ELMÉLKEDÉSEK

FORDÍTOTTA HUSZTI JÓZSEF

A teljes szöveg eredetileg kiadott formában:

http://mektukor.oszk.hu/00600/00606/index.phtml

(Általam "átszerkesztett", tipográfiailag módosított változat)

ELSŐ KÖNYV

1.

Verus nagyatyám

a nemes jellem és higgadtság példája volt.

2.

Atyám,

hallomásom és emlékeim szerint,

maga volt a szerénység és férfiasság.

3.

Anyámtól tanultam

az istenfélelmet,

a jótékonyságot,

a tartózkodást nemcsak a rossz elkövetésétől,

hanem még a gondolatától is,

továbbá a pazarló életmódtól olyannyira elütő

egyszerű életet.

4.

Dédatyámnak köszönhetem,

hogy nem kellett nyilvános iskolákba járnom,

hanem otthon élvezhettem kitűnő mesterek tanítását;

és hogy megtanultam:

ilyen dolgokban nem szabad garasoskodni.

5.

Nevelőmtől tanultam,

hogy a cirkuszban sem a zöldek, sem a kékek,

sem a kerekpajzsúak, sem a hosszúpajzsúak

pártjához ne csatlakozzam;

hogy kitartó és kevéssel beérő legyek;

hogy magam végezzem el a munkámat,

és ne markoljak egyszerre sokat;

hogy a besúgással szemben tartózkodóan viselkedjek.

6.

Diognétos

óvott a hiú törtetéstől,

a varázslók és szemfényvesztők

- ráolvasókról, szelleműzésről szóló –

fecsegéseinek hitelétől,

fürjek hízlalásától, és minden ilyen kedvteléstől.

Ő tanított

az őszinte beszéd eltűrésére,

ő szoktatott bölcselkedésre,

ő hallgattatta velem először

Bakkheios, majd Tandasis és Marcianus leckéit,

ő íratott velem már gyermekkoromban

filozófiai párbeszédeket,

ő keltett bennem vágyat

a tábori ágy, az állatbőr takaró,

általában a görög bölcs életmódjához tartozó tárgyak után.

7.

Rusticus

gyökereztette meg bennem a meggyőződést,

hogy jellememet javítanom, gondoznom kell;

ő óvott attól,

hogy eltévelyedve a szofisztika felé hajoljak;

hogy hiú elméletekről firkáljak;

hogy erkölcsi prédikációkat tartsak;

hogy szemkápráztatóan páváskodjam

mint mindennel törődő vagy tetterős férfiú.

Ő idegenített el

a szónokias, költőien felcicomázott, finomkodó írásmódtól.

Ő figyelmeztetett,

hogy otthon ne sétálgassak stólában,

általában, hogy minden ilyesmit kerüljek.

Ő intett,

hogy leveleimet keresetlenül írjam –

mint ahogyan ő írt anyámnak Sinuessából;

hogy bántalmazóimmal és az ellenem vétőkkel,

mihelyt közeledni akarnak hozzám,

békülékenyen, engesztelékenyen viselkedjem;

hogy figyelmesen olvassak,

s ne érjem be a felületes megértéssel;

hogy a nagyhangúak ne vegyenek le egykönnyen a lábamról.

Ő hívta fel figyelmemet

Epiktétos értekezéseire,

melyeket saját könyvei közül adott kölcsön.

8.

Apollóniostól tanultam,

hogy gondolkodásom szabad, körültekintő,

de azért határozott legyen;

hogy egy pillanatig se nézzek más vezércsillagra,

mint az észre;

hogy lelkem egyensúlyát mindig megtartsam:

heves fájdalmak közepette,

gyermekem elvesztésekor,

hosszú betegségben.

Rajta,

mint élő példán

világosan megfigyeltem,

hogy ugyanaz az ember

lehet nagyon erős akaratú és mégis elnéző.

Tanítás közben sem volt türelmetlen.

Olyan embert ismertem meg benne,

aki szép tulajdonságai közül

szemmel láthatóan a legkevesebbre értékelte

azt a tapasztalatát és jártasságát,

amellyel elméleti tudását másoknak közvetítette.

Tőle tanultam meg,

hogyan kell barátainktól

az úgynevezett szívességeket elfogadnunk

anélkül, hogy

akár megalázkodnánk,

akár semmibevevésünkkel figyelmetlenek volnánk.

9.

Sextus

jóindulatot csöpögtetett belém;

példát mutatott,

hogyan kell a háznépet atyai jóindulattal kormányoznom,

fogalmat adott róla,

miként kell a természetnek megfelelően élnem.

Tőle tanultam,

hogyan legyek mesterkéletlenül méltóságteljes,

hogyan szorgoskodjam

barátaim szükségleteinek kitalálásában.

Példát adott

a bogaras és hebehurgya emberek iránti türelmességre,

a mindenkihez való nyájasságra,

olyannyira,

hogy amit mondott,

minden hízelgésnél kellemesebb,

mégis a legnagyobb mértékben tiszteletet parancsoló volt.

Ezenkívül megértette

az életre szükséges alapelveket,

módszeresen kikutatta és rendszerbe foglalta őket.

Soha

sem harag,

sem más szenvedély fellobbanását

nem észleltem nála:

egyszerre tudott

tökéletesen szenvedélytelen és gyengéden barátságos lenni.

A dicséretet nem vetette meg,

ha nem volt lármás.

Nagy tudományát nem fitogtatta.

10.

Alexandros grammatikus

maga volt a kíméletesség.

Sohasem kifogásolta,

ha valaki előadásában idegenszerű,

nyelvi fonák vagy hibás fordulatot használt,

hanem ügyesen szóba hozta a megfelelő kifejezést

válasz, kiegészítő magyarázat

vagy a tárgyra, de nem a kifejezésre vonatkozó

közös megfontolás ürügyén,

vagy valami más alkalmas módon,

közvetve sugalmazta.

11.

Fronto

magyarázataiból értettem meg, hogy

az önkényuralomnak velejárója

az irigység, a ravaszság, a színlelés,

továbbá, hogy

a mi úgynevezett előkelő embereink

általában mennyire szeretetlenek.

12.

Alexandros,

a platonista filozófus tanította, hogy

kényszerűség nélkül

senkinek ne mondjam, levélben se írjam:

"Nincs időm."

Bokros teendőimet se hozzam fel ürügyül,

hogy ezzel a módszerrel

következetesen elhárítsam magamtól

az emberi együttélés szülte kötelességeket.

13.

Catulus

buzdított, hogy

barátom szemrehányó panaszát,

még ha történetesen alaptalan volna is,

ne vegyem közönyösen,

hanem inkább kíséreljem meg

a régi bizalmas viszony helyreállítását.

Intett, hogy

tanítóimat melegen dicsérjem –

mint ahogy

ezt Domitiustól és Athénodotosról feljegyezték -,

és hogy gyermekeimet igaz szívvel szeressem.

14.

Severus testvérem

példát adott, hogy

szeressem hozzátartozóimat,

szeressem az igazságot,

szeressem az igazságosságot.

Általa ismertem meg

Thraseát, Helvidiust, Catót, Diónt és Brutust.

Ő adott fogalmat arról,

mi a jogegyenlőségre felépített állam,

amelyet

az egyenlő elbánás

és

a szólásszabadság

elve alapján kormányoznak,

mit jelent az az uralom,

amely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi.

Ugyancsak ő buzdított,

hogy tartsak ki a filozófia mellett változatlan megbecsüléssel,

hogy jótékony

és

a lehetőség szerint bőkezű legyek,

hogy ne adjam fel

a barátok szeretetébe vetett

jó reményemet és bizalmamat.

Ő maga nem titkolta,

ha barátai szemrehányást érdemeltek tőle,

viszont nekik sem kellett találgatniuk,

mit akar, mit nem akar,

hiszen nyilvánvaló volt.

15.

Maximusnál

megfigyeltem az önuralmat,

a feltétlen állhatatosságot,

a jó kedélyt betegségben

és más nehéz viszonyok közt,

hogy jellemében

szerencsésen keveredik

a szelídség és a nemesség,

hogy a rászabott munkát zúgolódás nélkül elvégzi.

Mindenki megbízott benne,

hogy amit mond, azt úgy is gondolja,

és amit tesz, azt nem teszi rossz szándékkal.

Semmin nem csodálkozott,

semmi nem hozta zavarba,

nem sietett, de nem is késlekedett,

nem volt tanácstalan és levert,

de erőltetetten nyájas sem,

hogy azután ismét haragos és bizalmatlankodó legyen.

Jótékony, megbocsátó, őszinte volt,

s természet adta egyenesség sugárzott róla,

nem pedig kényszeredett önfegyelmezés.

Senkinek

nem támadt az a gondolata, hogy lenézi,

viszont

senki sem merte magát derekabbnak tartani nála.

A tréfálkozásban

mindig eltalálta a helyes mértéket.

16.

Atyámnál

megfigyeltem szelídségét

és

érett megfontolással formált ítéletéhez való

állhatatos ragaszkodását.

Az úgynevezett kitüntetések iránt

érzéketlen volt,

szerette a munkát,

mégpedig kitartással,

a köz javát szolgálni tudók véleményét

készséggel meghallgatta,

mindenkivel következetesen

érdeme szerint bánt el,

s nagy tapasztalata volt annak elbírálásában,

hol van szükség nekifeszülésre,

hol a gyeplő lazítására.

Lemondott

a fiúkkal való szerelmeskedésről,

egyenlőnek tartotta magát embertársaival,

nem vette rossz néven,

ha barátai nem jelentek meg asztalánál,

vagy

ha útjain esetleg nem kísérték el.

Akik

ügyes-bajos dolgaik miatt elmaradtak társaságából,

később ugyanazt a régi jó barátot látták benne viszont.

Megbeszélésein

mindent pontosan és állhatatosan számba vett,

és nem elégedett meg a látszatigazsággal,

hanem következetesen végére járt az igazságnak.

Barátait

magához kívánta bilincselni:

nem váltogatta őket szeszélyesen,

de nem is csüngött rajtuk oktalanul.

Minden körülmények között

derűs kedéllyel megállt a maga lábán.

Szeretett jó előre gondoskodni,

s még a legcsekélyebb dolgokról is

eleve intézkedett,

fontoskodás nélkül.

Zajos helyeslés vagy hízelgés

egyáltalán nem ért fel hozzá.

Az állam fontos érdekein

gonddal őrködött,

a közjavakkal takarékosan sáfárkodott,

s e tekintetben türelemmel nézett szembe a kifogásokkal.

Az isteneket

babona nélkül tisztelte,

és az emberek kegyét sem kereste

népszerűség hajhászásával,

tetszelgéssel,

vagy a tömeg legyezgetésével,

hanem mindenben józan,

elvhű volt –

sohasem ízléstelen,

vagy új után kapkodó.

Az élet kényelmét

szolgáló javakkal,

amikkel a sors bőségesen ellátta,

fennhéjázás nélkül,

de nyíltan élt;

keresetlenül élvezte

a rendelkezésre állót,

de azért a hiányzót sem nélkülözte.

Senki sem mondhatta róla,

hogy csavart eszű, rabszolgalélek,

szőrszálhasogató volna,

hanem inkább be kellett vallani,

hogy érett, talpig férfi,

fölötte áll a hízelgésnek,

s a maga és a mások ügyeinek irányítására termett.

Ezenkívül

megbecsülte az igazi filozófusokat,

a többit sem ócsárolta ugyan,

de távol tartotta magát befolyásuktól.

Kellemes társalgó volt,

szerette a tréfát, de módjával.

Testét mértékkel gondozta,

nem, mint aki az életéért remeg,

vagy szemrevaló akar lenni,

de nem is hanyagul:

így különleges gondossága eredményeként

a legritkább esetben

szorult rá az orvostudományra,

a gyógyszerekre vagy a külső kezelésre.

Különösen dicséretére válik,

hogy féltékenység nélkül

elismerte azoknak a fölényét,

akik ékesszólásban, jogtudományban, erkölcstanban

vagy valami más tárgykörben

tekintélyre tettek szert,

sőt segítségükre volt,

hogy mindegyikük

képességének megfelelő elismerést arasson.

Noha

minden tettében az ősök nyomdokán járt,

azért nem fitogtatta úton-útfélen

az ősi példákhoz való hűségét.

Nem volt állhatatlan,

sem nyugtalan szellemű,

inkább szívesen időzött

egyazon helyen vagy egyazon dolognál.

Fejfájási rohamai után

tüstént felfrissült fürgeséggel tért vissza

megszokott munkájához.

Nem volt sok titka,

csak elvétve egy-egy,

az is kizárólag államügyre vonatkozott.

Látványosságok rendezésében,

építkezéseiben,

a népnek szánt ajándékok osztogatásában,

s más ilyen dolgokban

belátás és mérséklet jellemezte,

mint olyan embert,

aki tekintetét a kötelességre függesztette,

nem a tetteiből ráháramló dicsőségre.

A maga idején fürdött,

nem volt bolondja az építkezésnek,

nem törte a fejét új ínyencfalatokon,

nem törődött

ruháinak szövetével és színeivel,

sem rabszolgáinak szépségével.

Loriumban,[22]

mezei lakásán igen egyszerű,

többnyire laniviumi szövésű stólát hordott.

Tusculumban viselt felső ruhája miatt

bocsánatot szokott kérni:

ez volt jellemző gondolkodásmódjára.

Nem volt benne érdesség,

sem arcátlanság, sem féktelenség,

sem olyasmi,

amire azt szokták mondani: "verejtékszagú",

hanem

mindent

részeire tagolva

megfontolt,

mégpedig alaposan, zavartalanul,

sorjában, rendíthetetlenül, összehangoltan.

Rá igazán illett volna, amit Sókratéstől szoktak idézgetni:

egyformán tudta

mellőzni és élvezni

azokat a dolgokat,

melyeknek nélkülözésében

az emberek többsége gyengének,

élvezésében

mértéktelennek bizonyul.

Mindkét esetben

csak

olyan kiegyensúlyozott,

hajlíthatatlan jellemű férfi

tud

erős, rendíthetetlen, józan maradni,

amilyennek bizonyult Maximus betegsége alatt.

17.

Az isteneknek köszönöm,

hogy jó nagyatyáim, jó szüleim, jó nőtestvérem,

jó tanítóim, jó háznépem, rokonaim

s szinte kizárólag jó barátaim voltak.

Övék a hála,

hogy közülük senki ellen nem vétkeztem,

bár a hajlandóságom megvolt rá

hogy alkalomadtán ilyesfélét elkövessek.

Az istenek jóindulatából

a körülmények

sohasem alakultak úgy,

hogy zavarba hozzanak.

Az isteneknek köszönöm,

hogy nem nevelkedtem hosszabb ideig

nagyatyám[23] ágyasának környezetében,

hogy ifjúi ártatlanságom érintetlen maradt,

hogy nem lettem túl korán férfivá,

sőt a szokásos időnél tovább kihúztam.

Ők rendeltek

olyan fejedelmi atya irányítása alá,

aki

a gőg csíráját is

ki akarta belőlem irtani,

és rávezetett

arra a meggyőződésre,

hogy császári udvarban is lehet

lándzsás testőrök, ragyogó ruhák, fáklyák, szobrok

és más hiúság nélkül élnem,

hogy lehetséges

majdnem magánember életét élnem

anélkül,

hogy azért az államügyek legfőbb intézésében

a kelleténél kevesebb méltóságot,

vagy tetterőt tanúsítanék.

Az istenek ajándéka volt fivérem,[24]

aki jellemével

egyrészt képes volt

belső világom gondozására serkenteni,

másrészt

megörvendeztetett becsülésével és szeretetével.

Hála az isteneknek,

hogy gyermekeim nem tehetségtelenek

és testileg sem rendellenesek,

hogy a szónoki, költői

és más hasonló tanulmányokban

nem vittem az átlagnál többre,

mert esetleg fogva tartottak volna,

ha könnyű előmenetelt tapasztalok bennük.

Az ő jóságuk műve,

hogy nevelőimet,

kívánságukat megelőzve,

olyan megtisztelő állásokba helyeztem,

melyek után észrevehetően vágyakoztak,

és nem halogattam a reménységet,

hogy ezt,

mivel még fiatalok voltak,

csak később fogom megtenni.

Nekik köszönöm,

hogy megismertem Apollóniost, Rusticust és Maximust.

Nekik azt is,

hogy világosan és gyakran gondoltam rá,

milyen is az

a természet szerint való élet,

úgy,

hogy amennyiben az isteneken,

az ő adományaikon, segítségükön,

sugalmazásukon múlt,

mi sem akadályozott a természet szerint való életben,

s amennyiben mégsem értem el ezt a célt,

annak én voltam az oka,

mert nem ügyeltem az istenek intésére,

hogy úgy mondjam, ujjmutatásaira.

Övék a hála,

hogy bírja még testem

az én életmódommal járó sok fáradságot;

hogy egy ujjal sem nyúltam

sem Benedictához, sem Theodotoshoz;

hogy később szerelmi fellángolásaimból is kigyógyultam;

hogy Rusticusszal szemben,

bár gyakran összekoccantunk,

nem léptem túl a határt,

amit később megbántam volna;

hogy anyám,

noha korai vég várta,

élete utolsó éveit legalább velem tölthette.

Övék az érdem,

hogy valahányszor szegényen

vagy más tekintetben szűkölködőn

segíteni akartam,

sohasem kellett hallanom:

"Nincs rá pénz, nincs miből";

hogy én magam sohasem jutottam hasonló szükségbe,

s nem kellett más segítségét elfogadnom.

Az istenek adománya feleségem,[25]

ez az annyira engedelmes, odaadó, egyszerű asszony,

az ő művük,

hogy szinte válogathatok

a gyermekeim számára alkalmas nevelőkben.

Még álmomban is megajándékoztak

orvosságokkal,

különösen vérköpés és szédülés ellen

Caietában is, Chrésében is.

Nekik köszönöm, hogy

filozófiai hajlamom miatt

nem botlottam bele valami szofistába,

hogy nem pazaroltam az időt

írók tanulmányozásával,

szillogizmusok kibogozásával,

és nem merültem el az ég csodáiba.

Mert mindehhez

az istenek segítsége és szerencse szükséges.

Írtam a quádok földjén,[26] a Garam mentén.