FALUDI FERENC: SZENT EMBER,

VAGYIS SZENT ÉLETRE VEZÉRLŐ
ISTENES OKTATÁSOK.

(RÉSZLET)

ELŐLJÁRÓ BESZÉD A KERESZTYÉN OLVASÓHOZ.


Ebbe a kis könyvecskébe se nem ugy, se nem avégre kell tekinteni, hogy mi ujságat mond? Hanem azt, amit mond, lelkessen meg kell fontolni, nem is múló félben vagy sietve, hanem méllyebben bocsátván, és ott marasztván az elmét. Istenes ébresztő oktatásokat foglal magában hivatalonkrúl, kötelességünkrül, üdvességünkrül emlékeztet hiven, igazán. Minthogy pediglen minden rendeknek, és válogatás nélkül minden személynek szól, és a sok között nagy a különbség; azon egy dologrúl különbféle módon beszélget azért, hogy ha egyképpen nem, másképpen férjen mind eszéhez, mind szivéhez az áhétatos olvasónak.

Hogy nyilvábban kimondjam, beszél a könyv az isteni szeretetrül, a forgandó világ haszontalanságirúl, a mulandó életrül, kimulásunknak bizonytalan órájarúl, az Istenbe vetett bizodalmas reménységrül, és más egyéb üdvességes dolgokrúl, de nem egyformán se nem egyvégbe mindenekérül, hanem előbb is utóbb is, osztva, hintve. Azért amit feljebb mondottam, és tovább azért is, hogy egyik is másik is többször keröljen elő, többször ébresszen, többször integessen, amíg a bújdosó elme megszálljon, és ha mi akaratosság vagyon bennünk, lágyúljon, és magát megadja.

A szakaszokban rendet nem tartottam, mert nem láttam különös okát. Mindenikét ugy szabtam, hogy rövid légyen, unalmas ne légyen. Azonban kiki buzgósága szerint tovább nyújthatja elmélkedésével, melly is mentül tovább fog tartani, attúl jobban kivilágosodik az oktatásoknak értelme. Isten segitségébül ereje is mélyebben béhatván a szivekbe, foganatosabb lészen.

Amit irtam, jó szándékbúl irtam; aki a jó szándékból nyull hozzá, és mikor forgatja, mind az Istent, mind lelke állapotját és annak jövendöjét jól megtekinti (ugy reméllem), kivánt hasznára válik; és ha egyetemben az elejbe adott oktatásoknak bételjesitöje lészen, szent ember lészen. Isten velünk.


Költ Pozsonyban 1773-ban.

FALUDI FERENC S. J.



ISTENES GONDOLATOK.

ELSŐ SZÁZAD.


[1] Hogyha az istennek csuda nagy vóltát, méltóságát, kimondhatatlan jóságát, gerjesztő szépségét, hozzánk való szeretetét felérnénk eszünkkel; semmit sem tartanánk kevésnek, amit tőle veszünk, és viszont semmit nagynak, amit mi ő kedvéért cselekszünk.

*

[2] A mi lelkünk óhajtja vigasztalását, amint testünk megkívánja a levegőeget, azért vagy a mennyei, vagy a földi dolgokban keresi valami örömét. Mit vesződünk a földi hitvány gyönyörüségekkel? Se nem tartósok, se nem tiszták! Egy csepnyi mennyei vigasztalás többet ér tengeri sok egyéb örömnél.

*

[3] Amint nem mutathatunk egy szempillantásra is, mellyben jót nem tenne Isten velünk, megtartván, táplálván, mennyei kedveskedésekkel meglátogatván bennünket; ugy minden szempillantásban, szivünkben, lelkünkben meg kellene lenni jó urunknak emlékezete.

*

[8] Mikor a mennyei malasztot érzed magadban, félj. Mikor elhágy, félj, mikor megfordúl, félj. Ha semmirül sem vádol is lelkiisméreted, félj. Üdvességes félelmek ezek! Rettegésben, félelemben kell keresnünk üdvességünket!

*

[16] Nincs jobb tanácsadó a halálnál, mindenkor igazat mond, jót mond!

*

[17] Aki a világ erkölcseihez akarja szabni életét, minden órán készen légyen az új meg új változásra, és egyetemben hogy rabszolgája légyen minden felkapott szokásnak. Akitül kitelik, maradjon ollyas erkölcs mellett, amellyet már sok száz esztendők jónak tartottak lenni.

*

[18] Közönségesen az emberek minden jónál jóbbnak tartják a hosszú életet, de csalatkoznak. Mert ha rosszúl élsz, nincs rosszabb az életnél. Ha jól élsz, és halad életed, halad mennyei dicsőséged. Aki istenét igazán szereti, annak nincs nagyobb kinja annál, hogy késik együttléte vele, késik közelebb való öröm-vigasztalása benne.

*

[19] Bölcs, aki a világot meg tudja utálni. Benne lakván, őtet kerülni. Vele élvén, nem ismerni. Társa lévén, vele nem tartani. Hizelkedésin kiadni. Üldözésével nem aggódni.

*

[20] Ágozunk a fácskákon, öntögetjük alját, irtogatjuk a gyomot körülette. Ellenben: noha látjuk, hogy buján szaporodik utálatos erkölcsünk, nem tisztogatjuk.

*

[33] A mi nyughatatlanságunk attúl vagyon, hogy nem vagyunk azok, kik akarnánk lenni. Vagy azok vagyunk, kik nem akarunk maradni. Vagy nem bérunk azzal, amit kivánunk, vagy nem menekedhetünk meg attúl, ami minket sanyargat. Ha ezektűl a minket terhelő galibáktúl mentek akarunk lenni, bizzuk Istenre dolgunkat, meg ne gátoljuk szándékát, elhitetvén magunkkal, hogy ez a minket szerető jó urunk, ha mit ád, azt azért adja, ha mit megvony tőlünk, azért cselekszi, mert különös hasznunkat nézi.

*

[42] Nem jól tanácskozik magával, aki magárúl megfelejtkezvén másokrúl aggódik, maga erkölcsére nem tekint, a máséban piszkál. Csendes, és rendbeszedett személynek tartatik, aki maga környéke mellett maradván, maga körül gondoskodik, maga vétkeire ugy vigyáz, mint az éles szemü hiúz, szomszédja magaviselésére olly világtalan mint a vakondak.

*

[43] A gonosz embernek nincsen nyugta, se bátorságos menedéke. Jóllehet senki se tudja dolgát, nála s benne vagyon tanubizonysága, és kinzó hóhérja. Retteg a haláltúl, éltében nincs vigasztalója. A bünösnek büntetése tulajdon vétke, kebelében hordozza eleven poklát.

*

[46] Ahol az Isten jelen vagyon segétségével, még a pókháló is erős fal. Ahol nincsen jelen, még a falnak erőssége is pókháló. Az Isten nélkül: fegyver, tábor, erőhatalom, mindazon árnyék semmiség, emberi gyarlóság. Te Istenedbe bizakodjál.

*

[54] Minden állatra osztott az Isten fegyvert, kinek öklelő szarvat, kinek agyarfogat, kinek körmöt, kinek mérget adott. Az ember fegyvertelenül maradott, hogy senkinek se ártana. Miért nem maradunk a szép szelédség mellett? Mit dühösködünk? Mit ártalmaskodunk? Valóban nem emberek azok, kik nem bánnak emberségesen az emberekkel.

*

[74] Hazug a szád, mikor azt mondja, hogy szereti az Istent, ha szived az Istentül ellopja magát a világhoz, és ha megfordúl is, ugyancsak vándorló és változó. Az igaz szeretetnek törvénnye az állandóság, és célja az örökkévalóság.

*

[75] Akik szeretnek, sebbe esnek, akit az Isten szeret, sebesit; vedd azért sebedet jó néven, ha tudod mi a szerelem.

*

[79] Császárok, királyok halnak. A világ tündérpompái múlnak, hires épületi omlanak. Trója porrá lett. Teljes hivság dolgunk. És mégis, és mégis ezekben törjük fejünket, vesztegetjük erőnket, óránkat. Oda az ég felé, maradandó hazánkra, házunkra talán egyet sem pillantunk.

*

[80] A tudomány és lelki jóság jó magában, és annak is jó, akiben megvagyon; de jóbb ha általunk másokra is árad. Mit használ az arany, míg a föld gyomrában hever? Ha pénzzel, értékkel megáldott az Isten, adogass a szűkölködőnek; ugy veszed legjobb hasznát kincsednek, ha mások is veszik hasznát.

*

[84] Szarándokok vagyunk itt a földön, nincs maradásunk, sietnünk kell, pállyát futunk. Nem nyeri el a pállyát, aki útjában horgot vet, kitér, akadékoskodik, minden oszlop, vagy virág mellett megáll. Ugy mi sem, ha a földiekhez ragaszkodván, azok kedvéért kilépünk a mennyországnak országutjábúl.

*

[96] Melly nagy veszteség az Istent elveszteni! Nagy szűfogással jajgatunk, mikor az ellenség feldúlja keresményünket, az ártalmas tüz megemészti házunkat, vagy a gonosz pör kiforgat értékünkbül. És meg sem indúlunk, mikor a fertelmes bün által Istenünket vesztjük. Istenünkkel, mennyei kincsünkkel, bóldog lakásunkat, drága örökünket.

*

[99] Az első ember azzal veszté magát, hogy az Istenhez hasonló akart lenni. Mi Ádám maradéki azzal üdvezülhetünk, ha az Isten fiához hasonlók leszünk. Az Isten fia emberi természetünket magára vette, hogy mi azon természettel lévén vele, őtet követhessük. Aki közülünk képit viseli, példáit követi: jelét viseli hogy üdvezülendő. Aki nyomdokába nem lép, se tanácsa, se parancsolatja, se példája szerint nem él: avval béllyeges, hogy elkárhozik.



BÉFEJEZÉS.


Mind az Ó, mind az Új-Testamentomban vóltak mindenkor az Istennek választott hivei, hol többen hol kevesebben. Most is vannak, kik buzgó igyekezettel iparkodnak minden kitelhető szent életre, mellynek jobb s jobb módját nagyóhajtva kivánják, és keresik. Ime azért hét fokot adok elejtek, hogy kiki tudhassa a tekélletességnek igaz útján mind előmenetelét, mint hátramaradását, és mire, merre tartson. Rendszerint igy következnek:

*

A tekélletesség dolgában első fokon vannak azok, akik megunván s utálván terhét nagy büneiknek, azokat töredelmes gyónással leteszik. Nagy erős fogadásokkal igérik, hogy soha többé nem véttenek Istenek ellen, kerölik is a halálos vétkeket, és az arra vivő alkalmatosságokat. De azonban az apró bünekbe esten esnek, keveset gondolván vélek.

*

A második, és jobb fokon azok vannak, kik tovább erőlködvén, nagyon irtóznak mind a halálos, mint a bocsánandó vétkektül, kerülik is minden úttal és móddal. Nem hisznek a hamis világnak. Figyelmeznek az isteni sugallásokra, kedvelik az imádságot. De némelly fogyatkozásokrúl nem tésznek, engednek holmikor testek gyöngeségének, béveszik a képes dicsiretet, azt itélvén, hogy csak emberi gyarlóság, nem nyilvánvaló bün.

*

A harmadik és még jobb fokon vannak azok, akik tovább bátorkodván, kemény harcot inditanak a test s vér ellen, zabolán tartják érzékenységeket. Felfegyverkeznek, böjttel, sanyargatják rugoldozó testeket. A látható és láthatatlan ellenségnek semmit sem engednek. Gyakorolják a jóságos cselekedeteket; de csak azért, hogy el ne kárhozzanak.

*

A negyedik fokon vannak, akik nemcsak külsőképpen megtörik kényes testeket, és semmi tilalmasra nem bocsátják, hanem ezen felül minden belső támadásoknak elejét veszik, hajlandó, induló vágyódásokat erővel lenyomják. Az Istennek szent félelme alatt élnek, szép elmélkedésekkel legelik sziveket, csakhogy ez eleven, lesik a belső édességeket, és magoknak megtetszenek.

*

Az ötödik fokon vannak, kik tisztán tartják lelkiismeréteket, jó renden lelkeket, reménységgel, szeretettel az egek között járnak; nem magoknak, hanem az egy Istennek kivánnak tetszeni, és főfő jóságos cselekedetekkel kedveskedni. Csak az, hogy, ha onnan fellül kereszteket bocsát reájok az Isten, és keserü csapásokkal látogatja őket, noha eltürik, de fáj nékik, és elbúsulnak.

*

A hatodik fokon vannak azok, akik az előbb emlétett istenes jóságokkal felékesülvén, magokrúl elfelejtkezvén, és akaratokrúl mintegy elválván, mindent az Istenre biznak, az ő rendeléséhez és kedvéhez szabván minden tetszéseket, és abban megnyugodván, dicsiretre, gyalázatra, életre, halálra készek. A kereszteket nem csak békességesen türik, hanem óhajtják, kérik. Az ő legnagyobb dicsőségét mind magokban, mind másokban keresvén, és terjesztvén.

*

A hetedik fokon vannak, akik minden földi mocsokbúl kitisztulván, magoktul mintegy elválván, az Istennel ugyszólván megegyesülvén, szerelmében elmerülvén, mint a tiszta és kedves áldozatok égnek az ő szent szine előtt, szűntelenül áldják s magasztalják az egek urát, azt sajnálván, hogy a testnek terhe miatt jobban nem lehet, és azt óhajtván, hogy az ő fogyaték szeretetekkel a Seráfimok és más angyali karok szeretetivel megbővitvén, mind jobban és tekélletesebben szerethessék. Boldog lelkek ezek, és valóban szent emberek.