ARANY JÁNOS
ÖLDÖKLŐ ANGYAL
I.
Elzönge oltár zsámolyán A "holtodiglan - holtomiglan." Férj a legény, nő a leány; Áll a menyegző napja vigan. Ősz Bay háza, e komor Hajlék, örömtől pezsgve forr: Minden zugában oly tele Torokkal harsog a zene, Hogy át- meg átrezeg bele A vén fal, mintha érzene. A nagy szobák, a bő terem, Nem hallgatóznak néptelen És a belőlük elvadult Visszhang - ki minden ott esett Kicsiny neszt oly mohón lesett - Most rengeteg közé vonult. Zászlók, sikárolt fegyverek, Cserággal ékes címerek, És néhol egy kép a falon, (Kövér szinekben dúska rajz) És jobbra, balra boldog arc: Előre hátra vígalom! Mert első nász ez a mai, Mit ünnepel a vén Bay, Mióta elmult az övé: Mióta oltárhoz vivé Azt, aki már csak néhai. Első, utolsó... Haj! korán, Évek következő során Hullottak sirba gyermeki, Örömét oly gyorsan elvivén, Amily hamar hozák neki. S gazdátlanúl maradt szivén Oly sok apai szeretet; De ő megőrzé ezeket, Mig, kései vigasz gyanánt, Fiai helyett nyert egy leányt, Hogy annak adná mind együtt Szerelmét, mely szivébe gyült.
II.
"Helyet!" - Menyasszonytáncra jő Szép Anna s a derék Jenő; A vőlegény s kit jobb karára Fűzött, szemérmetes arája. A férfi büszke, gyors, merész; Dacos, kihívó módra néz És mintegy azt jelenti arca: E boldogság nem fog ki rajta De a hölgy inkább csüggeteg, Szemei földre függenek, Szokatlan érzéstől remeg, Ugy, mintha felriasztott vére Özön boldogságától félne, Ama boldogságtól, miért Talán sokall is ennyi bért S míg áldozatúl nem esék, Lázad a szűzi büszkeség. Magyar leánykint - nem henyén, Hivalkodásban - nőve fel, Az apai lak tűzhelyén Oly ép maradt e szűz kebel, Mint a gyümölcs, mint a gerezd, Melyen érettség hamva rezg, De illető kéz nem nyomott Reá még szennyet és nyomot. Előtte a szerelmi vágy, Hosszú napok, álmatlan ágy, Fülmile szó, rejtett magány Holdas, sejtelmes éjszakán, - A seb, mit a szem nyila vág, A támadó s védő csaták Az édes győzedelmek és Az édesebb legyőzetés, - A titkos óra, esti hely, Virágbeszéd, vagy bármi jel, Ág-moccanás, lomb-zörrenet, A néma kérdés, felelet, A csalfa "nem" s hév "igen"-ek: Előtte ismeretlenek. Igaz, hogy vére könnyű folyama Futtában olykor meg-megdobbana, Ha közelén ifjú leventék - Mint szilaj őzet - megrebbenték: De helyrepótlá gyors szökése A veszteséget csakhamar - És újra higgadt lőn verése, Nyomot nem ejte a zavar. Ma is, midőn oltár előtt, Szeretni esküvé Jenőt, Nem volt ez ifju kebelen Se gyűlölet, se szerelem. Tizennyolc év öntudata, S főkép atyja kivánata Akár jogúl, akár okul, Elég volt, hogy kezet ada. A szív? előtte oly csecsebecse, Minek nem tudja, ha van is, becse; A szívre ő kicsit adott: Tán lételét sem érezi; Miként nem szoktuk érzeni Az ép egészséges tagot. Ő erre mind nem gondola; S gondolna bár, mit mondana? "Hisz' ő mindenkit úgy szeret: Miért ne épen ez egyet?!" Szivét alig zavarja más, Mint a szokatlan változás, Egy édes, lázas sejtelem, Mely jól esik de mit nem ért, Melyet szégyenl s nem tudja mért: Maga magának rejtelem.
III.
Most a hegedű és oboj[*] Mélán merengő bús-komoly Méltóságos zenéje foly; És átrezeg a dallamon Egy szende, lassu cimbalom. Most elbocsátja hölgye kis kezét A vőlegény és halkan visszalép; Mértékre illeszti bokáit, És mintha súgár jegenye Szellők dalára lejtene: Úgy andalog, külön, sokáig. És szembe, mindig szembe járja, Mozdúlatit követve, párja, Ki mindenben és mindenütt Őtőle vár, őtőle függ, Őrája néz, mint hold a napra Kitől szelídebb fényét kapja. De majd élénkül a zene Vidámul a tánc is vele, Merészebb a nyirettyű, - s olykor Egy réztülök mély öble horkol. És délcegebb és bátorabb - És majd közelb, majd távolabb Jár a legény - míg, mintegy díjul, A szép arával összesímul. Művészi lépteit kimérve Majd bal felé, majd jobb felé Forgatja most azt, de kimélve, Mint a zene mérsékelé. A hölgy pedig fordúl vele; De úgy lép, mintha lengene S lábak helyett a hosszu öltöny Redői tartanák a földön. Egy fordulat még! és Jenő Magára hagyja kedvesét; Harsány zenébe tör elő A trombita és klarinét. Vidám toborzó lángja kel, Mitől a vér gyorsan szökell, A sarkantyú mértékre peng, A hó kebel gyér fátyla reng; A szív siet, az arc tüzes, A szem ragyog - szemet keres... S ha majd fokonként, a zene Szilaj csárdásba átmene Nem lejt az ifju már külön: Mint villanyszikra pattan át S hévvel ragadja meg ölön Mosolyra gyult menyasszonyát. A hölgy pedig kendős kezét Nyugasztja vőlegénye vállán És perdül - egy darabbá válván, (Mikéntha része volna csak Vagy szárnya a gyors ifjunak), Mig pajkosan lebbenti szét A szellő suhogó mezét. De végre a szilaj zene (Mintha fáradtan dőlne le) Ketté szakadván hirtelen Megcsöndesül a táncterem: S a hölgy, kit a legény vezet, Pihegve néz ülőhelyet.
IV.
De "három a tánc!" így riad: Pihenni most még nem szabad; Gyöngéden visszakészti hát Jenő fáradt menyasszonyát. Együtt feláll több fiatal legény Az ugrós táncba vígszökellve mén, S mint hajdan Róma hősei Vendég szabin leányokat, Társul magához lejteni Hölgyet szemel, hölgyet ragad. Most a szilárd tölgy deszka pad Dübögve majdnem leszakad; Száz pár mozog, egyszerre mind, Lesz véghetetlen labyrinth, Egy összeszőtt-font tömkeleg, Megfoghatatlan egyveleg, Melyben, ahány pár, annyiféle A tánc alakja és szeszélye, Mégis azonegy zenemérték Kormányozza mindenki léptét. Ennek kimért mozgása dölyf; Az csúszni látszik, mintha kérne; Amaz, sebes szemmel kisérve, Galambját űzi, mint az ölyv. Itt jobbra balra, a terem Széltében egy oldalfelez, Mint a hajó a tengeren Midőn széllel szemközt evez. Ott egy ledér ölelni tárja Keblét, s midőn rádőlne párja Csalfán odább áll s neveti, Hogy a cserbenhagyott leány Pirulva megfenyegeti, - Kit mégis rászed azután. Ez csattogó sarkán dobol, Az társa helyt más nőt rabol, S büszkén mosolyg az elcsapott Félvállról, hogyha ő is mást kapott. De vajmikép irhassam én le, Oh nemzetem, szép táncodat! Busúlni és vigadni, mint te, Tud-e más nép az ég alatt? Ezt látni kell és érezni, Mint a magyar sziv érezi, Mint érezhette egykoron Ama nász népe, melynek én Széles jókedvét vázolom. "Hajrá!" riad némely legény, A másik igy: "csováld! csováld!" A harmadik dévaj pedig Egy "szembe szívem"-et kiált: Midőn az ajtó küszöbén Megáll egy fáradt jövevény, Egy por-belepte vén csatár És így üvölt: "Jön a török! jön a tatár!"
V.
E szókra az ijedt zenész Elejti kongó műszerét; A vígadó nép összenéz, Megfagyni érzi szíverét. A tánc hevétől felpirult Arcokra sápadtság borult; Hasonló a kisérteti Szinhez, midőn éjjel szesz ég, S egy dőre társaságra kék Világát rémesen veti. A szó zavartan tétovázék, S az ajk kilincsét nem lelé, Mint az, kinek fején a ház ég És nem lel útat kifelé. A legszemesb lélekjelenlét Sem látta a teendők rendjét, Csak tapogatva keresett, Keresvén a vezérfonalt, Mely most, e meglepő, zavart Percben, kezéből kiesett. Majd lőn tolongás összevissza, Egy eszme: "fussunk!" lett közös, "Hová?" az mindegy, közönyös, Azt kiki véletlenre bizza. De most gátolva lép elő A vőlegény, harcos Jenő: Kardját feszíti hirtelen Keresztül az ajtófelen És felkiált: "Ha! mit jelentsen e dolog? Csak nem leszünk mind asszonyok? Ám fusson el a védtelen, A gyönge kor, a gyönge nem; Még van idő: még a veszély Elől vonúlhat a madár; Csak most borul a láthatár, Alig jelentve némi szél A vészt, melynek morajja kél, Mely mintegy álmában beszél. Ám fusson el, ki vén, ki nő: Lesz menekülni hely, idő. Hanem mi, kik ama nevet Hordjuk, mely büszkévé tehet, Mely, csak kiejtve szárazon, A bátorsággal egyazon - Mi férfiak!... a férfi küzd, Futásban néki nincsen üdv, Acél- csöngetve vár acélt, Keresve kerüli a veszélyt. Mit csevegek, mint egy mesélő! Futni korán, habozni késő: Munkára! lássuk, hogy kiki Hány főt bir állítani ki. Gyűlőhely: e ház udvarán; Idő: egy óra lesz talán, Ha a sietség öt-hat percnyi Toldással önként meg nem szerzi. S ha összegyült a kis csapat, Meglátjuk mi dolog akad; Csatlakozunk majd oda, hol Nem ingyen foly a vér, ha foly. Vezérhez, akinek csata Előtt még nincsen vert hada; Sereghez, mely, amerre az út Rövidebb, mindig arra fut: Nem hátra, míg előre tud."
VI.
Immár az összegyült csapat Már indulási jelszavat: Maga Jenő késik csupán Szép Anna mellett búcsuján. Nem fog soká tartani az: Bucsúja nem meddő panasz, Mit a pityergéssé fajult Erőtlenség órákra nyujt. Bucsúja férfias, rövid: De arca rögtön elsötétül Amint elválna hitvesétül; Fájlalja pusztult örömit. Fájlalja, hogy első heve Oly hirtelen lépést teve: Álbüszkeségét, önmagában Átkozza... de későn, hiában. Mit tehet ő? csekély hada? Mit egy reménytelen csata? Bujdosva bár, üldözve bár, Nem boldogabb-e a páros madár, A rengeteg páros vada? Így elveszítni mindenét: Mint Ádám egykor Édenét... Nem annyit - ah! el nem veszett, Nem vetteték Édenre zár, Mielőtt a bűnös földi pár Minden gyümölcsöt élvezett! Kebellázító sejtelem Kigyói marják szertelen, ........................
(Itt a kézirat félbeszakad)
*** [*] Hautbois. A. J.
|