M2: Péntek (December 10.) 22:10

Főfőnök
(Direktoren for det hele)


Kattintson a képre!
színes, magyarul beszélő, dán-svéd-izlandi-olasz-francia-norvég-finn-német vígjáték, 99 perc, 2006

rendező: Lars von Trier
forgatókönyvíró: Lars von Trier
producer: Meta Louise Foldager, Signe Jensen, Vibeke Windelov
vágó: Molly Marlene Stensgaard

szereplő(k):
Peter Gantzler (Ravn)
Benedikt Erlingsson (Tolk)
Iben Hjejle (Lise)
Henrik Prip (Nalle)
Jens Albinus (Főnök)


Ravn el akarja adni a számítógépes vállalkozását. Ezzel nem is lenne gond, ha az alapításkor ki nem talált volna egy Amerikában élő, képzeletbeli főnököt, akire az évek folyamán mindig ráfoghatta a népszerűtlen intézkedéseket. A céget felvásárló üzletember viszont ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen tárgyaljon a nagyfőnökkel. Ezért Ravn felbérel egy színészt, hogy játssza el a főnököt a szerződés aláírásakor. Ám az események irányítása kicsúszik a kezéből, amikor a beosztottjai véletlenül összetalálkoznak a folyosón a sosem látott főnökkel, minden bajuk okozójával.

Bemutató dátuma: 2007. március 22. (Forgalmazó: Budapest Film)

_______________________________

A színházelmélet és az érzelgős dánok
2007. március 22.

Lars von Trier filmjein eddig is lehetett nevetni - és most nem a Táncos a sötétbenre gondolok -, bár némi perverz humor szükségeltetett hozzá. A Főfőnököt ehhez képest kicsit nehéz hová tenni. Klasszikus komédia Triertől? Ma már mindent lehet?

Ha szeretném a frappáns átkötéseket azt is mondhatnám, hogy a Főfőnök szerplői se nagyon tudják hová tenni a Főfőnököt. Azt az embert, akit a smucig Ravn (Peter Gantzer) talált ki, mivel nemcsak ki akarja szipolyozni alkalmazottait, hanem még gyáva is ahhoz, hogy ezt önmaga felvállalja. Így aztán létrehozta a Főfőnököt, aki egy igazi szemétláda: megvonja a szabadságot, növeli a munkaidőt, és kirúgja azt, akit nem lehet 150%-on dolgoztatni. De a legszebb az egészben, hogy Ravn, aki a főnök levelezését is folytatta, külön személyiséget adott a főfőnöknek, úgy, hogy minden alkalmazottra a lehető legjobban tudjon hatni.

Az elkerülhetetlen persze bekövetkezik: előbb-utóbb muszáj megjelennie személyesen a gyűlölt elöljárónak. Mondjuk akkor, amikor eladják a céget az izlandiaknak. Ekkor kerül a képbe Svend (Jens Albinus), a többé-kevésbé amatőrszínész, akinek el kell játszania a szerepet. Ravn persze őt is kihasználja, és minden információ nélkül dobja be kínosabbnál kínosabb helyzetekbe. Aztán ahogyan az ál-főfőnök lassan belerázódik a helyzetbe, szép lassan felismeri, hogy mi az igazság Ravnnal, és a maga módján ellene fordul.

A Főfőnökben az a jó, hogy több értelmezési szinten produkál élvezhetőt. Egyrészt, aki a helyzetkomikumon meg a balekoláson szeret röhögni, az tökéletesen elégedett lesz ezzel a 99 perccel. Másrészt azonban ennél jóval többet nyújt. Von Trier ugyanis nem hazudtolja meg önmagát és ismét kapunk jó adag lélekbúvárkodást, szép lassan feltérképezhetjük mindenkinek a szánalmas kis életét és érzelmi mozgatórugóit.

A másik plusz, amit nyújt a film az pedig némi színházelmélet kezdőknek és haladóknak, valami olyasmit, mint amit Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című drámájában láthatunk, azzal a különbséggel, hogy itt egy szereplő keresi önmagát vagy hatféleképpen. Svend ugyanis az egész szerepet azért vállalja el, mert szakmai kihívást lát benne, ebből kifolyólag minduntalan magyarázatokba kezd a modern színházról megbízójának, akit mindez baromira nem érdekel. Pedig a modern színház a végén majdnem a vesztét okozza, szép lassan ugyanis a szerep, amelyet Svend játszik, kilép a fikcióból, a kényszerből improvizálásból, és valósággá válik. A Főfőnök átveszi az irányítást, és leválik létrehozójáról, sőt majdnem kihúzza a lába alól a talajt.

A téma érintőlegesen kapcsolódik von Trier egy korábbi filmjéhez, az Idiótákhoz, ahol már foglalkozott ezzel a kérdéskörrel. Nem véletlen, hogy a színészek közel fele megegyezik a két alkotásban. Azóta azonban sokat változott a világ és a dogma. A kamerával való kaszálás külsősége hál' Istennek már a múlté, a lélektani érdeklődés azonban megmaradt, és ez a két fejlemény csak javára vált a mozgalomnak. Trierről pedig végre végképp kiderül az, amit már valójában minden moziba járó sejtett, hogy igenis jó humorérzéke van. Azt például, hogy a dánok és az izlandiak között micsoda kibékíthetetlen etnikai feszültség húzódik, és hogy ez ennyire vicces tud lenni, soha nem gondoltam volna.
Vizkelety József, Filmtekercs.hu

____________________________

Főfőnök
2007. március 29.

A liberalizmus dogmáinak elemzése után, az Amerika-trilógia befejező darabjának elkészülte előtt, Lars von Trier, a Dogma-filmek atyja látszólag szűkebbre vonja a gondolati horizontot. A cégműködés természetrajzát analizálja új alkotásában. Műfajt is vált: a melodrámák után komédiát ígér. Szó szerint ígér, hiszen a történet elején narrátorként közli a nézővel a vígjáték tényét, majd a végén is szükség lesz némi műfaji-esztétikai magyarázatra, mert a felszabadító nevetés igencsak nehezen szakad ki belőlünk.

A történet színtere a rendező szűkebb hazája, Dánia. Az alapszituáció a komikum ősi változatára, az álszerepre épül. Ravn, egy számítógépes cég vezetője fölkér egy munkanélküli színészt, Kristoffert, hogy játssza el néhány napig a vállalkozás állítólagos amerikai nagyfőnökének a szerepét. Ravn tapasztalt üzletemberként mindenféle papírokat, titoktartási nyilatkozatokat írat alá a színésszel, megad néhány információt a cég működéséről és munkatársairól, aztán irány a tárgyalószoba. Eredetileg a fölkérés csak arra vonatkozott, hogy az állítólagos amerikai főnököt bemutatják a cég leendő új tulajdonosának, de az adásvételi szerződést felhatalmazottként már Ravn szignálja. A leendő izlandi tulajdonos azonban a gesztusban nemzete újabb megaláztatását látja, a négy évszázados dán rabszolgatartó uralom felélesztési kísérletét, ezért ragaszkodik ahhoz, hogy az adásvételi szerződést az amerikai tulajdonos írja alá. Ez a feltétel pedig meghosszabbítja Kristoffer szerepét. Megismerkedik az alkalmazottakkal, a cég múltjával és jelenével. A tét pedig nem kisebb, mint hogy a színész aláírja-e az okmányt...

Lars von Trier véleménye nem változott a világról, emberi kapcsolatokról a Dogville és a Manderley óta. A földi világot, benne az embert az idiotizmus jellemzi, az úgynevezett fejlődés, illetve a jelen mozgatórugója pedig a hazugság, a másik kíméletlen átverése. A dán rendezőt nem elsősorban az állandó formanyelvi megújulás különbözteti meg kortársaitól, hanem az, hogy gondolkodik. A nehezen cáfolható alaptézist sokfelől körbejárja, a probléma színét és fonákját is fölmutatja. Ahhoz, hogy a világról valljon, elég egy cég működését bemutatni.

A komikus alaphelyzet nem gegek sokaságát szüli - az izlandi üzletembernek a dánokra szórt átkain kívül nincs okunk a nevetésre -, hanem azt a kérdést feszegeti, hogy szükség van-e szakértelemre egy cég, esetleg egy nagyobb közösség vezetésében. Nincs - hangzik a lakonikus válasz. A szakértelem mítosz, a vezetői rátermettség pedig néhány erkölcsi norma felfüggesztését jelenti. Saját megnyugtatásunkra még mondhatjuk, hogy ez meglehetősen demagóg álláspont, mint ahogy az is elcsépelt közhely, hogy a vagyonok mögött bűnök húzódnak. Ravn ugyanis munkatársai pénzéből alapította a céget, amelynek eladásából viszont kizárja őket. Az már egy kicsit kellemetlenebb kérdés, hogy kell-e tudni a munkatársaknak arról, hogy mit dolgoznak. Nem, s ezt két dologgal lehet kompenzálni. A cég iránti lojalitást megkövetelő lázas igyekezettel, illetve olyan szakszavak használatával, amelyeknek jelentését senki sem érti.

Aztán jön a Lars von Trier-i pofon, a probléma új megvilágítása. Miért jó az embereknek, ha átverik őket? Miért jó a cég akolmelegében? Ha a farkas már félig megette őket, miért várják a hiénát is? Talán a legkellemetlenebb a rendező tanmeséjében, hogy nincs az a pont, amelynél lejjebb ne lehetne menni az emberek manipulálásában. Az észérveket, az emberek tényleges sorsára való hivatkozást törölni kell a retorikából.

A Főfőnök keserűen beszél a művészet szerepéről is a nagy átverési folyamatban. A főszereplő színész ócska ripacs, aki - önmaga mentségére - a szerep belső logikájából hozza meg a végső döntést. Pénz beszél... Nem hiányzik a rendezőből az önirónia sem; a korábbi filmkészítési elveket megújítva-megtartva vallja: a Dogma olyan film, amelyet nem lehet hallani, pedig a szöveg a fontos...
Szabolcs Imre, Heti Válasz