TOMPA MIHÁLY: IKARUS
Vergődöm a tenger dagályán, Sirom nem lát remegni gyáván, Bátran nézek bele... A mélységtől sem fél, ki mint én, Föl a napig repűle szintén, És nem szédült feje.
Fent, fent valék... alázuhantam; Elmúlhatok: megvan jutalmam; Jelezve a siker... Szép: akinek jut a dicső vég, De azzal is köz a dicsőség, Ki gondol, kezd, - ki mer.
Ülénk a bús sziget homokján, S a vízre bámultunk... okolván Sokért a végzetet; A túlpart...! a tenger-nyomta távol, Mit nem repül át, meg se lábol, Ki földre született!
Repűlni...! hah...! teremts magadnak, Mit természet, sors megtagadtak! S én, - szárnyat alkoték; A föld szinét elhagyva lábam; Győzelmi zaj hangzék utánam... - Hódítva volt a lég.
A szárny emelt, - vágytam s repültem, Lázas gyönyörtől részegülten, Nem félve, látva bajt; Fent a magasban, mint magasabban... A föld fiát, hogy beavassam A lég titkába majd.
De, - illetvén, mi illethetlen: A büszke nap bosszús-ijedten Kél, üldöz és nyilaz... Szárnyam sivít, ízekre tágúl S leválik... a tüzes sugártúl Megolvadt a viasz!
...Vergődöm - vívok szél- s dagállyal, De rajtam új kéj futkos által; Mily fennség...! mily esés...! Hogy ezt felejtéssel takarja, Tenger mélysége, ég haragja, S vesztem: - mind, mind kevés!
A hullám a száraz felé tart, S titkát fű-fával közli a part, Énekli a madár; Völgybe s oromra könnyen ér el, S a szívbe szállván ingerével: Tenyészt, mint napsugár.
Élet jön a meddő szünetre... A gondolat, meg van születve, Nagy, munkás és örök; Leend sok, a ki fenn se szédűl, Nem retteg a menny fellegétűl, Bár villámlik, dörög.
Betöltve éltem hívatása! - A víz sirom' hadd ássa, ássa... Kőszirt leszek neki; Habját, melyet szétzúza bennem, Ijedt, zajongó rendületben A felhőkig veti.
S lész a hab is, mely rám özönlék, Hogy elrejtsen: - felőlem emlék. Vész, víz, ha szendereg, Vagy foly köztük szilaj csatázás, Örökre zeng itt a kiáltás: Halandók, merjetek!
|