AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL



AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL
Tárgyi kritikai tanulmány Babits Mihály verseskötetéről

Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polinéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos. De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét indítja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára - ne tessék mosolyogni - világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mígnem fölfedezte az arisztotelészi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.

Korunk kritikai áramlataira való tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén így a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A művet megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész művek csoportja fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A művek önértékét azonban az efféle csoportosítás nem érinti. Hangsúlyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, - a többi sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Másszóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ír.

Ezeket a megfontolandó gondolatokat előre kellett bocsátanom, mert Babits Mihálynak szóbanforgó verseit úgy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.

Hogy az aprólékon kezdjem, két marékkal tömi belénk a zagyvaságot:

Orditsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sin-karja közt doromboló
fiktiv arannyal pereces világnak!

(Babylon egerei)

Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rútabb, szutykosabb, tehetetlenebb és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas vers is így megy elejétől végéig:

Szók deliriuma, nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
„Kultura!”
„A rut luk!”
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!

(Egyfajta kultura)

Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”, - arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü, amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között. Hát ez a formamüvészet. Kosztolányi igy irja a legszebb magyar prózát. De Babits Mihály ezekkel a versekkel formamüvész legyen? Még kellékei is rémségesek. (Ararat - madarat; komoly - agg a moly; ugatás és harangfoszlány foszlik el zajunkban osztán; stb.) A kellékes rendes ember, ha nem tolakodó. De itt ugy vagyunk vele, mint valami rim-ügynökkel, akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ablakon, a példabeszédnek megfelelően. Hogy ez nem is fontos? Hát tele van képzavarral. A repülő bogár ráng. Helyes, de nála valami láthatatlan gummiszálon ráng. Holott gummiszálon nem rángana, hanem édesen emelkedne-sülyedne, hintás ritmusocskában, mint a búcsúbeli kis labdák. Aztán meg a lelke (Babitsé) a kedves csöpp füleinek labirintusában bujócskázik, - eszem a képzeletit. Még pedig abból a célból bujócskázik, hogy mérje, ám lehet, hogy más célból, de mindenesetre „mérve e végtelen véges kanyargás rózsaszin üreit” és „néha véletlen kicsuszik tangensben a halánték felett”. Ha már ily kigondolt kép előtt állunk, nézze meg jól a szemes olvasó szomszédja fülét és vegye fontolóra, vajjon annak rózsaszin üreiből vonhatunk-e a halántékhoz érintőt? Amely kicsuszik, tehát oly rendes érintőnek kellene lennie, aminő a parittyából kirepülő kőé. Ezt azonban Babits maga is tagadja, mert bár kicsuszik tangensben a halánték felett, mégis ezzel egyidejüleg „valami kék eret követ” a szegény lélek, amely nyilván kettészakad, hogy a zeg-zugos erecske meg az amugyis rosszul elgondolt érintők kivánalmának egyszerre megfeleljen. (Ketten, messze az ég alatt...) Ismét másutt vonatja szalad, mint bárka az özönben: két jármü menetét hasonlitja össze olyképpen, hogy ugy az egyik, mint a másik szaladásáról való képzetünk végleg elenyészik. (A huszéves Nyugat ünnepére.) Bus csavargó módján estig bukdosódik a buckán egyre lefelé. A buckán képtelenség késő estig egyre lefelé bukdosódni. Bukdosódni nem is lehet a buckán, azon legföljebb le- vagy elbukik az ember, egyszeriben. Ha a „bucka” buckás területet jelent, akkor sem egyre lefelé bukdosódunk, hanem föl-le. A buckának költői „halom” vagy „domb” értelme szóba sem jöhet, mert hiszen a bukdosódás oka itt maga a bucka. (Elég a kóstoló.)

Ugyanebben a végig zavaros versében:

Minden folyót vár a Styx.
Oh, megoldó biztos X!
De jaj neked, apadva s feledve
mint a pohár kiloccsantott alja,
lenni a földé vagy Istené!

A számtanban X-szel jelölik az ismeretlent. A második sor tehát értelmi utalás a számtanra. De itt is zavar van: az X nem megoldó, hanem megoldandó. A megoldó az, aki számit vele. De a zavartól eltekintve is hamisan hangzik: a költő mintha nem volna szavahihető. Oka ennek is formamüvészeti. Cseréljük csak föl az első két sort:

Oh, megoldó biztos X!
Minden folyót vár a Styx.

Miért hangzik igy jobbnak? A babitsi sorrendben az első sorban magyarázat áll, a másodikban pedig ujjongó felkiáltás. Holott is a hamisság nyilvánvaló: a valóság előbb kiált föl s csak utóbb, kitöréséért mintegy szégyenkezvén, teszi hozzá önmaga számára, hogy lelkesültsége nem tárgytalan, hanem a tények erejéből fakadó. Az igy második helyre kerülő sor éppen az X megoldásává válik.

A következő három sorral kapcsolatban mintha boszorkányság esne velünk. Az első pillanatra ugy látszik, minden rendben van, a szakasz a mondottaktól eltekintve értelmes. Közelebbről megvizsgálván azonban zavarba jön az ember, mert végzetes ellentmondásra lel az első két sor örömre bukkanó kitörése s a következők jajja között. Annál is inkább, mert ezt a jajt ellentétes kötőszó vezeti be. Irjuk csak ide az igy talált értelmet: Oh megoldó biztos X! De jaj neked, lenni a földé vagy Istené! Ám hátha mégsem áll itt fejetetejére az ész! És valóban előkerül az értelmes kapcsolat, az ördöngős rejtély nyitját leli, de hajh! mi lesz a müvészetből?! A három utolsó sor ugyanis ész szerint azt kell jelentse, hogy noha biztos a megoldás, mégis jaj abban az esetben, ha akár a földé, akár az Istené, apadtan s feledten lesz a költő. Vagyis a közbeeső, nyelvileg magyartalan, minősitő részeken van az értelmi hangsuly, ami mondattanilag abban jut kifejezésre, hogy az ige előtt állanak. A sorok ritmusa azonban egyenlő s belsőleg a fölcserélhetetlen végsor erejével zárulnak eggyé, az utolsó sor elején káplárkodó ige pedig a müvészi formában elfoglalt helyénél és hatalmánál fogva erős ráütést, iktust kap. Müvészileg nem birja meg, hogy különben sem magyar közlegényei nála fontosabbak legyenek, őrmesterré lépvén elő. A müvészi szerkezet teljes ellentmondásban van a mondat szerkezetével. Minthogy pedig a kötött beszéd fölött a müvészi forma országol, a mondattani tagozódás meglapul mögötte és értelme elvész szem elől. A tartalom hütlen elhagyás cimén perli a formát. És viszont, ahogy tetszik. De minthogy a házastársi életközösség fenn sem állott, nászról szó sincs, a házasság eleve érvénytelen, azaz müvészet nincsen.

Babitsnál a forma és a tartalom, a müvészi forma és a költői tartalom, ugy kerülik egymást, mint két hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesre gyanakszanak. A legjellemzőbb az, hogy költői mondandói mindig megtörnek a sorok végén (enjambement). Idegen sor közepéig hátrálnak, ott elhalnak, miután előbb hol nyegle, hol barbár sorvégek erőszakosságán szüzességüket elvesztették:

A csupasz fák csucsa mint tük hegye bök be
az égi flanellba:
Az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bus tavaszt várják
szabadon vagy kertben.

(Gondok kereplője)

Tessék megnézni az utolsó másfél sort és belátni, hogy ez a bottal esketett nász micsoda másfél üresfejü fattyat adott az életnek s micsoda másfél „müvészi formát” a magyarnak. Fattyat, mert a szakasz majdnem csecsemő-képzetet ád. De te jóságos ég! csecsemő, akiből tük merednek ki? No, próbáljunk jó szakaszt csinálni ebből a bölcselmi csendéletből, amely pedig a kötet legjobb szakaszainak egyike:

Az Isten a földet puhán becsavarta
égi flanellba,
ráfonta, kötötte havát, ködét,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember
nem irtott ki még.

Rossz ez igy is.

De „jó”-val jobb, hiszen legalább a szemetét kisöpörtük. A két utolsó sor igy kettőben nagyon vásárias, egynek pedig nehézkes volna s a többiektől eltérő stilusu. Más bajok is vannak, de akkor a vers belsejéhez kellene nyulnom, annál pedig gőgösebb vagyok. Tartalma ugyanis közhelyes, az eredeti benne csak a köd mint flanell.

Emlékszem, milyen édes hajcihőt kavart lelkemben, amikor megtudtam volt, hogy a hótakaró megóvja a földeket a kihüléstől. Hogy a köd is játszana ily szerepet a már hófödött tájon, az kétséges önmagában, de a versben amugyis megromlik. Addig ez is megáll, amig az Isten a földet ködbe, azaz flanellbe csavarja, tehát óvja, különben mért csavargatná be? Az óvás mozzanata a flanell-képzet kifejlése. Ugyanakkor azonban a hóréteg természettudományilag óvja a föld kérgét, valóságosan, a hó és a köd tehát az óváson belül egymásra acsarkodnak, ahelyett, hogy összeölelkeznének. Finom, Babits minden jobb versére jellemző stilustalanságot figyelhetünk meg itt. Azonfölül az emberek ellen áll az óvás, ami megint rendben volna, óvás és irtás kapcsolódnak, de flanellal óvni a kiirtó emberek ellen? Megint stilustalanság. Lehet, hogy a köd az emberek szeme ellen óv - de ez csak belemagyarázás volna, s a flanell ismét bajt okozna. Meg nem állhatom hát, hogy az egészet át ne irjam erre a mozzanatra a következőképpen:

Csupasz fák gémberedő ágát
puha gyolcs-ködbe csavarja, fedi:
az Isten megóvja világát;
az ember lelkét vaksággal veri.

A gyolcs egyenértékü a flanellal. Hogy az ember irtott és irt, azt fölösleges belevenni. Hiszen az Isten mindezt nem csinálná, ha az ember lelke nem volna a dolgokra veszedelmes - a költő szerint. Ez a négy sor sem tökéletes, de unom már és most különben is kritikus vagyok.

Ismétlem, az idézett szakasz a legjobbak közül való. Lesznek is, akik szerint szőrszálhasogató volnék. Dehát a tudomány - tessék rábólintani - szőrszálhasogatásból áll. Hol volna enélkül akár Szokratesz, akár Newton, akár Einstein, vagy pl. valamely történész? A mükritikus pedig költészettudós. S ha minden gyakorlati szakembertől, mérnöktől, katonától, szülésznőtől, péktől, borbélytól is szabatos, tiszta munkát követelünk, a költővel kivételt tegyünk? Hiszen a költő éppen az alkotó szellem tisztaságának nagymestere! Ha egy könyvelő a tartozikat és a követelt, a pénztárkönyvet és az árutételt, a mérleget és az előleget nemcsak lázálmaiban vétené össze, de mindig olyan munkát végezne, amilyen formamüvészetet Babits csinál, bizony minden szatócs kihajitaná.

Vannak esetek, amikor Babits szemmelláthatólag finom formai mutatványt tüz müsorra. Ilyenkor aztán vérfagyasztó dolgok derülnek ki. Egy helyt például Isten gyertyája ő s négy szakaszon át csupán a szakaszvégen visszatérő Isten szóval rimel össze. Finom ötletnek tartanám, ha müvészetben ötletnek egyáltalában volna valami értéke. Hát még ha szentségtöréssel párosul! Mert hivő alkotó szive és elméje minek tartsa azt az akarnok vakmerőséget, amely egy rokonszenves gondolat festett ablakait otromba forma féltégláival zuzza be. Ő Isten gyertyája s minthogy nem tud magáról tartalmasat mondani, ő az Isten nagy világ-szelek elé emelt, hős, vak, kicsi gyertyája. A hős, vak, kicsi - ejh! - szóra méltatlan. A nagy világ-szeleket látszólag érdemes volna vitorlámba fogni, mégsem teszem, hiszen még a hős, vak, kicsi gyertyát „sem tudták e nagy világ-szelek eloltani”. Bár erejük az van. T. i. a második szakaszból megtudjuk, hogy a láng már inog. Istenhez fordul hát Babits, megjegyezvén, hogy „tövig ég bölcs, szent, konok kezeidben”. Az olvasó azonban nem érti, hogy miért nem szólitja nevén azt a hindu istenséget, amelyhez fohászkodik. Hiszen itt nyilvánvalóan sokkezü istenségről van szó. De nagyon ügyetlen lehet, hiszen ezt a kicsi gyertyát több kézzel tartja a nagy világ-szelek elé. De ha csak a sorok közt ügyetlen, vagy félős, óvatos, akkor meg nem isten. És mi az, hogy bölcs, szent, konok? Vagy vagy. Dehát, ha egy istenség már gyertyát tart és Babitsot tartja gyertyának, akkor az olvasó maga is választhat a jelzők között, hiszen a konok helyénvaló, a bölcs pedig annál kevésbé. A bölcset tehát ezennel érvénytelenitem s igy, noha kerülő uton, mégis sikerül a bölcs és konok szavak tartalmának hatásköri összeütközését eltüntetnem. Még csak annyit, hogy ez a hindu istenség meggondolja magát s az olvasó tudta és beleegyezése nélkül helyzetet változtat, mert váratlanul már csak nagy tenyere tartja magasra a kicsi gyertyát. Valószinüleg, bár ez tudtunkra nem adatik, néhány csepp viasszal oda is fagyasztotta, mert hiszen a tenyér sik felület s a hős, vak, kicsi gyertya a nagy világ-szelekben különben lepottyanna róla.

Ennek a versnek az elemezése nem is mütét volt már, hanem hullaboncolás. De találunk itt olyanra is, amelyet illetni kényesebb, mert már világrajöttekor oszlásnak indult. Mit! indult? Ment, futott, rohant. Megérkezett. Révbe ért, amint az illik is a következő vizi stilushoz:

Hol év, perc, bor, barátság fölszakad,
engem különös gátak zsilipelnek
és hallgatok, mintha gondolatom
szédülne meredek hidján a nyelvnek:
de belül, lassan, fészken, titkosan
a szavak mégis gyülnek, gyülnek;
kiket rimek tollával tollazok,
hogy ki ne hüljenek, ha kirepülnek.
(Im az én tollas, késett tósztom).

(Az elmaradt tószt, Fenyő Miksának)

Nem érdekel, hogy a költőnek gátlásai vannak Fenyő Miksával szemben, inkább azon a leleményes nyári üdülésen felejtem sanda tekintetem, amely szerint a költő tollaz, különös gátaktól zsilipeltetve. De bah! mindegy, a szavak mégis gyülnek, gyülnek. Ugyanebből a versből pusztán az érdekesség kedvéért adom a következő Ady-ejtésü, bár gyönge sorokat:

„tudok a nemes mámor poharából
inni,
és tudok hinni
(amihez ma is kell a mámor.)
És poharam beszéde: csengés.”

Még a különben önmagukban jó részek is széthullanak. Az egyes szavak, kifejezések, sorok, szakaszok külön életre, ellenséges szabadságra törnek, mint valami kegyetlenségéről hirhedt fegyház fellázadt, félőrült fegyencei. Mert ime öt sor, Babits irásmüvészetének teteje, egy gyöngécske vers kellős közepén:

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s ujra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.

Ez az öt sor majdnem remekirókhoz méltó. Ám a föntebb elemezett finom stilustalanságot itt is megfigyelhetjük: prémes mezőkön - szép, jó; mint a füst márványzik át a szél - nagyon szép, nagyon jó. A stilustalanság a prémes meg a márványzik egymást rontó voltában rejlik. Azonban ennek az öt sornak párját sehogyan sem lelem. Akadnak a könyvben egyes szép sorok (Próbálkozik a nagy harang a ködben, - melyet kásásan kavar a madár; vakarcs-poklok), de kétséges, hogy esik-e minden sürü oldalra egy. Égi kalácsba való, szüken mért mazsolaszemek ezek, valami undoritó kulimászban.

Hogyan lépett e primitiv Madonna
e volutás, barokk párkányra? Olyan
magas a párkány, hogy amint az évek
malma csikar, ki béna földön ülök,
romló szemem nem éri már a márvány
unt diszein tul ama boldog arcot.

Tessék csak nyugodtan elképzelni a költőt, amint béna földön ül és az évek malma csikarja! Ezen fölül pedig az a megjegyzésem, hogyha az évek malma nem is csikarná, akkor sem ülhetne béna földön. Ilyen szóösszetételt gondolati költészet stilusa nem tür meg. Ez a kapcsolat csak olyan költeményben szerepelhetne, amely a maga egészének minőségében is ezt a fogalom melletti tartalmat kihangsulyozó mondandót képviseli. Ebben az esetben a szavak nem mint a fogalmak hordozói jutnak levegőhöz, hanem a maguk csak szóbeli értékében. Az itéletalkotás távolról alig-alig neszelő logikummal kisér. Jelenlétét ugyszólván észre sem venni, de amennyiben a szavak logikai szempontból összemarakodnak, kitünik, hogy puszta létük mennyire fontos. De miért ez az egész eszelős cécó?

Mit keres ott a földön? Tán a rímet,
mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,
keresi gyermekessen. A cselédek
kisöpörték? vagy ott csörög a táncban
perecnek kötve egy frivol bokára?
vagy legurult a terraszról a sárba?

(A Madonna fakirja)

Ezért! ezért az ocsmány ürességért, hogy a tartalmatlanságnak ez a pléh-csörgője kihallassék! Mert eltekintve attól, hogy minden szakasz üti a másikat, külön-külön is irtóztatóan üresek, mint valami dögszagu árok, amelyben még szennyviz sincsen, csak a nyirkosság emlékeztet rá. És mindenütt, mindenütt:

(állnak) a gatyás jegenyék,
őrnek, e nagy, marcona, délceg
strázsa-legények:
hogy elrémüljenek a Rémek.

Hogy elrémüljenek az olvasók. Ugyanitt:

félsz, mint piros-szemü, ravasz
hipnotizőrtől, hogy elaltat?
Lesed a holdat?
És remegsz, hogy mit hoz a Holnap?

(Miért lázadsz az Este ellen?)

Pedig itt is akad különálló, szép sor.

Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke, lehet-e formamüvész. Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni - maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra - az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó - mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.

Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe - a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, - akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz. A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre, sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet. Igy pl. az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem. A mü tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. A müvész vagy derüs tájakon, vagy inkább rettegtető őserdőkben vezet s mi lélegzetfojtva követjük. Ady megy előre, megállás nélkül, komoran és annyira rettenthetetlenül, hogy elfelejtjük, hol is járunk. Nagy hatásának ez a titka: észre sem vesszük az ellenséges, rontó és mérges tájat, anyagot, annyira rajta felejtjük szemünket ezen a suhogó, ragyogó lelken. Kosztolányi kemény ingben, nevetgélve, cigarettázva, fölényesen vezet s ezért nem szeretik sokan, mert a legtöbben meg akarnak hatódni, holott a kisgyermek panaszai óta erre nem igen van alkalom. Pedig ez a magatartás a bámulatos. Ám akik ezt nem szeretik, azoknak ott van Juhász Gyula, aki maga is megilletődik és közben imákat mormol, de mégis megy, megy előre. Babitsnak ugyszólván anyaga sincsen. Ha van, megáll az erdő szélén s a fejét vakarja és hol peplonban, hol meg darócban próbálja széles taglejtésekkel elhitetni, hogy ojjé, ő már unja az egészet, annyit barangolt erre. De nem is kell szembesitenünk az igazi müvészettel, elég, ha keresztkérdéseket teszünk föl a mellverő verseknek, kiderül, hogy hazudnak, sohasem jártak az anyag rejtelmeinél. Amit tud, azt is azért tudja, mert néha az unatkozó anyag maga jött el hozzá, hogy leköpje.

Mondom, müalkotásnál harmadrendü az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a mü tetszőssége: - tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő visszatetszést szül, a mü mégis érvényes értékü alkotás. Babits magatartása hol „szép”, hol rut, anyaga hol tetsző, hol visszatetsző. Van ugy is, hogy mind a kettő szép, azaz tetszetős, s ugy is, hogy az egyik undok, a másik ronda. Mindez persze kinek-kinek az izlése szerint. De a mindenkire egyformán érvényes értékü tárgyi müvésziségre csak az emlitett néhány sorban bukkanunk. Mindenesetre, hagyományainkhoz hiven ideirom, bár ez nem értékitélet, hanem közömbös ténymegállapitás, hogy a könyv nagyobbrészt visszatetszést kelt.

A lélektani szempont rokon a széptanival. Még a tárgyi elvü tetszettanok is a lélektan területén cövekelik ki fele birodalmuk határát. Mármost ha lélektanos ökör, avagy elaljasulóbb szellem volnék, valahogy igy kiáltottam volna el igazsága ellenére csaló, hamis, mert csalfán beállitott mondókámat. Természetesen a zárójeles részek nélkül:

Egy nagykulturáju költő áll előttünk. (A költő ember is, nemcsak alkotó. Ha hát a primitiv Madonna, volutás, barokk, Dante stb. szavak jelentésének fogalmi ismeretét föltételezzük, ami kötelező, akkor Babits, a költő mint ember, valóban müvelt. Csak Babits, a költő mint anyagformáló müveletlen.) Rezzenő, érzékeny lélek, Isten világ-szelektől riogatott gyertyája, amely az Ember magosra törő szándékainak ünnepére ég. (Hát persze.) Egyszerre tud durva és finom lenni - rekedt orditása és halk zsonogása egyként egy tiszta ember közelségét árulják el. (Természetesen. A legrosszabb verseket irja manapság, de azért tisztára ember.) Fájdalma az emberiség fájdalma, de babitsi nyilalásokkal, öröme a kultura s az emberiség legjobbjainak végzetes derüje, de Babits különös artisztikus mosolyával. (Szóról-szóra áll. Hogy Babits különös müvészisége, artisticuma micsoda, azt láttuk.) Nagyságára vall, hogy midőn immár az elmulás folyójának partján áll és elméjében a megoldó biztos X, a nagy Ismeretlen motoz, még akkor is azon mereng és jajdul kétségesen, hogy adott-e vajjon eleget, megmaradt-e talpig embernek, vagy kiloccsant-e a Nagy Pohárból? (Stb.) Lángját szégyen-szelek fujják. Arcátlan, beteg korunkban ő szégyenkezik mindenki helyett. (Ez nincs benne a versekben, de jól hangzik. Különben is ráfér Babitsra.) Egyszerü, ha egyszerüen akar szólni, raffinált, ha ugy kivánkozik, de mindig őszintén tárul. Félős még, de már lelke legrejtettebb titkait is elárulja. (Pl. hogy nagyon rossz költő)....... (Ide irjon bárki bármit, akármiről szóló, akármilyen tárgyu (csak nem szinházi) sajtókritikákból, beleértve a Nyugatot is, egészen addig, hogy:) Gyönyörü meglepetés ez a könyv mindazok kisded csapatának, akik hivőn kitartanak a tiszta müvészet s ami ezzel egyértelmü, az emberi kultura, a haladás mellett. (Szabadelvü lap.) Kétszeresen gyönyörü meglepetés nékünk, magyaroknak, akiket az igazságtalanságban csak kulturánk ereje támogat. (Klebelsberger-sajtó.) Gyönyörü meglepetés ez nékünk, akik a nyugatról ész nélkül, formátlanul behozott kultura sajátos, magyar jellegének kibontakozását várjuk. (Nemzeti radikális.) Bodóné másról beszél, mikor a bor árát kérik. Olvassuk csak össze az aláhuzott részeket!

Hát gyönyörü meglepetés, mondhatom.

Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak.

De elég a szóból. Az Istenek halnak, az ember él.
- József Attila -

(1930)



ILLYÉS GYULA:
AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL
BABITS MIHÁLY ÚJ VERSEI

Engem nem látott senki még. S az évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam: mégis csupa fátyol
a lelkem? s búsan hátrálnak az évek.

*

Minő megaláztatás igazi, élő költőre, ha csak a legnagyobb általánosságban is osztályozni próbálják, kiszabják helyét ide vagy oda, előre megértik azt, amiről ő tudja, ha örökké élne, akkor sem tudná kifejezni, szinte halottnak nyilvánítják. Mintha egy pillanat nem volna elég ahoz, hogy a költő, aki "milliók életét éli“, ne forduljon szembe akár önmagával is, ne törjön ki a saját szavai, emlékei karaktere határolta börtönből, melynek falain girlandok gyanánt a saját legformásabb, rendszerint legkülsőségesebb, verssorai függnek! Ő, aki a közelgő leglágyabb szellőt is megérzi s jóval a többiek előtt! Nem a ma divatos "poésie d'évasion“ ez, hanem az örök emberi függetlenség, méltóság érzése. Az életnek vagy a halálnak, a jónak vagy a rossznak volt rokona Ady? Teljesen megérthetjük Germain Nouveau-t, aki átlag minden öt évben megváltoztatta nevét. Más dolog, hogy valamennyi álneve mögött reá lehetett ismerni.

Babits első verseskönyve után megkapta a maga jelzőjét, a "forma-művész“-t, ami végigkísérte egész pályafutásán s ami helytálló is, de csak annyiban, mintha a szobrászt aszerint jellemeznék, hogy milyen kézügyességgel dolgozik. "Az Istenek Halnak, Az ember Él“ költőjében fel lehet ismerni a "Levelek Irisz Koszorújából“ költőjét, de csak a költőt, a szembenállót, a férfit. A hang, a gesztus, sőt a tekintet is merőben más. E két kötetet nem csak az az idő választja el egymástól, ami megjelenésük között eltelt. Elsősorban egy fenékig humanista, tehát legemberibben emberi, legjelenvalóbb lélek átalakulása, aki minden mozzanatában a lehető legmélyebben élte át ezt a kort "milliók helyett“ és sub specie aeternitatis. Nem tulajdonítok semmi különösebb értéket a "korszerű“ épitatumnak, de Babitsnak az utolsó években írt verseivel kapcsolatban szerves, belső értelmet kap ez a szó. A korszerűség mellé odatehetjük még a magyar-t. Babits Mihály e kor egyetlen magyar hazafias költője, abban az értelemben, ahogy Vörösmarty és Petőfi vették ezt a szót. Vagyis aki a legmagasabb emberi szempontból reagál korának váltakozó magyar eseményeire.

*

Vagyis a kultúra legátusának szava a legjobban eldologiasodott, a legmechanikusabb, a legcivilizáltabb idő zajában. A kultúráé, az ember legbensőbb emberiességéé, amely kultúrát negatíve úgy lehetne definiálni, hogy azt a szellemi tartalmat jelenti, ami az emberben megmaradna, ha az összes tanult dolgokat elfeledné. Azt az originális lelki készséget, ami emberré teszi az embert s ami nélkül nem lehet művészt elképzelni, eredeti, igazi testtel-lélekkel való művészt, akit csak az alkotási tehetség választ el a humanistától.

Erre az életre-reagáló emberi művészetre vonatkoznak Verlaine szavai:

L'art, mes enfants, c'est d'ętre absolutement soi-męme.

Alig volt kor, amelynek művészete messzebb eltávolodott volna ettől a principiumtól, mint a technika csodáinak, a tudományos felvilágosodásnak, a műveltség korának művészete. A költők nem az élet, hanem a költői iskolák fejlődését figyelték, kifejlődött egy hierarchikus különböző rétegekre alapozott poézis, amely művészi szempontból, valóban, a legtökéletesebb volt, de az élő élettel csaknem minden kapcsolatot elvesztett. Mintha az egész földet könyvlapok fedték volna. A versek elsősorban ezekre a lapokra utaltak. Igaz, hogy az alattuk élő élet valóban szörnyű volt, a burzsoázia állati kérődzése s a szegénység nyirkos vegetálása. Kevés költő akadt (nyugaton is csak akkor tünedeztek, amikor nálunk, tehát irodalmunk e tekintetben már európai színvonalon állt), akik inspirációjának gyökerei át tudták fúrni magukat ezeken a könyvlapokon és az eleven talajba hatoltak. Nálunk ezek között az első, az első, aki a költészet szimbolisztikus, misztikus szépségeitől elfordult, aki az élő realitásban kereste a költészetet, Babits volt, noha külsőleg ép az ő versei látszottak legtradicionálisabbaknak.

Ez a tradició azonban nem ennek a kornak a tradiciója volt. E kor tradiciója Arany János, a népiesség és a könnyű hazafiasság volt. De Babitsnak még a Barótiak és Berzsenyiek klasszicizmusához sem volt semmi köze. Az ő tradiciója egy szellem, az antik világszemlélet, a mindenképen homogén görögség, a római férfiasság, a Bölcselet, az Igazság, a minden élőnek kijáró Jog volt. Vagyis a legtisztább Humanitás. S e szemszögből ő ép úgy szemben állt korával, mint összes forradalmár kortársai. A jelen társadalmat ép úgy megvetette, mint azok. Ezekben a sorokban

Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verset ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek

én nem a római arisztokrata gőgöt, nem a horatiusi elzárkózottságot érzem, hanem inkább Baudelaire s véle e kor legjobbjainak polgár-útáló kihívását. Babits tradiciója már ekkor a megújuló görög filozófiai bátorság, az értékek reviziója, az a világszemlélet, amely legelsősorban ép a polgárság posványos etikai hagyományaitól fordul el, s amelyhez, mivel örök Igazságra, Szintézisre törekszik s ismeri a Könyörületet, még a katholicizmus is közelebb áll. Katholikus, de nem misztikus! Tehát Szent Tamás, aki félig görög, Pascal, akiben benne van már Descartes. Nem a valóságtól menekülő, hanem ép a valóságot fürkésző, a valóságban isteni törvényt kutató. Merőben ellentétje tehát a napjainkban keresztelkedő új hívőknek, akik maniáikkal szentséget törnek. Igazi keresztény: földön hívő és nem égben ember.

Babits költészetében nincs misztikus elkalandozás. Nem elég gazdag, színes, ezerféle ágazó az, amit élő két szemmel láthatunk? Fényt igyekszik vetni minden dologra; árnyékuk úgyis tovább mutat rajtuk.

S e költészet embertartalma is ilyen földön élő hívők egysége felé irányul. Azonban nem a középkori hierarchia és lemondás, hanem határozottan a görögség zárt, egységes, minden egyéniséget magába ölelő szelleme felé, amelyben a hős nem egy hőst, hanem az egész nemzetet pars pro toto jelenti, tehát mindig valami összességbe tartozó tulajdonságot jelképez, amely összetartozás oly erős, hogy tagjai a mai kor legjellegzetesebb betegségét, a magányt, az egyedülvalóság utáni vágyat egyáltalában nem is ismerték. Babitsnál nincsen magány. Ha fáj is egyedülléte, ez az egyedüllét élő fákkal, virágokkal, levegővel népesül, érezni, hogy kiszakított része valaminek, amibe tartoznia kellene.

Katholikus szellem, görög szellem, humanitás; minden csak analógia. Mindegyiket megtaláljuk Babits költészetében, de csak mint részeket egy újabb szellem-egységben. Babits karaktere tipikusan magyar. Tegyük hozzá ismét, szomorúan, hogy ezt a magyarázatot hozzá kell fűzni: Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Kemény magyarságára gondolva értelmezzük ezt a szót. Ez a magyarság az ő tradiciója. Amit az előbbiek is már tradicióként kaptak.

*

Babits költészete, fellépésétől legutolsó kötetéig egyetlen, hatalmas ív, melyet ifjúkori biztos büszkeség indított meg, vitt a tiszta ideák magasságába, s mely most megfinomulva, meztelen érzékenységgel hajlik vissza a földre, az emberek közé. Nem mintha ez a költészet eddig híjával lett volna az emberszeretetnek, a belső megértésnek, - gondoljunk csak a háború alatt írt versekre. De a humanitás, amely eddig inkább a felső ideákból táplálkozott s elsődleges gondja volt az is, hogy méltó köntösben mutatkozzon, itt már annyira közvetlen lesz, úgy feloldódik, hogy meleg elevenségén szinte érezni lehet rokonságát a világgal, tájakkal s élőlényekkel. Igen, egymásra haltak legszebb ideáink, meghaltak az istenek, de az egykori sok-gondolatot-hivő Ember szegény hitetlenségében is él könyörtelenül tovább. Miben hihet még, s miben hihet papja, a költő, akinek parancs-szerűen prédikálni kell az egybegyülteknek?

Vannak költők, sőt maga az egész költészet arra tendál, hogy egy hanglejtéssel, egy képpel, valami szépség mindent elvakító megvillantatásával adjon feleletet, - egy kardcsapással vágja át a gordiusi csomót. De a kettévágott csomóból még lehetetlenebb rájönni az összebogozás titkára. Ez a barbár gesztus méltó lehet hadvezérhez, de nem a költőhöz. Minden csalás kiderül, s az a vers, amely kápráztat, egy-kettőre kialszik, a divat múltával hamuját is szétszórja a szél.

Babits költészetének mindenkor fő jellemvonása a megismerés, a birtoklás vágya volt, a folyó, rezegő, villódzó életet úgy emelni a napfénybe, hogy ott is tovább éljen, sőt a világosságban még az a rejtett, egysejtű élet is megmutatkozzon, amit szabad szemmel nem láthat az ember. Példákat lehetne idézni, milyen aprólékos gondossággal, milyen görcsös pontossággal veszi föl és nézi Babits a tárgyakat, az egész világot, az érzékelhetőt ép úgy, mint a metafizikait s milyen szomjas szemmel keresi a kettő közötti, ésszel felfogható, kapcsolatokat! Érdekes megfigyelni, hogy milyen türelmetlen sietséggel fordulnak Babits külvilágból vett képei a belső világ felé, hogyan keresi a szálakat, amik e két valóságot összekötik. Első kötete óta észre lehet venni ezt a nyughatatlan fürkészést. Ez magyarázza, hogy ő, a poeta doctus, a jó ízlés és okosság, méltó magatartás költője oly kegyetlen tud lenni az érzékeltetésben, s nem riad vissza semmi meglátásától, ami a nap alatt él, akár szépség az, vagy utcaszenny, erény vagy bűn. Életét a csomós élet titkainak megismerésében töltötte s ime kezei között most oldódnak a szálak.

*

Babits versei az Athenaeum kiadásában most megjelent összes versei között olvastam és elolvastam többször az egész kötetet, hogy újra és újra ellenőrizzem, igazam van-e, mikor egész költői oeuvre-jében a legutolsó ciklust, "Az Istenek Halnak, Az Ember Él“ verseit szeretem legjobban? Nem abban akartam biztos lenni, hogy ezek a legjobbak, leghatalmasabbak-e - nehéz volna itten dönteni, a remekműveknek megvan az az öröklétet biztosító belső játékuk, hogy mindig új és más-más értéket, szépséget lát meg rajtuk az ember -, hanem abban, hogy valóban ezek állnak-e most hozzám, vagyis lelkemhez, mely évről-évre változhat, legközelebb? Az ezekből kiáradó Szellem érint meg legjobban. Hogy ez nem elsőleges esztétika-kritikai szempont? Nem hiszem, hogy az esztétika vezesse az embert ilyesfajta ítéleteiben. Meg vagyok győződve, hogy mindenkit legelsősorban az a belső meleg fog meg, amely a versből kisugárzik, ami definiálhatatlan, amit a költő se tud szavakba foglalni, ami felé maga a vers is csak szándék, elérhetetlen vállalkozás. (Persze költőnek kell lenni, hogy ennek a belső tűznek legalább egy-két lángja, füstje, hője kicsapjon a sorokból.)

Mért szeret valamit az ember? Ha kedvesünk meg-megkérdezi, mi az, amit szeretünk rajta, tudunk valaha is igazáni választ adni? Az ember eldadog egy-két részletet. Amit esetleg magában is megtalálna. De itt mégis, ebben a formában, ízben, árnyalatban minden fölé helyezi. Engedjék meg, hogy egy-két kiszakított verssort idézzek Babits legújabb könyvéből; párat azokból, melyeket első olvasásra jegyeztem meg magamnak.

. . . . . . . . Hogy tudsz nyugton ülni holt
emlékeken tünődve, képzelt pontokat
rajzolva e röpke vonalba, vagy bolond
szívvel fogódzva a bukó jelenbe, mint
székének karfájába a lezuhanó
aeroplán hajósa?

(Szelek Sodrában)

S nézem a festők munkáját. Ki tudja
milyen munkát végez bennünk az Élet!
Óh festő, jól kapard a régi szint le,
mert átüt, mindig átüt, mindig átüt,

s szennynek izzad ki majdan ami dísz volt - -

(Szobafestés)

Milyen furcsa füstünk árnya
a tulsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován

(Halavány Téli Rajz)

A véres Föld, mint egy szentjánosfő
táncol a légi Sors ölében, noha még
élet, élet van benne! Meg-megrándul,
kinlódik, s néha szédületén
pillanatnyi villanás
fut át: a véres fő Salomé vad ölében
az eljövendő Krisztusról álmodik.

(Szentjánosfő)

Nézzétek: szavaim elrejtik magukat,
mint ha sövény mögül a gyáva eb ugat.

(Vértanuság vágya)

Nézd, úgy hinti fényét a nap szét a világra áldón, békén,
mint a szentelt vizet a pap a nép közé mise végén.

(Győzelmi Ének, Estefelé)

Óh! a madarat is csak az árnyáról tudja meg a rest szem,

és lomhán ugrik az árny után, mint kis kutyád;
az se csahol most bezzeg oly fürgén, mint minap ünnepkor
mikor a kecskét ugatta, ki bamba-pedánsul úgy állt
pofaszakállával, sandán, akár egy ingerelt professzor.

Ma is ünnep van? Mit akar ez a sok harang, sok harang?
Óh, a hercegpap halottan fekszik, üvegkoporsóban,
vén kanonokok vonulnak a várban, és giling, és galang,
s hinta-palinta - s mi lengünk a hang-hálóban.

(Szökevény, Renitens Idill)

Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben:
jön valami amit minden ért, csak ő nem.

(Magyar Szonett Az Őszről)

Ez utóbbit szeretném teljes egészében idézni, egyrészt annak példázatára, mi mindenfajta szépség, költői kép, vizuális és auditív megelevenítés, ritmus és az egész versen átlengő dikció, gesztus áll Babits egy szonettjében egyetlen kimondhatatlan érzés illusztrálására; másrészt annak igazolására, amit különben a többi idézetből is látni, milyen irányba hajlik az ő lírája.

Ami legelőször megfogja az embert, az a képek egymásbafonódó gyöngysor-szerű végtelen vonulása. Egy Jean Epstein nevű francia esztétikus, stopper-órával kezében, kiszámította, hogy egyforma gyorsaságú olvasásnál hány másodpercenként következik egy-egy kép az átlagos klasszikus, romantikus, szimbolista vagy poszt-szimbolista versben. Megállapította, hogy a korunkban írt versekben átlag négy és félszer több a kép, mint az egy századdal ezelőttiekben. Babits költői képeit nem lehetne számolni. Úgy egymásba fonódnak, a vers hullámzásában úgy csillannak, s a hullámzásba úgy beletartoznak, mint a patak habjainak villogása. Állandó izgalom, csapkodó fény vonul a sorokon s még a legnyugodtabb lelki állapotot tükröző vers is úgy áll, mint napsütésben a tó milliónyi lángjával. Babits régebbi versei is tele vannak képpel, sőt egész lírájára a legjellemzőbb a képek mozgóképszerű, gyors váltakozása, azonban a mostaniakban egyöntetűbb harmónia van, olyan, amilyet csak a zenében észlelhet az ember. Ezek nem táncolnak már, hanem melegítenek, egyik a másikát fűtve lebegnek a ritmusban.

A ritmus. - Ha Jean Epstein kitalált egy talentum-mérő eszközt, én is elgondoltam egyet magamnak. Ez a ritmus, amiről feltétlen megismerni vélem a vérbeli költőt. Fedi-e a vers ritmusa az inspirációt, azaz tud-e a költő saját lelkéből való zenét adni a maga mondanivalójának, még akkor is, ha hagyományos versformában ír - szerintem ezen fordul meg költői sorsa. A versbeli zenére átváltott indulat, - ez a legfontosabb. Ez már a legüresebb banálitásokból is verset tud csinálni.

Babits régebbi verseiben a ritmus ütötte meg elsőnek az olvasót. A villódzó képek eleven gyors áramban sodródtak s a ritmus annyira a vers belső gondolatát muzsikálta, hogy hallásukkor a még magyarul nem értő fül is kiérezhette a büszkeséget, szomorúságot, a haragot, a rohanást vagy a derűt. Gondoljunk csak olyan verseire, mint az In Horatium, a Danaidák, a Fortissimo, a Mozgófénykép, hogy mást ne is említsek. Újabb verseiben egész költészetének irányváltozását legjobban a sorok új lebegése illusztrálja. Olvassák el mégegyszer e cikk elé másolt sorokat. S ezt:

Nem magamért sirok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmában nem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül hogy - ha nem birja már s minden összetört -
átléphet az udvar erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Én ezt a szörnyű ölelést csak a hármas sorok zenéjéből, a harmadik sor hirtelen vigasztalhatatlanságából éreztem meg igazán. Ahogyan az elmúlást a "Szeptember Végén“ az anapestusok különös ízű lejtéséből.

A hajdani zárkózott büszkeség, vagy eget-földet egyaránt felelősségre vonó szigor, fölény mintha felolvadt volna. Legjobban látni ezt a teljesen személytelennek látszó tájleíró verseiben, amelyek meleg szeretetet, elvétve vidámságot, de legtöbbször férfias bánatot, mély, fákra-virágokra kiterjedő humanizmust lehelnek.

Milyen fehér csöndesség ezt,
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Nincs több világnézeti állásfoglalás ezekben a versekben, mint Babits többi köteteiben s mégis telve vannak közvetlen melegséggel, szeretettel, emberi bánattal, ami napjainkban a legtisztább állásfoglalás.

Martinuzziak kora jött ujra. Összeszoritott
fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság.
Már látom a csukott ajk s nyitott szem hőseit.

Pap, aki nem mondja meg, melyik istent imádjuk. Az ő vallásossága nem a türelmetlen szerzetesé, hanem a megbékélt bölcsé, aki tudja, hogy minden dolog önmagán túl, valami isten felé mutat. S arról a derűs, nyugodt távolba-fordulásról láthatjuk, hogy nem lehet rossz az az isten, amely felé, az embert kivéve, minden élő olyan bizalommal néz. Ez Babits vallásossága, ez melegíti föl hazafiasságának komor hangját. Az életre kényszerült hallgató megérzi papja hangjáról, hogy fájdalmas kétkedésében is méltó az hivatására.

*

Sárközi György: AZ ISTENEK HALNAK, AZ EMBER ÉL
Babits Mihály uj versei - Athenaeum

Babits Mihálynál ma bizonyára nincs nagyobb presztizsű magyar író: szellemének és tehetségének európai méretét, költői aktusainak mindenkor legbelülről származását, egyéniségének pártokfeletti tisztaságát jóformán mindenki elismeri. Különös jelenség, hogy evvel a presztizzsel sehogysem áll arányban a költő népszerűsége: ha napról-napra nő is - amit legjobban az bizonyít, hogy egyre többen kötnek belé, - s ha az ifjúság, amelynek a nagyság megszimatolására legérzékenyebb belső szervei vannak, egyre sűrűbb csapatokban áll is mellé, a nagyközönségből mégis hiányzik egy tiszta, egyértelmű Babits-kép, az a kép, amilyent nagy íróiról előbb-utóbb szükségszerüen kialakít, mert a sokaság szereti az egy szóba foglalható nagyságot, az egy vonallal lerajzolható mintaképeket.

Nem is lesz könnyű ennek a populáris Babits-képnek a kialakulása, mert Babits minden, csak nem egyszerű; egy szóba tán sohasem lesz foglalható. egy vonallal sohasem lerajzolható. Aki elindul az ő nyomán, mintha török szőnyeg betűi és mintái közé jutna: csak a gazdagság és színesség kábító szépségét érzi, anélkül, hogy egyhamar tisztába tudna jönni a vonalak rendszerével. Minden verse elmélyedést kíván, anyagának gondos újraélését, gyakran tudományos tájékozottságot, gyakran intellektusunk fáradságos munkáját. - nemcsak írójuk van benne e versekben egészen, szívvel-aggyal, hanem ugyanezt kívánja az olvasótól is.

Az egyvonalú Babitsot leírni tehát lehetetlen, de ez ismertetés szűk keretein belül csak sejtethetjük a sokvonalút is. Minthogy a kötetet, amely Babits verseinek teljes gyüjteményében mint befejező rész szerepelt. a Nyugatban Illyés Gyula szép cikke annak idején már ismertette, csupán a kötetke önálló kiadásába felvett új versek recenziójára szorítkozunk. Ez a kilenc vers, - amelyek közt vannak remekei a költőnek és vannak a második sorból valók is, - szám szerint elenyésző része a gazdag Babits-lírának, de különöskép mégis oly pontokon feküsznek költészete térképén, hogy összekötve e pontokat, erőszak nélkül kirajzolódik egy - legalább vázlatos - költői arckép.

Miben áll hát Babits komplikáltsága, sokrétűsége? Ahogy nem tud megelégedni önmagával s lázasan von magába jelent, multat és jövőt, távolságot és közelséget, természetet és kulturát? Vagy ahogy nem tud elférni önmagában és még égetőbb lázzal objektiválja érzéseit jelenbe, multba és jövőbe, távolba és közelbe, természetbe és kulturába?

Babits nem szimbolista költő és így nem a szimbolum kondenzátorában halmozza föl a mindenség foghatatlan áramait. Realista, pedánsan realista, alázatosan realista, mint egy miniátor: néha megborzongunk képei valóságosságán, mely mintha már a fantasztikumot súrolná. De a valóság képe nyomban költői képpé is lesz a versben, horgot akaszt a végtelenségbe, levonva valamit ama foghatatlan áramokból s így még egy valóságot kap, egy valóságontúli valóságot. Ebben a kettős láncban, a perc és az időtlenség összefonódásában, zsongnak és csörögnek tova a babitsi sorok, mert e kettős életű képek nem szórványos díszei a versnek, hanem maga a vers.

Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek;
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Csakhogy Babits perce nem egy idősíkot jelent. Amikor vallomást tesz e jelen mellett:

...De én mégis szeretem ezt a barbár iramot is, akárhová visz!

akkor is visszafut a multba, hogy az időből s amit az idő magába gyüjtött, elmult valóságokból, egy csepp el ne vesszen:

...A fürge néger
combokat Senecák szeme is itta...
s előrefut a jövőbe, hogy a beláthatatlan messzeségek vízióit elkapja:
...s a vad ma ádáz árnyakat vetít a holnap üres falára...

Igen, e versek mint fároszok állnak a jelen csapkodásában, mindenfelé egy-egy szabad ablakkal: kilátással a multba s kilátással a jövőbe. És azért tudta Babits annyira mély élményévé tenni a könyvet, a kulturát, mert teljesen beleépítette ebbe a sokszemű toronyba. Nem holt tudás, mikor a kereplőről dalol, melyet a középkor a poklosok nyakába kötött, mikor a talpig aranyba vont eleven szobrot siratja, aki egy reneszánsz ünnepségen megfúlt az arany alatt, mikor a bibliai vak Tóbiást említi, akit Ráfael vezet a mélység szélén. Mert a másik ablakon kíváncsian s borzongva néz Utópiára, és ez is élmény, véres valóság.

Ez az ablaktalan ház!
Jövendő ház! Álomház!
Építik Amerikában.
Húsz emelet! Harminc emelet!
Háztömb, házváros, házsziget!
S nem süt be soha a nap.

A tér éppígy kitágul a költő körül. A tárgyak, a kéznyujtásnyi közelség életét senki jobban át nem élte Babitsnál a Sunt lacrimae rerum... óta, de mégis:

... a szomszéd falu semmivel se messzibb,
mint a szomszéd csillag.

A legközelebbit éppoly titokzatos utak kötik össze a legtávolabbival, mint a percet az örökkévalósággal.

...és elönti rádiónkból
a Jazzband a világürt...

S ez a világür nem puszta szó, bombaszt, mert pontosan érzékelhető:

(Messze szférák
lakói, ti, ha volna lég az Ürben,
edzhetnéd csillagok kíváncsi népe
füled a méltó muzsikára, melyet
földünk repít a mindenségbe!)

Ami pedig az itt és ott között van, az fantasztikusan komor, sötét színekkel mossa össze a világokat:

Négerek ülnek a folyóparton
boszorkányok susogásától nehéz az éjszaka
nem hallod a dobokat a dobokat
Afrika, Afrika...

Micsoda nyugtalanság űzi hát ki e versek költőjét önmagából, hogy rész voltából egésszé teljesüljön? S micsoda gőg parancsolja, hogy önmagában építse újra a széttöredezett mindenséget?

Érzései is kettősen futnak, mint a tenger vizében a mély áramok folyása. A meleg áram valami borús, csüggedt szomorúság, majdnem keserűség, a világ minden gazdagságában is csak magát érző meztelen lélek ijedős, menekülő borúja:

Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,

mert engem az ősz kezd aranyozni már,

hervadt fa rozsdája, halálos arany,

kit ez a fény von be, annak este van.

De a másik áram hűvös és fenséges és bátor: a mindnyájunkért helytálló, mindnyájunk bűneit megvalló, mindnyájunk szenvedéseit szenvedő költő hősisége zúg benne:

korbácsos üngös penitencia
szégyenkező és fájó hősisége.

*

Az istenek halnak, az ember él

"Nekünk az igazságból mindig csak annyi kell, amennyi elég arra, hogy a jövő felé igazítás nagy feladatát elvégezze"(Szabó Dezső)

A fenti cím bizonyára ismerős lehet az irodalmat kedvelők körében. Talán nem is Babits sorai robbantak egykoron olyan nagyot, mint amekkora vihart kavart egy 25 éves költő suhanc irgalmatlan szigorú kritikája.
...mert Babits Mihálynak szóbanforgó verseit úgy körülajnározták, mintha a kritika kisded majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyébről, anélkül, hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv,"
Az Egy költőre c. versében sem bánik kíméletesen Babitscsal:

Sakált kiált, hollót hörög,
ki jól dalolni restel;
és idenyög a Dala-dög,
az éveire mester"

Ígéretes költőnek számított ez idő tájt József Attila, néhány jelentős verssel a háta mögött, de talán el kellett volna számolnia magában 10-ig, meg kellett volna érlelnie a gondolatot ahelyett, hogy 7 évvel később a Magadat emésztő szikár alak...mea culpás szélkakasaként, Baumgartner-díjtól többszörösen megfosztottan, mellőzött költőként keseregje végig további napjait. Mert valljuk be: Hátulról visszafelé olvasva éppen az a szemtelen bátorság tűnik el...
Kosztolányi - ha lehetek irgalmatlanul profán azzal szemben, akit egyébiránt nagyra tartok, mint írót, költőt és embert - viszont dialektikusan csapadékolt, de nem átallotta megírni 1929-ben Az írástudók árulása c. esszét, amellyel éles tőrt döfött Ady sírboltjába.
Érdmindszent táltosáról is essék szó, ha már őt és a kritikát hoztam szóba: ő szponzorába, minden idők legönzetlenebb magyar mecénásába, báró Hatvany Lajosba mártotta kését, amikor Farkas Pál, az Új Idők egyik vezető emberének invitálására megírta azt az ominózus duk-duk cikket (Később Juhász Gyulát nevesítve A duk-duk afférhoz című publicisztikáját), amelyben a nyomában csörtető, nevét zászlóként lobogtató borzas zsenikről, hangos ifjú tehetségtelenekről kinyilatkoztatja: nem vállalja a tábor vezérének titulusát. Duk-duk félvad törzs allegóriába burkolt támadását ugyan sokan rossz néven veszik (Ignotus, Fenyő Miksa, Hatvany...stb..), árulásnak, miután sorra írja mentegetőző leveleit, némileg megenyhülnek a szívek, ám az az őszinte, meghitt barátság megszűnt közöttük.
Annyi szép bátorság van, az őszinteséget is szép bátorságnak tartom, az őszinte kritika...hm..
Az utókor önkénye. Az élő emberből kialakított, befolyásolt szubjektív valóság-darabkák lógnak ki: érdekeltségek, személyes szimpátia, összefonódások, nem beszélve az irigységről...
Ki az, aki dönthet csalhatatlan bizonysággal az áttekinthetetlen teljességben?
Szólni roppant nagy felelősség. Az ember, légyen alkotó, költő, politikus, üzletben utazó,-saját promócióját saját korának emberével szeretné hitelesíteni, meggyőzni, az ő portékája hitében hívővé tenni.
Mindeközben csapdát állít más igazságok emberének mégcsalhatatlanabb hite, csapdát állít a változó széljárású történelem.
"A becsületes szélkakast hamar eltöri a szél. A bátor szélkakas szélirányba fordul, mert azt hiszi, arra fúj, amerre ő mutatja az irányt. Az okos szélkakas ilyenkor nem a szélre haragszik, s nem irigyli hajlékonyabb társait, akik fordulnak, hajolnak, nem törnek, nem pirulnak: mindig korszínűek"(Szigethy Gábor)
Az igazság kimondása önmagában a legkegyetlenebb, legpusztítóbb, legembertelenebb, legízléstelenebb eljárás, ha puszta bírálat, nincs mögötte egy segítő szándék, nincs mögötte a kritizált tudását meghaladó tapasztalat és szaktekintély. Ha az őszinteség zászlaját lobogtatva a támadás a lényege, a revansot szigorúan megtorolja. Portékája az igaz szó, szabadalmi pecsét rajta. Minden embernek fáj az igazság. Ellenségtől-baráttól kapott szigorú kritika. Csínján bánj vele: törékeny szélkakasok kukorékolnak, nyikorognak mindenfelé, amerre lépsz, Ember.