POSZTUMUSZ MAXIMÁK


505

Isten különböző tehetséggel áldotta meg az embereket, mint ahogyan különböző fákat ültetett el a természetben, Egyszóval minden tehetségnek, mint ahogyan minden fának is, vannak sajátos tulajdonságai és gyümölcsei. Vagyis, ahogyan a világ legremekebb körtefája sem tudja megteremni akár a legközönségesebb almát sem, úgy nem képes adott esetben a legnagyobb tehetség olyanra, amire egy közepes tehetség esetleg képes. Ezért oly nevetséges, ha valaki, akiben nincsen rá képesség, szentenciákat próbál fogalmazni, amint hiába várjuk, hogy tulipánok keljenek ki egy olyan virágágyásból, ahová nem ültettünk tulipánhagymákat.


506

Megszámlálhatatlanok a hiúság változatai.


507

Mindannyian szeretünk szebbet mutatni, mint amilyenek vagyunk.


508

Akik túl sokat emlegetik előkelőségüket, aligha gondolnak eleget előkelőségük eredetére.


509

Az eredendő bűn büntetéseként Isten megengedte az embernek, hogy hiúságát istenné tegye, ezért aztán nincs pillanata életünknek, amikor ne gyötörne bennünket a hiúság.


510

A hiúság lelke: az érdek, vagyis ahogyan a lelkétől megfosztott test elveszíti képességét a látásra, a hallásra, a tudásra, az érzésre, a mozgásra, ugyanúgy, ha lehet így mondani, az érdektől megfosztott hiúság sem lát, nem hall, nem érez, nem is mozdul. Ekként lehetséges, hogy az az ember, aki a maga érdekében képes körüljárni a földet, egyszerre megbénul, amikor a mások érdekeiről van szó, ekként lehetséges, hogy amikor dolgainkról beszámolunk, hallgatóink hirtelen elalusznak vagy lélekben messze távolodnak; ekként lehetséges, hogy amikor beszédünkbe beleszövünk valami reájuk vonatkozót, hirtelen föltámadnak; így figyelhetjük meg beszélgetés vagy tárgyalás közben, hogyan távolodik el s hogyan támad fel egyetlen pillanat alatt egy és ugyanazon ember aszerint, hogy saját érdeke közelít vagy távolodik-e tőle.


511

Halandók módjára félünk mindentől, de úgy vágyunk mindenre, mintha halhatatlanok volnánk.


512

A lustaságot mintha maga az ördög tette volna számos erény szomszédjává.


513

Könnyen elhisszük, hogy a másiknak sok a hibája, mert mindig szívesen elhisszük, amire vágyunk.


514

A féltékenység legjobb gyógymódja, ha megbizonyosodunk arról, amitől annyira féltünk, ezzel ugyanis vége az életnek vagy vége a szerelemnek. Keserű orvosság, de még mindig szelídebb, mint a kétség és a gyanú.


515

A remény és a félelem elválaszthatatlanok; nincsen félelem remény nélkül, sem pedig reménység félelem nélkül.


516

Nem szabad megsértődnünk, ha mások eltitkolják előlünk az igazságot, hiszen mi magunk is gyakran eltitkoljuk saját magunk előtt.


517

Az erények hamisságát bizonygató szentenciákat sokszor azért nem vagyunk képesek elfogadni, mert azt hisszük, hogy a mi erényeink valódi erények.


518

A hatalmasok iránti hódolat: a hiúság másik arca.


519

A jó vége mindig rossz, a rossz vége mindig jó.


520

A filozófusok csak azért ítélik el a gazdagságot, mert úgy gondolják, hogy rosszra használjuk. Csak mirajtunk áll, hogy büntetlenül jussunk hozzá s így is éljünk vele; hogy ne a bűnt táplálja és szaporítsa, hanem, ahogyan a fa táplálja a tüzet, az erények érdekében működjék, s ezáltal szebbé és ragyogóbbá tegye azokat.


521

Romlásunk nemcsak ellenségeinket, barátainkat is boldoggá teszi.


522

Minthogy a világ legboldogabb embere az, aki nagyon kevéssel beéri, a nagyok és becsvágyók e tekintetben roppant nyomorultak, hiszen ahhoz, hogy boldogok legyenek, a világ minden kincsét meg kellene szerezniük.


523

Az ember nem olyannak teremtetett, mint amilyen; meggyőző bizonyítéka ennek, hogy minél értelmesebb, annál jobban szégyelli magában érzéseinek s hajlamainak különösségét, aljasságát és romlottságát.


524

Az emberi szívet bevilágító gondolatokat mindig azok vitatják a legjobban, akik félnek, hogy valaki belelát a szívükbe.


525

A szeretett lénynek majd mindig nagyobb hatalma van rajtunk, mint saját magunknak.


526

Hamar megszóljuk a mások gyengéit, arra viszont ritkán veszünk erőt, hogy a magunk gyengéit kijavítsuk.


527

Az ember oly nyomorult, hogy bár semmi sem annyira fontos számára, mint szenvedélyei kielégítése, mégis folyton szenvedélyei zsarnokságára panaszkodik; képtelen elviselni szilajságukat, de ugyanakkor igájukból szabadulni sem képes, viszolyog tőlük, de viszolyog a gyógymódjaiktól is, nem hajlandó beletörődni sem a betegség kellemetlenségébe, sem pedig a gyógyulás hosszadalmasságába.


528

Ami öröm és bánat bennünket ér, azt sohasem valódi mértéke, hanem inkább a saját érzékenységünk mértéke szerint érezzük át.


529

A furfangosság: nagyon szegényes ügyesség.


530

Dicsérni leginkább azért szoktunk, hogy hasznot húzhassunk belőle.


531

A szenvedélyek tulajdonképpen a hiúság különféle megnyilvánulásai.


532

Olykor annyira unatkozunk, hogy unalmunkról is megfeledkezünk.


533

Legtöbbször csak azért dicsérünk vagy szapulunk, mert illik dicsérni vagy szapulni.


534

Sokan vágynak jámborságra, alázatos viszont senki sem akar lenni.


535

A testi munka megóv a lelki bajoktól, ettől boldogok a szegények.


536

Az igazi gyötrelmek azok, amikről senki sem tud, a többit megenyhíti a hiúság.


537

Az alázatosság: oltár, amelyen Isten áldozatainkat várja.


538

A bölcsnek igen kevés kell a boldogsághoz, a bolond ellenben semmivel sem éri be, ezért, hogy majd minden ember oly nyomorult.


539

Nem is azért küszködünk leginkább, hogy boldogok legyünk, hanem azért, hogy boldognak lássanak.


540

Könnyebb kioltani az első vágyat, mint kielégíteni a megannyi utána következőt.


541

A bölcsesség az a léleknek, ami az egészség a testnek.


542

Minthogy a földi hatalmasságoktól sem a testünknek egészséget, sem pedig a lelkünknek nyugalmat nem kaphatunk, mindent túl drágán fizetünk meg, amit tőlük kapunk.


543

Mielőtt nagyon megkívánnánk valamit, jobb ha megnézzük, mennyire tette boldoggá birtokosát.


544

Minden javunk közül legtöbbet ér az igazi barát, mégis utoljára jut eszünkbe, ha gazdagságra vágyunk.


545

A szerető csak akkor látja meg kedvese hibáit, ha már elmúlt a varázslat.


546

Az óvatosság s a szerelem nem való egymáshoz; ahogyan nő a szerelem, úgy foszlik semmivé az óvatosság.


547

A férjnek olykor kellemes, ha a feleség féltékeny, hisz folyvást arról esik szó, akit szeret.


548

Mily sajnálatra méltó az a nő, akiben együtt él erény és szerelem!


549

A bölcs előbb találja meg számítását a kívülmaradásban, mint a győzelemben.


550

Fontosabb az embereket tanulmányoznunk, mint a könyveket.


551

A boldogság és a baj rendszerint ahhoz szegődik, aki már boldog vagy aki már bajban van.


552

A tisztességes nő: elrejtett kincs, aki megtalálja, jobb, ha nem dicsekszik vele.


553

Ha nagyon szeretünk, nehezen vesszük észre, hogy már nem szeretnek.


554

Saját magunkat csak azért szóljuk meg, mert dicséretre vágyunk.


555

Többnyire rettentően unatkozunk azok társaságában, akiket untatunk.


556

Talán sohasem olyan nehéz helyesen szólni, mint amikor szégyen a hallgatás.


557

Mi sem oly természetes és mi sem oly csalóka, mint azt hinni: szeretnek.


558

Szívesebben találkozunk azzal, akivel jót tettünk, mint azzal, aki velünk tett jót.


559

Valódi érzéseinket eltitkolni sokkalta nehezebb, mint olyat színlelni, amit nem is érzünk.


560

Az újrakezdett barátság több figyelmet igényel, mint az olyan, mely nem szakadt meg soha.


561

Az az ember, akinek senki sem tetszik, jóval szerencsétlenebb, mint az, aki nem tetszik senkinek.


562

A nők pokla: az öregség.




KIHAGYOTT MAXIMÁK


563

A hiúság: önmagunknak és minden dolognak saját érdekünket szolgáló szeretete, mely önmaguk bálványozójává teszi az embereket, s amely ráadásul mások zsarnokává is tenné, ha a sors módot adna rá. A hiúság saját magán kívül sohasem időzik, külső tárgyakon épp csak meg-megáll, hogy mint a méh a virágon, kiszívja belőle, ami az övé. Mi sem oly féktelen, mint a vágyai, oly rejtélyes, mint a céljai, oly ügyes, mint a viselkedése, engedményei észrevehetetlenek, változásai valóságos metamorfózisok, finomságai túltesznek a vegytanon. Mélységeibe, feneketlen szakadékaiba a legélesebb tekintet sem hatol le, ott lenn ezer és ezer tervet forral, ott lenn sokszor önmaga számára is láthatatlan, ott lenn, tudtán kívül, sok-sok szeretetet és gyűlöletet táplál és nevel, amelyek közül némelyik oly szörnyűségessé válik, hogy amikor világra hozza, ő maga sem ismeri meg, vagy talán nem hajlandó beismerni. A hiúságot elborító sötétségből erednek önmagáról alkotott nevetséges nézetei, onnan saját magával kapcsolatos tévedései, tudatlansága, gorombasága, sületlenségei, onnan, hogy érzéseit halottnak hiszi, amikor csak alszanak, hogy amikor megtorpan, azt hiszi, nincs már semmi kedve tovább rohanni, hogy mihelyt jóllakott, úgy érzi, semmire sincs már étvágya. De az a sűrű sötétség, mely elrejti önmaga elől, nem akadályozza meg abban, hogy ne lássa, mi van kívüle: e tekintetben a szemünkre emlékeztet, mely mindent fölfedez, csak épp a bensőnket nem látja. Mert így van: legfontosabb érdekei terén és legfontosabb ügyeiben, ahol kívánalmainak erőszakossága a teljes figyelmet leköti, mindent lát, mindent megérez, mindent meghall, mindent elképzel, mindent megsejt, mindenbe belelát, mindent kitalál, úgy hogy már-már azt hisszük: mindegyik kívánsága valóságos és csak neki kijáró csoda. Mi sem lehetne oly bensőséges és erős, mint vonzódásai, melyeket hiába is próbál elszakítani, amikor nagy veszélyek leselkednek reá, másfelől viszont olykor pillanatok alatt s a legkisebb erőfeszítés nélkül megteszi, amit addig nem tudott megtenni hosszú évek alatt - amiből nagy valószínűséggel következtethetünk arra, hogy vágya önmagából fakad, s nem tárgyának szépsége és kiválósága ébreszti fel, hogy ízlése az az érték, mely megemeli s egyúttal az a cicoma, mely megszépíti, hogy mindig önmaga után fut, s amikor a néki kedves dolgokat követi, mindig önmaga kedvére cselekszik.

A hiúság csupa ellentmondás: egyszerre parancsoló és engedelmes, őszinte s titkolózó, könyörületes és kegyetlen, félénk és merész. Hajlamai, a mozgását irányító vérmérsékletek különbözőségét követve, egymástól különbözőek, hol a gazdagság vonzza, hol meg az élvezetek, életkorunknak, szerencsénk forgandóságának, tapasztalatainknak megfelelően változik, de teljesen mindegy neki, hogy egyféle-e vagy többféle, mert ha kell, előbb szétágazik, majd újból egyesül, tetszése szerint. A hiúság csapodár, a külső okok okozta változásai mellett rengeteg változása indul ki önmagából, csapodár csapodárságból, könnyelműségből, szerelemből, az újdonság vágyából, beletörődésből és utálatból. A hiúság szeszélyes, néha azt vesszük észre, hogy teljes lendülettel, erejét nem kímélve törekszik olyan dolgokra, amelyek előnytelenek, sőt károsak számára, de mégis csinálja, mert úgy akarta. A hiúság furcsa, olykor teljesen jelentéktelen tevékenységben merül el, olykor örömét leli a legérdektelenebb dolgokban, s nem viszolyog az aljasságoktól sem.

A hiúság ott van az élet minden rétegében és minden pillanatában, mindenütt megél és mindenből megél, még a semmiből is, alkalmazkodik mindenhez s elviseli a hiányt, összefér még azokkal is, akik hadakoznak ellene, átlátja szándékaikat, s ami a legcsodálatosabb, velük együtt gyűlöli magát, esküszik önmaga ellen s dolgozik a maga vesztén, mert kizárólag az fontos számára, hogy létezzen, s még saját ellensége is hajlandó lenni, csak létezhessék.

Nem szabad csodálkoznunk tehát, ha néha a legteljesebb önmegtartóztatásba menekül, s evvel önmaga elpusztítására szövetkezik, mert amikor az egyik oldalon elpusztítja magát, akkor a másik oldalon növekszik, amikor azt hisszük, hogy feladja élvezeteit, igazából csak felfüggeszti vagy megváltoztatja azokat, és amikor vereséget szenved s már úgy látszik, hogy vége, akkor egyszer csak azt látjuk, hogy a vereségben diadalmaskodik. Ilyen hát a hiúság: egész élete folytonos, megállíthatatlan mozgás, melyet leginkább a tenger képével szemléltethetünk: az egymást váltó hullámhegyek és hullámvölgyek híven fejezik ki gondolatainak és örök mozgásának egymásra torlódó pillanatait.


564

Szenvedélyeink: a vér melegének és hűvösségének különböző fokozatai.


565

Ha jó dolgunkban mértéket tartunk, csak azért tesszük, mert félünk a túlzásokat követő szégyentől, vagy attól, hogy elveszítjük mind, amink van.


566

Az önuralom ugyanolyan, mint a mértékletesség: szeretnénk többet enni, de félünk attól, hogy elcsapjuk a hasunkat.


567

Szívesen észrevesszük másokban azt a hibát, amit mások észrevesznek mibennünk.


568

A gőgösség, mikor már megelégelte saját mesterkedéseit és színeváltozásait, és mire már egymaga eljátszotta az emberi színjáték valamennyi szerepét, egyszerre megmutatja természetes arcát, a büszkeségét, vagyis elmondható, hogy a büszkeség: a gőg megnyílása és vallomása.


569

A kis dolgokban tehetséges ember képessége épp az ellenkezője a nagy dolgokban tehetséges emberének.


570

Már az is boldogság, ha tudjuk, mennyire vagyunk boldogtalanok.


571

Ha önmagunkban nem találunk nyugalmat, fölösleges a nyugalmat másutt keresnünk.


572

Az ember sohasem annyira szerencsétlen, mint hinné, és sohasem olyan boldog, mint remélné.


573

Boldogtalanságunkban sokszor az vigasztal a legjobban, hogy boldogtalannak láttathatjuk magunkat.


574

Ha szerencsénkért magunk felelhetnénk, akkor felelni tudnánk azért is, hogy miképp élünk a szerencsénkkel.


575

Hogyan felelhetnénk azért, amit majd a jövőben akarunk, ha még azt sem tudjuk pontosan, amit a jelenben akarunk.


576

A szerelem olyan a szerelmes lelkének, mint más ember testének a lélek.


577

Minthogy az ember sohasem szabadon dönti el, hogy mikor kezd szeretni vagy mikor nem szeret már, a szerelmes férfinak aligha áll jogában panaszkodni szerelmese állhatatlanságára, sem a szerelmes nőnek a szeretett férfi könnyelműségére.


578

Az igazságosság nem más, mint félelem attól, hogy elveszik tőlünk, ami a miénk, innen a mások érdekeinek megbecsülése és tisztelete; innen aggályos figyelmünk, nehogy őket kár érje. Ez a félelem teszi, hogy a legtöbb ember beéri a születése és a jó sorsa folytán néki jutott javakkal, mert ha nem félne, akkor folyvást a mások javaira vadászna.


579

A mértékletes bírák igazságszeretete: saját emelkedettségük imádata.


580

Az igazságtalanságot nem azért ítéljük el, mert viszolygunk tőle, hanem azért, mert hátrányos helyzetbe hozhat bennünket.


581

Amikor már kezd elegünk lenni a szerelemből, szinte örülünk szeretőnk hűtlenségének: végre mi is megszabadulhatunk hűségünktől.


582

Ha barátaink boldogságának megörülünk, annak nem természetes jóságunk, sem pedig irántuk érzett barátságunk a magyarázata, hanem inkább önzésünk, mely abba a reménybe ringat, hogy talán bennünket is hasonló szerencse ér, vagy mi is hasznot húzhatunk a másik szerencséjéből.


583

Legjobb barátaink balsorsa soha nincs egészen kedvünk ellenére.


584

Miként várhatnánk, hogy megőrizzék a titkunkat, amikor mi magunk sem vagyunk képesek megőrizni.


585

Az elvakultság a gőg legveszélyesebb hatása, mert tovább táplálja s erősíti a gőgöt magát, s lehetetlenné teszi azon gyógymódok felismerését, amelyek könnyíthetnének bajainkon és segíthetnének gyarlóságainkon.


586

Aki már másoktól semmi értelmes dolgot nem remél, abból kiveszett az értelem.


587

Senki sem képes a többieket annyira sürgetni, mint a lusta; amikor saját lustaságával már betelt, szeretne szorgosnak látszani.


588

Legalább annyi okunk van haragudni azokra, akik megmutatják nekünk, milyenek vagyunk, mint a hajdani athéni bolondnak arra az orvosra, aki felvilágosította, hogy nem gazdag.


589

A filozófusok, köztük legelőbb Seneca, tanításaikkal aligha vetettek gátat a bűnnek, inkább a gőg épülését szolgálták.


590

Mibennünk sem elég erős a barátság, ha nem vesszük észre barátaink elhidegülését.


591

A bölcsek roppant okosak az olyan ügyekben, amelyek nem érintik őket, sokkal kevésbé okosak viszont, ha a saját fontos ügyeikről van szó.


592

A furfangos bolondság a legfurfangosabb okosságból táplálkozik.


593

A mértékletesség: vagy az egészség szeretete, vagy képtelenségünk a nagyevésre.


594

Az emberi tehetség minden fajtájának, akárcsak a fáknak, van saját jellege s megvannak a határai.


595

Soha olyan hamar el nem felejtünk valamit, mint amikor elegünk lesz abból, hogy beszéljünk róla.


596

A dicséretet visszautasító szerénység igazából erős vágy, hogy még szebb dicséreteket kapjunk.


597

A bűnök megszólását éppúgy az érdek szabályozza, mint az erények dicséretét.


598

Ha dicsérnek bennünket, akkor legalább igyekszünk az erény szellemében cselekedni.


599

Az értelem, a szépség, az ének dicsérete csak tovább tökéletesíti s erősíti mindegyiket, a dicsérettől jobbak lesznek, mint önmagukban lettek volna.


600

A hiúság mindig eléri, hogy aki éppen hízeleg nekünk, ne lehessen a leghízelgőbb minden hízelgő között.


601

A harag különféle megnyilvánulásai közt nemigen teszünk különbséget, holott létezik könnyű, szinte ártatlan harag, amely természetünk hevességéből táplálkozik, és létezik bűnös harag is, amely tulajdonképpen a gőg dühe.


602

Nem azt nevezném nagy léleknek, akiben több az erény és kevesebb a szenvedély, mint a többiekben, hanem azt, akinek nagyobbra tekintők a szándékai.


603

Az uralkodók úgy formálják az embereket, ahogyan a pénzt veretik: megjelölik, hogy mennyit ér, így kénytelenek vagyunk az árfolyamuk, nem pedig valódi értékük szerint elfogadni őket.


604

A természettől való durvaság kevesebb embert tesz kegyetlenné, mint a hiúság.


605

Erényeinkről ugyanazt mondhatnánk, mint amit az olasz költő mond a nők tisztességéről, mely legtöbbnyire nem más, mint a tisztességesnek látszás művészete.


606

Amit a világ erénynek mond, az többnyire nem más, mint szenvedélyeink teremtette fantom, akinek becsületes nevet adunk, csak hogy büntetlenül tehessük, amit tenni akarunk.


607

Olyannyira elfoglaltak vagyunk önmagunk iránt, hogy gyakran erénynek hisszük azon gyarlóságainkat, melyeket erénynek álcáz a hiúság.


608

Vannak bűnök, amelyek ragyogásuk, gyakoriságuk és túlzásaik folytán ártatlanná, sőt dicsőségessé lesznek; innen hogy a nyilvános lopást ügyességnek, a jogtalan területszerzést hódításnak mondhatják.


609

Gyengéinket csak hiúságból szoktuk bevallani.


610

Az ember jósága és rosszasága sohasem szélsőségeiben mutatkozik meg.


611

Akik képtelenek nagy bűnök elkövetésére, azok nem könnyen gyanúsítanak ilyennel másokat.


612

A temetések pompája inkább az élők hiúságát, mintsem a holtak tiszteletét szolgálja.


613

Bármely bizonytalannak és változékonynak látszik is a világ, azért mégiscsak felismerhetők benne bizonyos rejtett összefüggések és egy olyan rendszer, melyet a Gondviselés igazgat, s amely megjelöli minden dolog helyét és további sorsát.


614

Az összeesküvők bátorsága: vakmerőség, a harc veszélyeiben való helytálláshoz viszont a rendes bátorság is megteszi.


615

Azok, akik egy győzelmes csata okát akarnák meghatározni, úgy kell tegyenek, mint a költő, aki az ég leányához fohászkodik, mert a győzelem nem földi eredetű. Számtalan cselekedetből tevődik ugyanis össze, olyanokból, amelyek nem a győzelmet, hanem inkább a cselekvők saját érdekeit szolgálják, így lehetséges, hogy a maga dicsőségén és felemelkedésén fáradozó katona igazából a köz javát szolgálja.


616

Nem felelhet bátorságáért, aki még sohasem forgott veszélyben.


617

Hálánknak könnyebben szabunk határt, mint reményeinknek és vágyainknak.


618

Az utánzás sohasem szerencsés, vannak dolgok, amelyek eredeti formájukban elbűvölők, utánzatként viszont roppant visszatetszők.


619

Barátaink elvesztését többnyire nem azért sajnáljuk, mert oly nagyra becsültük őket, hanem mert szükségünk volna még rájuk s különösen rólunk alkotott jó véleményükre.


620

Roppant nehéz megkülönböztetni az általános és mindenkire kiterjedő jóságot a furfangos ravaszságtól.


621

Ahhoz, hogy mindig jók legyünk, arra is szükség volna, hogy a többiek azt higgyék, nem árthatnak nekünk büntetlenül.


622

Aki túlságosan bízik abban, hogy mindig tetszeni fog, az sokszor épp emiatt nem fog tetszeni.


623

Nehezen hisszük el azt, amit nem látunk.


624

Mások iránti bizalmunk legnagyobbrészt a saját magunkba vetett bizalmunkból fakad.


625

Az általános fordulatok az emberi észjárást éppúgy megváltoztatják, mint a világ sorát.


626

A tökéletesség és a szépség alapja és meghatározója: az igazság. Egy-egy jelenség, bármiféle természetű is legyen, csak akkor lehet szép és tökéletes, ha valóban az, ami, és ha minden tekintetben olyan, amilyennek kell lennie.


627

Van olyan szépség, amely sokkal vonzóbb tökéletlenségében, mint teljes befejezettségében.


628

A nagylelkűség: a gőg nemes erőfeszítése, amellyel önmaga urává teszi az embert, csakhogy azután mindennek az ura lehessen.


629

A fényűzés és a túlzott udvariasság: az állam hanyatlásának biztos előjele, ilyenkor ugyanis a kizárólag saját érdekeikkel törődő emberek teljesen elfordulnak a köz javától.


630

Szenvedélyeink közül a lustaságról tudunk a legkevesebbet, a lustaságról, mely valamennyi közül a leghevesebb és a leggonoszabb, bár erőszakossága szinte észrevehetetlen, s a károk, melyeket okoz, nemigen láthatók. Ha figyelmesen vizsgáljuk működését, észrevesszük, hogy bármikor képes úrrá lenni érzéseinken, érdekeinken és örömeinken; a lustaság az az apró hal, mely megállítja akár a legnagyobb hajót, szélcsend, mely a nagy ügyekre veszélyesebb, mint bármely sziklazátony vagy a legnagyobb vihar.

A lustaság nyugalma: titkolt boldogsága a léleknek, mely egyszerre felfüggeszti legfontosabb működéseit, feladja legkonokabb elhatározásait; ha igazán meg akarjuk világítani ezt a szenvedélyünket, akkor azt mondhatjuk, hogy a lustaság: a lélek mennyei boldogsága, mely minden veszteségén megvigasztalja, és felér számára minden kinccsel.


631

A különféle cselekedetekből, melyeket a véletlen összehoz, gyakran számos erény születik.


632

Szeretjük kitalálni a mások gondolatait, de nem szeretjük, ha mások kitalálják a mi gondolatainkat.


633

Ha túlzott megtartóztatással ügyelünk egészségünkre, az maga a legkellemetlenebb betegség.


634

Könnyebb szerelembe esni, ha még nem szeretünk, mint megszabadulni szerelmünktől, amikor szeretünk.


635

A legtöbb nő inkább gyengeségből, mintsem szerelemből enged; innét, hogy a merész férfiak általában több sikerrel járnak, mint a többiek, még ha nem is méltóbbak szeretetre.


636

A legbiztosabb módja, hogy ő szeressen: ha nem szeretjük szerelmesünket.


637

Ama kölcsönös őszinteség, melyet a szerelmesek elvárnak egymástól, hogy mindjárt megtudhassák, ha a másik már nem szereti őket, igazából nem arra szolgál, hogy időben megtudják, már nem szeretik őket, hanem arra, hogy biztosak lehessenek: míg az ellenkezőjét nem mondják, szeretik őket.


638

A szerelemhez legpontosabban illő hasonlat a lázé, hiszen egyik fölött sincsen hatalmunk - sem a hevességét, sem a tartósságát illetően.


639

A kevésbé ügyesek legnagyobb ügyessége, ha követni tudják az ügyesek viselkedését.


640

Valahányszor másnak tesszük a szépet, attól félünk, hogy összeakadunk szerelmünkkel.


641

Ha van erőnk bevallani, elnézőbben tekinthetünk saját hibáinkra.