Az erythraeai Sibylla az utolsó ítéletről
Ítélet jele lesz, hogy a föld veritékben elázik, s égből jő a Király, aki Úr lesz minden időkig, – hogy megitélje – a földre leszállván ember-alakban. Meglátják Istent, meglátja hivő s a hitetlen, szentjeivel mikor itt ama végórán a Magasztos. S így ítélet elé állnak testükkel a lelkek, elhanyagolva a föld hever ottan a sűrü bozótban. Kincsét, bálványát mind elhajigálja az ember, perzseli tűz az eget meg a földet, a tengert. Feltöri, rettentő kapuját nyitván a pokolnak, s minden szenteknek testét átjárja szabad fény. Átadatik, hogy örökké tűz égesse, a bűnös, vallani fog mindenki, bünét nem hagyva titokban. Isten a szív minden titkát feltárja a fénynek, s lészen gyász, lészen sírás, s a fogak csikorognak. Fényét veszti a Nap, s nincs csillag-kórus az égen, össze az égbolt dől, megszűnik a Hold ragyogása, mélybe lesüllyed a domb, mig a völgy felbukkan a mélyből, emberi dolgokban nem lesz mélység, se magasság. Sík lesz, mint a mező, kéklő tenger meg a hegység, megszűnik minden, gyászos romlás tör a földre. Források, folyamok szintúgy kiapadnak a tűzben, és felharsan a trombitahang szomorún a magasból, sírva a romláson, nyomorúságon meg a kínon. Megnyílván, feltárja a föld a pokolbeli káoszt, s ekkor mind a királyok az Úrnak elébe kiállnak, sűrű tűz- és kénfolyamok lezudulnak az égből.
Déri Balázs fordítása
|