Könyvégetés - emlékezetcenzúra |
A rab sajtó avagy a hazugságok napi tömeggyártása |
Éghető anyag avagy az emlékezet cenzorai (felirat a ninivei könyvtárban) Amikor időszámításunk kezdete előtt 612 évvel a médek és a babiloniak serege elfoglalja Ninivét, az asszírok állama megsemmisül. A felgyújtott épületek egyike az ókor addigi legnagyobb könyvtárát őrizte, az Assur-bán-apli által alapított, sok tízezer ékírásos agyagtáblát tartalmazó gyűjteményt. Ha a táblákat nem égeti ki a tűz és a ráomló épület romjai nem őrzik meg azok egy részét, az Ókori Kelet egy régiójának irodalmáról csak igen töredékes ismereteink lennének. Így, ironikus módon, a kultúrát éppen az annak megsemmisítésére tett kísérlet őrizte meg. Bár az egyes civilizációk emlékének eltörlése sosem volt könnyű feladat, a kultúra elpusztítására tett kísérletek gyakran sokkal sikeresebbek voltak, mint a ninivei könyvtár felégetése. Ugyanakkor felmerülhet a kérdés: miért akarná valaki szándékosan elpusztítani a kultúra bizonyos elemeit? Számos példát találunk arra – az ókortól egészen a 21. századig –, hogy egy hódító nép, egy új politikai autoritás vagy az egyház úgy dönt, hogy az addig felhalmozott kultúra egy részét eltűnteti és új kulturális dogmákat hoz létre. Az egyes kultúrák számos eleme közül a legtöbb támadás talán a múlt legnehezebben módosítható elemét, az írott emlékezetet érte, melynek szándékos elpusztítása a civilizáció lerombolásának egyik legszimbolikusabb pontja. Az ókorhoz hasonlóan a középkori uralkodók, a középkori egyház is erősen megválogatta, mi is kerülhet az irodalmi kánonba – a vágánsok (vándordiákok) például tipikusan nem tartoztak közéjük. A középkori diákköltészet központjában nem a vallásosság, nem a vezeklés gondolata állt, hanem a földi élet szeretete, a bor, a mámor, a szerelem. Ezek a jobbára fiatal diákok olyan, a középkori egyház által elítélt pogány szerzők műveit tekintették mintának, mint Ovidius, vagy ahogyan a korban gyakran említik, Naso pápa. Nem meglepő, hogy az Egyház ennek megfelelően e marginális csoport munkáit nem tartotta megőrzésre érdemesnek. A legnagyobb vágánsgyűjtemény, a Carmina Burana is a véletlennek köszönhette fennmaradását illetve felfedezését. A kódexre a bajorországi Benediktbeuren bencés monostorában bukkantak a 19. század elején. A könyvtár katalógusában nem volt benne a kötet, egy zsákban leltek a felbecsülhetetlen értékű kódexlapokra. A vágánsköltészetről alkotott képünket jelenleg nem kis részben ez az egyetlen kötet határozza meg, miközben a középkorban alighanem sok tucat, legalább ekkora gyűjtemény pihenhetett kastélyok, kolostorok, plébániák könyvtáraiban. Az Egyház legalább annyira tekinthető a kultúra rombolójának, mint a kultúra megőrzőjének, közvetítőjének. A nyugati kereszténység első szentéletrajza Szent Márton Tours-i püspök életének állomásairól számol be. A Suplicius Severus által írt életrajz egyik fontos fejezetében a püspök legnagyobb tetteinek egyikeként emlékezik meg egy ősi pogány templom lerombolásáról, majd egy mellette álló szent fenyő kivágásáról. Mártonban fel sem merült, hogy a nem keresztény építmények, a pogány szentélyek is értéket képviselnek. A pogány épületek, kultuszhelyek elpusztítása mellett sok évszázados hagyományra tekint vissza a képek tönkretétele. A képrombolás vagy ikonoklazmus számtalanszor fordul elő a kereszténység, az iszlám és a judaizmus történetében egyaránt. A viták hátterében – persze mindig némileg eltérő formában – az a probléma állt, hogy míg az adott képen ábrázolt személyt a vallás tiszteli, a hívők a képet magát imádják bálványként, nem pedig a kép által megjelenített szentet, prófétát. A bizánci képrombolás során III. Leó és teológusai tisztán morális és szellemi alapra akarták helyezni a keresztény vallást, ezért mindent, ami akár csak emlékeztethetett a pogányságra, így a művészeteket is, a tiszta vallást beszennyező, bűnös, földi dologként ítélték el. Ennek nevében 730 és 849 között sok ezer szobor, festmény vált a képüldözés áldozatává. A képek tiszteletének eltörlése nem csak a keleti kereszténység számára volt kérdés, a nyugati kereszténységben is többször előtérbe került a képek és a pogányság közti kapcsolat kérdése. A 12. század nagy teológusa, a ciszterci Clairvaux-i Szent Bernát is a freskók és szobrok túlzott imádása ellen volt – nem csak a kolostorokban vetette meg mindenféle díszítőelem létét, de több művében említi a plébániatemplomokban található képek pogány tiszteletének veszélyeit. Nemcsak a középkori, a kora újkori Európában is kulcskérdés volt a kultúra dogmáinak meghatározása. A reformációval és az olvasás elterjedésével az irodalom, a könyvek felügyelete még meghatározóbb problémává vált mind a katolikusok, mind a protestánsok számára. A katolikus egyház a kultúrának csak azt a részét kívánta megőrizni, amely összeegyeztethető a hittel. A „gyanús” irodalomról az egyház a 16. század közepétől időről-időre listát készített: az úgynevezett Tiltott könyvek jegyzékét (Index librorum prohibitorum). A listán a középkorban eretnekként megégetett gondolkodók műveitől modern szerzők bizonyos regényeiig sok minden volt megtalálható. Így fordulhatott elő, hogy egyszerre kerültek a tűzre Kepler csillagászati munkái, John Stuart Mill közgazdaságtani alapvetései, Montesquieu Perzsa levelei és Stendhal Vörös és feketéje (némiképp ironikus módon ugyanakkor nincs a listán Charles Darwin egyetlen munkája sem). Azt, hogy mennyire volt jelentős az Index, jól példázza Antonín Koniás élete. A (könyvkötészettel foglalkozó apától származó) jezsuita szerzetes egész életét a protestantizmus elleni harcra tette fel, s ennek egyik legfontosabb eszköze számára a tiltott könyvek, elsősorban protestáns Bibliák és más „bűnös könyvek” tömeges összegyűjtése és elégetése volt. Legemblematikusabb tette harmincezer könyv nyilvános elégetése volt a prágai Klementinumban – ennek emlékét őrzi egy cseh szállóige, amely a molyok és a penész mellett (ezek a könyv természetes fő ellenségei) a jezsuitákat is az írott szó legfőbb ellenségeként említi. A spanyol inkvizíció idején a 15-16. században, szintén jelentős jezsuita asszisztenciával, sok ezer Koránt és Tóra-tekercset vetettek tűzre. Heinrich Heine írta az Almansorban, a korszak Spanyolországában játszódó tragédiájában azt a 20. században többször idézett mondatát, miszerint „ahol könyveket égetnek, végül embereket is égetnek.” A katolikus egyház elsősorban a protestáns és más eretnek-irodalmak elpusztítására törekedett. A protestáns egyházban is jelen volt a katolikus hitvita-irodalom, szentírás-magyarázatok és Bibliák elpusztításának szándéka, de a szentkultusz és Jézus képi ábrázolásának tilalma talán ennél is látványosabb pusztításokat eredményezett a reformáció által érintett területeken. A 16. században számos európai templom értékes falfestményeit meszelték le a protestánsok, számos szobrot törtek szét. Az utóbbiak általában pótolhatatlan veszteséget okoztak, ugyanakkor a falak lemeszelése számos esetben közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy a festmények átvészeljenek akár fél évezredet is, hogy azután régészek és a műemlékvédelmi szakemberek segítségével újra láthatóvá váljanak. Az Újvilág felfedezését követően a spanyol konkvisztádorok számos könyvet, s általuk sátáninak bélyegzett pogány istenképet és szobrot vetettek tűzbe, törtek szét. A legismertebb pusztítás ugyanakkor mégsem a konkvisztádorokhoz, hanem egy püspökhöz, Diego de Landához fűződik. Yucatán püspöke összegyűjtette a püspöksége területén található maja kódexeket, képeket, s 1562. július 12-én egy autodafé borzalom-színházához hasonló külsőségek mellett elégette őket. Ezen tettéért az egyházfőt később felelősségre is akarták vonni, s az utókor is a maja kultúra egyik legnagyobb pusztítójaként tartja őt számon –miközben egyébként az ő tollából származik a maja kultúra és nyelvének legrészletesebb leírásainak egyike. A modern kori Európa nem a nagy könyvégetésekről ismert, nem a kultúrák pusztításának fő időszaka ez, ugyanakkor az európai telepesek kíméletlenül pusztították az indián kultúrák tárgyi emlékeit a tengerentúlon. Viszonylag kevés jelentős könyvégetésről tudunk, persze az Index bizonyos köteteinek elégetésére ekkor is sor került. A könyvek pusztulásának, a múlt emlékeinek megsemmisítése igazán a 20. század első felében érte el „fénykorát”. A két világháború, a bombázások elterjedése olyan mértékű pusztulást okozott bizonyos régiókban és városokban, amelyet soha nem hevertek ki. A totalitárius rendszerek számos látványos könyvégetési akcióval, szimbolikusan a megelőző korszakok kultúrájának szerves részét képező elemek tönkretételével hívták fel a figyelmet arra, amire a fent említett Csin Shi Huang-ti már bő két évezreddel azelőtt felhívta alattvalóinak figyelmét: véget ért egy korszak. Ennek egyik legvilágosabb következménye az időszámítás újraindítása volt, megváltoztatása, melyre sor került a kínai császár idején, nagyon hasonló okokból a francia forradalom során, s nemkülönben a Szovjetunióban. Szolzsenyicin, a kommunista diktatúra krónikása A gulág szigetcsoportban említi a látványos könyvégetési akciókat, s kitér arra, micsoda megfélemlítő ereje volt az égő könyveknek, és hogy milyen hatékony eszköz is ez a múlt értékei elleni lélektani hadviselésben. Hasonló erejű volt a náci Németországban a Hitler hatalomra jutását követő időszak számos könyvégetése. 1933. május 10-én Berlinben a Humboldt Egyetem több mint 20.000 kötetét gyűjtötte össze az S.A., mágiára küldve Mann, Brecht, Wedekind, Heine és Hemingway regényeit, drámáit, verseit, természetesen nem kímélve Einstein és Marx tudományos munkáit sem. A második világháború földig rombolt városai közül talán Varsó szenvedte el a legtöbb kárt. A lengyel kultúra emlékeinek két talán legfontosabb őre vált a lángok martalékává, a Lengyel Nemzeti Levéltár és a Załuski könyvtár. Az utóbbi is jelentős károkat szenvedett, sok száz kódex, kézirat semmisült meg, de mégsem hasonlítható a levéltárt ért károkhoz, melynek porrá égésével sok tucat iratkilométernyi pótolhatatlan anyag veszett el. A 20. század második felében úgy próbálták pótolni az elveszett dokumentumokat, hogy személyre szóló levélben kérték a két világháború között a levéltárban kutató történészeket és művészettörténészeket, hogy a lenyomatként vagy bármilyen formában náluk levő levéltári anyagokból jutassanak vissza másolatokat, hogy az eredeti iratállomány legalább egy részét pótolhassák. A Magyar Országos Levéltár is hatalmas károkat szenvedett a második világháború idején, majd az 1956. novemberi tűzvész során, ugyanakkor, míg e két tűz nem szándékos gyújtogatás eredménye, nem a múlt megsemmisítésének igényével történt, Varsó könyvtárának és levéltárának porig rombolása a náci hadsereg szándékos akciója volt. A 20. század második felében kevesebb hasonló méretű kultúra elleni támadás történt. Kivételt képez ez alól a kínai kulturális forradalom, mely sok millió klasszikus kínai irodalmi mű elégetésével járt – bár addigra olyan sok példány készült ezekből a szövegekből, hogy Mao és pártja nem tudta megsemmisíteni a több évezredes kínai kulturális örökség ezen részét. A könyvek és a kultúra elpusztításával kapcsolatos egyetlen említésre méltó európai esemény a délszláv háború, azon belül pedig a szarajevói könyvtár pusztulása. 1992. augusztus 25-én egy szándékos szerb bombatámadás során gyakorlatilag teljes egészében elpusztult a könyvtár, a maga másfél millió kötetével, több száz kódexével és ősnyomtatványával. A 20. század végének technológiai forradalma sok szempontból segíthet azon, hogy hasonló tragédiák ne történhessenek meg. Az elmúlt 10-15 évben több világméretű projekt indult az emberiség szellemi hagyatéka egy részének, a könyveknek a digitális formában történő archiválására. A Google Books mára jóval több mint 10 millió kötetet tett részben szabadon elérhetővé, miközben a teljes tartalmat remélhetőleg biztonságos szervereken őrzi az utókor számára, így téve elégethetetlenné az emberiség írott örökségének legalább egy részét. Hasonló kezdeményezések indultak európai országokban is; a francia Gallica mára csaknem 1 millió, nagyrészt a 19. századig terjedő időszakból származó kötetet tett elérhetővé, és hasonló lesz egyszer a jelenleg még csak gyermekcipőben járó, körülbelül 9000 könyvet tartalmazó Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) is. Persze felmerül a kérdés, hogy ezek a művek mennyiben dokumentálják az emberiség jelenlegi szellemi kincsét. Az, hogy a nemzeti könyvtárak, így az Országos Széchényi Könyvtár minden nyomatott formában megjelent művet elraktároz Danielle Steeltől Kertész Imréig nem jelenti azt, hogy például az internetes tartalmak archiválásának jelenleg a legtöbb országban teljesen megoldatlan problémája révén nem vész el az egyetemes kultúrából számos, ma sokkal értékesebbnek vélt mű, mint ami fennmarad. Ha nem is olyan tudatosan, mint a ninivei könyvtár alapító királya, de a mai kor is gyakran tudatosan válogat: dönt arról, hogy mit tart meg és mit vet ki magából. Ki tudja, néhány száz év múlva, ha éppen azok maradnak fenn az emlékezet rostáján, talán a Romana füzetek romantikus regényei felé fog ugyanolyan érdeklődéssel fordulni az olvasni szerető közönség, mint a mai kor a középkor nagy szerelmes regényei, a Rózsaregény, vagy a Trisztán és Izolda története felé. |
LAST_UPDATED2 |