Heller Ágnes
A filozófia radikalizmusa

BUDAPEST, 2009
A kötet megjelenését a Lukács György Alapítvány támogatta.
© HELLER ÁGNES, 2009

Tartalom
1. előbeszéd
Vajda Mihály: Levél Áginak születésnapjára 7
2. előszó 19
3. 1003 tézis a filozófiáról
I. rész 25
II. rész 61
III. rész 148
4. vallomás a filozófiáról
Bevezetés 201
I. rész 207
II. rész 263
III. rész 369
5. függelék
Vajda Mihály: Lehet-e a filozófus
az Emberiség funkcionáriusa? 439

__________________________________________________

Előbeszéd
VajdaMihály

levél áginak születésnapjára
Kedves Ági!
Eredetileg nem levelet akartam írni; valami elemzésszerű
emlékezést a Budapesti Iskolának arról a korszakáról,
melyben e könyv három szövege íródott. Hangsúlyozom:
a korszakról akartam írni, nem a szövegekről. A szövegek
a szememben dokumentumok, melyeket még összehasonlítani
sem érdemes, még kevésbé elemezni őket – magukért
beszélnek, és szerintem sok szempontból nagyon is
érdekesek, jóllehet valószínűleg mindenkinek valami mást
mondanak. Két dolog közös bennük: mind a három a filozófiáról
szól, s egy sem jelent meg közülük magyarul (idegen
nyelven is csak a Te szövegeid közül az egyik). Biztosan
nem érdektelen több mint harminc év után elolvasni
őket.
De, ismétlem, nem a szövegekről, hanem azokról az
éveinkről akartam írni, melyben megszülettek. Teszem is
rögvest, röviden legalább, ugyanis az elmúlt pár hétben,
melyet azzal töltöttem, hogy hozzákészülődtem az emlékezés
megírásához, nagyon elbizonytalanodtam. Nem az
emlékeimet illetően; azt nem bántam volna, ha az az 1972
és 1977 között nekem íródott töméntelen sok levél, melyet
elolvastam, némileg korrigálja az emlékeket. Megtanultam
már nem bízni amúgy is rossz emlékezőtehetségemben.
Csakhogy abból, amire emlékezni vélek és emlékezni szeretnék,
a levelek, ha egyáltalán, alig-alig valamire utalnak.
Szerettem volna a hozzám írott levelek tükrében megbizonyosodni
emlékeim helytállóságáról vagy korrekcióra
kényszerülni őket illetően. Több mint két hétig olvastam
Tamás Gazsi, Arató Andris, Fekete Jancsi, Paul Breines,
Kurt Wolff, Duczynszka Ilona, Marinella D’Alessandro,
Laura Boella, Karl Klare, aztán a vége felé Hedwig Ortmann,
Renate Prenzel leveleit, hogy csak azokat említsem,
akikkel igen sűrű levelezésben álltam; s ha a levelek egy
része nem is volt érdektelen, feszültségeinkre, konfliktusainkra
– egyetlen Gazsi-levelet leszámítva – még csak
utalás sem történt. Ez nagyjából azt jelenti, hogy – talán
Gazsit leszámítva – barátainknak sem én, sem más közülünk
semmit nem említett leveleiben azokról a közöttünk
beállott – most egyelőre maradok ennél a szónál – feszültségekről,
melyek megülték valamennyiünk kedélyét. Azért
bizonytalanodtam el, s választottam a szubjektívabb műfajt
tehát, mert nagyon nem szeretek kizárólag az emlékezetemre
hagyatkozni. Értek már kellemetlen, sőt, még
kellemes meglepetések is. Minthogy a hozzám írott levelek
elemzése mint módszer ezúttal nem vált be, ezért nem
lett emlékező elemzés, valami objektívebb, hanem levél.
Sebaj. Most már csak az a kérdés, hogy miért írom ezt a
levelet. Hát tudom én? Egy 34 évvel ezelőtt íródott szövegemet
mégsem nyújthatom át ünnepélyesen születésnapi
ajándékként! Nem baj az, ha az olvasó érzékeli, milyen
kontextusban születtek ezek a szövegek. De mi van, ha Te
egészen másképp látod az összefüggéseket? Erre sem tudom
a választ. S főképpen, mielőtt még nekifognék a hely9
zetre emlékezésnek, le kell szögeznem, főképpen a magam
számára, hogy nem a filozófiát, a filozófia helyzetét vagy
feladatát illető kettőnk közötti nézeteltérések vezettek a
feszültségekhez. Még az sem lehetetlen, hogy az adott pillanatban
egyikünk sem volt tisztában azzal, hogy itt egyáltalán
nézeteltérésről van szó. De jó lenne tudni, hogy
miért is íródtak ezek a szövegek! S milyen sorrendben?
Azt hallom, Te azt írod, hogy én elolvastam a tézisekbe
szedett változatot, nagyon nem tetszett nekem, s ezért írtad
át folyamatos szöveggé. Ôszintén szólva, én egy folyamatos
szövegre vélek emlékezni, de hát… S tudni kellene,
hogy az én szövegem vajon válasz-e a Te szövegeidre?
Vagy a Tieid válaszolnak az enyémre? Biztos azonban,
hogy mindezen szövegek egy, az Iskolán belüli feszült légkörben
születtek, megeshet, a tisztázás szándékával. Hogy
a két évvel később íródott A marxizmus és Kelet-Európa.
Levélféle barátaimnak tényleg a dolgok tisztázásának szándékával
született, azt tudom – jóllehet az erre történő utalásokat
nem publikáltam már a Magyar Füzetekben sem.
De, mondom, nem a filozófiát illető nézeteltérések
okozták a feszültségeket. Persze azt sem állítom, hogy a
konfliktusok csakis a gyakorlati élet-döntések vagy nemdöntések
különbségéből adódtak. Az a hat év, melyben
a barátok, ismerősök többnyire segítő szándékú levelei
íródtak, életünk szempontjából nagyon is meghatározó
jelentőségű volt. Talán Feri érzékelte csak igazán már
az 1972-ben bejelentett „vizsgálatot” megelőzően, hogy
a Korčula keltette hullámok csupán látszatra csitultak el,
hogy miután használhatatlanokká váltunk a párt „liberálisabb”
szárnya számára is, bármikor, ha szükségük lesz rá,
„beáldoznak” bennünket. Ne felejtsük el, Lukács, aki vé-
delmet jelentett a számunkra, nem élt már. S 1972 végén
eljött a „beáldozás” ideje. Hogy miért látták így, azt nagyjából
tudjuk; erről azonban nem szeretnék írni, a kutyát
sem érdeklik ma már ezek a párt belharcaival összefüggő
történetek. Azt viszont csak az ördög tudja, hogy mit akartak
velünk? Csak nem gondolták, hogy bárkit is meg fognak
győzni a szövegeikkel? Ha viszont elmúlnak a pártbeli
viharok, majd csak elsimítják az ügyet – gondolták; megüzenték
Duczynszkával, hogy csak szépen fogadjuk el a felkínált
szubaltern állásokat, előbb-utóbb majd felmentenek
a bejárási kötelezettség alól. Nekünk viszont már elegünk
volt az elvtársakból, elegünk volt az egészből, s ezzel felvetődött
a „Hogyan is éljünk tovább?” kérdése. Kompromisszumot
nem kötünk, ez mindannyiunk számára axióma
volt – kellőképpen utáltak is bennünket érte, mármint az
értelmiség; többségük nagyon jól megvolt az Aczéllal kötött
kompromisszumaival. Félre ne érts: ma is helyesnek
tartom, hogy nem kötöttünk kompromisszumot. Ha az
ember konfliktusba keveredik a hatalommal, akkor ne hátráljon
meg (te jóságos ég, micsoda patetikus mondat, utálom,
de valamiért mégis igaznak érzem); amiből azonban
nem következik, hogy a magyar értelmiségiek többsége
kvázi „lefeküdt” volna a hatalomnak; egyszerűen kerülték
a konfliktust, amire a késő kádárizmusban megvolt a lehetőség.
Meglehetősen egyedül maradtunk, annál is inkább,
mert a „Lukács-óvodával” való szakítás is alig előzte meg
időben a korszakot: az is ’72-ben történt, még az év elején.
Feri sziklaszilárdan meg volt győződve róla, hogy nincsen
más kiút: el kell innen mennünk; én meg semmiképpen
nem akartam elmenni. Hogy a maradni akarásom mellett
nevetséges érveket is felhoztam, azzal nagyon is tisztában
vagyok. (Vajon akkor is tisztában voltam-e már ezzel? Bizonyára,
legfeljebb nem vallottam be magamnak sem.) De
nem akartam elmenni. Meg voltam győződve róla… Miről
voltam meggyőződve? Nem arról, hogy én az adott körülmények
között sem fogom feladni a „művet”, hanem
hogy nekem nem a „mű” a fontos. Nem, nem igaz; ezt így
nem is gondoltam végig. Egyszerűen azt éreztem, hogy
nekem itt a helyem (rémes, mármint a mondat, pedig valahogy
erről volt szó: kénytelen vagyok belátni, hogy akkoriban
nem volt még meg az az ironikus distanciám a világhoz
és önmagamhoz, ami ma jellemez), itt sem (éppen itt
nem) veszítem el önmagamat. Bármi jöjjön is. Bármi? Hát
a bármi éppen ne jöjjön, de éreztem, hogy nem jön már a
bármi: fogatlan oroszlán lett a kései kádárizmus. Emlékszel
még arra a veszekedésre Ferivel a Márkuséknál, az Izabella
utcában, amikor azt vágta a fejemhez, hogy olyan vagyok,
mint azok a zsidók, akik addig gondolkoztak, hogy felszálljanak-
e a békésebb égtájakra menő vonatra, míg egyszer
csak az Auschwitzba menőre tuszkolták fel őket? Emlékszem
– erre tényleg emlékszem –, azt mondtam neki,
hogy egyrészt nem látok semmiféle Auschwitz-veszélyt,
másrészt a zsidóságát nem választja az ember, a rendszerkritikusságát
(Systemkritiker, a szó talán még nem létezett)
viszont igen. Nekem itt a helyem, én itt sem veszítem el
önmagamat – odaát viszont igen: én nagyon nem akartam
odaát rossz filozófiaprofesszor lenni.
Na de ne beszéljek már annyit magamról. Feri meg én
voltunk a két szélsőség; lassan megérlelődött az elhatározás,
hogy elmegyünk – hogy a Misu makacskodik, az nem
számít, mindig makacskodik; erről, azt hiszem, még Te is
meg voltál győződve. Mindennek ellenére mégsem gon12
dolom, hogy egyedül annak a lehetősége okozta az irritációt,
hogy elszakadunk egymástól. Nagyon szerettük egymást,
nagyon fontos volt számunkra a szinte mindennapi
együttlét, elképzelni sem tudtuk, hogy ez ezentúl nem
így lesz; még ahhoz is ragaszkodtunk, hogy mind a hatan
ugyanabba a városba menjünk – három állás csak akad! –;
amerikai barátaink, amikor már nem volt titok, hogy
emigrálni készülünk, amikor már keresték a lehetőségeket
a számunkra, unos-untalan figyelmeztettek rá: az együttlét
igénye egyszerűen képtelenség stb. Ebben az egész gyakorlati
komplexumban azonban legfeljebb csak az én makacskodásom
volt irritáló a számotokra; az irritáltság forrása
másban vagy legalább másban is rejlett: világlátásunk
távolodott egymástól. Nem a marxizmusról, illetve nem
egyszerűen a marxizmusról volt szó. Amikor egyszer egy
hármashatár-hegyi séta során, megírván már a Scheler-tanulmányomat,
kijelentettem, hogy én, úgy hiszem, nem
vagyok már marxista, az tudomásul vétetett, legfeljebb azt
gondoltátok, hogy pragmatikus okokból nem tűnik okosnak
ezt nagydobra verni: Aczél elvtárs – helyesen – azt állította,
hogy „ezek” távolodnak a marxizmustól. Ne legyen
neki igaza. A szocializmusról volt szó. Egy napon, ki tudja,
mikor, a szocialista piacgazdaságról szóló, Ferivel együtt
írott cikketeket beszéltük meg az Ipoly presszóban, én meg
csak annyit mondtam, hogy ez fából vaskarika, vagy valami
ilyesmit – nem emlékszem pontosan a kifejezésre –, később
meg ünnepélyesen kinyilatkoztattam, hogy a polgári társadalom
nem transzcendálható. Ekkor lettetek irritáltak, s ez
az irritáltság volt jelen közöttünk, főképpen Ferivel. Neki
fontosabb volt az ilyesmi. Hiszen még a Szükségletdiktatúra
általa írott része is arról szól, hogy miként lehetséges
egyáltalában szocializmus mint társadalmi forma, hogy ne
adjuk fel az igazságos társadalom eszméjét.
De mintha elkanyarodtam volna a tényszerű helyzetre
emlékezés vonalától. A ’73-as határozat egyszerre jobb- és
baloldali elhajlónak minősített bennünket, kutatói állásainkból
kidobtak, a felkínált állásokat, mint fentebb említettem,
nem fogadtuk el. Így aztán kezdtünk berendezkedni
a fordítói létre. 1974 nyarán házkutatást tartottak
Nálatok, Ferit bevitték, csak három nap múlva került elő;
a következő három évre azonnali hatállyal elvették még
a piros útlevelünket is, s mindezt azért, mert Feri valami
magyar származású berlini nőnek odaadta Gyurinak
egy, a fiatal Lukácsról szóló, garantáltan politikamentes
kéziratát. A bűncselekmény lényege, a „forintkiajánlás”
szempontjából a kézirat tartalma irreleváns. Hogy Feri
ezek után már egy percig sem akart maradni, az érthető,
s lassan létrejött közöttünk az a kompromisszum, hogy
mi is megyünk, de egyikünk sem kivándorló útlevelet kér,
hanem rendes magyar útlevelet (öt „ablakkal” adták meg
’77-ben nagy kegyesen), amivel közben is haza lehet jönni,
s nem kell végképp kint maradni. Ezek olyan tények,
melyekre, ebben biztos vagyok, egyformán emlékszünk. S
csak azért mondom el őket, hogy ezt a levelet, ha már egy
könyv előbeszéde, más is megérthesse. A ’74 nyarát követő
időszakról ugyancsak nyomasztó emlékeim vannak:
nagyon nem éreztem jól magam a bőrömben. Emlékszem
egy két-három napos közös pécsi nyaralásunkra – mert a
bonyodalmak ellenére nagyon sokat voltunk együtt, s nem
is volt rossz a kedvünk –; Te lelkesen „terveztél” egy közös
rajnai hajóutat, amitől úgy nagyjából mindenkinek égnek
állt a haja: Rajtad kívül senki nem bízott benne, hogy ki14
engednek (itt Neked volt igazad), nem hittük, hogy valamennyien
Németországban tudunk állást kapni (ebben
nekünk volt igazunk), nekem meg a lelkesedésed szorította
össze a gyomromat. Hogy miért? Az ördög tudja. Végül
is egy rajnai hajóút az egy rajnai hajóút, két-három évvel
később nyugodtan megszervezhettük volna anélkül, hogy
végképp búcsút mondtunk volna Magyarországnak; nem
tettük: már nem volt kedvünk hozzá.
Annak, hogy ’77 őszéig olvastam a leveleket, az az oka,
hogy ezzel az ősszel, Márkusék, majd a mi elutazásunkkal,
amit aztán rövidesen a Tiétek is követett, lezárult a Budapesti
Iskola történetének ez a szakasza, ha jól meggondolom,
az Iskola mint iskola egész története. Amikor – azt
hiszem, 1977 nyarán – megírtam a fentebb emlegetett
Levélfélét, és átadtam Nektek, Te meg Feri megjelentetek
nálunk a Gül Baba utcai lakásban, s Feri ünnepélyesen bejelentette:
az Iskola megszűnt létezni. Amilyen patetikus
volt a gesztus, annyira igaz volt a kijelentés. Az adott pillanatban
egyikünk sem kérdezte meg Ferit (gondolom, még
Te sem), hogy ez szerinte alapvető nézeteltéréseink nyilvánvalóvá
válásának vagy az én barátiatlan gesztusomnak
a következménye.
Nos, hogy jutott eszünkbe, Neked is, nekem is – egymástól
függetlenül, vagy sem, azt, mint mondtam, nem
tudom –, hogy a Budapesti Iskola utolsó éveiben, ebben
a különös légkörben a filozófia feladatáról írjunk, annak
szerettem volna utánajárni. Ki tudok találni egy plauzibilisnek
tűnő magyarázatot, azt azonban nem tudom, hogy
tényleg helyes-e a válasz, mármint ha a kérdésnek egyáltalában
értelme van. Miért ne kérdezhetne rá az, aki filozófiát
művel, tevékenysége céljára? Kell ehhez külön indok,
sajátos körülmények szükségeltetnek ehhez? Te egyenesen
azzal kezded a tanulmányodat, hogy Novalist idézed, akinek
az aforizmája szerint a filozófiának nem a természetet
kell magyaráznia, hanem saját magát. Tőlem azóta sem áll
távol, hogy mindig újból és újból rákérdezzek a „feladatra”;
hányszor, de hányszor írtam már azóta arról, hogy mit
csinál a filozófia, néha már az az érzésem, hogy szinte soha
nem is írtam másról, folyton-folyvást Novalis parancsát
követtem. De Te? Te máskor, sem előbb, sem később nem
írtál erről – úgy hiszem. A Te szövegeidből az tűnik ki, és
a szövegek nélkül is tisztában vagyok ezzel, hogy Te igenis
tudod, mi a feladat, s erre eszed ágában sincsen rákérdezni.
S ha tételezed a „nembeliséget” és ennek megfelelően a
„nembeli értékeket”, akkor erről nem is érdemes tovább
beszélni. Akkor ez a feladat. A nembeliség és a nembeli
értékek feltárására csakis a filozófia lehet képes, s arra is
csak a filozófia tehet kísérletet, hogy szembesítse ezeket
az értékeket a „fennállóval”. Minthogy a „fennálló” csak
rendkívüli pillanatokban konvergál velük. Hosszú ideig
magam is így véltem; az én itt közölt függelék-szövegemből
is világos, hogy Márkus Gyuri szintén így gondolta;
azt hiszem, ez volt a Budapesti Iskola filozófiai alapállása,
s azt most nem firtatom, hogy ez megegyezik-e a marxizmus,
azon belül Lukács (valószínűleg még a premarxista
Lukácsot is ideértve) vagy talán az egész újkori európai
filozófia – másmilyen viszont nincsen – alapállásával. Valószínűleg
igen. Másképp fogalmazva: a filozófia társadalomkritika,
a fennálló társadalom s az ahhoz alkalmazkodó
individuumok kritikája a társadalomfejlődéstől nem független,
de azokkal mégis szemben álló (nembeli) értékek
nevében. Így gondoltam, mint mondtam, én is; erről – az
ugyancsak ebben a korszakban íródott – Az emberiség funkcionáriusa
című írásom egyértelműen tanúskodik. Aztán
hirtelen egy váltás: nem, itt valami nem stimmel. Hirtelen
problematikussá váltak számomra a nembeli értékek. Nem
a filozófia társadalomkritikai beállítottságával gyűlt meg a
bajom. Az értékekkel. Hogy ezek „az emberiség által történelmileg
megalkotott értékek” lennének? Nem tudtam
többé így gondolni – s hogy nem tudtam, abban persze
főképpen Gyuri, de Te is ludasak voltatok, amikor explikálni
próbáltátok az értékek forrását. Nem akkor, amikor
Gyuri ezt leírta, hanem amikor belegondoltam, hogy mit
is jelentene az, amit leírt.
No de nem akarom én ezt a vitát – mely sejtésem szerint
voltaképpen nem volt vita – feleleveníteni. Te velem
egyáltalában nem vitáztál. Nem emlékszem már, mivel
értettél egyet az alanti függelékből, mivel nem, de arra
emlékszem, fontos volt számomra, hogy tetszett Neked.
Nagyon örültem. Megírtam a szöveget, elolvastattam Veletek,
majd valami formális indokkal félretettem; valójában
azért, hogy ne élezzem már tovább az Iskolán belüli
feszültségeket. Mert – ellentétben a Tiéddel – Gyuri és
Feri reakciójából világos volt a számomra: nagyon nem
tetszik nekik a szövegem. Helyette írtam valami teljesen
ellentmondásosat és zavarosat, melyben összegyúrtam a
két „funkcionáriust”. Filozófia: „megszüntetve és megőrizve”.
Azt aztán publikáltam.
De – amint már fentebb mondtam – engem az érdekelne,
hogy a Te szöveged reagált-e vajon az enyémre, vagy
az enyém a Tiédre, vagy egyik sem a másikra. Eltemettük
őket; pontosabban, ha Te el nem is temetted őket, a ma17
gyar közönség mind a mai napig nem olvashatta ezeket az
írásaidat.
Vajon miért fontos számomra mindez? Nem igazán tudok
válaszolni a kérdésre. Ám az ilyen kerek születésnapok
alkalmával szeret az ember – én legalábbis szeretek – viszszatekinteni.
Mit műveltem én, mit műveltünk mi együtt
több mint harminc évvel ezelőtt.
Isten éltessen sokáig: bis hundert und zwanzig!
Misu

*

Előszó*

Ezt a könyvet, mely magyarul a Vallomás a filozófiáról címen
nem jelent meg, de számos más nyelven Radikális filozófia
címen igen, voltaképpen kétszer írtam meg. Először
az 1003 tézis a filozófiáról címmel íródott, valóban tézisek
formájában. Kétségtelen, a Don Giovanni, illetve az ő 1003
spanyol szeretője ihletett meg a filozófiának szóló szerelmi
vallomásomban. Ezt a verziót aztán Vajda Misu kritikája
nyomán elvetettem, s az új, végső verzióval helyettesítettem.
(Most az 1978-as német kiadásból ’82-ben angolra
fordított változatot használom támaszképpen.)
Az első részt szeretetteli irónia jellemzi. Azzal vezetem
be szerelmi vallomásomat, hogy kibeszélem minden filozófia
„trükkjét”. Ez úgy írható le, hogy egy alapból, alapelvből
érvekkel vezetik le s azonosítják azt a Legfőbb Jót,
Igazat és Szépet, melyet már a levezetés megkezdése előtt
ab ovo feltételeztek. Ahogy magamat egy metaforával kife-
jezem, „életre csókolják” Csipkerózsikát, akiről pontosan
tudják, hogy kicsoda, miért alszik, és hol rejtőzik. Minden
filozófus egy másik Csipkerózsikát „csókol életre”, így más
Legfőbb Jót, Igazat és Szépet varázsol elő egy kalapból.
A filozófusok tehát keresnek valamit, amit már megtaláltak.
Ez az ens perfectissimum, ens realissimum. A filozófiák racionálisak,
mivel racionalitásra tartanak igényt még akkor
is, mikor tisztában vannak azzal, hogy az eleve feltételezett
és azután levezetett Legfőbb Igazat, Jót és Szépet intuícióval
ragadták meg. Igaz, hogy ezt azért ritkán ismerik el.
Itt fogalmazódik meg először egy, a későbbiekben sokszor
ismételt gondolatom, miszerint egy filozófiát nem
lehet falszifikálni, csak verifikálni; illetve amennyiben falszifikálják,
akkor sem ártanak érvényességének. Itt írok először
arról, hogy a filozófiának saját nyelve van, melyhez a
lét és legyen közötti feszültség és esetleges ellentét, továbbá
a lényeg és jelenség megkülönböztetése hozzátartozik.
A filozófia tautologikus természetét nemcsak a metafizikában,
hanem a modern filozófiában (Heidegger, Sartre) is
tetten értem. Ezeket a filozófiákat is csak verifikálni lehet.
Már itt megjelenik a „radikális filozófia” jelzős szerkezetben
a „radikális” kifejezés egyik – alapvető – értelme.
Azért alapvető, mert minden filozófiára vonatkozik.
Ugyanis minden filozófia radikális. Lehet-e radikálisabb
gondolatrendszer annál, amely látszatnak, puszta véleménynek
nyilvánítja mindazt, amit eddig igaznak és jónak
tartottunk, és szembeállít ezzel egy „igazi” igazat, szépet
és jót, melyről egyikünknek sem volt fogalma soha eddig?
Kár, hogy nem elégszem meg ezzel a szellemes és találó
gondolattal, és a könyv utolsó részében elkezdem forszírozni
a radikális szó egy másik értelmezését.
Ugyancsak alá tudom ma is írni, amit a második fejezetben
a filozófia recepciójáról mondok. A gondolatot azzal
alapozom meg, hogy a filozófia a gyermeki kérdéseket teszi
fel. (Nem tudtam, hogy Heidegger is valami hasonlót
mondott; de ezen voltaképpen semmi sem múlik, ha az állítás
igaz, azaz fején találja a szöget.)
A filozófia gondolkozik, írom. Körülbelül a következőképpen
lehetne megfogalmazni a filozófia befogadónak
tett javaslatait: „Gondold meg, hogyan gondolkozzál,
gondold meg, hogyan cselekedjél, gondold meg, hogyan
éljél!” A teljes befogadás esetében, folytatom, a befogadó
mind a három kérdést végiggondolja, mégpedig a befogadott
filozófia szellemében. A részleges befogadás háromféle
lehet. Befogadhat az ember egy filozófiát tudományosan,
ha kizárólag arra a kérdésre keresi a választ, hogy
hogyan gondolkodjon a gondolkodásról; befogadhatja
etikailag, ha arra keresi a választ, hogyan gondolkodjon
a cselekvésről; végül befogadhatja életvitele szempontjából,
ha azon gondolkodik el egy filozófia alapján, hogyan
éljen. Persze, teszem hozzá, mondanom sem kell,
hogy minden megértés félreértés (bár nem minden félreértés
megértés). Ez egy régi gondolat újraértelmezése.
Ismételten példákkal támasztom alá a részleges befogadás
mindhárom változatát, de ez itt nem teszi a szöveget fecsegővé.
Az ezt követő fejezetben újra elemzem az érték fogalmát,
és számos olyan gondolatot fogalmazok meg en passant,
melyek később egyik vagy másik könyvemben központi
helyet foglalnak el. Többek között itt különböztetem meg
először az alá- és fölérendeltségi viszonyt a személyes függőségi
viszonyoktól; ez a megkülönböztetés majd csak az
igazságosságról jóval később írott könyvemben lesz elengedhetetlen.
A következő fejezet új és ma is érdekes számomra, talán
éppen azért, mert a későbbiekben nem igazán tértem viszsza
az itt kifejtettekre. A gondolatmenetnek akkor aktualitása
volt. Habermas és Apel racionális kommunikációról
szóló elméletének filozófiai divatja tetőpontján volt, útonútfélen
a racionális diskurzusról, a kontrafaktualitásról és
az ideális nyelvi szituációról beszéltek. Magam is gondolkozni
kezdtem az ebben a diskurzusban felmerült kérdéseken.
Habermas és Apel egyes gondolataival szimpatizáltam,
különösen a kommunikáció szerkezetének általános
elemzésével; míg másokat nem tudtam elfogadni.
Az idevágó gondolatokat és kételyeket foglalom össze
ebben a fejezetben. Mindenekelőtt elutasítom Habermas
elméletét az igazságkonszenzus fogalmáról. Továbbá elutasítom
azt a gondolatot, hogy a meggyőzés és a retorika
radikálisan szemben állna egymással, hogy meggyőzni
csak érvekkel lehet; végül azt, hogy a meggyőzés lenne
egy vita egyedül pozitív kimenetele. Az egész értékvitával
foglalkozó fejezet – melyben ennek a vitatípusnak különböző
variációit sorolom fel – a pluralizmus védelmére
íródott. Ami nem jelenti azt, hogy kizártam volna a meggyőzés
lehetőségét. Még egy jó példával (Lukács György
és Thomas Mann levélváltása) alá is támasztottam. Erről a
témáról ennél jobbat később sem írtam. Úgy látszik, „elintézettnek”
tekintettem magamban.
Utógondolatként aztán megkíséreltem összekapcsolni a
radikális szükségletek elméletét a diskurzuselméletekkel.
(Nem hiszem, hogy e miatt választottam volna a „témát”,
de ha már választottam, ezt is bele kellett foglalnom.) Saj-
nos, ez nem tett jót ennek a különben elméletileg igen
érdekes könyvnek. Már megint előszedem az újbaloldali
retorikát, és egy második értelmezést adok a „radikális”
jelzőnek. Radikális ekkor persze már nem maga a filozófia,
hanem a radikális szükségleteket megtestesítő filozófia.
Egyebek között megkülönböztetem a baloldali radikalizmust
a jobboldali radikalizmustól. Ez még cseppet sem
lenne baj. A baj az, hogy mindenkit, akit szeretek, baloldali
radikálisnak nevezek, Marxtól a „felszabadulás” teológiájáig
(amit forradalmi kereszténységnek titulálok, s amiről
mellesleg a Vigiliában írtam is); és mindenkit, akit nem
szeretek, jobboldali radikálisnak tekintek. Így pl. az egész
marxizmus–leninizmus a jobboldali radikalizmus rubrikájába
kerül. Így persze könnyű. S ami még ennél is roszszabb,
bevezetem a „totális társadalmi forradalom” gondolatát,
mint pozitív gondolatot. Hiába határozom meg
olyan szépen, hogy mit értek ezen tulajdonképpen (nem
normát adni a világnak, hanem világot adni a normának),
ma mégis borsódzik ettől a hátam.
(2009)


* Az alábbi szöveg részlet Heller Ágnes: Filozófiám rövid története című
könyvéből, mely a közeljövőben jelenik meg a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában.
A kötet szerkesztői „önkényesen” illesztették Heller Ágnes legújabb
művének eme részletét előszó gyanánt a kötethez. A szerző részletesen csak
a második változatról beszél, bár eredetileg 1975-ben két változatban íródott
a könyv. A felvázolt gondolatmenet ugyanakkor mindkét variáns esetében
meghatározó. Jelen kötet mind a téziseket, mind a vallomásesszét tartalmazza.
(A szerk.)

____________________________________

a teljes szöveg:
http://mek.oszk.hu/08200/08296/08296.pdf