PETŐFI EPIGRAMMÁK
SZALKSZENTMÁRTON, 1846. TAVASZ
Ha jőne oly nagy fergeteg, Mely meghasítná az eget, És e hasitékon át A földgolyót behajítaná!
*
Egy bölcs hajdan szamáron útazott. - Azóta az idő megváltozott, Nagyon megváltozott már, Most a szamarak Lovaglanak, A bölcs pedig gyalog jár.
*
Mi a dicsőség?... tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugára.
*
Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor mégis megbántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szeméből, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od'adná életéből. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szivét: repedj meg, oh szivem! És ez - büntetésül - nem reped meg.
*
A bánat? egy nagy óceán. S az öröm? Az óceán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm.
*
Dacos leány! Hagyd megcsókolni magad, Hagyd átölelnem derekad. Nap megy nap után, S ha napjaid elhaladnak, Maradsz magadnak. Száraz derekad Majd senki meg nem öleli, Csak a koporsónak deszkája, S halvány ajakad Más nem csókolja, csak a sír férgei... Gondolj reája. - Mit érzesz, Nem rendül meg szived? Nem érezed, Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz!
*
Gyertyám homályosan lobog... Magam vagyok... Sétálok föl s alá szobámban... Szájamban füstölő pipám van... Multam jelenési lengenek körűlem... Sétálok, sétálok, s szemlélem A füst árnyékát a falon, És a barátságról gondolkodom.
*
Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal, S az, akié lehull az égrül, meghal. És így fogy az ember, így fogy a csillag; Mindegyre omolnak... A csillag az égrül a földre, Az ember a földrül a sírgödörbe. Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik!... S ha végre ez is leesik!... - -
*
Az ember ugyan hova lesz?... Sokrates, Ki a mérget megitta, S hóhéra, ki a mérget neki adta, Egy helyre mentek mind a ketten? Oh lehetetlen! És hátha... hátha... Mért nem láthatni a másvilágba!
*
Elmém ezen sokat gondolkodik: Ha valaha A világrendszer fölbomlana, S mint most az eső és hó esik, Esnének akkor csillagok, S folynának a csillagpatakok!
*
Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol? Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?
*
Mosolygjatok rám, oh mosolygjatok, Ti szép leánykák szemei! S én el fogom felejteni, Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. - Véljük, hogy a lyányok szíve az ég, Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak. A lyányi szív csalárd folyó csak, Amelybe sugáraikat veték Az égi csillagok... Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.
*
Ha a sírban megszáradt szíveket Mind egy halomra hordanák S meggyújtanák, Ki mondja meg: Hány színű lenne majd e láng?
*
Hová lesz a kacaj, Hová lesz a sohaj, Ha hangja elenyész? S hová lesz az ész, Midőn már nem gondolkodik? S a szeretet, S a gyűlölet, Ha a szívből kiköltözik?
*
Te ifjúság, te forgószél! Ki szép virágfüzért Sodorsz magaddal... e virágokat Futtodban homlokunkra keríted... Egy perc alatt Ismét leröpíted, S gyorsan tovább futasz. Mi búsan álmélkodva állunk, S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk Valál? talán nem is igaz!
*
Barátim vagytok, azt mondjátok. Talán nem mondtok hazugságot, Ez meglehet, De azért nem adom nektek hitemet, Nem adhatom: most jó dolgom van, Jertek hozzám, ha majd napom lejár, Mert a barátság nappal láthatatlan, Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.
*
Földét a földmives felszántja, Aztán beboronálja. Képünket az idő felszántja, De be nem boronálja.
*
Nemcsak mi vénülünk, mi emberek... Mi volna, ami nem vénülne meg? Nézzétek a napot, ha jön a december: Nem valóságos öregember? Későn ébred, s alig Hogy fölkapaszkodhatik Az égre, oly erőtelen; Mogorván néz a világra s hidegen, S olyan korán ledől megint ágyára. Majd végesvégül Azt is megérjük, hogy megőszül, És ekkor... ekkor fehér lesz sugára.
*
Futó folyam hullámai Az ember miljom vágya; Perc hozza őket, perc ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni, Azért nem hallgat rája; Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti, Az ember már régen mást esdekel, S hogy kérte amazt, el is felejti.
*
Hány csepp van az óceánban? Hány csillag az égen? Az emberiség fejin hány hajszál van? S hány gonoszság szivében?
*
Nem sűlyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég, Ilyen gonosz már kezdet óta... Hisz különben nem kellett vóna Százféle mesét, Eget, isteneket, Pokolt és ördögöket Gondolni ki, hogy zaboláztassék.
*
Kik a föld alacsony porából, Mit minden féreg gázol, A naphoz emelkedtek, Ti szárnyas, óriás lelkek! Hogy van, hogy titeket a törpe világ Mindig kicsínyeknek kiált?... Természetes! hiszen a tölgy a bérceken Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn.
*
Az én szivem egy földalatti lak, Sötét, sötét! Az öröm egy-egy fényes sugarat Csak néha vét Mélyébe e földalatti háznak. Ez a fény is csak azért pillant bele, Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak, Mikkel televan, tele!
*
Odanézzetek! Csatára iramlik a fergeteg; Paripája a szél, a nyargaló, Kezében a felleg a lobogó, Amelynek villám a nyele. Vágtat vele, vágtat vele Csatára, csatára... Mint harsog trombitája, A mennydörgés!
- - - - - - - -
Oh fergeteg, Ki a tornyokat Eldöntögeted, Kinek kezében kiszakad A tölgy a bérc kebelébül, Hol századok óta vénül, Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod Az emberi szivbül a bánatot - -
*
Már sokszor énekeltem rólatok, Még többször is éneklek, szép csillagok. Én úgy szeretlek titeket! Egy szebb világgal hiteget Sugárotok; S ti egyre mosolygotok, S oly jól esik nekem, Oda tekintenem, Hol egy kis vidámság van E szomorú világban.
*
Mivé lesz a föld?... megfagy-e, elég-e? És ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre, Megfagyasztják a jéghideg szivek, Amelyek benne s bele fekszenek.
*
Fönséges éj! Az égen tündökölve ballag A nagy hold s a kis esti csillag. Fönséges éj! A harmat csillog a gyep bársonyán, Bokor sátrában zeng a csalogány. Fönséges éj! Az ifjú mostan megy szeretője után... S most megy gyilkolni a zsivány. Fönséges éj!
*
Ki fogja vajon megfejteni E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?
*
Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett Dobog felém szerelmes kebled!... S ha majd körűlünk apró gyermekek Mosolyganak, enyelgenek!... S ha majd fölénk a szemfedő borúl, S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!... S ha majd hozzánk az unokák kijőnek Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek, S merengve nézik ákáclombjainkat, Miket fejfánknál a lég halkan ingat...
*
Szeretője-e vajon a testnek a lélek? S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek? Vagy a lélek a testnek csak barátja? S ugy tesz, mint rendesen a barát: Elhordja magát, Midőn amazt pusztulni látja?
*
Oh szerelem, te óriási láng! Ki a világot gyujtod ránk, Aztán ellobansz... tán egy perc alatt, S örök sötétség és hideg hamvad marad.
*
Miért hogy láthatatlanok Az ördögök s az angyalok? Ismerni szeretném őket Avégett, Hogy tudja, amit nem tudok: Mi van ebben és mi van abban? S az ember melyikhez hasonlít jobban?
*
Mulandóság a királyok királya. Ez a világ az ő nagy palotája. Sétál föl és le benne, S nincs hely, hová ne menne, S hová lelép, amire hág, Minden pusztúl... körűle fekszenek Szétszórva: eltört koronák, Hervadt virágok, megrepedt szivek.
*
A férj hazajő betegen. Hű nője orvosért Megy hirtelen. Miként siet, az istenért! Az orvostól mindent remél, Azért rohan érte, mint a szél, Oly gyorsan azért keresi föl... Jól tudja: az orvos gyakran öl.
*
Barátaim megölelének... Szivökhöz nyomták szívemet; Bennem mi boldog volt a lélek!... Később tudám meg: mért öleltenek? - Azt tapogatták, míg öleltek: Hol van legfájóbb része e kebelnek? Hogy gyilkukat majd odadöfjék... És odadöfték!
*
Mint lót-fut a boldogság után Az ember, a dőre, Az egyik hátra, a másik előre, Mikéntha már ott volna nyomán. Hiába igyekeznetek! Előttetek, mögöttetek Nincs a boldogság... ott alattatok van A sírhalomban.
*
Hideg ellen a tél a folyókat jéggel, A földet hóval leplezé el. Csupán némely embernek Kell öltözetlenűl bujdosnia... Tehát a természetnek Az ember a legmostohább fia?
*
Vajon mi ér? vajon mi történik velem? Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő! Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, Miként a porban a levágott emberfő.
*
Az özvegy gyászba öltözék; Kedves férjét eltemeték. Ő gyászruhát ölt a meghalt után! - Jó asszony, ez egyet föl se vedd, Vagy végy föl többet... hisz ez egy ruhán Keresztülcsillog titkos örömed.
*
Igazság! alszol? vagy meg is halál? E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról Aranylánc függjön; s íme a helyett Ő függ, ő függ... a hóhér kötelén. S ennek nyakában aranylánc van, pedig Hóhérkötélen kéne függnie. - Igazság! alszol? vagy meg is halál?
*
Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyink tartománya. Mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nem fázik és nem éhezik, Bibor ruhába öltözik, S jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál... Nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, Kiért epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égő kebelén. - Álmamban én Rabnemzetek bilincsét tördelem!
*
E gazdag úr miként Gőgösködik, mint nézi le a szegényt! Ne gőgösködjél, jóbarát, Azért, hogy most oly jó dolgod van; Majd e szegény magasabbról néz le rád, Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban.
*
Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket... Fakereszt illet, megváltók, titeket!
*
Voltak fejedelmek, Akiknek emlékoszlopot emeltek, Magast és fényeset, Mely hirdeté nagyságukat, Mely hirdeté jóságukat. És hol van az oszlop?... elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az idő igaz, S eldönti, ami nem az. Ott áll a sír most emléktelenűl, Az eltörött helyett mást nem tevének... De nem! hisz örök átka nemzetének Sötét oszlopként rajta nehezűl.
*
Midőn a földön még csak pár ember vala, Már meghalt egyik a másiknak általa. Ábelt megölte Kain. Ha a világ végén majd újolag Két ember lesz a föld határain, Ők is bizonnyal így egymásra rontanak, S az, aki megmarad ott, Nőül fog venni egy vadállatot. Talán e vadállatnak méhibül A réginél szelídebb emberfaj kerül.
*
Kivágom én keblemből szívemet, Ott úgysem okoz mást, csak gyötrelmeket, Kivágom és a földbe ültetem... Talán kikél babérfa képiben, S koszorúja lesz a bajnokoknak, Kik a szabadságért harcolnak!
*
Fövényszem... harmatcsepp... a szikla,. melyet Ezer villám meg nem rengethet... Az örökké rengő tenger... A tiszta napfény és a szennyes ember És minden, minden e világon Csak álom, tünedékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit miljom év előtt szender lepett meg, S ki álmodik Talán még miljom s miljom évekig. De fölébred végre, Egyszerre fölriad, Fölkeltik egyre rémesb álmai, És ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani.
*
Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kisértetekkel van tele; Agyamban egymást szűlik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, Mint boszorkány üstjében a bűvös viz. Gyúlt képzeletem mint meteor Fut át a világon és magával visz, Laktársam a kétségbeesés, Szomszédom a megőrülés.
*
Legyen átok a földön, Hol ama fa termett, Amelyből énnekem Bölcső készítteték; Legyen átkozott a kéz, Mely e fát ülteté, És átkozott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!... - De áldás légyen a földön, Hol ama fa termett, Melyből nekem majd Koporsó készűl; Áldott legyen a kéz, Mely e fát ülteté, Áldott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
|