“A nyomorgó Budapest” – szegények, koldusok, hajléktalanok a - kiegyezés utáni - századfordulón |
A magyarok története - szemlélet, tudás és tanítás |
“A nyomorgó Budapest” – szegények, koldusok, hajléktalanok a századfordulón
Budapest az 1873-as egyesülést követően megindult a modernizáció útján – az ezt követő évtizedekben alakult át mai értelemben vett világvárossá. Az elegáns üzletek csillogásától és a Nagykörút fényeitől nem messze azonban egy, az urbanizációval szorosan összetartozó jelenség körvonalai kezdtek kirajzolódni: a nagyvárosi szegények nyomorgó világáé.
A dualizmus koráról a történészek nagy része ma már úgy beszél, mint a magyarság egyik legsikeresebb időszakáról. Valóban páratlan fejlődésnek lehetnek tanúi mindazok, akik ennek a kornak a tanulmányozására tesznek kísérletet, különösen akkor, ha valaki szűkebben véve csak Budapestre koncentrál. A főváros az 1873-as egyesülést követően megindult a modernizáció útján – ebben a bő fél évszázadban alakult át mai értelemben vett világvárossá. Az arisztokraták hivalkodó palotái, a többszintes polgári házak, a reprezentatív színházépületek és vásárcsarnokok, a méltóságteljes Duna-hidak, az elegáns sugárutak és korzók jelezték a nagyvárossá válást a kor embere számára. A boldog békeidők korszaka volt ez: a korzókon kalapos úriemberek sétálgattak, a hölgyek csinos ruhákban indultak bevásárlásra alkalmazottaikkal, miközben a másnapi teendőkről diskuráltak egymás között, az omnibuszok ráérősen rótták a macskaköves utcákat, hétvégenként pedig az egész család piknikezni indult – vagy éppen korcsolyázni – a Városligetbe. Vagyonok cseréltek gazdát a lóversenyen vagy egy szivarfüstös teremben a kávéházi kártyaasztal mellett. Elegáns, kimért, a tömeg számára fényűző világ volt a századforduló fővárosa – Ady Endre, Krúdy Gyula vagy éppen Csáth Géza Budapestje. Az elegáns üzletek csillogásától és a Nagykörút fényeitől nem messze azonban egy, az urbanizációval szorosan összetartozó jelenség körvonalai kezdtek kirajzolódni: a nagyvárosi nyomor világáé.
Kép forrása: wikipedia.hu A fejlődő Budapest sötét, szomorú árnyképeiről egy 1909-ben írt, Bűn és nyomor című, alig százoldalas füzetecske nyújtja a legátfogóbb képet, lapjain megelevenednek a rendőrségi razziák nyomasztó helyszínei, azoknak az épületeknek a zsúfolt nyomortanyái, amelyek a cifratornyú, szecessziós bérpaloták mögött terpeszkedtek, s melyekről a kor embere igyekezett tudomást sem venni, s mellyel az utókor is csak az elmúlt bő három évtizedben kezdett ismerkedni. A könyv amúgy Krecsányi Kálmán detektívfőnök előszavával jelent meg – ebben az alig pár oldalas kis ajánlóban rengeteg apróságot megtudhatunk a kor hozzáállásáról a címben foglalt kérdéshez, ráadásul éppen az imént említett jelenségre reflektál benne a szerző:
A továbbiakban azon álláspontját fejti ki az előszó szakavatott írója, hogy a társadalomnak, s így az államnak az egyik legfontosabb feladatai között kell, hogy legyen a bűn forrásainak, tehát a szegénységnek és a nyomornak a felszámolása. Kissé idealisztikusan mindezt úgy képzelte el, hogy az állam mindenki számára biztosítja a tisztességes megélhetést, s így a bűnt távol tudja tartani az emberiségtől a „nyomor kísértő szellemével” egyetemben. „Addig is tehát, amíg talán egykor eljön az a kor, hogy a természet asztalán mindenki számára terítve lesz, öleljük magunkhoz a szegény, nyomorgók elhagyott gyermekeit és kövessük a szeretet vallása hirdetőjének örökszép tanítását: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat«!” Hogy milyen elképesztő különbségek voltak gazdagok és szegények között, arról a következő beszámoló tanúskodik:
Az említett terület valamikor egy francia részvénytársaság tulajdonában volt, amely egy nagyszabású téglagyár építésébe kezdett. Öt hatalmas, kéményekkel ellátott épületet húztak fel, melyek a kemencéknek adtak helyet. A részvénytársaság azonban a beruházás befejezése előtt megbukott, Herz Ármin pedig hetvenezer koronáért, szinte fillérekért vette meg az ingatlanokat a területekkel együtt. Ahelyett azonban, hogy befejezte volna a gyár építését, esetleg néhány évet várva továbbadott volna a százezreket érő földön, kidobálta a kemencéket, majd a főváros e „szépfekvésű helyén olcsó munkáslakásokat” létesített, melyből havonta 4500 korona bevétele származott. Nem kellett tehát tőkét invesztálnia a befejezésbe és a fejlesztésbe, mindössze egyszer egy hónapban ki kellett küldenie valakit, hogy beszedje az itt élőktől a lakbért. Egy téglaégető kemencéért átlagosan tizenhét-tizenhat koronát fizettek. Magában véve megdöbbentő volt a gondolat, hogy valaki a századfordulón egy téglaégető kemencét lakássá alakítson át – de jobban belegondolva nagyjából egy év alatt a „munkásszálló” megtermelte a vételárát, ennyit pedig kockázatmentesen egyetlen gyártelepből sem lehetett akkoriban kihozni.
Forrás: mindennapoktortenete.blog.hu Az életviszonyokról hűen árulkodik a következő, mindössze pár soros, de annál plasztikusabb leírás:
Az ilyesfajta menedékhelyeken gyakoriak voltak a különféle ragályok, betegségek. Az alacsony, szűk cellákban meglehetősen áporodott volt a levegő, s persze nem hiányoztak a különféle bogarak és rágcsálók sem. Gyakran négylábú állatok is hozzácsapódnak egyik-másik családhoz, akik szívesen fogadják a kutyát és a macskát – „még az ágyba is beveszik maguk mellé, hogy a kályha melegét pótolják a kis testekkel”. Amikor a rendőrség megjelent egy ilyen helyen, többnyire csak azt vizsgálta, hogy mindenki be van-e jelentve, s amennyiben a lakók között körözött, illetve a fővárosból kitiltott emberekre bukkant, akkor haladéktalanul eljárt velük szemben. A békeévek hajléktalansága A hajléktalanság, a munkanélküliség és az ennek következményeként fellépő koldulás alapvetően szociális kérdés volt, 1876 májusában egy ezzel kapcsolatos belügyminiszteri elmarasztalás után a főkapitány rendelettel utasította embereit a fővárosi koldusok és munkakerülők letartóztatására. Már korán felismerték ugyanis a kriminalitással foglalkozó szakemberek, hogy a bűnözőknek, s különösképpen a visszaesőknek igen nagy hányada dologtalan, munkakerülő, s többnyire az önként vállalt csavargás életmódját választotta valamilyen tisztes megélhetést segítő munkavégzés helyett.
Kép forrása: huszadikszazad.hu A fővárosi dologtalanok tetemes része kéregetésből tartotta fenn magát. Ebben az időben a koldusok zöme főként a Dunaparton, a Lipótvárosban és a Belvárosban folytatta tevékenységét, a legkedveltebb koldulóhelyek között volt a Keleti és a Nyugati pályaudvar szomszédsága, a Rókus kórház előtti tér, a Kossuth Lajos utca, az Andrássy út, valamint a templomok környéke, hiszen ezek voltak a legforgalmasabb helyek, itt számíthattak a legnagyobb bevételre. Egy koldus bevételét alapvetően nem a kinézetük nyomorultsága határozta meg, hanem az, hogy milyen helyet sikerült találniuk a koldulásra. Éppen ezért kevésbé harapódzott el itthon a különféle testi hibák hamisítása, s sokkal inkább az volt jellemző a koldustársadalom tagjaira, hogy foggal-körömmel ragaszkodtak a nehezen megszerzett helyükhöz. A kéregetők kedvelt időszaka a nyár és a karácsonyt megelőző hetek – ilyenkor az emberek szívesebben adakoztak, mint az év más részében. Télen szinte alig érte meg koldulni: a tetőtől talpig bebugyolált emberek nem szívesen gombolkoztak ki, hogy elővegyék a bukszájukat. A koldulók legkedveltebb időszakát a délelőtti és a déli órák jelentették – a reggeli mise után szinte minden templom előtt nyomorgó kezek várták az adományokat. A koldusok szerint a nők nehezebben adakoztak, mint a férfiak, de ha egyszer adtak, akkor többnyire mélyebben nyúltak a pénztárcájukba, mint a másik nem képviselői. Budapestre általában az volt elmondható, hogy koldusainak viszonylagos biztonságot adott, ahogy az egyik szakmabeli mondta: „Elég jószívűek, szívesen adnak, csak föl kell hívni a figyelmüket. Aki nem „dolgoz”, éhen halhat.” Voltak olyan kéregetők, akik nem ragaszkodtak egy bizonyos helyhez, hanem házakba kopogtattak be: ezek többnyire nem kerestek olyan jól, mint utcai társaik, bár az ő életük valamivel nyugalmasabb volt, nem voltak kitéve a rendőrök és a többi koldus zaklatásának. Gyakran előfordult, hogy valamilyen hangszert is vittek magukkal.
Kép forrása: mindennapoktortenete.blog.hu A koldusokon belül mindig volt egyfajta rétegzettség, azaz közöttük is megtalálhatók voltak az „úri koldusok” és azok, akiket valóban az éhhalál fenyegetett. Mindenről a kortársak is tudtak – az egyik, a budapesti nyomort vizsgáló munka tanúsága szerint: „Nem azok a koldusok képviselik az ínségeseket, akik a templom előtt, az utcasarkon szedik az irgalmasság adóját. Ezek az emberek boldogok, mert megkeresik, összekoldulják a mindennapi szükségletüket. Eltekintve a megalázkodástól, tulajdon önérzet leigázásától, ezek az emberek jól élnek. Tiszta lakásban laknak. Gond nélkül hajtják álomra a fejüket. Az igaz nyomor elrejtőzik, szemérmesen megvonul a ragyogó paloták árnyékában.” Az egyik korabeli munka, amely behatóan foglalkozik a koldusokkal, több esetet is megemlít, amikor egy koldus jóformán jobban élt, mint egy tisztes munkával bíró ember. Az egyik legszélsőségesebb példa erre a józsefvárosi Minkusz József esete, aki öreg, recsegő hangú harmonikájával járta az utcákat, s halálakor nyolcezer korona örökséget hagyott a lányára.
Kép forrása: huszadikszazad.hu A huszadik század első évtizedében a Kihágási Büntetőtörvénykönyv 1908-as revíziója már megkülönböztette a koldusoknak azoknak a csoportját, akik betegségük vagy testi fogyatékosságuk miatt munkaképtelenek, és azokat, akik egyszerűen csak munkakerülők. Előbbieket menedékházakba és gyógyintézetekbe utalták, utóbbiakat viszont akár egy hónap szabadságvesztésre is ítélhették – az igazán hathatós megoldás azonban nyilván az lett volna, ha megfelelő munkát biztosítanak a leszakadó rétegek számára. A letartóztatott koldusok azon részét, amelyek nem a fővárosba valósiak voltak, kitoloncolták, a helyi illetőségűeket pedig a kerületi elöljáróságoknak adták át. Mindez persze semmiféle megoldást nem jelentett, hiszen a koldusjelenség okát alapvetően a leszakadó társadalmi rétegek létrejöttében kellett volna keresni, s mivel ez elmaradt, a helyzet orvoslása sokáig a tüneti kezelés szintjén maradt. A közveszélyes munkakerülőkről szólót törvény csak igen későn született meg – a kérdést az 1913. évi XXI. tc. szabályozta, amely egyfelől tiltotta azt az életmódot, amely leginkább vezette az embereket a bűn útjára, másrészt elrendelte a dologházak létrehozását. Az 1. §. Értelmében „az a keresetre utalt munkaképes egyén, aki munkakerülésből csavarog, vagy egyébként munkakerülő életmódot folytat, kihágás miatt 8 naptól két hónapig terjedő elzárással büntetendő.” A továbbiakban arra hívják fel a figyelmet, hogy a rendőrségnek rendkívül körültekintően kell eljárnia minden ilyesfajta esetben, s valamennyi körülményt figyelembe kell vennie a közveszélyes munkakerülés esetének megállapításakor – azaz élesen elkülöníti a jogszabályt a betegségből, munkakerülésből adódó kényszerű helyzettől. A leginkább kétségbeejtő helyzete a gyermekkoldusoknak volt – az egész országban mindössze öt helyen működött javítónevelő intézet a korszak végén. Szomorú tény azonban, hogy gyakorlatilag a gyermekek kéregetése volt a legjövedelmezőbb: az apró teremtéseket éppen ezért már viszonylag korán önállósították, széjjelküldték őket a városban gyufát és kisebb kacatokat árulni, vagy egyszerűen csak kéregetni.
Kép forrása: erdekesvilag.hu
A detektívek ki is szálltak megnézni egy ilyen hajléktalanszállót, s azt tapasztalták, hogy rendkívül kevesen vannak ott. Minden bizonnyal a gyakori rendőri razziák miatt, hiszen senki sem szereti, ha a rendőrök felriasztják álmából, kellemetlenkednek vele. A nyomozó egyébként meglepő tisztaságot tapasztalt az általa látogatott helyen: a betérőket minden esetben megfürösztötték, orvossal megvizsgáltatták, aztán reggel kicserélték az ágyneműjüket, szellőztettek és az egész lakrészt felsúrolták.
A cikkhez készült iskolai feladatlap letölthető innen. |
LAST_UPDATED2 |