Könczei Ádám
(A Wikipédiából)

Könczei Ádám (Küküllővár, 1928. január 1. – Kolozsvár, 1983. június 14.) magyar néprajzkutató.

Marosvásárhelyen és Nagyváradon végezte a középiskolát, majd a Bolyai Tudományegyetemen 1952-ben magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett (1952). Tanárként dolgozott Szalacson, Margittán és Gyergyószentmiklóson tanított, majd Kolozsváron lett tudományos kutató a Folklór Intézetnél. Innen elbocsátották nacionalizmus vádjával, ezután nyomdai korrektor, munkás majd terjesztő volt. Négy gyermekét nagy szegénységben nevelte.

Újra végigjárta Kodály Zoltán csíki és Bartók Béla székelyföldi gyűjtőútját, rögzítve a szövegek és zenék időbeli változását. Hagyatékában rengeteg közmondás, szólás és találós kérdés, kiolvasó, népdal és ballada maradt meg. Meghatározó szerepet játszott a kolozsvári táncház 1977-es beindításában.

1946 és 1983 közötti naplója Házatlan csiga címmel jelent meg 1998-ban. Emlékét 2003-ban az Apám tánca című dokumentumfilmben örökítette meg Seprődi Kiss Attila rendező; a forgatókönyvet Könczei Ádám fia, Könczei Árpád írta.

Forrás
Romániai magyar irodalmi lexikon: Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés III. (Kh–M). Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest: Kriterion. 1994. ISBN 973-26-0369-0 Online hozzáférés

Külső hivatkozások
Könczei Csilla: Édesapám, Könczei Ádám előkerült megfigyelési dossziéi
http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/?p=14

____________________________________________________

Könczei Ádám:

Házatlan csiga

Élt ötvenöt évet, a küzdés és a bizakodás erkölcse szerint, mint a Tragédia Ádámja. Lezárt, feldolgozott életet szeretett volna maga után hagyni, de keveset élvezhette a "létezésnek édes örömét". Talán ezért dacolt úgy az Idővel. Mindent azonnal orvosolni akart, ami a lelkére nehezedett, mert szenvedélyesen közéleti ember volt a "forró fejű szent őrült", aki mások helyett is kimondta a kimondhatatlant. Ilyenkor keserűen jegyezte meg: "Jobban meg kellene tanulnunk pirulni is."Idegen volt tőle a nyugalom. Talán ezért kezdett még "csalatkozott hittel" is mindig újra mindent a bukások után.Sokszor maradt egyedül a küzdelemben. Ki is vállalt volna érte felelősséget? Az "okos" rábeszélések ellenére tovább ügyködött az anyanyelvű óvodai csoportok és iskolai tagozatok létéért vagy újraindításáért.Mert ő sem vethette tekintetét jövőjébe, nem láthatta előre, hogy oktalan, igazságtalan papírintézkedések nehezítik még azt is, hogy hivatásának élhessen. Pedig diákkorától a "szíve és az agya" egyedül csak a népköltészeté és a népzenéé maradt. Hihetetlen erővel ragaszkodott hozzá. Mindig vágyott egy kis "csendes elmélkedésre". De a "megmentett földön" már nem tudott fellelkesülni. Csak a hátrahagyott tanulmányok, népköltészeti gyűjtések, tervezett rádiósorozatok, kötettervek bizonyítják "ki nem száradt", eleven képzelőerejét.Szűkre szabott életében mindent feljegyzett, amit átélt, vagy ami körülötte történt. Sokszor óráról órára követte az eseményeket. A napló akaraterőpróba volt számára, "keserű gyógyírféle" a visszhangtalanságban.Ha élne, most lenne hetvenéves. A nehéz, gyötrő évek bár érzékennyé tették, mint a "házatlan csigát", mégsem fásult el, nem tört össze, és nem akart soha a "nem igaz ügy mártírjaként tetszelegni".Megérdemelné, hogy vállaljunk érte felelősséget.

Tolna Éva

Gyergyószentm., 1957. szept. 26.

Ingerlékenység

Felőrli az ember erejét e meg nem valósított tervek tömkelege — de amiket "rendes" körülmények között megvalósíthatnék. Kis és nagy tervek! Jelentéktelenebbek, de ami kell, mint a leheletvétel.

Kis írások, amelyek azért is íródnak, hogy lélegzethez jusson az ember, hogy hírt adjon, hogy él, nem tört le véglegesen.

S jönnének a szép s nagy tervek. Kodály-film! S az embernek semmije sincs. Szégyellem Évi előtt. Talán nem érzi át teljes mélységében, és szégyellem, hogy nincs keresetem, az ilyesmi pedig nem sokat hoz a "konyhára" s nem "azonnal". Ezt hóbortnak is érezheti, ez nem kenyérkereseti foglalkozás.

Gyalogolnék én akármennyit, de hát így kimerítő és sok időmet is elrabolja. Tegnap is komisz szélben mentem s jöttem Szárhegyre s -ről. Éjszaka egyedül. Legalább ismerem a gyergyói éjszakákat is. Még sohasem sikerült, még sohase volt annyi pénzem, hogy egy kerékpárt vegyek. Egy motorkerékpár álom. ...Nincs egy hangfelvevőm ...anélkül kínlódom s rontom a szemem.

De nincs egy írógépem sem. Valami sürgős gépelni valóm lett volna. Felkutyagoltam jó pár km-t a központba, de hiába, mert du. nem voltak ott.

Közben benéztem a könyvesboltba. Egy csomó új könyv. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Két olcsóbbat megvettem, s közben idegesít, hogy Évi talán ezért is neheztelni fog. (Éppen jókor költekezem, s nem is az én pénzemből.)

...S megint csak kérni...Páll Pistától holnapra a kerékpár. S elfogadni sem szeretek. Balázs Sanyinál is voltam, féltáskányi pompás almával ajándékozott meg, de minek bántsam meg, olyan jó az, ha valaki kedveskedni tud.

Hazajövök fáradtan, dolgavégezetlenül. Látom, eltűntek a régi kabátaim. Hiába kértem Évit, csak az egyiknek kegyelmezzen, mert emlék. Egy kicsit indulatosabban mondtam, hogy azt hozza vissza. Megsértettem, megharagudott.

Bántam is, de mit csináljak...

Hosszú, hosszú csend szakadt közénk. S nem tudtam megtörni a csendet. Sajnáltam Évit, de nem tudtam, ha megharagszik, nem veszekszik, csak makacsul — akár egy fél napig is izgatóan hallgat. Nem lehet sokáig bírni, megesik a szíve az embernek, és szégyellem magam.

Gyergyószentmiklós, 1957. szept. 27.

Érzékenység

...Felkerestem Bálint Ákost. Sok szép gyergyói s más vidéki népdalt jegyzett le valamikor. Biztattam, dolgozza fel, ill. tisztázza le, rendszerezze stb.

— "Nem adom ki a kezemből."

Mennyi emberi bizalmatlanság szorult egy ilyen, talán sokszor csalódott emberbe.

Nem merte átadni se nekem, se a Folk. Int-nek (igaz magamnak nem is kértem), azt hitte, el fogják lopni, lemásolják, és más néven megjelentetik.

Alig tudtam vele megértetni, hogy én pontosan azért kerestem fel — ill. azért is —, hogy végre népszerűsítsük az ő gyűjtését is.

Gyergyószentmiklós, 1957. szept. 28.

Parasztok

Pálfi Annuskáék voltak odahaza, Küküllővárt. Elmesélt egy csomó hazai hírt. (Újból éreztem, milyen ellágyító s furcsán andalító érzések rohanják meg az embert, ha otthoniakról hall, akiknek sorsa egy egész életen elkíséri.)

Mesélte, hogy az ifjúsággal senki sem törődik, hogy Solymosi Feri bácsiék majdnem meghaltak. Lakodalomban voltak, már nem tudom melyik faluban, velük még több küküllővári magyar ember és asszony. A vőlegény előző szerelme bosszúból meg akarta mérgezni az új párt, de vakságában nem gondolt arra, hogy mindenkit megmérgez. Két halálos áldozata is volt.

A küküllővári Főutca egyik legnagyobb háza egy gazdagabb román emberé lett. Fiatalabb rokonunk lakott ott, de meghalt, s a menyecske egyedül maradt. A rokont ki akarta tenni. Sehogy sem sikerült. A végén mit csinált. Télvíz idején leszedte az ablakokat, s így valóban "kikergette" az árván maradt rokont.

1957. okt. 9. Gyszentm.

...Senki sem törődik az "ügyemmel". Csak azt várom, mikor pukkad szét az egész felfújt buborék.

Sz. nem is fogadott. Az ilyen módszereket nem a Szovjetben tanulta. Kötelessége lett volna engem is meghallgatni, mint bárkit, aki bizalommal akar valakihez fordulni, mert az ügyek tisztázásának, az igazság kiderítésének ez a legelemibb feltétele.

Ismeri-é az ügyemet? Válasza: nagyon is jól ismeri. Ha valaki ilyen hangnemben beszél, nincs mit vitatkozni. Felmennék a K.B.-hoz, hogy megkérdezhessem: ilyen s ilyen tévedésekért — ha az égvilágán semmi, de semmi mást nem is vennének tekintetbe (ti. hogy ez az ember azért csinált "valami" jót is életében s a tanügyben) — helyesnek látnak-e ilyen intézkedéseket? Rendkívül méltatlannak, igazságtalannak érzem a helyzetem. Miért nem meri valamelyik illetékes végre felülvizsgálni: kik, miért, milyen eszközökkel folytatták le ellenem az eljárást... Vajon szétpukkad-é? Ha szkeptikus lennék... előbb fogunk a Holdra, vagy a Marsra kirándulni, mint...

[...] Hogy miért fordulok Fazekas elvtárshoz?

Mondhatnám: a szükség késztet erre, a nincstelenség, de mégse ez, hanem a méltatlanság tudata. [...]

Hogy viszont miért csak most fordulok önhöz? Mert betartottam a "szolgálati utat". [...]

Mint nevelőt, mint tanárt az a dilemma is kezdett aggasztani, mely a kartársakban s a tanuló ifjúságban támadhatott az ellenem folytatott eljárással kapcsolatban. Eltekintve ui. egyesek esetleges "csapongó képzeletétől", kik — csak hogy megértsék, miért is kellett Könczeit azonnali hatállyal elbocsájtani — detektívregénybe illő bonyodalmakat is kisüthettek; a többség — a "kevésbé csapongó képzeletűek" —, kik jobban ismertek, a következőképpen mérlegelhették a dolgot: eltávolították, mert következetesen, szigorúan, de igazságosan osztályozott, mert oda mert mondani "még" egy tanfelügyelőnek is, mert már igen sok "új" dolgot indított el, s úgy látszik, ezt nem mindegyik kartárs nézte jó szemmel (?), mert többek között március 15-én 48-ról is akart irodalmi megemlékezést tartani, mert az énekkarnak ez alkalomból — horribile dictu — megtanított pár negyvennyolcas népdalt is, mert ... Tehát: mindez helytelen volt, sőt akkor az is lehetséges, hogy még az is helytelen volt (vagy minden), amit ezenkívül is tett. Politikai tévedéseiért? Bizonyára azért is, de ilyen címen meneszthették volna a fél tanári kart.

Előbb szóbelileg fordultam a tartományi tanügyi osztály vezetőjéhez, Szilágyi Margithoz. Eredménytelenül, az ügyet lezártnak tekintette.

Majd írásban is kértem a tartományi tanügyi osztályt, hogy vizsgálja felül az ellenem folytatott eljárást. [...]

Megint vártam egy rendet.

Az idén tanévnyitás után aztán elhatároztam, hogy elmegyek a tartományi pártbizottsághoz. Kihez? Marosvásárhelyt azt tanácsolták, keressen fel Szövérfi elvtársat. Nohát el akartam menni, hogy elmondjak mindent őszintén. Talán rossz időpontot fogtam ki, sok gyűlése volt, félnapokat ácsoroghattam. Telefonon mégis megígérte, hogy másnap fogad. Közben bizonyára érdeklődött is felőlem s az ügyemről, ami nemcsak jogában áll, de helyesen is tette, de úgy gondolom, ezek után a "vádlott" felet is meghallgathatta volna, hiszen a "vádlott" helyes megítélésének s a tények tisztázásának ez elemi feltétele, — másnap ui. — szintén telefonon — csak annyit válaszolt, hogy az én ügyemben semmit sem tud segíteni, s csudálkozásomra, hogy ismeri-e az ügyemet, azt válaszolta, hogy nagyon jól ismeri. Kik tájékoztathatták? Akik egy fél évvel azelőtt az ítéletet hozták ellenem, azt előkészítették, vagy helyben hagyták. Még ezek után is vitatkozni én nem tudok. Az már illetlen okvetetlenkedés.

Ha szkeptikus lennék, azt hihettem volna, hogy előbb fogunk kirándulni a Holdra vagy a Marsra, mint hogy felülvizsgálnák egy ilyen "jelentéktelen" ember "elfelejtett" ügyét, amit azonban a képzelet, a "feltevések", a számítások és a következtetések egy időben kétesen nagy buborékká duzzasztottak. [...]

Kérem Fazekas elvtárs, lépjen közbe, hogy végre vizsgálják felül az ügyemet, igazságosan, és segítsen, hogy hibáim levetkőzésével újra felvehessem ott a munka fonalát, ahol kiszakították a kezemből, és újra taníthassak, dolgozhassak.

Gyergyószentmiklós, 1957. november 24-én

Elvtársi üdvözlettel:
Könczei Ádám
tanár, Vörösmarty u. 146 sz.

Gyergyószentmiklós, 1957. nov. 5.

Egy önzetlen barát

Sokszor mondjuk: bajban ismerik meg, ki a jó barát. Egy párat már megismertem, hogy nem az.

Benkő Janit azonban más fából faragták. (Apróságról van szó.) Akár mint Dénkót, egykori enyedi osztálytársát.

Be kellett fejeznem Marosvásárhelyt az elbeszélés gépelését. A fél lábam lejártam, sehogy se sikerült. Jani azonnal segített: eredj ki hozzánk, Koronkai u. 60, s gépelj nyugodtan. Meg is fogadtam.

Pedig mástól is kérdeztem, de egyik se mondta: hogy menjek haza hozzája.

Gyergyószentmiklós, 1957. nov. 6.

Félreértések

Még a nyáron történt. Margittáról be kellett mennem pár napra Váradra. Árkosi Jóskának kipanaszkodtam magam, meghallgattam tanácsait. Tulajdonképpen azonban azért mentem, hogy a Fáklyánál áttanulmányozzam a tavalyi zenei vitát a Művelt Népből. Megfeszítve jegyzeteltem, de hát aludni is kell valahol. Jóska elintézte telefonon, hogy a Csókában, régi otthonomban megszállhassak.

.Megyek a középiskolába gépelni, a kapus (vagy a gondnok) azt hivén, hogy valamilyen tanfelügyelő (lám, mire jó, ha nem ismernek), a legnagyobb előzékenységgel fogadott, adta nyomban a titkári kulcsát. Kapcsoltam, s nem magyarázkodtam. Dolgozni akartam, s hogy hagyjanak, fölösleges kellett legyek, meg kellett játszanom valamilyen kiküldöttet.

Ugyanaz történt velem Marosvásárhelyt is. Gergely Gézára vártam fáradtan a sok loholástól a Székely Színház titkársága előtt. Zárva. Végre jön valaki, mondom, meguntam az ácsorgást.

— Tessék bejönni.

— Melyik Gergely Géza szobája?

— Ez, kérem.

Leülök, s dolgozni kezdek.

Bejön egy idősebb hölgy, a titkárnő(?), köszönünk.

— Kolozsvárról tetszik jönni?

— Nem.

(Biztosan Bukarestből — gondolta, s nyugodtan tudtam dolgozni.)

Gyergyószentm., 1957. nov. 7.

Megértem a nagy ünnepet egy fillér nélkül. Anna néni adott hitelbe 3 tojást ebédre s tegnap a szomszédasszony kölcsön egy pohár cukrot.

Persze illetlen dolog még mai nap is panaszkodni, szűklátókörűség; s nem tudok magamból kitekinteni. No, tudok, csak arról van szó, hogy ez nem böjt, s enni csak kellene valamit.

...Nekikeseredtem, s egye fene, az utolsó pillanatban — gátlásokkal telve — rászántam magam, hogy részt vegyek az Igaz Szó novellapályázatán. Hátha kihúz a csávából.

Több mint két hétig éjt-napot dolgoztam, mégis körmömre égett a gyertya.

De hát le is kellett gépelni. Hol?

Óh, huszadik századbeli technikánk! Tanácsolták, keressem fel G. ügyvéd ismerősöm. Jó. (Ez az utolsó nap volt.) Nagyon "szívesen", de nincs otthon. Keressem fel esetleg F-t. Jó. Felloholok a város túlsó felébe. Nincs otthon.

Közben egy önzetlen barátom azonnal segíteni akart. Elmentünk az egészségügyi házhoz, s kiadta az írógépet. Boldogan viszem haza, próbálom, szalad, nem működik. Másfél órát idegeskedtem, egy sort se tudtam vele gépelni.

Másnap felkeresem Áig.(?) elvtársat. Orosz K. tanácsára. Á. nagyon szívesen, csak kérjek a milíciától engedélyt.

A milícián kerestem a parancsnokot, nincs benn, a helyettese se. Akivel beszélek, az is tiszt. Bizalmatlanul hallgat, faggat, fontoskodik. Látom, alig érti, miről is van szó.

Gondoltam egyet: kérek tőlük. Erre behív egy szobába, leigazoltat, egy milicistával leíratja a személyi adataimat.

Mutatom a kéziratot. Elkezdi olvasni. Megrémülök, még képes lesz végigolvasni.

Nem, megunja, visszaadja s kegyesen megtelefonálja a szakmai iskolába, hogy a milícia beleegyezik, hogy én ott gépeljek.

Loholok az iskolába. N.N., egy korlátolt gondnok tovább akadékoskodik.

Kartársnőjének nem hiszi el a milícia üzenetét. Hozzam írásban. (ő ti. ott volt a milícián, mikor ismertették ezt a szigorú rendeletet.)

Közben, mivel nincs dolga, a napot lopja, kezd gépelni valami lehetetlen írást, hogy azt írja alá az igazgató. Á. még sehol. Tűkön állok. N.N. pimaszkodik, a többiek restellik. Végre megjön Á., s gépelhetek pár órás késéssel egészen éjjel 11-ig.

Gyergyószentm., 1957. nov. 14.

Adósság

Az este Éva nagyon hallgatag volt. Írt, írt, rám se nézett, mogorván, elkeseredve dolgozott. Vajon mi bántja megint. Kérdem. Nem is válaszol. Megsértődhettem volna, de... szép szóval többre lehet menni. De bizony egy óráig is kellett szelídítsem, míg megmondta. (S még rólam mondják, hogy nincs türelmem?)

Mi bánt? — Semmi. Ki bántott? Mondott valaki megint valamit? — Nem.

Az ölemben már kedveskedett.

— Azt mondták, hogy a nyakadon élek?

— Áh, dehogy!

— Mi bánt?

— Úgysem mondom meg!

— Miért?

— Csak.

— De nem tudok így dolgozni, el akarod venni a kedvem?

— Majd megmondom.

— Lefekvés után?...

Aztán megmondta, megint üzentek: fizessük ki az adósságot!

Gysztm., 1957. dec. 7.

Állástalan vagyok, s hetek óta mégis rengeteg a dolgom. A napjaim csupa hajrák és csupa lemaradások.

Küzdelem önmagammal, az akaraterő próbája, küzdelem az ellustulás, a letargia ellen.

Küzdelem a rendes felkelésért. Későn fekszem, s reggel holtfáradt vagyok. Nem bírok akkor kelni, mint Évi, és ezt sokszor úgy szégyellem.

S milyen jó hangulatban voltam egyik nap, hogy végre én keltem fel hamarabb, s én gyújtottam be. Jól is esett Évinek. Sajnos, mostanában ritkán történt meg. Sokszor ezt úgy palástolom, hogy Évit is marasztalom még egy kicsit.

Gysztm., 1957. dec. 10.

Gyűjteni voltam Csibiéknél. Mire kiértem a Holyvásba, ködös, téli homály terpeszkedett szét. Kiértem a mezőre. Vajon járnak-e erre farkasok? Még felfalnának. "Külön" világ. Rövidesen meggyőződhettem, nagyon is nem külön. A fiatal menyecske panaszai a férjére... se vége, se hossza.

Váci felkísért az öregekhez. Hát ez a csöpp volt a Csibi Imréné háza. Megilletődve lépek be. Két "kiszolgált" fáradt öreg. Évszázados elmaradottság, s panasz.

Milyen a sors. Hét gyerek volt, s jutott belőlük Németországba, Pápára, Szolnokra.

Benedek Erzsike lekísér a nagynénjéhez,. Csibi Róza nénihez. Nézem ezt a 62 esztendős "leányanyát", fátyolos, bársonyos hangon énekelget, jó hangja volt valamikor. Sokat felejt, sok nem jut eszébe, s ezért a leánya korholja.

Én "dicsérgetem" Róza nénit, hogy nagyon meg vagyok vele elégedve.

Indulok haza, az utcák kihaltak. A Hold a hátam mögött élesen megvilágítja a házakat. Most veszem észre, milyen szép sorban vannak. Igen, itt égett le 44-ben egyszerre 300 ház.

Ezek mind új házak. Csak pár kőházat kímélt meg a háború.

Gyergyószentm., 1957. dec. 16.

...Nem igaz az, hogy az anyagi gondok okvetlenül elidegenedéshez vezetnének. Annyit is ér az olyan házasság s az olyan feleség, akit csak úgy lehet megtartani... S nekem kellemes az a tudat, hogy "Évi tart el?" S ezt "ki is használom?"

Viszont mindennél többet jelentő erkölcsi segítséget saját magam tudok elérni, írásaimmal.

Gyergyószentmiklós, 1957. dec. 30.

Bizalom

Mostanában sokszor éreztem úgy, közel állok ahhoz, hogy megrendüljön bennem a hit az emberben, az élő emberekben, a hétköznapiakban, nem az eszményekben.

Hát nem lenne más az emberi élet, mint vásári tolakodás, a "helyezkedés", ügyes "művészi" fokra emelt mestersége, a cserbenhagyás, elpártolás, az érdekhajhászás?

S egészen apró dolgokból tevődött össze. Nem válaszol se ez, se az, mert pillanatnyilag "senki" vagyok. Megjelenik valamilyen cikkem? Megjönnek a válaszok, mert akkor már vagyok "valaki". S anélkül nem ugyanaz lennék?

Miért nem tiszteljük egymásban egyszerűen az embert?

A napokban sok gépelnivalóm akadt. Egyik helyről a másikra kellett kullogjak. A szakmai iskolában végre hozzákezdhettem, de alig jutottam pár sorig, ki kellett szedjem a gépből, mert a tisztviselők távozni akartak, s X.Y. nem engedi, hogy a hivatalos óra után is gépeljek.

Íme a bizalom. Lenyelem, s távozom szó nélkül. Az úton utánam siet egy fiatalember, tavalyi diák, s megállít, bocsánatot kér a többiek helyett, s felajánlja segítségét!

Érdekes, hogy némelykor meglepetés is éri az embert... Ma du., ahogy jöttem a szakiskolából, találkoztam a városi néptanács elnökével. Előállok a kéréssel, és... nem zárkózik el előle, "hivatalos óra" után sem. Végre tudtam dolgozni.

[...]

1964. jún. 28. vasárnap

Már csak illúzióim vannak. Halványuló tervek, kétségbeesett vágyak, kemény elhatározások. Pénteken és szombaton 55 000 ívet (a 90 000-ből) vágtam fel bagónak.

1964. júl. 6. hétfő
Kilincselés

Körút. - A könyvelosztóhoz (Olteanuval)

- A Tankönyvkiadóhoz

- A tartományi Tanügyi Osztályhoz (Kovács Győző)

- A Városi Pártbizottsághoz (Kátait megvárom)

- Az Antikváriumba (Keresztes Zoltánhoz)

- Mikó Imréhez

- Fel a Tartományi Postára

- 1 után haza

- 3/4 2 — sietve a nyomdába. Nagyon kedvetlenül. Sehol nem intéztem semmit.

Állandó kötekedések. Rossz viccek...

1964. július 7. kedd
Permanens izgalom.

Benne vagyunk már a második félévben és semmi.

Farkas Ibi is elment az ONT-hez tolmácsnak. Megkérdezték tőle: "szovjetül" tud-e?

Ma találkoztam Szegő Júliával. Ő is faggat. Belemerülök a magyarázkodásba, bosszúságomra. Sietve a nyomdába 3/4 2. Azt hittem, gyűlés. Fekete nyilatkozatot ír. Még elcsúszom egy dinnyehéjon. Most, amikor talán sikerül innen elmenekülnöm.

Unalmasan, gépiesen dolgozom egész délután.

1964. júl. 19. vasárnap
Megbénulva

Mire fizikailag az ember valamennyire is regenerálódik a heti hajsza után, elrepült az a kicsi szabad idő is. Kibírhatatlanul nyomasztó a helyzetem.

Tegnap megmértük Csillát, Évát is, engem is. Talán még sose voltam ilyen sovány, 57 kg. De ez semmi. Ha valamilyen célért lennék az. Úgy érzem, hogy szétszakad a fejem. Menekülnék, de hová? Bénító reménytelenség, fogytán akaraterőm is.

Kábultan kelek, lemondok az ószerről is. Csillával foglalkozom. Bolondulásig szeretem, de eltelik vele az idő.

Napok óta lappangó lázam is van. 8-kor mégis felmegyek Engelékhez. Kint volt a geinai tetőn. Beszámol. Gyönyörű holdvilág van, a Fellegváron fiatalok szerelmeskednek, s én őrlődöm, nincs nyugtom.

Igen, eltelt az első félév, semmi sem sikerült. Vajon meddig? Hihetetlenül fáradt vagyok. Belehalok ebbe az állandó nyomásba, kilátástalanságba.

1964. júl. 22. szerda
Közmunka

Mindig azt a nyavalyás Carpa‡it vágom. Ki akarnak pellengérezni. Mi lenne részemről a legpolitikusabb megoldás? Hallgatni vagy beszélni?

ztival. Ő úgy hallotta, hogy az utcán vagyok. Hogy végletes ember vagyok? Persze, nem az elveket kell feladni... Fel fogom keresni...

Elromlik a busz, gyalog megyek. Egyedül kapálok (a brigádos előre kitöltötte a papírt) bolond fejemmel egészen szürkületig [közmunkában]. Beszélgetek András bácsival. Vistai. Persze: egy gyermeke van. Két rózsát (pirosat, fehéret) lopok Évának. Sietek haza. Otthon vendégek: Szász Attiláék. Beszélgetés, Küküllővárról faggatom. Elkísérem (pedig holtfáradt vagyok). A sörözőben kötünk ki. Itat, fizet, "erőszakoskodik". Megható, mennyire biztat, menjek Bukarestbe, kérjek kihallgatást "az öregtől". A fejembe szállt a sör. Bosszúsan megyek haza.

1964. júl. 26. vasárnap
Teljesen kimerülten. Éva tegnap lebeszélt, hogy Csillának vért adjak.

Közmunka? Szerencsére esik az eső.

Újra nem megyek az ószerre — pénz nincs. Nincs egy fillérünk sem.

Du. Engelékhez. Kakassy helyét megszüntették. Engel Karcsi szerint nekem semmi remény a Folklór Intézetnél. Fekete bárány vagyok.

El kellett volna mennem Kelemenhez? De minek?!

A Kolozsvári Nyomdaipari Vállalat Törvénytanácsa

[...]

Idéző

Könczei Ádám elvtársat 1964. 07. 28-ra a Tanács színe előtt a III. offszet osztályon tartandó gyűlésre hívatjuk, melynek témája fegyelmi kihágás, mely Könczei Ádámra és H[...] R[...] vonatkozik, mint a kihágást elkövető személyekre.

Kolozsvár, 1964. 07. 22.

Elnök
Petrican Grigore

Titkár
Bartnyik Andrei

1964. júl. 28. kedd

Pellengéren

Gyorsan megírom a "pótnyilatkozatot". Inkább az bosszant, hogy a "tanár" kifejezésre nem vágtam vissza.

Kérdi László: Hogy érzem magam a gyűlés után? Mondom: "tanárosan".

Jön az elvtárs, hozza a "jegyzőkönyvet" — teljesen meghamisított —, nem írom alá.

Részletek Könczei Ádám (1928—1983) 1946 és 1983 között írt, kiadás előtt álló naplójából.

_________________________________________________________

Nem csak lefilmezte, de be is súgta Xántusz Gábor a táncházasokat


„Harminc évvel a történtek után felmentést nem kérhetek, a történtek erkölcsi súlyát magam viselem” – áll abban a vallomásban, amelyben Xantus Gábor operatőr-rendező elismeri, a pártállami diktatúra idején rendszeresen jelentéseket írt a televíziós munkájáról, azokról a személyekről, akikkel kapcsolatba került, közöttük Könczei Ádámról, az erdélyi táncházmozgalom elindítójáról is. A nyilatkozatot maga Xantus Gábor juttatta el a Krónika szerkesztőségébe.

Amint leírja, ellenállt ugyan a Szekuritáté beszervezési kísérleteinek, de azt már nem tudta elutasítani, hogy a kommunista pártnak jelentsen. Hangsúlyozta, jelentéseit saját nevén írta alá, nincs köze ahhoz a Biró Ferenc fedőnevű ügynökhöz, akinek besúgói nyilatkozatai Könczei Ádám megfigyelési dossziéjából kerültek elő. A Biró Ferenc fedőnevű ügynök Könczei Ádámról írt jelentéseit lánya, Könczei Csilla dolgozta fel szekusblogjában. Amint leírja, az ügynök feltehetően a Román Televízió magyar adásának munkatársa volt. A jelentések tárgyát képező találkozások többnyire valamilyen filmezés kapcsán vagy ürügyén jöttek létre, a táncházon kívül a leggyakrabban pedig az RTV magyar adása körül forog a szó. A rejtélyes besúgó olyannyira jól végezte a tartótisztje által rábízott munkát, hogy jelentései némelyikét felküldték a Szekuritáté központi hivatalába, illetve a párthoz, néhányat pedig belefoglaltak a politikai rendőrség országos terjesztésű „napi hírlevelébe”, a Buletinba. „Informátori tevékenységének talán a legnagyobb elismerése, legalábbis eszmei síkon, hogy egy nagyfőnök az egyik jelentésre írt széljegyzetében megjegyzi: A jelentés jó! A forrás jó lehetőségekkel bír. Használják fel fokozottabban” – írta blogjában Könczei Csilla, aki a besúgó valódi identitásának felfedését is kérvényezte a Szekuritáté irattárát felügyelő bukaresti hivatalban.

Amint azt korábban megírtuk, az interneten közzétett írás és a hozzá csatolt jelentések mind az erdélyi táncházmozgalom egykori tagjainak, mind a televíziós újságírók világát rendkívüli módon felbolydította. Többen is nyomozni kezdtek a rejtélyes besúgó után, sokan tudni vélték, ki rejtőzik a fedőnév mögött, de mindenki ódzkodott attól, hogy bizonyítékok híján megnevezze a gyanúsítottat. Ebben a légkörben tette közzé nyilatkozatát Xantus Gábor.

A televíziós szakember egyben megkövette a néhai Könczei Ádámot és családját. Közölte, személye teljes átvilágítását kérte a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól (CNSAS), és mihelyt a vele kapcsolatos dokumentumok birtokába jut, azokat nyilvánosságra hozza. „A kommunista diktatúra idején a párt vagy a Szekuritáté nyomására behálózottak tetteire ma nincs erkölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli, áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be. Ezért állok a nyilvánosság elé” – írta nyilatkozatában Xantus Gábor. A televíziós szakember nem kívánt kommentárokat fűzni írásos nyilatkozatához. Érdeklődésünkre közölte, ebben mindent leírt, amit a mostani ismeretei szerint tudott. Csak az átvilágítása után kíván válaszolni az egykori jelentéseivel kapcsolatos újságírói kérdésekre.

Biró Ferenc továbbra is rejtőzködik

Könczei Csilla rendkívül fontosnak tartotta, hogy Xantus Gábor a nyilvánossághoz fordulva vallott élete eme beárnyékolt fejezetéről. Megjegyezte, Xantus lehetőséget teremtett arra, hogy mások is megnyíljanak, és felfedjék a múltnak eme alig ismert részleteit. Úgy vélte, ez nem jelent felmentést számukra, de segítheti a múlt megismerését, megértését. Könczei Csilla a Krónikának elmondta, az édesapja dossziéjában talált szövegek elemzése alapján voltak olyan sejtései, hogy egyes információk összefüggésben állhatnak Xantus Gábor személyével, a tévés szakember nevével aláírt dokumentumokkal azonban nem találkozott. Lehetségesnek tartotta, hogy a televíziós szakember jelentéseit a kommunista pártnál hasznosították. „Ezt már a szakirodalomból tudom, hogy a párt és a Szekuritáté szorosan öszszefonódott, ugyanakkor két párhuzamosan működő intézmény volt” – magyarázta.

Csép Sándor televíziós szakember nem lepődött meg azon, hogy egykori kollégája jelentéseket írt a munkájukról. Hozzátette, lehet, maga a Szekuritáté is szándékosan tartotta fenn a gyanakvás légkörét a televíziós szerkesztőségben, hogy ezáltal megmérgezze a kapcsolatokat, senki se merjen bizalommal kommunikálni a kollégáival. Ennek lehetett a következménye, hogy egy idő után mindenki gyanakodott mindenkire. Csépnek az elmúlt hetekben sem sikerült azonosítania a Biró Ferenc fedőnevű ügynököt, noha az utóbbi jelentéseiben konkrét eseteket is említ, amikor együtt forgattak. Annak a gyanúja is megfogalmazódott benne, hogy Biró Ferenc nem egyetlen személy, hiszen azokon a forgatásokon, amelyeket jelentéseiben említ, más-más forgatócsoporttal dolgozott. A televíziós szerkesztő megjegyezte, neki mindvégig sikerült ellenállnia a beszervezési kísérleteknek. „Addig mind álltam ellen, hogy kirúgtak, három évig nem kaptam állást sehol. Azután is csak »takarítónőként« tudtam elhelyezkedni a Korunknál” – említette meg Csép Sándor.

Késik a katarzis

„Ha a diktatúra valamennyi egykori kollaboránsa azt tenné, amit Xantus Gábor, akkor az évek óta várt katarzis érzése hamarabb megélhető lenne” – jelentette ki a Krónikának Csendes László, a CNSAS elnöke. Hozzátette, a kommunista pártnak adott jelentések akkor válhatnának elérhetővé, ha a parlament elfogadná a lusztrációs törvényt. Csendes nem tartotta lehetségesnek, hogy a pártnak adott jelentések a Szekuritáté dossziéiba kerüljenek. Ez szerinte fordítva működött: a szekusjelentések juthattak el a párthoz. Példaként a Bolyai-egyetemen tevékenykedő Tóth családnevű egykori szekus tábornok esetét említette, aki a kommunista párt központi bizottságának póttagja is volt. Ezért a dossziéja hiányzik a CNSAS archívumából, és minden bizonnyal a párt archívumában található meg.

Gazda Árpád, Krónika
www.kronika.ro

* * *

Én, Xantus Gábor, televíziós rendező-operatőr, Könczei Csilla szekuritátés kutatómunkájával kapcsolatban az alábbiakat hozom a nyilvánosság tudomására:

Kijelentem, hogy 1977-ben, harminc évvel ezelőtt, 22 éves koromban, megfelelő élettapasztalattal nem rendelkező, megfélemlített fiatalemberként egyike voltam azon –Könczei Csilla állítása szerint mintegy harminc – jelentéstevőnek, akiknek Könczei Ádámmal való kapcsolatukról beszámolókat kellett írniuk. Ezeket a Román Kommunista Párt Megyei Bizottságának székházában, ennek egyik földszinti szobájában mondták nekem tollba vagy jegyzetelték kikérdezésemet. Ezeket saját nevemmel szignáltam, és Achim nevű párthivatalnok vette magához.

Ezért ma megkövetem Könczei Ádámot és családját.

A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól ez év október 4-én kértem mielőbbi, teljes átvilágításom. Ettől várom a ma még számomra ismeretlen és megmagyarázhatatlan körülmények tisztázását.

A Biro Ferenc fedőnévhez semmi közöm, mint ahogyan soha nem jártam az általam ismeretlen nevű „Crisan” vagy „Horea” házakban sem. A kommunista diktatúra idején a párt vagy a Szekuritáté nyomására behálózottak tetteire ma nincs erkölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli, áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be. Ezért állok a nyilvánosság elé.

Nyilatkozatomhoz az alábbi körülmények kapcsolódnak: Mióta kamerát vettem a kezembe, az 1970-es évek közepétől, a román párt- és állami szervek, nevezetesen az RKP propagandaosztálya és a Szekuritáté érdeklődésének holdudvarába kerültem. Ezek munkámra és minden ezzel kapcsolatos kérdésre vonatkozó beszámolási kötelezettségre szólítottak fel. Miután ennek hónapokig nem tettem eleget, családomat, pontosabban már megromlott egészségi állapotú Édesapámat érintő kényszerhelyzet elé állítottak. Tudtam, hogy őt, dr. Xantus János tanárt a Szekuritáté régen figyeli, hogy korábban többször behívták, s egy hosszabb benttartózkodásakor, amikor tanítványait is kivizsgálták, súlyosan bántalmazták. Ezt a traumát élete végéig nem heverte ki.
A Szekuritátéhoz való kétszeri beszervezési kísérlet elől gimnazista koromban, majd néhány évvel később, huszonévesen is kitértem. Ezért a továbbiakban kikényszerített beszámoltatásom pártvonalon történt. Erre a Megyei Pártbizottság propagandaosztályán szólítottak fel, ahol közölték, hogy a televízió munkatársaként ez tevékenységemmel járó kötelességem, mivel akkor a rádió és a televízió a Kommunista Párt Központi Bizottságának közvetlenül alárendelt intézményként működött. A párttal való együttműködést elfogadtam, hogy dolgozhassak.

Ezt követően hosszabb-rövidebb megszakításokkal, telefonhívásra meg kellett jelennem a pártszékházban, ahol sokszor a legapróbb részletekig kikérdeztek. Mindvégig az volt a benyomásom, hogy mindenről tudnak, minden lépésem figyelik. Nem egyszer kérdeztek rá személyes, sőt családban elhangzott beszélgetésekre is. Hogy megfigyelés alatt tartanak, azt értésemre adták. Azt is közölték, hogy az országban kamerával „ide-oda szaladgálni” nem lehet. Sejtettem, hogy folyamatosan lehallgatnak, amire sok, erre vonatkozó jel mutatott.

1976-tól a 80-as évek közepéig a Szekuritáté három alkalommal hivatott be kihallgatásra és nyilatkozattételre, amikor engem faggattak – magamról. Ennek részleteire itt nem térek ki.

Ilyen körülmények között került sor beszámoltatásomra, mely televíziós munkám minden vetületére kitért. Mindvégig úgy éreztem, hogy mindez formális, hiszen igen jól tájékozottak voltak, és sokszor „segítettek” emlékezni. Olyan ismeretanyag birtokában voltak, melyek mások jelentéseiből vagy lehallgatások anyagaiból származhattak. Idegeket őrlő, pszichológiai kötélhúzás volt – pártmunkának álcázva.

Ez a lelkiállapot, az akkori körülmények, a folyamatos behívások, az állandó fenyegetettség érzete és a körülöttem eluralkodott pszichózis vezetett oda, hogy huszonévesen a filmes-televíziós tevékenységemre vonatkozó beszámolási kötelezettséget képtelen voltam megtagadni. Választhattam: itt hagyom testileg-lelkileg meggyötört Apámat, akinek támasza voltam, és itt hagyom szülőföldem, vagy vállalom az itthon maradás ódiumát, és dolgozni próbálok az ismert körülmények között. Ez utóbbit választottam, mert hittem, hogy egyszer vége lesz.

Mindezt nem mentségemre hozom fel, csupán megállapítom. Annyit tehettem és tettem, hogy mindvégig tudatosan kerültem minden olyan helyzetet, mely mozgásterem szélesítését jelentette. Köztudomású, hogy magam a táncház-mozgalomban nem vettem részt – éppen ilyen meggondolásból –, noha tehettem volna. Hasonló okból maradtam távol minden olyan helyzettől és helyszíntől, mely megítélésem szerint a hatóságok érdeklődésére tarthatott számot.

E gyötrő állapot és nehéz lelkiismeret is késztetett arra, hogy amint lehetett, 1989 decemberében, még az ostromállapot óráiban az első odaérkező magyar szerkesztőként vettem részt egy fontos közintézményünk, a Kolozsvári Rádió és Televízió magyar adásainak újraindításában. Kezdetben katonákkal, az intézmény stratégiai védelmében, majd első, szabad magyar nyelvű műsorainak elkészítésében.

Tisztában vagyok azzal, hogy 2007 szabad világában már nehezebben idézhető fel, élhető újra a hetvenes-nyolcvanas évek diktatórikus és teljhatalmi feltételrendszere. Főleg azok számára érthetetlen, akik koruknál fogva sem tapasztalhatták mindezt. Hogy ki mennyire mocskolódott be vagy maradhatott tisztán a hajdani, zsarnoki ország legexponáltabb médiaintézményében, az esély és tartás kérdése volt. Magam is szeretnék azok között lenni, akiket nem kényszerítettek arra, hogy lelkiismeretük ellen forduljanak.

1989-et követően semmilyen közéleti vagy vezetői tisztségre nem pályáztam, ilyen felkéréseket elhárítottam, a politikai életbe nem kapcsolódtam be, egyesületekbe, érdekvédelmi szervezetekbe nem iratkoztam, munkámnak éltem. A magyarság életéből, gondjaiból és sorskérdéseiből ihletődött filmjeimet csöndes vezeklésnek szántam.

Ma, harminc évvel a történtek után felmentést nem kérhetek, a történtek erkölcsi súlyát magam viselem. Átvilágításom eredményét nyilvánosságra hozom. Hiszem, hogy e nyilatkozatom a sajtóban vagy másutt dolgozó nemzedéktársaim körében is elindíthat egy régen várt megtisztulási folyamatot.

Kolozsvár, 2007. október 5-én

Xantus Gábor
Erdély ma, 2007.10.11.
www.folkradio.hu