János vitéz a Gulágon - lovasberényi rémtörténet 2008. november 30., - HVG ONLINE 1946 június 16-án Lovasberényben előadták Kacsoh Pongrác nevezetes daljátékát, a János vitézt. A műkedvelő előadásra benyomult orosz katonák molesztálni kezdték a közönség soraiban ülő lányokat. Verekedés tört ki, amelynek magyar résztvevői fölött orosz katonai bíróság mondott ítéletet. A Szibériába hurcoltak közül többen sohasem tértek vissza. A történetet feldolgozó Mong Attila érzékelteti, 1946 nyara sok tekintetben fordulópont volt: ezen a nyáron törték meg a szovjet megszállók és a velük szorosan együttműködő hazai kommunisták a magyar demokrácia gerincét. 1946 június 16-án a második világháborúban különösen sokat szenvedett Lovasberényben búcsút tartottak, és előadták Kacsoh Pongrác nevezetes daljátékát, a János vitézt. A műkedvelő előadásra, a helyi református kultúrházba az addig is rendszeresen garázdálkodó, részeg orosz katonák nyomultak be, molesztálni kezdték a lányokat. Kitört a verekedés, kirobbant a sorozatos megaláztatások miatt felhalmozódott indulat. A falu felkelt a megszállók ellen, persze csak szimbolikusan: elvették a katonák fegyvereit és alaposan megverték őket, még a kultúrházon kívül, az utcákon is ütötték őket. Az ügyet lehetett volna egyszerű, alkohol hatására kitört verekedésnek tekinteni, ami búcsú idején gyakran előfordul, amióta világ a világ. Sajnálatos módon, és a helybeliek legnagyobb bánatára, a legrosszabb változat következett be: a megszállók politikai összeesküvésként kezelték a verekedést, az abban réstvevő magyar legényeket letartóztatták, és ötöt közülük a szovjet hadbíróság ítélete alapján Szibériába deportáltak. Onnan csak ketten tértek vissza, 1953-ban és 1956-ban. Mong Attila könyve, mely János vitéz a Gulágon címmel jelent meg a Helikon könyvkiadó gondozásában, műfaját tekintve mikrotörténelmi monográfia. Olyan históriát dolgoz fel, mely meghatározó volt egy kisebb település, a Fejér megyei Lovasberény életére, ugyanakkor viszont jócskán túlmutat önmagán. A lovasberényi felmenőkkel rendelkező szerző - egyébként Pulitzer-díjas, jeles újságíró, a Manager Magazin volt főszerkesztője - felrajzolja az elsötétülő politikai hátteret, mely előtt a tragikus események lejátszódtak. Rámutat, hogy 1946 nyara sok tekintetben fordulópont volt a vesztes háborúból és a tömérdek pusztításból éppen hogy felocsúdó magyar társadalom számára. Ezen a nyáron törték meg a szovjet megszállók és a velük szorosan együttműködő hazai kommunisták a magyar demokrácia gerincét, bizonyosodott be, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban (SZEB) formailag jelen lévő nyugati szövetségesek szabad kezet adnak a Kremlnek Magyarországon, hogy építse ki az igényeinek megfelelő társadalmi-politikai berendezkedést, s találja meg ehhez a magyar partnereket. Az 1946 június 17-én, tehát a lovasberényi verekedés másnapján a Teréz körúton, az Edison Kávéház előtti járdán a szovjet Vörös Hadsereg két tisztjét agyonlőtték. A szovjet katonák temetésén mondott beszédében Szviridov altábornagy, a SZEB elnökhelyettese kijelentette: „Reméljük, hogy bajtársaink meggyilkolása és megsemmisítése arra fogja késztetni a kormányköröket, hogy változtassák meg viszonyukat a belső fasisztabarát és reakciós erők iránt. Arra fogjuk kényszeríteni őket, hogy határozott harcot folytassanak a magyar demokrácia, a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió összes ellenségével szemben. Arra fogjuk kényszeríteni őket, hogy drákói rendszabályokat alkalmazzanak, és megelőzzék a jövőben az ehhez hasonló orvgyilkosságokat. Reméljük, hogy a magyar kormány meg fogja ezt tenni, a legerélyesebb módon törve le a fasizmus védelmezőinek ellenállását, tekintet nélkül arra, hogy milyen párt kebelén belül rejtőzzenek ezek a védelmezők.” (A Teréz köruti merénylet körül ma is sok a homály. Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt egykori elnökhelyettesének emlékirata szerint a 17 éves Dénes István tanuló, akinél megtalálták a KALOT katolikus ifjúsági egylet igazolványát, féltékeny volt az Edison Kávéház egyik csinos pincérnőjére, s ezért lövést adott le a lánynak erőszakosan udvarló orosz tisztre, majd – a korabeli híradások szerint – öngyilkos lett. A halálos lövések állítólag nem a diáktól származtak. A pincérnő miatt két ittas szovjet tiszt már korábban egymással veszekedett, majd lőttek egymásra, az egyik rögtön életét vesztette, a másik a kórházban halt meg. A két tiszt haláláért mégis Dénest okolták – írja Kovács Imre, az 1947-ben a letartóztatás elől Svájcba menekült. Ilyen körülmények között nyilvánvaló volt, hogy a Conti utcában székelő szovjet hadbíróság példát statuál a lovasberényiekkel szemben. A falu rendőrkaptányával és jegyzőjével együtt (akik közül csak az első vett részt a verekedésben, de mindkettő a „reakciósnak” számított), három parasztlegényt is elítéltek terrorizmus és összeesküvés vádjával, - ők játszották egyébként a darabban János vitéz, Bagó és a Strázsamester szerepét. Kiszabadításuk, illetve a Szovjetunióból való hazahozataluk érdekében egészen 1949-ig szívósan küzdöttek a falu meghatározó személyiségei, mindenekelőtt Komáromy János református lelkész. Ő jó kapcsolatban állt Tildy Zoltán köztársasági elnökkel is, aki 1949-ben még fogadta is a falusiak küldöttségét. A lelkész és az elhurcoltak hozzátartozói sorozatban írták a kérvényeket, de hosszú ideig sem választ, sem pedig információt nem kaptak. Azután a falu már feladta. Végül ketten tértek haza, a rendőrkapitány 1953-ban, három évvel később pedig a jegyző. A három parasztlegény örökre odaveszett. A kötetből kiderül, még olyan kis település, mint Lovasberény lakói sem sejtették, lelkészüket beleértve, hogy milyen sors vár rájuk. Patrónusuk, Tildy Zoltán sem tudhatta, mi lett a végső állomása „a reakció elleni harcnak”. Az 1945. novemberi választásokon abszolút többséget szerzett Független Kisgazdapárt szétverése és megsemmisítése, majd a Szociáldemokrata Párt bekebelezése és a Nemzeti Parasztpárt felszámolása a politikai rögeszmék elszabadulásához, koncepciós perekhez, a magyar társadalom és gazdaság megnyomorításához, végül pedig az 1956-os forradalomhoz vezetett. Csak valamikor a hatvanas évek második felére, azaz mintegy húsz évvel a második világháború vége után érezte úgy a magyar társadalom, hogy viszonylagos nyugvópontra jutott, s az átélt megpróbáltatások után úgy-ahogy berendezkedett a Kádár-rendszerben. A Gulágra hurcolt lovasberényi színjátszók ügyéről természetesen még akkor sem lehetett nyíltan beszélni. Ennek csak most, 2008-ban jött el az ideje. Mong Attila a róluk szóló könyvvel nemcsak újságírói, de történészi erényeit is megcsillogtatja. Pelle János
A halottak elfelejtése, az ebbe való beletörődés, az élet folytatása a traumák után onnan, ahol korábban abbamaradt, az éjfekete, hét nemzedéken át tartó magányt eredményezheti csak. Az „aki meghal, az halott" állítás a Mohácsi testvérek Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darabjában tarthatatlannak bizonyul. A hetedíziglen tartó fekete magány pedig a magyarság önmagára mondott átka lesz, ráadásul saját bűne miatt.
S hogy mi a bűn? Hiszen „nem csináltunk semmit” – mondja az első felvonás tiszteletese pontosan meghatározva, kövekként zuhogó szavaival rámutatva arra, mi is ez a felejthetetlen, megbocsáthatatlan bűn voltaképpen. A rendőr csak ütött, hiszen ez volt a dolga, csak kivitte a vonathoz az elszállítandó zsidókat, csak éppen ő volt szolgálatban, a többiek csak féltek, csaknők voltak, vagy csak azt sem tudják, éltek-e már akkor. Hogy lehet-e ezzel együtt élni, be lehet-e rendezni a kocsmát és a színházat a zsinagógában, ha úgysem használja senki, meg lehet-e tagadni azt a múltat, ami életünk oly szerves részét alkotta, lehet-e karriert építeni a párt által támogatott színésznőként akkor, ha anyánkat a Gulágra viszik? A darab kérdései húsbavágóak, válaszaik megrendítőek, mindegyik egy-egy hatalmas pofon, hogy térjünk már észhez. Mindez alaposan megbolondítva a magyar népmesék és népdalok elemeivel, mérhetetlen mennyiségű iróniával és szarkazmussal, egyszerre téve tragikomikussá és groteszkké a történetet.
Nem titok, hogy a váz Mong Attila János vitéz a Gulágon című könyvéből épült, mely egy lovasberényi igaz történetet dolgoz fel: 1946-ban előadták a faluban Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát. Jelen voltak azonban a lerészegedett szovjet katonatisztek is, akiket sokkal inkább érdekelt Iluska öle, mint játéka. A „színészek” – akik huszárjelmezt viseltek, ezért voltak fakardjaik – megakadályozták ugyan, ám másnap közülük többet is Szibériába szállítottak.
Éppen így indul Mohácsiéknál is minden, a teljes darab három felvonásból, a János vitézből ismert három legfontosabb helyszínből áll össze: a faluban, majd a francia király udvarában, végül pedig Tündérországban vagyunk, legalábbis az elmondottak szerint. A faluból viszont ezúttal nem a jobb jövő reményében indulnak útra, a francia király udvarában nincsen dőzsölés és pompa, ahogyan Tündérország is csak a végtelen kiábrándultságot sugárzó, változatlannak, az idő múlását nem érzékelő, megnyomorító kommunizmusnak, valamint a november 7-ei ünnepségnek a színhelye.
Minden színész játszik, színészt játszik, Jancsit, Iluskát, a gonosz mostohát és a többieket. A Donnál elveszettnek hitt Horváth János, aki Jancsit alakította, vakon, mindenkit meglepve tér vissza. Makranczi Zalán esetlensége, a világot naivan éppen ezért értetlenkedve figyelő karaktere jó megoldás, elveszti mindenét, ráadásul kétszer is. Radnay Csilla Iluskát játszó falubeli Ilonja kezdetben bizonyítja, képes igazán szeretni és hű maradni, lelkiismerete mindig erősebb, mint a vágyai, de a történet végére kivillan megalkuvó énje. A párttitkár csillogó színésznő feleségeként (tökéletes a hátát teljesen szabadon hagyó, földig érő, fehér selyemruhája), az sem érdekli, hogy férje egy igazi állat, úgy látja, minden folytatható és elfelejthető, mert úgy akarja látni, majd integetve tovaszáguld Wartburg kabriójában.
A férjet, korábban a szovjet őrnagyot, a lányokat erőszakoló, kedvtelésből füleket levágó, ezért Van Goghnak nevezett, Lenin hetes ikreinek egyetlen túlélőjét alakító Kulka János hátborzongató. Néróként jelenik meg, pánsípot fújva, balett lépésekkel haladva, művészetkedvelőként és egyszerre agresszorként, a nyelvhelyességhez és Petőfi, azaz Sándor bácsi soraihoz görcsösen ragaszkodó démoni figura. Irritáló, visszataszító finomkodása mögött pontosan érezzük: sátáni alak lakozik.
Az első felvonás falujának díszletei egy csak gyertyákkal megvilágított ódon várszerű építményre emlékeztetnek, persze később – mint említettem – kiderül, a zsinagóga az. Nemzetiszín lobogós, operettes, daljátékos indítása éles ellentétben áll a jelenlegi és múltbeli eseményekkel, sőt a darab mesevilága is lépten-nyomon sérül: az Üveghegy, a kurta farkú malac birodalma, s még a francia király udvara is a munkatáborok helyszíneivé alakulnak. Az elhurcolt nők dolga a kővé változtatott hullákat szilánkokra taposni. A férfiak tollal mázsássá tömött párnákat cipelnek. Eközben arról vitatkoznak, a mázsa toll vagy a mázsa acél a nehezebb. Károly vesztét is a párnák okozzák; sérülése miatt nem tud lábra állni, mire a szovjet katonanő lelövi. Itt eszmélünk újra, megrendülésünk visszafordíthatatlan, a halott életre kel, ahogyan sorban igaz lesz ez a többiekre is: a mindig rossz helyen lévő Braun Jolánról is kiderül, mégiscsak látta belülről a gázkamrát és a krematóriumot.
Horváth János darabvégi átka, mely szerint aki halott, az valóban halott, eltünteti a köztük „élő” holtakat. Erőszakosan kénytelen ráébreszteni: ami elmúlt, életünk része kell, hogy maradjon, énünk, identitásunk ebből táplálkozik, az elveszett nemzedékek a mi nemzedékünk alkotóelemei kell, hogy legyenek, különben nem vár más ránk, csak az éjfekete magány. Szarvas József Károlya zseniálisan oldja ezeket a kérdéseket mindenre „oké" jelet mutatva, jól van, köszöni szépen, a halála ellenére, nem akar ő halottként mindenbe beleszólni, amire mindig figyelmeztetik is.
A tragédiát a játék, a játékot a tragédia töri meg, ennek válnak szuggesztív megtestesítőivé Paula és Gedi bácsi. Előzőleg Nagy Mari az alakításában gonosz mostohaként igazi cselszövő, állandóan a kezében lévő seprűjével éppen csak el nem repül. Ilon anyjaként viszont bölcs öregasszony, meglátásaiban is a józan paraszt eszét követi. Ő válik a darab egyik legizgalmasabb figurájává, öregsége teszi egyszerre komikussá és sajnálhatóvá. Hollósi Frigyes Gedi bácsiként zseniális: „Ne basszunk már szekéren!” felkiáltása igazi csúcspont, miközben Van Goghot, a brutális szovjet őrnagyot próbálja rendre tenni, Károly apja, aki örökké rendre igazítja a fiát (hiszen még meghalni sem tud rendesen), Hollósinál (régóta várt) telitalálat ez a szerep.
A népdalelemekből, Kacsóh daljátékából, nemzetiségi dallamokból építkező zene minden felvonásban képes katartikus hatást kiváltani. A darab legvégén az egész termet megrengető erejével a székben ülve, testünkben érezzük az egyre halkuló és gyengülő ütemeket, de azEgy boszorka van…, a szovjet indulók vagy a klezmerre emlékeztető dallamok is célba találnak.
Jelen van itt már az első perctől kezdve mindenki: a zsidóverő csendőr, aki minden hatalmat kiszolgál, akinek – saját bevallása szerint – az a dolga, hogy üssön; a csalfa Ilon; a megmenekült zsidó Jolán; a Donnál elveszettnek hitt Horváth Jancsi; a feleségét és vagyonát elszerető Imike; az ő apja, Károly és az ő apja, Gedi bá; a durva, sonkát, tojást szátténcoló szovjetek; az álszent, felesége és lánya halálán túlzottan könnyen túllépő tiszteletes. Ez utóbbi Stohl András alakításában igazi Tartuffe, afféle bort ivó és vizet prédikáló, valahogy mindig megmenekülő, alamuszi alak.A tabló teljes, így indul a mulatság, sírva vigadás, vigadozó sírás egy Tündérországnak nevezett helyen, ami mégsem az. A legnagyobb csalódás itt éri a faluba a Gulágról visszatérőket: egykori életük már csak álom, az idő áll, az óra azóta se jár valamikor ezerkilencszázkhmkhm november 7-én.
Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János:
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
Bánfalvi Eszter Dénes Zsolt Farkas Dénes Fehér Tibor Földi Ádám Gerlits Réka Hevér Gábor Hollósi Frigyes Kulka János László Attila László Zsolt Makranczi Zalán Martinovics Dorina Mátyássy Bence Nagy Mari Radnay Csilla Stohl András Szabó Zoltán Szarvas József Szatory Dávid Tompos Kátya
Zenekar: Kovács Márton, Rozs Tamás,
Csíkvár Gábor, Némedi Árpád, Zságer-Varga Ákos, Sebesi Tamás, Bárány Tamás
Zeneszerző: Kovács Márton
Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa
Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Remete Krisztina
Dramaturg: Perczel Enikő, Mohácsi István
Koreográfus: Bodor Johanna
Rendezőasszisztens: Kolics Ágota, Tüű Zsófia
Rendező: Mohácsi János
Budapesti Tavaszi Fesztivál
2011. március 18. Nemzeti Színház
A képes forrása: www.nemzetiszinhaz.hu
*
Kovács Márton - Mohácsi István - Mohácsi János
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe
A halottak elfelejtése, az ebbe való beletörődés, az élet folytatása a traumák után onnan, ahol korábban abbamaradt, az éjfekete, hét nemzedéken át tartó magányt eredményezheti csak. Az „aki meghal, az halott" állítás a Mohácsi testvérek Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darabjában tarthatatlannak bizonyul. A hetedíziglen tartó fekete magány pedig a magyarság önmagára mondott átka lesz, ráadásul saját bűne miatt.
.jpeg)
