BACON: A BARÁTSÁGRÓL Nyomtatás

FRANCIS BACON
A BARÁTSÁGRÓL

Nehéz lehetett ennyi igazságot és valótlanságot összezsúfolnia néhány szóban annak, akitől ez a mondás származik: Csakis a vadállat vagy Isten lelheti örömét a magányban . Az ugyanis nagyon igaz, hogy van valami vadállati vonás abban, ha bárki emberfia veleszületett és titkos idegenkedést vagy gyűlöletet táplál a társadalom iránt, az ellenben végképp nem igaz, hogy ennek bármi köze volna az isteni természethez, kivéve, ha nem a magány élvezetéből származik, hanem az emberi személyiség elszigetelésének szeretetéből és vágyából, ami a magasrendű elmélkedés feltétele. Hamis és álságos formában tulajdonítanak ilyesmit némely pogányoknak, mint a kandiai Epameinondasznak, a római Numának, a szicíliai Empedoklésznek vagy a tüanai Apollónnak, s valóságosan és helyesen több ókori remetének és egyházatyának. Az emberek azonban kevéssé ismerik föl, mi a magány lényege és meddig terjed. A tömeg ugyanis nem társaság; az arcok sokasága képcsarnok csupán, és a beszéd csak pengő cimbalom, ahol szeretet nincs. Némileg idevág a latin szólásmondás: Magna civitas magna solitudo, hiszen a nagyvárosban szétszórtan élnek a jó barátok, s így legtöbbnyire hiányzik az olyanfajta testvériesség, mint a kisebb településeken. Sőt ennél is tovább mehetünk, és teljes joggal állíthatjuk, hogy az igaz barátok hiánya maga a legnyomorultabb elhagyatottság: nélkülük a világ nem más, mint vadon, s hasonlóképpen a magánosságra vágyó, szeretetlen természetben, amely nem képes barátságra, több van az állatiból, mint az emberiből.

A barátság legértékesebb gyümölcse az, hogy lecsöndesíti és megkönnyíti a szívet, amely számtalan különböző szenvedélytől dagadozik s háborog. Tudjuk, a testnek eldugulásos és elfojtódásos betegségei a legveszedelmesebbek, s a lélek sem sokban különbözik tőle: a sarsaparillagyökérrel megnyithatjuk a májat, acéllal a lépet, kénvirággal a tüdőt, hódzsírral az agyat, ámde semmiféle medicina nem nyitja meg a szívet, csak a jó barát, akinek meggyónás- vagy vallomásképp elmondhatjuk minden örömünket, bánatunkat, félelmünket, reményünket, szándékunkat.

Érdekes megfigyelni, mily nagyra értékelik a barátság e mondott gyümölcsét a királyok, uralkodók: oly nagyra, hogy gyakran önnön biztonságukat és hatalmukat is kockára vetik érte. A fejedelmek ugyanis, mivel sorsuk olyannyira különbözik alattvalóikétól és szolgáikétól, csakis úgy tehetik magukat alkalmassá ennek az üdvnek az elérésére, ha oly magasra emelnek egyeseket, hogy azok szinte uralkodótársaikká és már-már velük egyenrangúvá válnak, ami sokszor bonyodalmakhoz vezet. A mai nyelvek az ilyeneket kegyenceknek vagy privadó knak nevezik, mintha ez kegy vagy meghittség dolga volna. A latin szó ellenben a valódi okra és viszonyra tapint, amikor participes curarum nak nevezi őket, mert igazában ez ennek a kapcsolatnak a lényege. S világosan kitűnik, hogy nemcsak gyönge és szenvedélyes fejedelmek keresték, hanem a valamennyi közt legbölcsebb és legkiválóbb politikai képességű uralkodók is, maguk mellé állítván egynémely szolgájukat, akiket jómaguk is barátaiknak szólítottak, s másokkal is így neveztettek: oly szóval, amelyet egyébként csak magánemberek használnak egymás között. (…)

Ha szabad ily kemény kifejezéssel élni, azok, akiknek nincs barátjuk, hogy feltárulkozhassanak neki, saját szívük kannibáljai. Egy dolog azonban rendkívül csodálatos (és ezzel nem is szólok többet a barátság első gyümölcséről), és ez az, hogy az ember valójának feltárása barátja előtt kétféle, egymással ellentétes hatással van: megkettőzi az örömöt és megfelezi a bánatot, mert nincs senki, aki úgy mondhatná el örömét barátjának, hogy ne örülne jobban, és úgy mondhatná el bánatát barátjának, hogy ne bánkódnék kevésbé. Ennek az operációnak olyan hatása van az emberi lélekre, mint amilyet az alkimisták tulajdonítanak ama bölcsek kövének az emberi testre, amely előidézhet mindent és mindennek az ellenkezőjét, és mégis mindig javára és előnyére szolgál a természetnek. Mindazonáltal az alkimisták segítségül hívása nélkül is van ennek egy nyilvánvaló példája a természet rendes menetében. A testekben ugyanis az egység erősít és ösztönöz minden természetes folyamatot, másfelől pedig gyöngít és tompít minden erőszakos befolyást, és ez még a lélekre nézve is áll.

Aminthogy az első az érzelmeknek, a barátság második gyümölcse az értelemnek tápláló és üdvös. A barátság derült időt támaszt az érzelmekben a viharokból és zivatarokból, de verőfényt derít föl az értelemben a gondolatok zűrzavarának sötétjéből is. Ne csak úgy értsük ezt, hogy az ember jó tanácsot kap barátjától, hanem úgy is, hogy még mielőtt erre kerülne a sor, akinek a lelke már roskadozik a gondolatok sokasága alatt, annak elméje és értelme kitisztul és megvilágosodik, ha közölheti és megvitathatja őket mással: könnyebben terelgetheti gondolatait; áttekinthetőbben rendezheti soraikat; láthatja, hogyan festenek szavakba öltöztetve, s végül: okosabbá lesz önmagánál, egyórányi eszmecserétől sokkal inkább, mint egynapi töprengéstől. Jól mondta Themisztoklész a perzsa királynak: a beszéd olyan, mint az arrasi mintás szövet, amikor kiterítik és közszemlére teszik, ami által a beleszőtt képek és figurák világosan láthatóvá válnak, a gondolat viszont olyan, mint amikor a szövet össze van göngyölve .

A barátságnak e második gyümölcsét nemcsak olyan barátok mellett élvezhetjük, akiktől okulhatunk (bár valóban ezek a legkülönbek), de ilyenek hiányában is tanulhatunk önmagunktól, s felszínre hozhatjuk gondolatainkat, oly kövön fenve elménket, amely maga nem vág. Röviden szólva, az is többet ér, ha valaki egy szobornak vagy képnek mondja el a magáét, mint ha tűri, hogy gondolatai elfojtva semmivé foszoljanak.

Fűzzük még ehhez hozzá, teljessé téve a barátság második gyümölcsét, a másik, nyilvánvalóbb és az egyszerű elmék számára is világos szempontot, ami nem más, mint a baráti jó tanács. Jól mondja Hérakleitosz egyik talányában: Mindig a száraz fény a legjobb. És annyi bizonyos, az a fény, amelyet mások tanácsa gyújt fel bennünk, mindig szárazabb és tisztább, mint ami saját eszünkből és ítéletünkből származik, mert azt mindig átjárják és átitatják szenvedélyeink és szokásaink. Így azután éppolyan nagy a különbség a között, hogyha egy barátunkra vagy önmagunkra hallgatunk, mint a jó baráttól és a hízelgőtől kapott tanács között. Mert nincs nagyobb hízelgője az embernek önmagánál, s nincs jobb orvosszer az önmagunknak való hízelgés ellen a baráti szókimondásnál. Tanács kétféle van: az egyik a magatartásra, a másik a cselekvésre vonatkozik. Ami az előbbit illeti, a legkülönb medicina a lelki egészség megtartására az őszinte baráti intelem. A szigorú ítélkezés önnön jellemünk fölött olykor túlontúl is mélyreható és ártalmas recept. A jó, erkölcsnemesítő könyvek olvasása kissé unalmas és élettelen. Saját hibáink megfigyelése másokban olykor nem eléggé célravezető, mert azok nem azonosak a mieinkkel. A legjobb orvosság tehát (olyan, állítom, amelyet bevenni is és hatására nézve is a legjobb) a baráti intelem. Érdemes megfigyelni, milyen durva hibákat és hallatlan esztelenségeket követnek el sokan (kivált a hatalmasabbak), súlyosan veszélyeztetve ezzel hírnevüket és jó sorsukat, csak azért, mert nincs olyan barátjuk, aki ezt megmondaná nekik. Olyanok, mint akikről Jakab apostol azt mondja: tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát; mert megnézte ma gát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt.

Ami a cselekvést illeti, hiheti bárki tetszése szerint, hogy két szem nem lát többet egynél; hogy a kártyajátékos mindig többet lát, mint a szemlélő; hogy a dühös ember éppolyan bölcs, mint aki előbb tízig számolt, vagy hogy kézben tartott és feltámasztott puskával egyformán jól lehet találni – hihet bárki efféle gyermeteg vagy fennkölt eszméket abban ringatózva, hogy egyedül elég önmagának. Ám a nótának mégiscsak az a vége, hogy amikor cselekvésre kerül a sor, akkor a jó tanács az, amely egyenesbe hozhatja az ügyet. Ha pedig valaki úgy gondolkodik, hogy kér ugyan tanácsot, de részletekben: az egyik dologban ettől, a másikban attól, az is helyes (azaz talán jobb annál, mint ha egyáltalán senkitől sem kér), de kettős veszéllyel jár. Az egyik az, hogy nem kap őszinte tanácsot, mert csak a legbensőbb és legeszményibb baráttól számíthatni olyan tanácsra, amelyet adója nem torzít el és ficamít ki saját céljai érdekében. A másik az, hogy olyan tanácsot kap (bárha jó szándékkal is), amely ártalmas és veszedelmes, s egyrészt orvosságból, másrészt méregből van összegyúrva – olyasféleképpen, mint ha orvost hívunk, akinek az a híre, hogy szakértője a betegség kezelésének, amelyben szenvedünk, de nem ismeri szervezetünket, s így esetleg olyan kúrát alkalmaz nálunk, amely elindítja ugyan a baj gyógyulását, de más tekintetben árt egészségünknek: ennélfogva meggyógyítja a kórt, de megöli a beteget. Az a barát ellenben, aki jól ismeri körülményeinket, óvakodik attól, hogy miközben valamely folyamatban levő ügyünket istápolja, új kellemetlenséget zúdítson ránk. Ne hallgassunk tehát alkalmi tanácsokra, zavarba ejtenek és félrevezetnek inkább, ahelyett, hogy utat mutatnának és célhoz vezetnének.

A barátság e két nemes gyümölcse (az érzelmi kielégülés és ítélőképességünk támogatása) után vegyük az utolsó gyümölcsöt, amely a gránátalmához hasonló: tele van sok-sok maggal. A minden alkalommal és valamennyi tettünkben nyújtott segítségre és részvételre gondolok. A legcélszerűbben azzal bizonyíthatjuk itt a barátság sokrétű hasznát az életben, ha kimutatjuk, hogy mennyi minden van, amit az ember nem vihet véghez önmagában, s akkor kiviláglik az, hogy nagyon is mértéktartó az ókori mondás: a jó barát második önmagunk, hiszen a jó barát jóval több önmagunknál. Az embernek megvan a maga kiszabott ideje, és gyakran valamilyen dédelgetett vággyal a szívében hal meg: gyermeke pályáját szerette volna biztosítani, valamely művét befejezni és így tovább. Akinek van igaz barátja, az békében nyughatik, mert szinte bizonyos, hogy ezeknek a dolgoknak gondját viselik őutána is. Mintha csak, ami a vágyait illeti, két élete volna. Az embernek egy teste van, s ez a test csak egy helyen lehet jelen, de ahol barátság van, ott az élet minden dolgát nemcsak ő maga intézheti, hanem mással is intéztetheti. Elvégeztetheti barátjával. Mennyi minden van, amit nem tehetünk meg és nem mondhatunk el magunk, mert szégyelljük vagy kellemetlennek tartjuk. Senki sem hivatkozhat érdemeire a szerénység sérelme nélkül, még kevésbé magasztalhatja őket, s megesik, hogy nem alázhatja meg magát kéréssel vagy könyörgéssel, és sok más hasonlóval. Mindez azonban csöppet sem illetlen barátunk szájában, noha orcapirító a sajátunkban. Van továbbá az embernek sok olyan személyes kapcsolata, amelyen nem változtathat. A férfi csak úgy beszélhet fiával, mint apa, nejével, mint férj, ellenségével csak bizonyos feltételek mellett – barátja ellenben úgy beszélhet velük, ahogyan a helyzet kívánja, s nem úgy, ahogyan az a személyhez illő. De nem volna vége-hossza, ha mindezt fel akarnók sorolni; példák ezek csupán arra, mikor nem játszhatja az ember tisztességgel a saját szerepét, s ha nincs barátja, le is léphet a színpadról.

Fordította: JULOW VIKTOR