenjünk szódavizet kérni. Hát ez nagy dolog volt, hogy a kisgimnazistákat beengedik a kocsmába! A tanár velünk jött persze. Beléptünk a kocsmába és ott rácsodálkoztam a helyiségre, mert az ivónak a hátsó részén, egy kis dobogó volt. Fölötte boltív. Én ránéztem és csodáltam! Milyen jó színi előadásokat tarthatnánk itt mi gyerekek! Mert gyerekkoromban rendeztem színházat otthon és játszottam is benne. De nem volt színpadunk. S elgondoltam, ha apám kocsmáros volna, s ilyen ivó lenne ott, akkor milyen remek előadásokat tudnánk tartani. Így kezdődött a színházhoz való vonzódásom. - Azt már mondtam, hogy 1945 február 12.-én feljöttünk Budán a pincéből s énnekem semmiféle állásom nem volt. Hallottam, hogy a színész szakszervezetben Pesten lehet színész vizsgát tenni azoknak, akiket valamilyen okból nem vettek föl annak idején a főiskolára. Engem az okból nem vettek föl, hogy nem is jelentkeztem. De elmentem, mintha én is afféle sorsüldözött volnék. Kétféle minősítés volt. Ha valakit úgy vettek föl, hogy éppen csak, akkor két évig vidéki színháznál kellett dolgoznia, de ha valaki jobb volt az átlagnál, akkor a vidéki kötelezettség alól felmentették. Na, én megtanultam Csehovnak A dohányzás ártalmasságáról című monodrámáját. Nem tudom, ki ismeri közületek? Nagyszerű kis írás! Egy öreg tanár, akit megkér a felesége, hogy a jótékonysági egyesületben előadást tartson a dohányzás ártalmasságáról. Elkezdi öreges fecsegését... De folyton áttér a saját életének a sérelmeire, keserveire. Nagy tragikomikus vallomás lesz az egészből. No, ezt én buzgón megtanultam és ezt adtam elő. Legnagyobb meglepetésemre azt mondták, hogy fölvesznek vidéki kötelezettség nélkül! Ezek után megláttam, hogy a Nemzeti Színházban van úgynevezett meghallgatás. Lehet menni jelentkezni olyanoknak, akik segédszínészek akarnak lenni s akiket persze statisztálásra is használnak. Elmentem jelentkezni én is. Ott volt Major Tamás igazgató, Magyar Bálint (a mostani Magyar Bálintnak az apja), a Nemzeti Színház titkára, meg ott volt Kovács Aliz titkárnő. A háttérben, mint kíváncsiskodó, a zongora tetején ült Gábor Miklós. Tagja volt a Nemzeti Színháznak, főszerepekre volt reménye. Később ő játszotta Octavius Caesart az Antonius és Cleopátrá ban, az én fordításomban. Ezekre emlékszem. Ott is elmondtam A dohányzás ártalmasságáról-t és ott is tetszett. Honnan tudom ezt? Mikor föloszlott az egész társaság, kihirdették, hogy majd mindenki írásban megkapja az eredményt. Én indultam haza, s a kapuban megállított engem egy öreg színész, Dávid Mihály. Drága Miska bácsi, arról volt nevezetes, hogy évekig élt Párizsban és kitűnően tudott franciául. Megállított és azt mondta, hogy maradjon itt, menjen föl Major Tamáshoz az irodájába. Átfutott a hideglelés a gerincemen, fölmentem s Major azt mondta nekem: nézze, még nem tudjuk, hogy maga színész lesz-e, de azért valami volt abban, amit csinált... Maradjon itt, leszerződtetjük segédrendezőnek. Félig boldog voltam, hogy legalább segédrendező lehetek. Én nem akartam rendező lenni, még kevésbé segédrendező, de azért mégis színházban dolgozhattam, így aztán oda szerződtem. Életemben kétszer voltam színpadon. Egyszer a III. Richárdban Dorset márki szerepét kaptam beugrásra, mert Szendrő Jóska megbetegedett, aki ezt a szerepet játszotta. Szendrő Jóska kövér volt, én sovány, emlékszem, biztosítótűvel kellett a kosztümöt hozzám igazítani. S volt egy olyan jelenete, hogy Tőkés Annának az ölébe kellett hajtanom a fejemet mint gyermekének. Tőkés Anna óriási színésznő volt! Nem árulták el neki, hogy nem Szendrő Jóska lesz a fia, hanem én, csak azért, hogy zavarba hozzák. Énnekem érdekes pillanat volt látnom az ő rémült arcát, amikor odamentem és a fejem az ölébe hajtottam. Ez volt az egyik szereplésem. A szövegmondásom, azt hiszem, elég jó volt, de nagyon bátortalan lehettem, mert Básti Lajos azt állította, hogy abból semmi nem hallatszott át a rivaldán. Ennél egy fokkal lényegesebb szereplésem is volt. Pártos Géza játszotta az Antonius és Cleopátrá-ban Euforiust, aki követségbe megy Cleopátrához. Cleopátrát arra akarja rávenni ezen a követen keresztül Octavius Caesar, hogy legyen hűtlen Antoniushoz és álljon át hozzá. Ezt Antonius megtudja és azt mondja Cleopátrának, csak az én fejem kell föláldoznod és boldog lehetsz. S Cleopatra azt mondja: ezt a főt uram, s megsimogatja. Én Euforiust, a követet játszottam Pártos Géza helyett, aki véletlenül megkapta a rubeolát a kislányától. Három estén át játszottam Euforiust. Úgy emlékszem, hogy ebben a szerepben jól megálltam a helyemet. Bajor Gizi is azt mondta: érdekes, hogy maga költő létére egy karaktert így meg tud formálni a színpadon. Hát ez nagyon jól esett. Ez volt életem egyetlen nyilvános színpadi sikere. Egyébként kérdésedre, hogy a színházról mi jut eszembe, azt mondhatom, hogy tulajdonképpen én a színháznak a hasznát elsősorban fordítóként láttam. Azért fordítottam többé-kevésbé sikeresen Shakespeare-t, Victor Hugót, Moliére-t és moderneket, mert magamban minden szerepet eljátszottam. Tehát az elfojtott színész az írás közben kijött belőlem. Sosem írtam le olyan mondatot, amiről azt éreztem, hogy ezt nem szeretném elmondani. És rájöttem arra az igazságra, amit most úgy tudok röviden megfogalmazni, hogy a drámai nyelv az, amely nem kész gondolatokat tálal, hanem szerkezetében kifejezi a gondolat születését. Tehát nem csak grammatikai törvényekhez igazodik, hanem lélektani törvényekhez is. Csak olyan mondat él a színpadon, amit egy jó színész úgy tud eljátszani, mintha az a mondat neki ott, abban a pillanatban jutott volna eszébe. Ez persze bűvészmutatvány, különösen verses szövegeknél nagyon nehéz ezt elérni. De ha ezt a bűvészmutatványt elvéti a fordító, ha ezt nem tudja produkálni, akkor sosem lesz igazán ütőképes szövege színpadon.

Farkas Ferenc: Tőkés Annára visszatérve. Évát csaknem meztelenül játszotta, gyönyörű teste volt, de rettentő buta nő volt. Egy csomó sztori van Tőkés Annáról. Akkor kötelező volt a marxizmus és Várkonyi Zoli A tőké-t olvasta a buszon. Tőkés Anna odaszólt a busz végéből: Mit olvasol, Zoli? Várkonyi mutatta: A tőké-t. Mire Anikó: És jó?

Sunyovszky Sylvia: A számtalan anekdota közül egy másik úgy szól, hogy Tőkés olvasott, s Várkonyi megkérdezte, mit olvasol? - Tőkés: Napóleon életét. Várkonyi: Szent Ilonán van már? Mire Tőkés: Az a nő nem is szerepel a könyvben!

Most már én kérdezem, hogy van-e további értelme az együttlétnek, vagy búcsúzzunk el egymástól.

Makovecz Imre: Nem akarunk elmenni.

Fekete György: Nagy örömmel hallgatunk. Én az előbb akartalak kérdezni a színházról és ezen belül Shakespeare-rel kapcsolatosan. Gondolom, nagyon sokat jelentett neked Shakespeare. Hogy jut eszébe egy 25 éves fiatalembernek, hogy lefordítson egy drámát, ami nyilván már többfajta fordításban is megvolt?

Két fordítása volt olyan, amit ismertem. Mind a kettővel elégedetlen voltam. Az egyik Szász Károlyé, bizony avítt volt már. A másik valamivel modernebb, Hevesi Sándoré, de az övé teljesen szürke. Nincs egyetlen shakespeare-i módon felfokozott színe a nyelvének. A darab pedig azért vonzott engem, mert unokatestvéremmel, boldog emlékezetű Vargha Balázzsal együtt olvastuk ezt a darabot mint kamaszok, mélységesen kritizálva dédapjának, Szász Károlynak a fordítását. Ő anyai ágon Szász Károly dédunokája volt. Szász Pola volt az ő nagymamája. Együtt olvastuk és folyton azt éreztük, hogy milyen nagyszerűen írja meg Shakespeare a Cleopatrában a női hisztériát. Például megérkezik a követ, Cleopatra mindenképp hallani akarja, hogy mi van Antoniussal Rómában. De miközben mindent akar hallani, nem engedi szóhoz jutni a fickót. Állandóan őneki jár a nyelve, és amikor végre kinyögi a követ, hogy Antonius megházasodott Rómában, akkor összeomlik és meg akarja fojtani azt a szerencsétlen követet. Ez nagyszerű példája a női hisztériának. De magas költői szintre emelve. Valahogy így van a szöveg, hogy: "Beszélj, beszélj hát! Antonius egészséges? Jól van? És szabad?" S erre azt mondja a követ: "Szabad? Nem, ezt nem mondtam. A legjobb bilincs köti őt: az ágy." Hát ez szörnyű hír, ettől kiborul Cleopatra: "Ecetbe főzlek, dróttal ostorozlak" - ráveti magát, alig tudják megmenteni a karmaiból a követet. Éreztem, hogy ezeknek a jeleneteknek az adna igazán ütőerőt, ha ezek mai nyelven szólnának, élő nyelven. Nem a szó naturalista értelmében, mert Shakespeare-nek a szövege nemcsak azt fogalmazza meg, amit az emberek az életben kimondanak, hanem igen gazdag és árnyalt módon megfogalmazza azt is, ami az életben az emberek lelkében megfogalmazhatatlanul zajlik. De azt úgy költi át, hogy illúziónk az, mi most az ő lelkének a szavait halljuk. Tehát mindenképpen élő nyelv. A gondolat születését fejezi ki, in statu nascendi. Tehát nem kész gondolatokat közöl, hanem születő gondolatokat. Ez vonzott engem az Antonius és Cleopatrá-hoz. Belevágtam 25 éves koromban. Azóta is ez az a darabja Shakespeare-nek, amelyik a legközelebb áll a szívemhez. Utána következik a Rómeó és Júlia és az Othello. Azt mondhatnám, hogy három szerelmi dráma az, amiben leginkább otthon éreztem magam. De vonzottak a szerelmi komédiák is!

Sunyovszky Sylvia: Elnézést, hogy közbeszólok, de a Lóvátett lovagok-ban módom volt játszani. A fordításnak sok minden volt köszönhető! Nagyon-nagyon sokat ment a darab, és párhuzamosan Londonban is ment egy előadás. A Madách Színházbeli előadás jobb volt, mint a londoni. És ez a fordításnak köszönhető, mert olyan szellemes és valóban olyan élő nyelven szólalt meg Shakespeare, hogy a közönség ezt nagyon díjazta. Most hadd mondjam ki nyilvánosan, hogy jó volt és köszönöm szépen.

Nagyon szeretem, ha szép hölgyek dicsérnek. - S amit mondott, az fölvet egy érdekes problémát. Ha engem megkérdeznek, hogy melyik Shakespeare-darabot fordítottam a legrövidebb idő alatt és legkönnyebben, és melyiket legtovább és legtöbb munkával, akkor érdekes dolog derül ki. Nagyobb súlya van az Othelló-nak Shakespeare életművében, mint a Lóvátett lovagok-nak. De az Othello-t könnyebb volt fordítani. A legnagyobb próba a Lóvátett lovagok lefordítása. Mert abban valami 246 szójáték van, ezt a német professzorok megszámolták, s némelyiket nagyon nehéz visszaadni. Sok a rímes rész, sok az olyan szóváltás, ahol vitatkoznak a színpadon. És van egy érdekes trükkje Shakespeare-nek. A rím, amikor vita folyik a színpadion, úgy hat, mint érv. Mint remek argumentum! Aki rávágja a rímet egy megelőző sorra, annak igaza van! Ez az impresszióm nekem a nézőtéren. Úgyhogy az a színész, aki a rímet mondja, megjátszhatja azt, hogy ő most letromfolta a másikat.

Farkas Ferenc: Nem is tudom kitől hallottam, talán egy színésznő mondta, hogy a Romeó és Júliá-nak van egy Kosztolányi-féle fordítása. Mégis jobban szeretik a tiedet. Sokkal jobban lehet mondani...

Egyébként nagyon meg kell küzdenie minden új műfordításnak akkor is, ha sikerül fölébe repülnie az elődnek. Meg kell küzdenie az előd lelkekben gyökeret vert emlékeivel. Ezt én többször tapasztaltam. Nagyon nehéz, különösen az idősebb generációval elfogadtatni egy új fordítást. Ezért voltam hálás Uray Tivadarnak. Ő játszotta az én Prosperómat a Madách Színházban 1960-ban A vihar-ban. És megelőzőleg ő A vihar-t Babits fordításában már játszotta. Mégis hajlandó volt megtanulni az új szöveget, méghozzá hibátlanul!

Farkas Ferenc: Urayról jut eszembe, hogy "színház az egész világ". Hogy ezt a sort ő hogy tudta mondani!

Igen. Az Szabó Lőrinc fordítása. Ez az Ahogy tetszik-ben van. Melankolikus Jacques-nek a monológja. „Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő. Fellép s lelép.” Nagyszerűen tudta mondani.

Farkas Ferenc: Igen. Nagyszerűen tudta mondani. Az Ahogy tetszik-ben van. Én írtam hozzá kísérőzenét. Both Béla rendezte a darabot. Kik is voltak benne? Somogyi Bogyó, Jávor Pál, Makláry, Uray, Olthy Magda... Micsoda névsor! Gyönyörűség fölidézni. Magam dirigáltam minden este. Nyitva volt a színpad, frakkot kellett venni, mert látszott a zenekar. Voltak felejthetetlen passzusok... Ragyogó szavak... Néha úgy mondták, hogy a hideg futott a hátamon...

1998 június 18

FORRÁS: Akadémiai beszélgetések

http://www.mmakademia.hu/ab/4/403.php