Gróf Klebersberg Kúnó

Világszegényedés

Megjelent a Pesti Napló
1932 febr. 14-i számában


Gyermekkorunkban Jules Verne regénye nyomán lelkesen számítgattuk, hogy Phileas Fogg hogyan utazta körül a földet 80 nap alatt. Az öregek kategórikusan kijelentették, hogy ez lehetetlenség, s hogy az író túlcsapongó fantáziája ártalmas az ifjúság valóságérzékére. Azóta az amerikai kontinensen át megépült a Pacific, amely az Atlanti-óceánt összeköti a Csendessel, meg a szibériai vasút, amely Európából vezet a Csendes-óceánhoz. A hajók járása meg úgy meggyorsult, hogy az európai kikötőkből napok alatt át lehet jutni az Egyesült Államokba. Szóval a földkörüli út még a megszokott közlekedési eszközökkel: vasúttal és hajóval is sokkal rövidebb lett, mint Phileas Fogg rekordja volt. Hát még ha repülőgépet veszünk igénybe. A tengeralatti kábelek, a drótnélküli távíró és a rádió mindenfelé szétröpítik a gondolatokat és híreket. Mindennek óriási az összekötő, összekapcsoló ereje s a technika tökéletesedését követni igyekszik a nemzetközi jogászat, amely a Népszövetség révén a föld összes népeit hiper-nemzetté, a föld összes országait pedig super-állammá igyekszik egyesíteni. Ennek az elnemzetköziesedésnek megvannak óriási előnyei, de vannak hátrányai is. És ha földünk nem vált volna mindinkább politikai, kulturális és gazdasági egésszé, talán a gazdasági válság sem szélesedett volna ki ennyire, jobban lehetett volna lokalizálni, nem vált volna világválsággá.

Különösen, ha a nemzetközi sajtót figyelemmel kísérjük s a vezető nemzetek lapjait olvassuk, a hajunk az égnek mered. Alig van nap, hogy államok és városok pénzügyi nehézségeiről, bankok és gyárak bukásáról, régi kereskedő cégek megszűnéséről ne olvasnánk. És milyen méretű szerencsétlenségek ezek! A Danat és a Dresdner Bank fiókjaival behálózta egész Németországot és megingott szervezetének éppen nagy kiterjedésénél fogva, elvivén az izgalmat minden nagyobb német városba. Megtorpant a bécsi Kreditanstalt is, mely érdekkörébe vonta az osztrák nagyipar túlnyomó részét s így válsága fölzaklatta az osztrák ipari életet. Hasonló bajok mutatkoztak az olasz Banca Commercialenál. Mikor pedig az Angol Bank beszüntette a készfizetéseket és a fontnak diszázsiója lett, az egész világ elvesztette az idegeit.

Míg a külföldön, elsősorban kétségtelenül az életnek nagyobb méretei következtében, a bajok egészen gigantikusak, addig a világválság magyar megnyilatkozása a kisegzisztenciák gazdasági tragédiájának beláthatatlan számából rakódik össze. Ahol a válság egyes nagy összeomlásokban koncentrálódva robban ki, ott közgazdasági és pénzügyi technikai szempontból ha nem is könnyebb, de egyszerűbb a segítés. De nálunk olyan a helyzet, mint volt száz évvel ezelőtt az általános nagy járványok idején, mikor oly töméntelen sok volt a beteg, hogy orvosok, ápolók, hullahordók nem tudták, hova fussanak, hova nyúljanak.

Ha nem élünk a nálunk szokásos túlzásokkal, melyek oly károsak, akkor a kisember helyzetét úgy lehet jellemezni, hogy aki nem követ el gazdasági hibát, az éppen csak hogy a fejét a víz felett tudja tartani. De már az első hiba halálos, nyomában jár a gazdasági romlás. Ám magából az emberi természetből fakad, hogy tökéletlenek vagyunk s előbb vagy utóbb, de a végzetes hibát mindenki elköveti. Igy mentől tovább tart a válság, annál többen lesznek áldozatai s annál általánosabbá lesz az elszegényedés.

Szomorú, hogy azt a bizonyos hibát mostanában többnyire azok követik el, akikben kis vállalkozási szellem mutatkozik. Nálunk divat volt a vállalkozási szellem hiányáról panaszkodni. Ez egyoldalú pesti felfogás és csak a szó szoros értelmében vett és a nagyobb arányú vállalkozásokra áll; de a vidéken kicsiben másként volt. Népünknek szemesebbjei kölcsönpénzen szívesen vettek földet, remélve, hogyha munkásságukat fokozzák és egy ideig mindent megvonnak maguktól és családjuktól, pár év alatt kifizetik adósságukat. Tíz holdhoz így vettek mondjuk másik hatot. Most azután a föld ára leesett, elemi csapások következtében kevesebb is termett s ami termett, azt is csak vesztegető áron lehetett eladni. A másik oldalon pedig a kamatláb és járulékai folyton emelkedtek s a hátralékokat még ügyvédi költségek tetézik úgy, hogy ma már az emberek nem a tőkét vagy a kamatot fizetik, hanem peresített adósságaik jogi terheivel vesződnek. Szegednek, melyet képviselek, a lakossága túlnyomólag mezőgazdasággal foglalkozik. Bajaikban hozzám fordulnak. Legutóbb az alsóvárosi népkörben vagy ötvenen jöttek hozzám. Majdnem mindenkinél az imént leírt baj. Egyetlen hiba már halálos és ezt a hibát éppen az élelmes, vállalkozóbb, haladni, emelkedni akaró egzisztenciák követik el. Sikertelenségük, melynek természetesen híre polgártársaikra bénítólag hat s az ilyen tapasztalatok tízezrei azután igazán megdermesztik a vidék, a falu gazdasági életét is. Ebben az országban nem sikerülhet semmi, ez válik jelszóvá s népünk kezd elfordulni a földtől. Mi lesz hát a sorsunk, ha a válság még hosszabb ideig elhúzódik? Nem megyünk teljes gazdasági romlás elébe, mely politikai katasztrófává szélesedhetik ki?

Alig volt a világtörténelemben kor, melyben a gazdasági kérdések oly mértékben domináltak volna, mint ebben a világválságban. A felületes szemlélő ma szinte igazolva látja a történelmi materializmus egyoldalú elméletét. De a világerők rejtelmes rangsorában a politika mégis előbbrevaló, mint a gazdaság s a gazdasági válságok végén a döntő szót mindig a politika mondja ki: vagyis azok a népek fogják legkisebb benső károsodással át- és túlélni ezeket a füllesztő, fojtó hónapokat, melyeknél a forradalmi forrpont rendkívül magasan van. Minden folyadék felforr, csak az a kérdés, hogy hányfokos hő mellett. És minden nép kebelében kiüt a forradalom, csak az a kérdés, hogy a kedvezőtlen viszonyoknak, a balsorsnak mekkora nyomása alatt. A föld értékes nemzetei igen nagy nyomást elbírnak, önfegyelmük a kétségbeesés kísértéseinek soká ellenáll s hosszú időn át fékezni tudják a szélsőséges irányzatokat. Az a néplélektani gátszakadás, amit a lázadás kitörése jelent, náluk csak lelki vízözön esetén következik be. Az igaz, hogy az önkényuralomnak már kisebb nyomására is lerázzák a szolgaság igáját a szabad nemzetek. Ez azonban egészen másfajta forradalom, mint az, amelynek forrása a béketűrés hiánya olyan csapásokkal szemben, melyek kívülről jönnek, melyek elhárítása meghaladja a saját erőt és hatalmat, melyek végzetszerűen nehezednek rá a népekre. Az ilyen forradalom azután betetőzi a gazdasági katasztrófát és teljessé teszi a romlást. És én azt hiszem, hogy a világ szenvedő nemzetei a mostani világválság során azért bírják és viselik ennyire a nyomort, mert a politikai és gazdasági kultúra haladása folytán fölismerték, hogy forradalom útján gazdasági válságokat megoldani nem lehet.

De ha forradalmi kirobbanások legalább eddig nem is következtek be, nem fognak-e a népek a pauperizmus nyomása alatt elsenyvedni, sorvadásba esni, összezsugorodni? Hiszen az államok, a városok, az egyházak és más közületek, meg az egyesek költségvetésének szükségszerű redukálása már egymagában mindenféle aktivitás jelentékeny bénítását, körének szűkebbrevonását jelenti. Annyi kétségtelen s egyúttal jellemző is, hogy a világválságnak az igénytelen népek inkább ellen tudnak majd állani, mint a fejlettebbek, amelyeknél éppen a fejlődés az igények emelkedésével volt elválaszthatatlanul egybekötve. A XIX. század tanulságait tartva szem előtt s azt a tüneményes haladást látva, melyet az emberiség e nagy század alatt tett, már-már nemcsak az a meggyőződés érlelődött ki bennünk, hogy időleges visszaesések ellenére is, a fejlődés a világtörténésnek feltartózhatatlan tendenciája és lényeges elve, hanem ezen a történelemszemléleten messze túlmenve, már kezdtük magunkat annak a vérmes reménynek is odaadni, hogy az emberiség immár leküzdvén gyermekbetegségeit, a fejlődés folytonossá vált, hogy többé nem hullámvonallal, hanem állandóan fölfelé menő iránnyal lesz dolgunk. Ez a hit most megingott. Ezért áll a nagy illúzióvesztés után az új helyzettel szemben tanácstalanul az emberiség. Innét van a lelki zavar, amely még kiváló elméken is erőt vett. Az a beszéd, melyet a vincennesi gyarmatügyi világkiállítás megnyitása alkalmával, háromnegyedévvel ezelőtt, Paul Reynaud francia gyarmatügyi miniszter mondott, az emberi haladásnak valóságos dicshimnusza volt. «A nyugat hanyatlásáról beszélnek - mondotta. - Igaz ez? Hol vannak ily hanyatlás előjelei? A gondolat lendülete és az invenció pezsgése sohasem volt hatalmasabb, mint manapság. A földet mindinkább hatalmunkba vesszük. A rádió és a repülőgép anyagi erővé váltja át az agyvelő munkáját.» Ma már nem beszélne ennyi bizakodással a francia miniszter sem s még az olyan embernek is, aki a pesszimizmusban, különösen nálunk Magyarországon, nemzetrontó veszedelmet lát, fel kell vetnie a kérdést, hogy a XIX. század dagálya után nem jut-e - persze csak átmenetileg - apályba az emberiség a világháború következtében, melynek nyomorúságából nehezebben kerül ki, mint eleinte hittük.

Hiába, az emberiség életerejében a világháború nagyobb romlást vitt végbe, mint gondoltuk. A nemzetek, mikor belementek, sokkal kisebb szerencsétlenségnek hitték, mint amilyennek a valóságban bizonyult. A mult század hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes éveiben jobban betöltötte a lelkeket az, amit akkor «humanitás»-nak szerettek nevezni, mint a századforduló után. Alig sarjadzott ki a solferinói csatatér borzalmaiból a vöröskeresztes mozgalom, máris hatalmába kerítette az egész művelt világot. Gyermekkoromban, mikor vöröskeresztes bálok is járták, vöröskeresztes felolvasásokon egy-egy lelkes helyi filantróp szépen kifejtette, hogy milyen kiszámíthatatlan pusztításokat vinne végbe egy általános háború az európai nemzetek között, mikor éppen a mi földrészünkön volt koncentrálva a föld műveltsége és gazdagsága. De lassanként kiöregedett az a generáció, amely az 1859-iki, 1866-iki és 1870-71-iki háborúk véres jeleneteit látta, félszázad alatt az emlékek is elhalványultak s jött egy új nemzedék, amely mindezt közvetlen tapasztalásból nem ismerte s megint egyszer «le coeur léger» belement a végzetes akcióba. Milyen kár volt a bölcs öreg Ferenc József szájába adni azt a mondást, hogy mindent jól megfontolt. Megkezdeni könnyű volt, de annál nehezebb abbahagyni. Általánossá vált és több mint négy évig tartott. Mikor azután valahára vége lett, azt remélték, hogy minél nagyobb volt a rombolás, annál hatalmasabb lesz az emberiség géniuszának, az anyatermészetnek csodás regeneráló ereje. És tényleg, hihetetlen önbizalommal láttak neki különösen a győztes nemzetek az újjáépítés munkájának. És most, 14 évvel az ágyúk elhallgatása után kisült, hogy az akkor érzett bizalom és erő sok tekintetben csalóka érzés volt, hogy a lendület megtört, a nagyszerű mozgalom megtorpant. Mind világosabbá válik, hogy a békeszerződések el vannak hibázva. Tönkretették a legyőzötteket, kiknek romlása lassanként átterjedt a győzőkre is elannyira, hogy ma már általánossá vált a gazdasági romlás s az annak nyomában járó politikai bomlás. De minden komoly orvoslásnak gátja, hogy a győzők egy része ezt ma még nem akarja elismerni s a szükséges gyakorlati következményeket levonni. A bajt ekként az tetézi, hogy a mutatkozott regeneráló erőket mesterségesen megbénították.

A válságoknak abban a sorozatában, mely az elmúlt másfél évtized alatt majd itt, majd ott ütötte fel a fejét s most már általánossá vált, előbb az ingóvagyon semmisült meg, utóbb az ingatlanok is elértéktelenedtek, eladósodtak; az általános pusztulásban csak kettő maradt érintetlen: az arany és a kultúra. Talán csak fausti hangulat, hogy az aranyban sokan valami diabolikusat látnak, de annyi szent igaz, hogy a föld aranyának legnagyobb része két államban: Amerikában és Franciaországban gyűlt össze. A többi népnek vigasztalóul a művelődés maradt. Ezt a múlt évtized rekonstrukciós akciójának során mi is fejleszteni igyekeztünk s most meg lehet legalább az az elégtételünk, hogy ezt még az infláció sem moshatná el s nem is lehet tőlünk elvenni, mint devizáinkat. A napoleoni háborúk során szintén elszegényedett a világ s jött a Biedermeier-szellem, mely a külsőségektől való öntudatos elfordulás és inkább a kedély belső értékeinek keresésében, meglátásában és ápolásában élte ki magát. Szép lenne, ha erre a lelki elmélyülésre most, száz évvel utóbb mi is megint képesek lennénk.

Van egy igénytelen kis növény, sokszor sétautakon tenyészik, át is gázolnak rajta a járókelők. Akkor lehajlik, egy-egy virága, levele néha le is törik, de valahogy megint csak fölemelkedik s másnap újra virul. Nem szép a neve, kár hogy portulakkának hívják, magyar fülnek oly idegenen hangzik. Tünődve sokat nézem ezt az annyiszor elgázolt s magát mégis összeszedő kis növényt s ilyenkor a magyar sors jut eszembe. Mint történelmünk során annyiszor, most is elgázoltak bennünket, sok virágunkat, levelünket letépték, de - mint már annyiszor - majd csak erőre kapunk megint. Ezer év megtanított bennünket arra, hogy miként kell mostoha sorsot tűrni és katasztrófákat túlélni. Most újra hasznát vesszük ennek a történeti leckének.



A magyar néplélek a világválságban

Megjelent a Pesti Napló
1932 máj. 29-i számában


A magasabb politikai gondolkozásnak egyik követelménye az, hogy ne nézzük dolgaink folyását csak önmagukban, hanem mindig a világ - vagy legalább is az európai események egészébe beállítva, a külföldi hasonló ügyekkel állandóan összehasonlítva. Természetes és nem is lehet máskép, hogy az egyes polgár elégedetlen, panaszkodik, kifakad, ha kedvezőtlen a helyzet. Utóvégre az embert, ha sorsa rosszrafordul, nem az érdekli, hogy ez miért van, hogy ez magyarázható, indokolható-e, hanem saját bajának közvetlen nyomását érzi és igyekszik ez alól menekülni. De, akik magasabb szempontból figyelik az eseményeket, azoknak meg éppen megfordítva azt a kérdést kell felvetni, hogy más országok sorsához, állapotaihoz viszonyítva hogy állunk.

A mindinkább kiélesedő világválság során a nemzetek életképességükről elsősorban tűrni-tudásukkal tesznek tanuságot. Sok vért fog veszíteni minden nép. De mégis legkisebb belső károsodással a végén azok a nemzetek fognak ebből a kegyetlen megpróbáltatásból kikerülni, amelyekben a legnagyobb az elviselési képesség. Hogyha most már a magyar nemzet helyzetét és tűrnitudását párhuzamba állítjuk azzal, amit a külföldön látunk, bámulattal és szeretettel kell eltelni saját fajunk iránt. Valami felemelő volt abban, ahogy a magyar nép az 1931-32-iki szomorú telet elviselte, aminek a puszta átélése nagy nemzeti teljesítmény volt.

Pedig talán a mi helyzetünk a legsúlyosabb. Egypár alaptényt nem lehet elégszer ismételni. Elvesztettük a történeti Magyarország területének több mint kétharmadrészét, népességének meg majd egyharmadát. A Kárpátok övével elveszítettük erdeinket és bányáinkat. Elvesztettük egyetlen tengeri kikötőnket. Azt a csodálatos földrajzi és gazdasági egységet, ami a régi Magyarország volt, erőszakkal megbontották. A hivatalnoksereg, amely háromszor akkora országra volt méretezve, visszaözönlött a maradék területre és fizetésben, meg nyugdíjban a mi állami költségvetésünket terheli. Több mint tíz év óta mást sem teszünk, mint hogy leépítjük állami apparátusunkat. Ebből a pár alaptényből vasszükségességgel következik, hogy helyzetünk más népekhez viszonyítva sokkal súlyosabb.

Igaz, hogy Ausztriát is iszonyúan megcsonkították. De ott az elszakított részek már korábban is olyanféle önállóságot élveztek, mint nálunk Horvátország. Az osztrák koronatartományok belpolitikailag és nemzetileg külön életet éltek, úgyhogy mikor Lengyelország, Csehország, melyet Morvával együtt Vencel király országainak neveztek, meg Dalmácia elszakadtak, ezek a részek a maguk bürokráciájával együtt nemcsak beolvadtak a szukcessziós államokba, hanem az így kialakult új kormányzati és közigazgatási szervezetnek mintegy magjává lettek. A bécsi központi hivatalokban, különösen a minisztériumokban tömérdek volt a cseh és a lengyel hivatalnok, akiket kitűnő iskolázottságuk következtében szívesen látott a szervezkedő új cseh és lengyel állam. Ezek Ausztria földarabolásakor voltaképpen hazamentek és csökkentették az Ausztria által eltartandó közalkalmazottak számát. Nálunk éppen megfordítva, azok a szerencsétlenek, akik az elszakított országrészekben szolgáltak, még akkor is, ha felföldi, erdélyi vagy délvidéki emberek voltak, állásaikat többnyire elvesztették s kénytelenek voltak Maradék-Magyarországba menekülni.

És mindennek ellenére a húszas évek közepén bámulatos regeneráló erők mutatkoztak ebben az országban, amelyeket lassanként csak a gazdasági világválság bénított meg.

Hogy ilyen súlyos helyzetben valahogy mégis élni tudunk, annak főmagyarázata az, hogy ezeréves, tragikusnak nevezhető történet során a nemzet hozzáedződött balsorsához. Történelmünk szemléletekor a katasztrófák idejével szeretjük szembeállítani a fénykorokat. Hogy milyen tragikus a magyar történet, azt abból láthatjuk csak igazán, ha közelebbről megnézzük, hogy milyen óriási bajokkal és szerencsétlenségekkel küszködtünk ezekben az úgynevezett fénykorokban.

Milyen szomorú Szent István uralkodásának a vége, mikor nem maradt közvetlen fiutód, idegen került a trónra és a pogány lázadása azzal a veszedelemmel fenyegetett, hogy elsepri a keresztény kultúrát.

Nagy Lajos idején a dinasztikus kapcsolatoknál fogva a nápolyi ügyek sok tekintetben elterelték a figyelmet a nemzeti külpolitika feladataitól s a nagy király meghalt fiutód nélkül, amiből áldatlan zavar fakadt.

Mátyás király alatt, mikor a Magyarbirodalom hatalmának talán csúcspontján állott, az ország közepéig nyomult a török, bevette és fölégette Nagyváradot.

Mária Terézia negyvenéves uralkodásából tizenöt év háborúban telt el, ami nagy véráldozatot igényelt. És amikor a hétéves háború végén felgyűltek az államadósságok, a terhek viselésének kérdésében a királynő és az ország meghasonlottak, ami súlyos következményekkel járt.

Szép kor volt József nádor kormányzata is 1795-től 1847-ig. De a palatinusnak most felkutatott és részben már kiadott államirataiból látjuk, hogy micsoda nehézségekkel kellett Bécsben megküzdenie. Metternich rendszere ránehezedett a szellemi életre s ezért, mikor 1815-ben kikerültünk a 23 éves francia háborúból s az ezzel járt pénzügyi válságból, politikai, kulturális és gazdasági haladásunk mesterséges korlátozásokba ütközött.

Talán a legnagyobbat haladt a nemzet Ferenc József uralkodása alatt. De abból is a kezdet, a szabadságharc leverésétől a kiegyezésig lefolyt 18 év keserű szenvedés ideje volt. A végén pedig jött a világháború, ami elsorvasztotta az utolsó évtizedeknek fölgyülemlett eredményeit. A kezdet és vég itt is katasztrofális volt.

Ha ilyen nehézségek mutatkoztak a fénykorokban, akkor mit szenvedhettek az akkori magyar generációk a rossz időszakokban, mondjuk Kölcseyvel például: Zápolya öldöklő századában.

Még akkor is, ha nem éljük be magunkat egy historizáló politikai szemléletbe, az kétségtelen, hogy amint az egyes ember egyéniségének kialakulására egész korábbi élete, multja döntő befolyással van, ugyanúgy a nemzeti jellem és tulajdonságok kiformálásában is óriási szerep jut a történeti multnak.

Minket magyarokat a balsorshoz egyenesen hozzáedzett szenvedésteljes történelmünk. Nem hiába vált az Alföldön nemzeti fává az Amerikából behozott akác. A botanikusok szerint megvan az a sajátságos tulajdonsága, hogy nedvességet tud tárolni, amiből aztán a nyári rekkenő hőségben, sőt aszály idején is eléldegél. A magyar faj is csodálatos lelki energiákat tárolt fel s ezek segélyével át tudta élni a válságos időket.

A «régi Ausztria» ellenséges politikusai, publicistái és történetírói bennünket a külföld előtt, mint lobbanékony, lázadásra hajló népet igyekeztek beállítani és természetesen elhallgatták, hogy a kitöréseket micsoda elviselhetetlen nyomás váltotta ki. Az 1918-19-iki eseményeket is, melyek történelmünknek egyik legfájdalmasabb lapját alkotják, szerencsétlen körülményeknek végzetes találkozása idézhette csak fel. Mindezeknek a látszatoknak ellenére a magyar lélek alapvonása a méltóságteljes nyugalom, amit a legtöbb érettkorú magyar földművesemberben, gondolkozásában és viselkedésében klasszikusan megtestesülve láthatunk.

Éppen a fajnak ez a higgadtsága nyujtja azt az erkölcsi alapot, amelyre támaszkodhatunk, mikor a gazdasági világválság szörnyű rombolásai ellen küzdünk. Ebben segítségünkre jön a magyar társadalom túlnyomó többségének igénytelensége. Midőn egyik természettudományi intézetünk tudományos segédszemélyzetének költségeiről volt szó, a Rockefeller-alapítvány szakemberei, akik e részben az egész világot ismerik s van módjuk az összehasonlításra, nem akarták elhinni, hogy olyan minimális összegből fiatal tudós megélhet, mint amilyent mi nyujtunk.

A magyar néplélek egészségét az is mutatja, hogy a gazdasági válság kezdetén, mikor jobb viszonyokból lassanként átmentünk a rosszabbakba, aránylag még több türelmetlenség mutatkozott, mint amidőn az egész világ megrázkódtatása következtében nyilvánvaló lett, hogy a válság mélyebb, általánosabb és így hosszabb is lesz, mint ahogy eleinte gondoltuk. Igy áll a válság közepette a katasztrófák nemzete, a magyar. S most újra, nem az a feladatunk, hogy hatalmas lendülettel előretörjünk, hanem az, hogy a visszafejlődés, a zsugorodás, a hanyatlás, a sorvadás általános folyamata nálunk ne legyen erősebb, gyorsabb, mint Európa e részében másutt; hogy az egyéneknek, családoknak és ezek összességének, a nemzetnek egzisztenciáját ezen a korszakon átmentsük. Mert a katasztrófa teljessé akkor válnék, ha egyének és családok alól tömegesen kivonnák a földet, a házat, ha az embereket sorozatosan fosztanák meg műhelyüktől, telepüktől, felszerelésüktől, aminek egyébként is csak elkótyavetyéléséről lehetne szó. A háború előtt, amikor egy-egy ember szórványosan önhibáján kívül tönkre ment, annak a kornak jogfelfogása természetesnek találta, hogy elvették mindenét.

A kortársak sajnálták, néha jótékony gyűjtést is indítottak érdekében, de senkinek sem jutott eszébe, hogy az «igazságszolgáltatás menetét» megakadályozza. Hogy a megelőző liberális kor metodikája a háború utáni időkben mennyire alkalmazhatatlanná vált, mutatja, hogy ma, mikor az egzisztenciák százezrei mennek a gazdasági világválság következtében automatikusan tönkre, a korábbi jogrend, ítélkezés és végrehajtás odavezethetne, hogy az állam saját szervezetével sorozatosan pusztítaná el polgárait s egész vidékeket juttatna koldusbotra és forradalmasítana. Ezért vált átmenetileg a mostani idők központi problémájává az, - aminek megoldása végtelen nehéz és mégis megoldandó - hogy a tömegesen eladósodott népesség egyfelől megfelelő védelemben részesüljön, másfelől a perfid, fizetni öntudatosan nem akaró adós ezt a védelmet egoisztikus céljaira ki ne zsákmányolhassa. Valójában az a kettős, egymást szinte kizárni látszó szempont, hogy egyfelől olyan közszellemet fejlesszünk ki, amely a pontos adó- és racionális kamatláb mellett kamatfizetést becsületbeli kötelességgé avatja, másfelől annak meggátlása, hogy a termelés és megélhetés eszközeit az emberek kezéből kicsavarják, a jogalkotást, kormányzatot, bíráskodást és közigazgatást olyan feladatok elé állítja, amelyeknek létét és nehézségeit a korábbi idők még csak nem is sejtették.

A magyar néplélek acélos ereje és higgadtsága a legfőbb záloga annak, hogyha e feladatokkal csak félig-meddig megbirkózunk, nemzetünket átmenthetjük megpróbáltatásokkal teljes életének mostani válságán is.

*

GRÓF KLEBELSBERG KUNÓ
UTOLSÓ AKKORDOK

ATHENAEUM
IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA, BUDAPEST

TARTALOM

Előszó

ÚJ VILÁGKÉP

A XIX. század likvidálása, Európa összezsugorodása
Földrajzi és politikai glóbus
A gazdasági vezető
Világszegényedés
A magyar néplélek a világválságban

VILÁGPOLITIKA

A nagy megtorpanás
Árnyékba boruló világkép
Irányváltozások Európában
A német és a porosz alkotmány válsága
Az állami kapitalizmus előcsarnokában
A német-lengyel ellentét, Danzig és a lengyel korridor
Az olasz-francia ellentét mélyebb okai
Olasz gyarmatosítás Afrikában
Jugoszlávia nehézségei
Japán, a terjeszkedő nagyhatalom
Vér, arany és diplomácia Távol-Keleten
Az Egyesült-Államok és a keletázsiai konfliktus

VÁROS ÉS FALU

Szavak, számok és tények
Népesedési politikánk
A magyar városi politika
Új Budapest, - új vidék
Két tér
Róma és Párizs
Az Alföld problémái
A szolnoki Tisza-konferencia
A Duna-Tisza-csatorna a világforgalom távlatában
Az Alföldi Bizottság
Igazságok a Balatonról

KULTÚRA

Kutatás és oktatás
Hogy' áll népművelésünk?

SPORT

A balatoni sport
A közlekedési világpolitika új útjai
A X. olimpiász
http://mek.oszk.hu/09700/09758/09758.htm#6