Különleges fejlemény a magyar Nietzsche-irodalomban

A 2005. évi könyvnapra jelent meg Kiss Endre Friedrich Nietzsche evilági filozófiája - életreform és kriticizmus között című műve, a Gondolat Kiadó gondozásában. Brandenstein Béla Nietzsche-könyve óta nem jelent meg ekkora méretű munka a magyar Nietzsche-irodalomban: a terjedelme 435 oldal, de ez - a könyv nagy alakja és eléggé apró betűi miatt - kisebb könyvméretű és szellősebb kiadásban akár a duplája is lehetne.

A könyv öt, római számmal jelölt részből áll, amelyek közül a II. Történeti fejezetek és a III. Szisztematikus fejezetek a könyvnek jóval több, mint a felét adják. Utánuk a IV. A Nietzsche-recepció története című rész következik, amely a könyv terjedelmének kb. a nyolcada. Ez a három rész együtt a könyv törzse, amelyet az I. Bevezetés című, igen lényeges, felvezetést és az V. Felvilágosodás és felelősség című, szintén igen lényeges kicsengést nyújtó része fogja közre.

A Történeti fejezetek című rész belső arányait nézve az a legmeglepőbb, hogy az Emberi - túlságosan is emberi, a nietzschei kritikai pozitivizmus megalapozása című fejezet terjedelme nagyobb, mint A késői Nietzsche című fejezeté, amelyben Kiss Endre "a nyolcvanas évek nietzschei gondolkodása útjával" foglalkozik. Vagyis itt egyetlen nietzschei mű (az Emberi - túlságosan is emberi) nagyobb figyelmet kap, mint a nyolcvanas évek nietzschei termése, amely az egész életmű óriási - és a legtöbbet vitatott-méltatott - része. Ez a meghökkentő aránytalanság egyrészt abból adódik, hogy Kiss Endre az Emberi - túlságosan is emberi "kritikai pozitivizmusát" tartja a nietzschei életmű legértékesebb és legidőtállóbb (ma is hallatlanul aktuális) részének, másrészt abból, hogy szerinte "a nietzschei filozófia nyolcvanas évekbeli útját a személyiség felbomlása és az egyes filozófiai perspektívák-koncepciók továbbfejlődésének kettőssége egyképpen határozza meg" (166.). Kiss Endre jól látja ugyan, hogy "a személyiség felbomlásának" a művekkel való korrekt dokumentálása rendkívüli nehézségekbe ütközik, de azért - különösen a Túl jón és rosszon-tól kezdve - a késői Nietzsche-termést könyvével gyakorlatilag mégis diszkvalifikálja. Itt az újabb magyar Nietzsche-irodalomból szembeszökően ütközik például Tatár Györggyel, aki épp a Túl jón és rosszon című művet elemezte az érettségizőknek szerkesztett sorozatban, szintén a nyolcvanas évek Nietzschéjével foglalkozott Az öröklét gyűrűje - Nietzsche és az örök visszatérés gondolata című könyvével (Gondolat, 1989), de szembekerül Kiss Endre Heller Ágnessel is, aki Nietzsche és a Parsifal című előadássorozatával (Századvég-Gondolat, 1994) nemkülönben a késői Nietzschét tartotta érdemesnek a feldolgozásra.

A Szisztematikus fejezetek című rész a következő fejezetekre bomlik: Tudományfilozófia; Politikai filozófia; Etika; Esztétika; Szerelemfilozófia. Ezekben a fejezetekben tetőzik a szerző teljesítménye. A Történeti fejezetek - elsősorban az Emberi - túlságosan is emberi mondanivalóját részletező - elemzéseire támaszkodva itt tesz kísérletet az "érett Nietzsche" teljes filozófiai rendszerének rekonstruálására, amit Nietzsche maga is megtehetett volna, ha "érett gondolkodásának" ilyenfajta, szisztematikus feldolgozását valaha is ambicionálta volna. Alkotói élete utolsó szakaszában maga Nietzsche is tervezte ugyan gondolkodása átfogó rendbe épített feldolgozását, hogy úgy mondjuk: egy "filozófiai főmű" szerkesztését-megírását, s - amint ismeretes - hagyatékában számos vázlat található arra, hogy miként képzelte e főmű felépítését. E vázlatoknak nem kizárólagosan, de nagyon gyakran A hatalom akarása címet adta, s a nővére - Peter Gast segítségével - ennek alapján állította össze nagyszámú, a hagyatékban található kézirat felhasználásával A hatalom akarása című hírhedtté vált kompilációt. Az azonban alkotói élete végén sem jutott eszébe Nietzschének, hogy "főművét" a hagyományos filozófiai diszciplínák (etika, esztétika stb.) rendjében építse fel; ez az ötlet egyes-egyedül Kiss Endrében merült fel, azzal együtt, hogy ebbe a - hagyományosnak mondható - rendbe ne építse bele a késői Nietzschét, hanem döntően csak a pozitivistának minősíthető periódus termékeit. (Safranski Nietzsche-könyvéből látszik ugyan, hogy Safranski is annak örült volna, ha Nietzsche középső alkotói periódusának filozófiáját fejleszti tovább, és nem lép rá az egészen megőrülésig vivő útra; ezt a felfogást illetően azonban Kiss Endrének dokumentálhatóan elsőbbsége van Safranskival szemben, nem is beszélve arról, hogy a középső periódus továbbfejlesztése Safranskinál csak jámbor óhaj maradt, Kiss Endre viszont megpróbálta meg is csinálni, amit Safranski Nietzschétől elvárt volna.) Az ilyen módon Kiss Endre által felépített rendszer persze még az Elizabeth Förster és Peter Gast által kompilált A hatalom akarása címűnél is kevésbé autentikus ugyan, de érdekfeszítően izgalmas, óriási kutatómunkára épül, és semmiképp sem hozható kapcsolatba a nácizmus ideológiájával, ellentétben a Förster-Gast-félével. Erről a Nietzschéről - elsősorban az Emberi - túlságosan is emberi-ből vett - igen hosszú idézetek alapján meggyőzően állítható, hogy eminensen "a modern demokrácia teoretikusa", s a szocializmuskritikája is elfogadható, mi több: történelmileg igazolt.

Ezekben a fejezetekben a filozófiai rekonstrukció bravúros teljesítményeivel is találkozhatunk. A Tudományfilozófia című fejezetben például egy geometrikus ábrával illusztrált relációelméleti modellel, amely a filozófiai tudományok nietzschei újrarendezését mutatja be, ezt is az Emberi - túlságosan is emberi alapján. Az Esztétika című fejezetben Kiss Endre Nietzsche esztétikáját és művészetelméletét hét elv megadásával rekonstruálja, ami megint csak bravúros. Más példákat is hozhatnánk.

A Nietzsche-recepció története című rész teljességre nem tarthat igényt, mert a francia és az amerikai recepcióval nem foglalkozik, pedig azokat ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kiss Endre itt csak a régebbi német recepcióval foglalkozik, ebbe Lukács Györgyöt is beleértve. Roppant informatív fejezetekben elemzi Jaspers, Heidegger és Lukács Nietzsche-képét, de a német recepcióból ezeken kívül is roppant érdekes korábbi változatokat mutat be.

A mai magyar filozófiai élet szempontjából különösen fontosak Kiss Endre elemzései Lukács György Az ész trónfosztása vezérmotívumaként előadott Nietzsche-képéről, amellyel Lukács a hitlerizmus előkészítői ellen indított sztálini koncepciós per begyakorlott módszereit alkalmazva kriminalizálja Nietzschét, nem riadva vissza a nácik többségének Nietzsche-ellenszenvét mutató dokumentumok elhallgatásától, s a náci érdekeket szolgáló Nietzsche-ferdítések kritikátlan átvételétől sem.

Kiss Endre könyvének törzsét értékelve feltétlenül meg kell még említeni a késői Nietzschével foglalkozó és egyébként rövidre fogott részben található húszoldalas elemzést, amely Spinoza affektuselméletének késői recepciója címmel Kiss Endre Nietzsche-kutatásainak igazi gyöngyszemét mutatja be.

A Bevezetés Párbeszéd Nietzschével című fejezete a harmadik évezred elején appercipiálható filozófia világhelyzetét kívánja bemutatni, amelyet Kiss Endre szerint a "neoliberális-neopozitivista komplexum" és a "posztmodern komplexum" átvilágítatlan kettős jelenléte jellemez; úgy véli, hogy ebben a helyzetben Nietzsche kritikai pozitivizmusának lendületes előtérbe helyezése a kibontakozás kiváltója lehet. A fejezet vége a két komplexummal folytatandó párbeszéd hat elemére tesz javaslatot.

A jelen filozófiai világhelyzet a befejező, V. Felvilágosodás és felelősség című részben is megjelenik, több nagyon érdekes motívummal. Ezek közül az egyik az, hogy mennyiben volt Nietzsche a felvilágosodás korszakalkotó folytatója, a másik a mítosztalanítás, racionalizmus, irracionalizmus és az emancipáció összefüggése, a harmadik pedig a mai filozófia sokak által emlegetett válságának és felelősségének problémája a globalizáció és a zöldmozgalmak kontextusában.

A késői Nietzschét "személyiségének felbomlása" miatt mintegy elhanyagolhatónak vevő Kiss Endre jelen átfogó munkájában nem foglalkozik a lassan másfél évszázada vitatott Nietzsche-kérdés olyan kiemelkedő momentumaival, mint Nietzsche antikrisztianizmusa, a zsidó nép történelmi szerepére vonatkozó felfogása és az európai nihilizmus problémájának centrumba állítása. Ezt Kiss Endre nem valamiféle vallási tapintatból teszi, hiszen könyve egészében látható módon azonosítja magát a vallás pozitivista diszkvalifikálásával, de épp a vallás túlhaladottságát hűvösen kiindulópontnak vevő pozitivista álláspontnak megfelelően idegenkedik a késői Nietzsche vallásellenességének szélsőségesen szenvedélyes karakterétől, amelynek nagyon is vallásos jellege és szerepe van. Heidegger Mit jelent gondolkodni? című művének Nietzsche-elemzése visz talán a legközelebb Nietzsche antikrisztianizmusának teljes megértéséhez. Ezt a heideggeri Nietzsche-értelmezést Heidegger Nietzsche nihilizmusfelfogásáról című tanulmányomban mutattam be, amelyet először az Ex Symposion 1994. évi Nietzsche-különszámában tettem közzé. Még Heideggerén is túltevően biztos kezű zsenialitással ragadta meg Nietzschét Fülep Lajos, nevezetesen Nietzsche a mindenféle ellentéttől megváltott "Szent Igent Mondást"-t (a nyolcvanas évek végén) felragyogtató Jézus-vízióját (lásd a Comitatus Kiadó által 1996-ban megjelentetett Nietzsche-tár megfelelő részeit és Nietzsche Der Antichrist című műve 31-39. pontjait). Ezekre a heideggeri-fülepi felismerésekre támaszkodva még azt a kijelentést is meg lehet kockáztatni, hogy Nietzsche megőrülésének elsőrendű lélektani funkciója volt a megszabadulás azoktól a béklyóktól, amelyekbe gyerek- és ifjúkora Jézustól való elbűvöltségét annak pozitivista elfojtása kötözte.

Zárásként azt a véleményemet szeretném kifejezni, hogy Kiss Endre új Nietzsche-könyve a nemzetközi Nietzsche-recepció szintjén is igen jelentős, nagyszabású saját kutatómunkára építő alkotás, amelynek alapos hazai megvitatása nagymértékben hozzájárulhat aktuális filozófiai életünk elmélyítéséhez. Emellett azonban biztosan igaza van Kiss Endrének, hogy a nemzetközi Nietzsche-recepció méltatlanul elhanyagolta Nietzsche középső (joggal vagy jogtalanul pozitivistának nevezett) periódusa adekvát méltatását, pedig az demokráciacentrikus korunkban nagymértékben eligazító és igen inspiratív hatású lehet.

Kunszt György

egyetemi tanár

(Magyar Tudomány, 2006/január)