22:40, Hétfő (február 14.), Duna II. Autonómia

Kép-alkotás

magyar dokumentumfilm, 21 perc, 2004

rendező: Sipos István
operatőr: Kiss Gábor

szereplő:
Karátson Gábor

Karátson Gábor műhelyében

Dokumentumfilmünkben Karátson Gábor festőművész, író, műfordító beszél életéről, pályafutásáról, művészetéről, s főként bibliai illusztrációiról. Karátson Gábor mindig a lényegi viszonyra figyel: a valóság egy-egy esetleges pillanatát festi át, tágítja ki, transzformálja spirituális szemlélete révén örökérvényűvé.



Idő szerint | Hely szerint

Vetítik: DUNA II. AUTONÓMIA: Hétfő (Február 14.) 22:40

________________________________________________

MELLÉKLETEK

1. Karátson Gábor
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Karátson Gábor (Budapest, 1935. május 21.) festő, művészeti és filozófiai író, író, műfordító.

Élete

Középiskolai tanulmányait követően 1954-ben az ELTE magyar–német szakára vették fel, később a jogi karra irányították. Az 1956-os események során részt vett a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének megalakításában, s az ELTE forradalmi bizottságának tagjává választották. Miután a forradalom leverését követően illegális lapok terjesztésében segédkezett, 1957. március 12-én rövid időre őrizetbe vették, s júniusban letartóztatták. Izgatás vádjával hároméves börtönbüntetésre ítélték, de 1958 novemberében szabadlábra került. Minthogy egyetemi tanulmányait nem folytathatta, előbb fizikai munkás, a Nemzeti Színház statisztája, majd a Corvina Kiadó korrektora, 1974-től szerkesztője lett. A rendszerváltást követően a Miskolci Egyetemen, a Janus Pannonius Tudományegyetemen és az ELTE-n adott elő keleti filozófiát.

1968 óta a nyilvánosság előtt is megjelenik tempera- és olajfestményeivel, akvarelljeivel, több művészeti és filozófiai írás szerzője, 1995-től a Magyar Festők Társaságának elnöke. Az 1980-as évektől környezetvédelmi aktivistaként a Duna-kör tagja. 1995-ben Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetésben részesült. Az 1956-os forradalomban való helytállásáért 1995-ben Nagy Imre-emlékplakettel, írói pályájáért 2005-ben József Attila-díjjal, festői életművéért 2003-ban Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki. Festői, irodalmi és műfordítói munkásságáért 2006-ban Kossuth-díjban részesült. A Védegylet tagja volt, 2008-ban kilépett.

Főbb művei

Írások
Miért fest az ember? (1970)
A festés mestersége (1971)
Így élt Leonardo da Vinci (1973)
Hármaskép (1975)
A gyermek Altdorfer (1982)
Ulrik úr keleti utazása (1992) [1]
Világvége után (1993)
Ötvenhatos regény (2005)

Fordítások
Tao te king (1990)
Változások Könyve (2003)

Illusztrációk
[Goethe] Három mese (1976)
Goethe: Faust (1980)
Szent Lukács írása szerint való evangélium (2002)
Szent János írása szerint való evangélium (2007)

__________________________________________

2. Karátson Gábor: A Leviatán és a rendszer

2008. január 05. szombat, 17:23 Magyar Sors Online

Magyarország felszámolása változatlan lendülettel folyik. Az országot tudatosan és szisztematikusan pusztítják: a bibliai Leviatán, azaz a gonoszság immár kendőzetlenül, a maga valóságában mutatkozik meg. Paradox módon ebben rejlik a remény is, hiszen az ember színről színre láthatja, és ellentmondhat neki. Hogy az ellenállásnak lesz-é eredménye, másodlagos.

Maga a tény a fontos, az, hogy mi történik a szívekben - mondja Karátson Gábor író, festő, aki egyike annak a hatvankét értelmiséginek, neves közéleti személyiségnek, akik újévkor nyílt levélben társadalmi ellenállásra hívták fel az ország polgárait a társadalombiztosítás privatizációja ellen.

- Ön részt vett az 56-os szabadságharcban, börtönbe zárták érte, majd a Duna Kör révén neve összeforrt a rendszerváltozást előkészítő egyik legjelentősebb civil mozgalommal. Sosem lett politikus, de a jelenlegi köztársasági elnököt adó Védegylet egyik vezetőjeként is rendszeresen elmondta véleményét közös ügyeinkről. Miért érezte fontosnak, hogy csatlakozzon a nyílt levél aláíróihoz? Mit remél a kezdeményezéstől?

- Amennyire tudja, az ember figyelemmel kíséri, ami az országban történik. Kezdve a szárnyvonalak, az iskolák bezárásától az úgynevezett egészségügyi reformig. Ezen a téren aztán jönnek a személyes tapasztalatok is. Minden omlik össze. A viták - hogy jó ez így, de mégsem, ezért vagy azért - csak idegesítők, mert érzékelhető, hogy valójában egy rombolási folyamat zajlik.

- A kormány vitatkozni sem hajlandó, nem veszi figyelembe a szakmai szervezetek érveit sem...

- Abszurd helyzet állt elő e téren is. Nemigen bíztam benne, hogy Karsai József majd meggyőzi szocialista frakciótársait, hogy ne szavazzák meg a társadalombiztosítás privatizációjára vonatkozó új törvényt, de azt nem értem, hogy a köztársasági elnök miért nem küldte az Alkotmánybíróság elé. Mikor ez kiderült, aláírtam a nyílt levelet.

- Ön már harcedzett civil mozgalmár, elég Csak a Bős-Nagymaros felépítése elleni eredményes társadalmi fellépésre utalni. Hogyan látja, mennyiben mások a viszonyok, az esélyek, mint akkor?

- Én akkor majdnem teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy semmiféle eredménye nem lesz a mi küzdelmeinknek, amelyek irtózatosak voltak, és eltartottak vagy tizenöt évig... Most is beleremegek, ha eszembe jut, de lám, mégis, mit tesz Isten, csak sikerült elérni, hogy legalább Nagymaros ne épüljön meg. Hogy a siker nem lett teljes, végül Václav Havel árulásának köszönhető. Sosem felejtem el, amikor az MTV Panoráma című műsorában belevigyorgott a képembe, és azt mondta: „Amíg ellenzéki voltam, ezt a vízlépcsőrendszert a világ leggonoszabb ostobaságának tartottam, de amióta köztársasági elnök lettem, más szemmel látom a világot." Ennyi. Hogy most van-e értelme a civil ellenállásnak? Én világéletemben pesszimista voltam, de szerintem nem is az eredményesség a lényeg...

- Mire gondol?
- Meg kell tenni, amit lehet, és néha sikerülnek is dolgok. Tiltakozni kell, és ez, ha mást nem is, de legalább lehetőséget teremt. Valóban, a rendszerváltozáskor nagyobb ereje és tere volt a civil mozgalmaknak. Mostanra az ország megint befagyott, de nem a beletörődés a megoldás. Reggelente mi mindig a Bibliái olvassuk, most éppen Jób könyvét. Ez egy igen fontos és különleges olvasmány, számos értelmezése van. A történet szerint az Ür a mennyben büszkélkedik derék szolgája, Jób kiválóságával, hűségével és az akkor még szintén az égben lakozó Sátánnal fogadást kötnek - tulajdonképpen Jób bőrére. A Sátán azt mondja, ha az Űr kezébe adja Jóbot, elfordítja tőle. Jóbra rázúdul az összes szenvedés, de ő kitart amellett, hogy ártatlan, és nem tagadja meg az Urat. Végül is az Úr forgószél formájában megjelent előtte, és megmutatta neki Behemótot és Leviatánt, a két szörnyet, az „ősellenségeinket". De miért? Leviatán és Behemót az ószövetségi kontextusban a zsidók ellenségeit a „szörnyállamokat" -Egyiptomot, Babilont - is jelképezték. A szörnyállamok mindent megtehetnek velünk, amit csak akarnak. Ők a mi ellenségeink, akiket le kell győznünk odabent, a lelkünkben és odakint is.

- Ezzel a mai magyarországi viszonyokra utal?

- Igen. Szerintem az, hogy Isten megmutatta Jóbnak a két szörnyet, azt fejezi ki, hogy Jób immár kívül került - kiköpték őt, mint Jónást a cethal -, és a maga leplezetlen valóságában kívülállóként képes látni a Gonoszt, s ezzel legyőzte őt. Már nincs benne, már nincs a hatalmában. Valami ilyesmi történik ma Magyarországon is, és ez egy óriási változás. A Leviatán - a szörnyeteg, a szörnyállam -megmutatkozott. Ilyen világ - hogy ilyen nyíltan, gátlástalanul akármit meg lehet tenni az emberekkel - tulajdonképpen utoljára csak a Rákosi-korszakban volt. Ha most lenne eszünk és szemünk, akkor - ahogy Jób - megláthatnánk a Leviatánt. Jóbnak sikerült ellenállnia a Gonosznak. Ez a lehetőség számunkra is adva van. Az „előző kommunizmusban" államosítottak, listázták az embereket - ahogy Lányi András íróbarátom szokta volt mondani, tulajdonképpen a zsidótörvényeket kiter­jesztették az egész nemzetre - aztán jött a Kádár-korszak átmeneti megingása, amikor ráébredtek, hogy igazából a megtollasodással kellene foglalkozni. Most ugyanaz a társaság hirdeti a kapitalizmust, amelyik annak idején kollektivizált.

- Közben azért volt egy rendszerváltozás...

- A kifejezés egyébként a számomra akkor szimpatikus SZDSZ találmánya, de már akkor is mélységes gyanakvással töltött el: csak a rendszer változik meg, de a lényeg nem. Az idő sajnos igazolta a félelmeimet. Az úgynevezett rendszerváltozás után ugyanazok ugyanúgy folytatták, csak a keretek változtak. Az egykor kollektivizált vagyont az államosítók privatizálták maguknak, bedobtak ugyan néhány új fogalmat, mint például az „államtalanítás" meg a „szólásszabadság" - valóban: az ember a gondolatait legalább elmondhatja, de semmi több -, az eredmény azonban kísértetiesen hasonló, mint az előző úgynevezett rendszerben. Megint rombadől minden. Ez maga a Leviatán, egy destruktív hatalom, egy pusztító erő.

- De ehhez az is kellett, hogy az emberek többedjére is visszaszavazzák ezt a garnitúrát. Ez talán látlelet arról is, milyen mentális, erkölcsi állapotban van ez a nép.

- Elemi felháborodást kellett volna kiváltania például már csak annak is, hogy Horn Gyula azt mondta, „jobb, ha a kapitalizmust is mi építjük". Legyen, elfogadom, akkor még sokan nem láttak tisztán, nem értették, hogy miről is van szó valójában. De akinek még most sem derül ki? Ezen iszonyatos, tudatos és tervszerű rombolás révén összeáll a kép. Kerek egész. Ennek az MSZP-nek hívott valaminek ki kellene találni egy új nevet. Pártnak nem lehet őket nevezni, mert a szó eredeti értelmében nem azok, szocialistának meg pláne nem... A Leviatán azért nem igazán jó, mert ennek a kifejezésnek van metafizikai mélysége. A Hír TV többször lejátszotta azt a felvételt, amikor Gyurcsány Ferenc a kamerához közel hajolva felszólította a csatornát, hogy ne közöljön hazugságokat a kormány egészségügyi intézkedéseiről. A miniszterelnök mimikája, szóhasználata kísértetiesen ugyanaz volt, mint az Orbán Viktorral folytatott tévévita során, ahol a gyógyszerfelírási díj kapcsán szintén tudatos hazugsággal vádolta ellenfelét. Annyi fáradságot sem vett, hogy most másképp fejezze ki magát. Akkor, mikor az előző hazugsága már régen lelepleződött. Ezzel a helyzettel valamit kezdenünk kellene.

- Alkotmányos eszközök nincsenek az előrehozott választások kikényszerítésére, a civilek lehetőségei is korlátozottak, a hatalom nemigen áll velük szóba. Mégis mit tehetnénk? Ugyanakkor a helyzet súlyosságára utal, hogy ma már mintha az értelmiség - politikai és világnézeti különbségekre való tekintet nélkül - képes egységesen felemelni a szavát, és kiállni bizonyos közös dolgainkért. Erre példa az a nyílt levél is, amit ön is aláírt. Talán meg lehet szabadulni a Leviatántól...
- Jób megszabadult, miután képes volt kívülről nézni. Tavaly október 23. ünnepe előtt tanácsot kértek tőlem, hogy milyen '56-os jelszó lenne az alkalomhoz illő, olyan, ami igaz és „erőszakmentes". Ez nehéz kérdés volt, mert az '56-os forradalom nem Gandhi elvei szerint folyt. Annak, hogy „Ruszkik, haza!" már nincs aktualitása. Ezenkívül pedig még egy jelszó volt, ami megfelelhetett volna: a „se kommunizmust, se kapitalizmust". Ezt viszont ma már senki nem meri kiírni. Pedig az egész forradalomnak ez volt a lényege. Nem azt akarták a forradalmárok, hogy a ruszkik helyett jöjjön a Nyugat, hanem azt, hogy az ország járhassa a maga útját. Építhessük fel az életünket olyanná, amilyenné mi szeretnénk. Annyi tény: kérdéses, hogy ezt a mostani rendszert - a kapitalizmust, már ha annak lehet egyáltalán nevezni - jobbnak lehet-e ítélni, mint az előzőt. Azonkívül, hogy azért a gulágokra már nem viszik el az embert. Vagy kapitalizmus, vagy kommunizmus: nos, ez a Leviatán. Magyarország felszámolása válto­zatlan lendülettel, sőt szinte változatlan vezérkarral továbbra is rendületlenül folyik. Amivel minket '56 után vádoltak, és ami miatt százakat fel is akasztottak - hogy a kapitalizmust akarjuk visszahozni -, annak ezerszeresét építi fel az a párt, amely akkor akasztatott. A hatalmat is örökölték, a házakat is örökölték, a közös nemzeti vagyont is privatizálták, a családfát is örökölték: ők ugyanazok. Most, amikor kitört a Magyar Gárda-ügy, azt mondtam: hepciáskodásuk nekem is mélységesen ellenszenves, de ha már a betiltásnál tartunk, előbb lehetne betiltani az MSZP-t, amely a maga részéről a több száz ötvenhatos kivégzettel, a megvert, a gumilövedékkel megvakított tüntetőkkel már bizonyított is. Nem sikerült még megtalálni azt az utat, amelyen tovább lehetne menni egy jobb életbe. Ez a globalizációnak nevezett „izé", ahol az embernek szabad ugyan egy kicsit morogni, de az, akinek nem tetszik, és ezt ki is mondja, ugyanúgy „reakciós" lesz, mint az ötvenes években - ez nem emberi rendszer. Ma már lehet látni, hogy a globálkapitalizmus nyomában szó szerint fű sem nő. Csapás az emberi közösségekre, csapás a föld ökológiai rendszerére, fizikai létében veszélyezteti az emberisé­get. Most talán egy politikusnak ugyanúgy nem szabad szót emelnie az új „rendszer" ellen, mint annak idején a szovjet megszállás ellen. Arról van szó, hogy fel kellene egyenesedni. Annak idején én naivan abban reménykedtem, hogy mi, kommunizmus viselt országok összefoghatnánk, és felépíthetnénk egy kelet-közép-európai paradicsomot a saját elképzeléseink szerint. A szolidaritás reménye fel-felcsillant, de ebből sem lett semmi... Pedig Magyarország egyedül nem tud kimászni a globalizmus csapdájából. Jelen állapotában még arra is képtelen, hogy saját sebeit orvosolja...

- Egy ilyen helyzetben mi a küldetése és szerepe az értelmiségnek? Az ellenállásnak van-e egyáltalán esélye?
A földi élet megfoghatatlan titok, de egyértelműen ajándék. Az ajándék az ajándékozóra emlékeztet, akiről tudunk is valamit meg nem is. Az ajándék azonban magában foglalja a kötelezettséget, hogy hozzá méltóan viselkedjünk. Meg kell próbálni megvalósítani mindazt, ami az ajándék szellemiségének megfelel. A magvető példázata is arról szól, hogy bizony lehet, hogy a magok többsége nem kel ki, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell próbálkozni a vetéssel. Ebben az összefüggésben nem az eredmény számít elsősorban, hanem a szándék. Az a fordulat, amire világméretekben szükség lenne, olyan mértékű, amire talán még sohasem volt példa az emberiség történetében. Szinte ijesztően nagy a feladat. Ettől függetlenül úgy kell cselekedni, hogy méltók legyünk az ajándékhoz és az ajándékozóhoz, és hogy mennyi a remény a sikerre, valójában nem számít.