VÖRÖSMARTY MIHÁLY
AZ ÉLŐ SZOBOR
Szobor vagyok, de fáj minden tagom; Eremben a vér forró kínja dúl; Tompán sajognak dermedt izmaim; Idegzetem küzd mozdúlhatlanúl.
Szemeim előtt képek vonúlnak el A népemésztő harcok napiból: Véráldozók a szent, örök jogért, S bérért ölők éjszak csordáiból.
És látom gyermekimnek árnyait, A vég csatában elhullottakét, Varsó falán s az égő falvakon Vad üldözőmnek vérrel írt nevét.
És hallom a vesztett csaták zaját, Az árulók bal suttogásait, S fejökre hajh le nem zúdíthatom A megcsalottak szörnyü átkait.
S nem sírhatok, bár hő zápor gyanánt Szememben a köny százszor megered: Midőn kiér a zord világ elé, Hideg, kemény jéggyöngyökké mered.
Agyamban egyik őrült gondolat A másikat viharként kergeti: Szent honfitűz, mely áldozatra kész, S rút hitszegés, mely nyomban követi:
S a balszerencse minden ostora, Mely népem érte annyi vér után; Magas dicsőség a harc reggelén; Inség, halál, gyalázat alkonyán.
S szívemben - oh mondhatlan szenvedés! - Lázongva forr a szent boszú heve; Gyúlt ház az, mely ön gazdájára ég, Kit nem ragad ki szomszédok keze.
S holott örökké él a fájdalom, Nehéz mellem sohajjal van tele; De rajta áll megbűvölt gát gyanánt A szenvedő szív márványfedele.
Nem szólhatok; nyögésem néma jaj; Szó és fohász kihalnak ajkimon. A gondolat s az érzés ölyvei Csak benn tenyésznek gyötrő lángimon.
Emelten függ a harcra szomju kard, De nem mozdúlnak a feszűlt karok; Dermedten állnak lépő lábaim, S nagy kínjaimtól el nem futhatok.
Oldódjatok, ti megkövűlt tagok, Szakadj fel dúlt keblemből, oh sohaj! Légy mint a földrendítő éji vész Bútól, haragtól terhes és szilaj.
S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd, Törj át a fásúlt nemzedék szivén, Hogy megcsendűljön minden gyáva fül Menydörgésedtől a föld kerekén.
Kevés, de nagy, mit szólni akarok: "Ember, világ, természet, nemzetek! Ha van jog földön, égben irgalom, Reám és kínaimra nézzetek!"
1839-1841. január 24.
PETIKE
Bús mogorván ül Petike, Ha ha ha! Péter és bú! a mennykőbe, Mi baja? Anyja kémli hű szemekkel - Jó öreg! Azt gondolja, fiacskája Tán beteg. "Kell galuska, Peti fiam, Eszel-e?" "Dehogy eszem, dehogy eszem, Ki vele." "Kell bor, édes szép fiacskám, Iszol-e?" "Dehogy iszom, dehogy iszom, El vele." "Kell-e sarkantyú csizmádra, Petikém! Kalpagodra toll s mentédre Rókaprém?" "Mit nekem toll, mit nekem prém, Sarkantyú! Ha szivemben, mint a róka, Rág a bú!" "Kell-e könyv, a szomszéd könyve, Biblia?" "Mit nekem könyv, a beszéd mind Szó fia. Egy barátom van nekem csak, A halál; Az, tudom, hogy innen-onnan Lekaszál." "Az egekre! Peti fiam, Meg ne halj: Annyi benned a sohajtás, Mint a raj. Átidézzem tán Juliskát? Láthatnád?" Szól mogorván Péter úrfi: "Hol van hát?"
Ármány-adta Péterkéje! Még mi nem volt a bibéje! Sem kalapja, sem mentéje, Sem a sarkantyú zenéje, Nem kell neki róka málja, Sem a szomszéd bibliája; Nem kell neki bor, galuska, De bezzeg kell a Juliska, Bár negédes és hamiska, De vidor, szép és piroska. Sem ehetnék, sem ihatnék, Csak Julcsával nyájaskodnék.
"Ej Petikém, szép fiam, hát Ez a baj! Gondom lesz rá, hogy nagyot nőj S meg ne halj. Most takarodj iskolába, Rosz fiú! Meg ne lássam, hogy pityergesz. Félre bú! Iskolában a Juliskát Elfeledd: Isten éltet, tíz év mulva Elvehet'd."
1841. január 19. előtt
|