21:00, Szombat (december 18.), m1


Piaf
(La Môme)

Kattintson a képre!
francia-angol-cseh filmdráma, 140 perc, 2007

rendező: Olivier Dahan
forgatókönyvíró: Olivier Dahan, Isabelle Sobelman
operatőr: Tetsuo Nagata
jelmeztervező: Marit Allen
zene: Christopher Gunning
producer: Alain Goldman
látványtervező: Olivier Raoux
vágó: Yves Beloniak, Richard Marizy, Sophie Delecourt

szereplő(k):
Marion Cotillard (Edith Piaf)
Sylvie Testud (Mômone)
Pascal Greggory (Louis Barrier)
Clotilde Courau (Annetta Gassion)
Jean-Paul Rouve (Louis Gassion)
Gérard Depardieu (Louis)
Emmanuelle Seigner (Titine)
Manon Chevallier (Edith 5 évesen)
Pauline Burlet (Edith 10 évesen)
Marc Barbé (Raymond Asso)
Jean-Pierre Martins (Marcel Cerdan)
Laurent Olmedo (Jacques Pills)

Edith Piaf a sanzon királynője volt. Kevesen tudják, milyen személyes dráma húzódott meg a csillogás hátterében. A szülei alkoholisták voltak, a nagyanyja nevelte a kislányt. Az egyik bordélyházban nőtt fel, és az utcán énekelt és koldult, hogy éhen ne haljon. Az egyik párizsi varieté igazgatója figyelt fel a törékeny teremtésre és megnyitotta előtte a színpadra vezető utat. Néhány év leforgása alatt az egész világ Piaf lábai előtt hevert. Boldogsága nem lehetett teljes, a szerelme tragikus körülmények között meghalt. Az énekesnő az alkoholhoz és a droghoz menekült.


Bemutató dátuma: 2007. június 21. (Forgalmazó: Budapest Film)
Kritika:
PORT.hu, 2007. június 15.: Piaf"A filmiparban régen érvényben van egy szabály, miszerint ha egy színésznő csodálatos szépséggel rendelkezik, ahhoz, hogy ne csak csinibabaként tartsák őt számon, legalább egy film erejéig nagyon el kell magát csúfítania."

_________________________________________________________________

Dobbal a verebet
2007. június 21.

Van az a furcsa érzés, elég kellemetlen, magyar filmek alatt sokszor előveszi a nézőt, hogy a színész szörnyű, túloz, erőlködik, mereszt, feszül, sok, minden sok belőle, már régen nincs szó a figuráról, csak a színészről, aki mindent megtesz az ügy érdekében.

Nem szól neki senki, és eluralja a vásznat a jutalomjáték, és már mindenki azon töri a fejét, hogy mit fognak ebből megírni a lapok, hogy harminc kilót fogyott vagy hogy leborotválta a fejét, hogy elment két hónapig pásztorkodni, és pénztáros volt az élelmiszerboltban, és senki nem mondja, hogy mindegy, mit csinált, mert az eredmény siralmas.

Ugyanez történik a Piaf című filmben. Marion Cotillard a címszereplő, és érződik, hogy na, ebbe most beleásta magát, és hullani kell a sok díjnak és elismerő szónak. És senki nem figyelmezteti, hogy rossz vagy, édes, jaj, nagyon rossz, és rossz minden pillanatban, akkor is, amikor görbíted a hátad, és akkor is, amikor csücsörítesz, hamis a nevetés, mert nem nevetés, hanem Piaf-nevetés, de még csak az sem, hanem amikor a színész Piaf nevet. Minden csak illusztráció. A hátravetett fej, a kéztartás, a részegség és a halál, minden csak játék, nincs mögötte se színész, se szerep, csak a produkció van.

Miért hagyják? Nyilván azért, mert rossz a rendező, mert vagy nem látja, mi a baj, vagy nem tud rajta segíteni. Ez persze ennyire nem egyszerű, Olivier Dahan gondos munkás, szép képeket hoz össze, csak filmrendezőnek rossz, csak a színészeket nem tudja instruálni, ami azt jelenti, hogy a profi színész elboldogul a szerepével, Depardieu brutális arca úgy tud megnyílni a kamera előtt, a pillantás elefántméretű szívet sejtet az idomtalan testben. De egy életrajzi film mindenkinek azért érdekes, mert a főhőssel van kapcsolatban, mert őt alakítja, Marion Cotillard-t viszont semmi nem alakítja, csak a klisék, toporog, rezegteti a kezét, meresztgeti a szemét.

Egyébként is gyáva a film, nem mer mélyebbre ásni az olcsó művészéletrajzok világánál, nem mutatja meg, hogy milyen a szörnyű Piaf, milyen egy permanensen részeg nőt kerülgetni, és hogy az alkohol az nemcsak kedves szalonspicc, de összeokádott ágy, bűz és undor. Ehhez Olivier Dahan kis kaliber, talán technikailag sem nagy ász, mert az idősíkokat is kicsit zagyvára kevergeti. Amihez igazán ért, az is benne van a filmben, egy szép videoklip, ahogy megjön Marcel Cerdan halálhíre, és a kép meg a hang szétcsúszik, a világ összeomlik, a lakás tele lesz síró ismerősökkel, Piaf meg csak megy, kétségbeesetten, szobáról szobára, aztán kinyit egy ajtót, már ott van a színpadon, és énekelni kezd. Sajnos ez van: a szépen elmondott közhely nem közhely, hanem élmény.

Ez a nagy kiszúrás. Mert a több mint kétórás filmben ezt az egy jelenetet szeretem, és most emiatt mehetek moziba újra és újra.

Fáy Miklós, Népszabadság
___________________________________

Most éppen Piaf
2007. június 13.

"Shakespeare, Rembrandt, Beethoven filmezni fognak... minden legenda, minden mitológia és minden mítosz, minden vallásalapító, sőt minden vallás... vár megvilágított feltámasztására, és a hősök a kapuknál tolongnak" - kiáltott fel lelkesen a film hőskorában, 1927-ben Abel Gance, és a jóslata, az utóbbi évtizedekben talán jobban, mint valaha, bevált.
A szerelmes Shakespeare, Goya kísértetei és annyi más után most Edith Piaf került (újra) a globális biopic-gyártás boncasztalára.

Mi kell egy eleve "sikerre ítélt" életrajzi filmhez? Végy egy ikonikus jelentőségű Művészt - tulajdonképpen bárki lehet Jézustól Vermeer-en át Goyáig, de az igazán biztos választás a XIX-XX. század, hiszen az átlagnéző műveltsége nem biztos, hogy az utóbbi kétszáz évnél messzebbre nyúlik -, aki természetesen önpusztító és végtelenül szenvedélyes életet élt, természetesen a kor és a kor társadalma kivetette magából, kiröhögte, meghurcolta, majd természetesen kiderült róla, hogy Zseni, ugyanakkor az életét mégis - újfent, és megintcsak természetesen - betegsége, önpusztítása vagy egyéb más ok miatt testi-lelki roncsként fejezte be.

A filmkészítés során lehetőleg dolgozz sok-sok kontraszttal, úgymint nyomor / csillogás, megaláztatás / elismerés, szerelem / magány, egészség / betegség. Ezek eléréséhez a legegyszerűbb, ha felbontod az időrendet: kezdj a haldokló Ronccsal, aki visszaemlékezik, vagy váltogass sűrűn a beérkezett Sztár és a pályakezdő Számkivetett élete között! Ezzel a magától értetődő "megrázó", "hiteles", "szenvedélyes" mellé egy füst alatt olyan jelzőket is megkaparinthatsz a filmed leendő kritikáihoz, mint a "modern", a "lírai", az "asszociatív vágástechnika", vagy a "brilliáns történetmesélés".

Ásd be magad a kiválasztott Művész életrajzába, távolíts el néhány ordítóan ismeretes klisét és anekdotát, a resztliből dobj össze valami történetfélét, majd mondd el, hogy téged nem a Legenda érdekelt, hanem a Művész "igazi" arca, aki akkor volt, amikor még nem volt az, aki volt! Ennek ellenére vigyázz, hogy ne nagyon térj el a romantika óta megszokott zseniképtől! Legyen a filmed az önmegvalósítás és az emancipáció diadalmenete, mert így leszel politikailag korrekt, és legyen egyben intő példázat a siker és a művészi alkotás veszélyességéről, mert így leszel polgári.

Ha mindez megvan, nincs más dolgod, mint hátradőlni, és hagyni, hogy a Közönség a későn érkezettek jóleső fölényével ítélje el a Művészt meg nem értő kortársakat, megmártózzon a Művész életének mocskában, de titkon örüljön, hogy sem ő, sem a gyereke / szerelme / családtagja nem tartozik ebbe az elátkozott emberfajtába. Mert ha a moziból kilépve találkozna vele az utcán, ugyanúgy nem engedné még a háza közelébe se, mint a húsz perccel korábban még megvetéssel nézett filmszereplők.

Egy dologra kell nagyon figyelned, mert az egész film ezen az egy dolgon áll vagy bukik: találj egy zseniális színészt, aki a főszereplő ikonikus alakját élettel tölti fel, és elvégzi helyetted a piszkos munkát.

Hát, nagyjából ennyi volna. Ha Olivier Dahan filmjét a fenti receptúra szerint vizsgáljuk, azt mondhatjuk, szerencséje volt: Edith Piaf egy francia rendező számára talán a leghálásabb alapanyag, Marion Cotillard alakítása pedig valóban lenyűgöző - az utóbbi évek híresember-szerepei közül egyedül talán Philip Seymour Hoffman Truman Capote-, vagy Nicole Kidman Virginia Woolf-alakításához hasonlítható az az átalakulás és átélés, amellyel valóban elénk állítja a párizsi Kisveréb minden egyes rezdülését, az énekesnő jellegzetes járásától kezdve (törpetrampli magassarkúban) a hanghordozásán át (egy tengerészkocsma csaposnőjének és egy tragikus színészkirálynő hangjának keveréke) a kézmozdulataiig (leírhatatlan), és az arcjátékáig (szintén leírhatatlan). Francia területen még két hozzá hasonló teljesítményt ismerek: Fanny Ardant Maria Callasát (Zeffirelli: Mindörökké Callas, 2002.) és Jeanne Moureau Marguerite Duras-alakítását (Josée Dayan: Ez a szerelem, 2001.).

A felsorolt filmek között szándékoltan vannak jobb és rosszabb alkotások is: ugyanis az igazán jó életrajzi film attól lesz több tisztes iparosmunkánál, ha magát a forgatókönyvet sikerül olyanra megcsinálni, hogy a főszereplői alakítás ne az egyetlen erénye legyen a filmnek, hanem csak hab a tortán. Ilyen szempontból úgy tűnik, előnyösebb, ha nem akarjuk kiválasztottunk egész életét két és fél órában elmesélni, hanem kiemelünk egyetlen, jól körbejárható időszakot. Ilyen például a Capote, ahol a Hidegvérrel írása körüli kalandok kerülnek alkotás- és személyiséglélektani górcső alá, vagy az Ez a szerelem, ahol Marguerite Duras alkohol-krízise és a Yann Andéa Steinerrel folytatott különös viszonya áll a középpontban. Dahan ugyanis beleesik a nagyformátumú filmek legnagyobb csapdájába: cselekmény és dráma helyett születéstől halálig ívelő, hangzó-mozgó képeskönyvet "álmodik" a vászonra, hasonlóan a legrosszabb nagyregény-adaptációkhoz, művészi hatás szempontjából pedig mindent az atmoszférára és a főszereplőre bíz.

És ezzel persze elköveti az ilyen jellegű filmek másik nagy bűnét, ami megintcsak rokonítja a klasszikus regény-adaptációk rosszabbik vonalával: történetesen, hogy az eredeti mű és / vagy ember elismertségén és sikerén élősködik - a befogadó ugyanis Marillon Cotillard-t nézi Olivier Dahan filmjében, de valójában csakis Edith Piaf miatt ült be a moziba. Amit pedig Piaf eredeti felvételekről felhangzó énekén és Cotillard valóban világklasszis alakításán túl kapunk, igencsak sovány: tragikum, nagy cseppekben adagolva. Nehéz gyerekkor. Alkoholizmus. Sajtóbotrány. Könnyek.

A fentiekért általában néhány valóban felemelő pillanat szokta a szentimentális lelkű nézőt kárpótolni, amikor egy pillanatra maga is ott érezheti magát az istenek közelében, és úgy érezheti: mégis érdemes volt. Ilyen a film vége, ahol a halál torkából színpadra kecmergő Piaf elénekli élete utolsó nagy slágerét, a Non, je ne regrette rien (Nem bánok semmit) kezdetű klasszikust. Ez a pillanat körülbelül három percig tart, aztán sötét, és vége is a filmnek. Ha 140 percet végigültünk, legalább ezt nyújthatták volna még egy kicsit.

Jó szívvel még a magamfajta, megveszekedetten érzelmes rajongóknak sem tudom ajánlani az új Piaf-remake-et, ugyanis az eredeti dalokból aránylag kevés hangzik el élvezhető hosszúságban (a legtöbb koncertjelenet a leépülés időszakát mutatja be, és általában néhány pillanat után az énekesnő összeesik a színpadon), a túlságosan sok nyomor és tragikum miatt pedig randifilmnek sem nagyon alkalmas.

Akkor már inkább andalogjunk el az Örökmozgó moziig, ahol június 16. és 26. között négy másik, korábbi Piaf-filmet is levetítenek, és válogassunk kedvünkre. De legfőképpen ne felejtsünk el a mozi utáni vacsorához feltenni egy eredeti Piaf-lemezt: akkor a hatás biztosan nem marad el.
Dunajcsik Mátyás, Prae.hu
_____________________________________________________________________

Díjak és jelölések:
BAFTA-díj (2008) - Legjobb jelmeztervezés: Marit Allen
BAFTA-díj (2008) - Legjobb smink és maszk
BAFTA-díj (2008) - Legjobb filmzene: Christopher Gunning
BAFTA-díj (2008) - Legjobb női alakítás: Marion Cotillard
Golden Globe díj (2008) - Legjobb színésznő - zenés film és vígjáték kategória: Marion Cotillard
Oscar-díj (2008) - Legjobb smink és maszk
Oscar-díj (2008) - Legjobb női alakítás: Marion Cotillard
BAFTA-díj (2008) - Legjobb idegennyelvű film jelölés: Olivier Dahan
BAFTA-díj (2008) - Legjobb látványtervezés jelölés
BAFTA-díj (2008) - Legjobb hang jelölés
Berlini Nemzetközi Filmfesztivál (2007) - Arany Medve jelölés: Olivier Dahan
Európai Filmakadémia (2007) - Legjobb film jelölés: Olivier Dahan
Európai Filmakadémia (2007) - Legjobb női alakítás jelölés: Marion Cotillard
Oscar-díj (2008) - Legjobb jelmeztervezés jelölés: Marit Allen

____________________________

23:20, Szombat (december 18.), m1


Edith Piaf - A szerelem himnusza
(Edith Piaf - La voix qui montait jusque au ciel)

színes, fekete-fehér, francia dokumentumfilm, 52 perc, 2006

rendező: Armand Isnard
forgatókönyvíró: Armand IsnardA film értékelése: 9,9/10 (11 szavazat)
Értékelje a filmet!

Értesítő Hozzáadás:



A francia nemzeti ikonná vált Edith Piaf dalain nemzedékek nőttek fel. A külvárosi Párizs nyomorából a New York-i rivaldafényig jutó kis "veréb" sorsát megelevenítő dokumentumfilm végigkalauzolja a nézőt az énekesnő életútján a megszólaló barátok, szerzőtársak visszaemlékezésein keresztül. A bordélyházban eltöltött gyerekkori évektől kezdődően, Szent Teréz csodáján keresztül az utcai énekeslány felfedezéséig; a színpadi fellépések sorozatán keresztül, s a nagy szerelem megtalálásán át egészen Piaf halálos ágyáig ível a portréfilm.