Eliot, T. S.: Hamvazószerda
I.
Mert nem remélem hogy megfordulok Mert nem remélek Mert nem remélek új fordulatot Hogy tehetséget, látókört cseréljek Ilyesmire törekedni nem törekszem (Öregedő sas szárnyat mért feszítsen?) Miért sirassak Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat?
Mert nem remélem hogy tapasztalom A jelen tűnő dicsőségét megint Mert többé nem hiszem Mert tudom hogy többé nem tudhatom Milyen az egy igaz tünékeny hatalom Mert nem iszom már soha sem Ott hol fa virágzik, forrás fakad, mert semmi se lesz megint
Mert tudom az idő mindig idő S a tér csak tér és mindig az S ami létezik csak az időben létező S csak a térben igaz Örülök hogy olyanok amilyenek a dolgok És lemondok az áldott arcról S a hangról is lemondok Mert nem reméltem hogy visszafordulok Hát örülök, mivel szerkesztenem kell valamit Aminek örüljek
S imádkozom Istenhez hogy könyörüljön mirajtunk És imádkozom hogy feledni tudjam Mindazt amit túlvitatok magamban S túlmagyarázok Mert megfordulni többé nem remélek E szavak feleljenek Azért amit tettem s már ne tegyek Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.
Mert többé ez a szárny nem repül sohasem De mint szelelőlapát veri csak A levegőt mely immár ritka, száraz Szárazabb ritkább mint az akarat Taníts minket törődni, nem törődni Taníts minket ülni csöndesen.
Könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján Könyörögj érettünk most és halálunk óráján.
II.
Hölgyem, három fehér leopárd ült egy borókafenyő alatt A nappal hűvösében torkig jóllakottan Lábammal szívemmel májammal s azzal ami betölté Kiürült koponyám kupoláját. S monda Isten
Megélednek-é e tetemek? megélednek-é E tetemek? És az ami betölté A tetemeket (melyek már kiszáradtak volt) így szólt ciripelve: Mert jó ez a Hölgy És mert gyönyörű és mert Tiszteli a Szűzet elmélkedésben, Világosságunk felragyog. És én, aki titokban vagyok itt Tetteimet felajánlom a feledésnek és az én szerelmemet A sivatag ivadékainak s a tök termésének. Ez majd megújítja Jonhaimat s a szememnek rostjait és leopárdok kiokádta Megmérhetetlen részeimet. A Hölgy visszavonult Fehér ruhában, szemlélődésre, fehér ruhában.
Csontok fehérsége váltson meg feledésre. Nincs bennük élet. Ahogy én feledve vagyok S feledve kívánnék lenni, úgy feledni kívánnék Ily áhitatban, eltökélt akarattal. S monda Isten Jóslatot mondj a szélnek, csak a szélnek, mert úgyis csak A szél figyel rád. S daloltak ciripelve a csontok Szöcskezenével, szólván
Némaságok Hölgye Nyugodt és csüggedő Zilált egészség Emlékezés rózsája Feledés rózsája Elalélt életadó Meggyötört nyugtató Magányos rózsa A Kert maga immár A szerelmek vége
Kínok elégje Hol szűnik a reménytelen S a keserült kínú Betelt szerelem A sehova-út A végtelen ide befut Befejeződik minden Ami befejezhetetlen Szótlan beszéd és A nincs-beszéd szava Hála az Anyának A Kertért Mely a szerelmek vége.
A borókafenyők alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ragyogva Örülünk, hogy szétszórattunk, nem voltunk egymás javára, Egy fa alatt a nappal hűvösében, az áldott homokban, Megfeledkezve magukról és egymásról, egyesülten A sivatag nyugalmában. Ez a föld, melyen
Osztoztok majd sorshúzás útján. És sem az egység, sem az osztozás Nem számít. Ez az a föld. Miénk az örökség.
III.
Az első fordulón, föl a második emeletre Megfordultam és láttam ott alant Ugyanazon alakot a korlátra tekeredve A gőz alatt a bűzben igyekezve Küzdött az emeletek ördögével Ki a remény s a kétség arcát viselte.
A második fordulón, föl a második emeletre Ott hagytam őket tekeredve, fordulva alant; Az arcok eltűntek, a lépcső sötétbe hullva Párás volt, csorba, mint öreg ember szája nyáladzik, örökre.
Vagy mint vén cápa reszelős torka.
Az első fordulón, föl a harmadik emeletre Hornyolt ablak hasasodott mint a fügefa gyümölcse S a virágzó galagonya egy legelős táj mögött A szélesvállú alak, aki zöldbe, kékbe öltözött, Antik fuvolával a májusidőt bűvölte. A zilált haj édes, a barna haj, a szájára zilálva, Barna haj és orgona fürtje; A mulatás, a fuvolaszó, a szellem szünetei, léptei, föl a harmadik emeletre, Tünedezve, tünedezve; az erő, mely reményen és kétségen túlra vetve
Kapaszkodik a harmadik emeletre.
Uram, én méltó nem vagyok Uram, én méltó nem vagyok de mondom a szót, melyet szólnom adatott.
IV.
Ki erre járt lilák s lilák között Ki erre járt A zöldek sokféle sorain át Ki Mária színét viselte, a kéket és fehéret S köznapi dolgokról beszélgetett Nemtudva ismerője az örök szenvedésnek Ki ott ment a lépteikhez vegyítve lépteit Ki akkor erőt adott a forrásoknak s a patakoknak életet
A száraz sziklának hűvöset, szilárdságot a homoknak Kékjében a szarkalábnak, kékjében Mária színének
Sovegna vos
Ím közbejönnek az évek, elemelve Viszik a hegedűket, fuvolákat, visszanyerve Azt, ki az álom s az ébredés között suhan át, magára tekerve
Omló, fehérlő fényt, az omlót. Új évek jönnek, visszanyerve Könnyek sugárzó felhőjén keresztül, az évek visszanyerve Új verssel a régi rímet. Visszaváltják Az időt. Visszaváltják Magasabb álom megfejtetlen látomását, Míg ékszerrel rakott egyszarvúk vonszolják arra az arany tabernákulumot.
A néma nővér kék s fehér lepelben A borókafenyők között, a hangtalan fuvolájú
Kerti isten mögött lehajtotta fejét s a jelet veté, de szót se szólt De a forrás fölszökött s lezengett a madár Váltsd meg az időt megváltod az álmot A ki nem ejtett, meg nem hallható szó zálogát
Míg a szél ezernyi suttogást remegtetett a borókafenyőkről
S minekutána e számkivetésünk
V.
Ha az elvesztett szó elveszett, ha az elpazarolt szó elpazaroltatott Ha a nem hallható ki nem ejtett Szó ki nem ejtetett, nem hallatott; A ki nem ejtett szó, a Szó, amely nem hallható, A szó nélküli Szó még mindig az a Szó, mely él
A világban, ez a világító; S a fény sütött sötétben és A Világ ellen ez a csillapíthatatlan szó még örvényt forgató S középpontjában ott a néma Szó.
Ó, én népem, mit tettem tevéled.
Hol lészen a szó megtalálható, hol fog a szó Felhangzani? Nem itt, hol nincs elég csönd Nem a tengeren vagy a szigeteken, s nem is A szárazföldön, a sivatagban vagy az esőzónában Mert azoknak, akik sötétben járnak Nappal és éjszakának idején Nem ez az idő való és nem is ez a hely Nem a kegyelem helye ez azoknak, akik kerülik az arcot
Nem az örvendezés ideje azoknak, akik körül zajongnak s akik megtagadói a hangnak
A fátylas nővér könyörög-e értük Akik sötétben járnak, akik téged választottak s veled szembeszállnak, Akik marcangolódnak az évszak és az évszak, idő s idő között, Óra meg óra, szó és szó, erő s erő közt, azokért, kik várnak Sötétben? A fátylas nővér könyörög-e majd A gyermekekért a kapu előtt Kik nem akarnak szökni s nem tudnak könyörögni: Könyörögj értük akik választanak és szembeszállnak.
Ó, én népem, mit tettem tevéled.
Könyörög-e a fátylas nővér a sovány fák Közt azokért, akik őt újra és újra bántják S megnemadásukat rettegve bánják S igent mondanak a világ előtt és nemet a sziklák között A végső sivatagban a végső kék sziklák között A kert sivatagában a szomjúság sivatagának kertjében A fonnyadt almának magját kiköpvén.
Ó, én népem.
VI.
Bár nem remélem hogy megfordulok Bár nem remélek Bár nem remélek új fordulatot Haszon és veszteség közt ingadozva járok E kurta közben, ahol átfutnak az álmok
Születés, meghalás közt ez álmokjárta félhomályban (Áldj meg, atyám) bár nem kívánom, hogy mindezt kívánjam Nyitott ablaktól gránitpart felé
Fehér vitorlák szállnak tengerekre, még tengerekre szállnak Töretlen szárnyak S az elveszett szív megkeményszik és vigad Örvendezve az elveszett orgonáknak s a tenger elveszett hangjainak
S a gyarló szellem éled s lázad újra Mert az elgörbült aranypálcikát s az elveszett tengerszagot akarja
Éled hogy visszanyerje még A fürj pitypalatyát s a bukdosó lilét S a szem vakon teremtve tapogat
Kitöltve ivor kapuk közt üres alakzatokat És a szagtól a homokos föld sós zamata ébredez
A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez Magányosság helye hol összefut három álom A kék sziklák övezte tájon De ha a borókafáról remegő hangok elhalnak a csendben A másik boróka remegése feleljen.
Áldott nővér, szent atya, ki lelke a forrásnak, lelke vagy a kertnek, Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat Taníts minket törődni nem törődni Taníts meg ülni csöndesen Még e sziklák között is
Békességünk az Ő akaratában És még e sziklák között is Nővér, anya És lelke a folyónak, lelke az óceánnak, Ne légyen tőlem elrekesztve orcád
S a kiáltásom jusson el Tehozzád
(Ford.:Vas István)
*
Sawyer Frank Gondolatok T. S. Eliot Hamvazószerda című verséről∗
Mert most van az esztendő fordulója …az ég madarai… „ismerik idejüket” és pontosan érkeznek vissza. Most, amikor minden fordul, hadd válhassék ez az Istenhez fordulás idejévé. Lancelot Andrewes, Igehirdetés Hamvazószerdára, 16191
Bevezetés: a „megfordulás” témája
A vers címéből kiderül az olvasó számára, hogy vallásos meditációt tart a kezében. Segít a vers megértésében, ha tudjuk, hogy a hamvazószerda az egyház történelme során a megtérés és a megújulás kérdéseivel fonódott össze. A nyugati egyház már a negyedik században böjti időszakként tartotta számon a húsvét előtti negyven napot – Krisztus negyvennapos pusztai böjtölésének analógiájára (Mt 4,2). A negyvennapos böjtbe nem számítanak bele a vasárnapok, így hamvazószerda – mint a böjti időszak első napja – a húsvétvasárnap előtti hetedik héten kezdődik. A versben félreérthetetlen az a gondolat, hogy a megtérőnek arccal az örökkévalóság felé hátat kell fordítania a mulandónak. Az igaz önvizsgálat lelkületével Eliot böjti témája arra emlékeztet, hogy a megfordulás (megtérés) soha nem egyszeri és végleges, hanem újból és újból meg kell ismétlődnie. A vers megértésében az is segít, ha tudjuk, hogy annak írásakor (1927-ben) Eliot az anglikán egyház újonnan megkeresztelt tagja.2 Ha felidézzük korábbi írásait, megállapíthatjuk, hogy most elfordul az „átokföldjén” élők életétől, és azok hiábavalóságától, akik az „üresek” életét élik, lelki értelemben inkább holtak, mint élők, „imáikat kövekké tördelik”, és akiknek „nincs más reménye”. Ezek a korábbi versek az Isten orcája előtti élet értelmétől messze eltávolodott, szekularizált emberiség helyzetét mutatták be. Most a költő felajánlja Istennek „halott csontjait” és erőtlen állapotát: „többé ez a szárny nem repül sohasem / de mint szelelőlapát veri csak / a levegőt”3 … Versét nevezték pszichoterápiás költői vallomásnak4, amivel Eliot talán még egyet is értene, amennyiben a pszüchén az Isten-kereső lelket értjük. A böjti időszak a híveket arra ösztönzi, hogy gondolkodjanak halandó, bűnös és megbocsátásra szoruló voltukról, lelki életútjukról és a Megváltótól kapott áldásokról. Az önvizsgálat időszaka ez, és egyben az Istenbe vetett bizalom és a Krisztus iránti hála megújítása, amiért legyőzte a bűnt és a halált. A Bibliában és egyes ókori kultúrákban a hamu a gyarlóságot, az esendőséget, a gyászt, a bűnt és a halált, ugyanakkor a megtérést is jelképezte. A hamut a megtisztulással is társították, mivel a szappankészítés és egyéb orvosi készítmények alapanyaga is volt. Böjti időszakban, ahogy a kereszt jelét hamuval kenték fel a hívek homlokára, az többféle vonatkozásban is utalt a megtérésre és a megújulásra. A megkenés során a lelkipásztor olyan Igéket mondott, mint például: „Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt… minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt”(Ef 2,1 és 5); vagy „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1Móz 3,19). Az ó-ember haldoklása központi téma Eliot versében, mint ahogyan az új útra térés (a megtérés) is. Hamvazószerdán vagy a böjti időszakban gyakorta idézett szövegrész Jóel prófétától egy szakasz, amely az isteni híváshoz való vissza- és megtérésről, a kegyelemmel és irgalommal teljes Isten megtalálásáról – és Isten hozzánk fordulásáról is szól: „De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy… Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után?” (Jóel 2,12kk)
___________________________________________________________________
∗ Megjelent magyar és angol nyelven: Sárospataki Füzetek (2008/2): 47-64,65-82. 1 Eliot gyakran olvasta és idézte Andrewes püspököt (1555-1626), verseiben sűrűn használt fel tőle vett kifejezéseket és szójátékokat. 2 Eliot megtéréséről vö. Lyndall Gordon, „Coversion”, in: Eliot’s Early Years (Oxford University Press, 1977); újabb kiadás in: Harold Bloom (szerk.), T. S. Eliot – Modern Critical Reviews (New York, Chelsea House Publisher, 1985). 3 Vas István fordítása. 4 Dennis Brown, „T. S. Eliot’s Ash-Wednesday and Four Quartets: Poetic Confession as Psychotherapy”, in: Literature & Theology 17 (2003/1).
forrás és folytatás: http://srta.tirek.hu/data/attachments/2011/01/25/hamvazoszerda.pdf
|