Csak búval tudtam nézni rád,
S mint félénk szárnyú néma bánat,
Csodáltam szép Kálváriádat.
Bús volt az utca, zord a tél,
Ijesztett tót szó és hevér,
És hegyről völgybe, s újra hegyre,
Jaj, bús volt partot járni egyre.
Majd új idő jött, sugaras,
Ereszre csordult a tavasz,
Vidult a szív, szépült a táj is
És volt Kisiblye és majális.
Volt Ujvár: kürtjén méla hang,
Óvár: nem zeng úgy más harang!
Tó tükre, égre visszakéklő:
Zöld fenyvesek közt, mint az ékkő…
Száll, száll az emlék s visszatér:
Szép volt a nyár, és szép a tél,
Nekünk virág nyílt száraz ágon
A lelkesült diáktanyákon.
Ott Ige volt a kenyerünk,
Petőfi lelke volt velünk,
Ott ajkunk, szívünk csupa dal volt,
És lelkünk lángja szent magyar volt!
Elballagott a vén diák,
És megvénült a szép világ;
De száz emléke visszaszálldos,
S oly szép vagy benne, ősi város!
Remekbe hajlik rád az ég,
Völgyfoglalatban drága ék,
Kit maga Isten tart ily szépen
Marokba-hajlott szent kezében…
Most gyászra hajlik rád az ég:
Fátyla beborít, drága ék,
S szivemben jajszót sír e gyászra
Klopacskád tompa kattogása.
De lesz idő: a diadalt,
Ó, más hang másképp zúgja majd!
E hangra – sápad majd a hitvány,
S kigyúl egy szent láng fönt a Szitnyán!
(1930)