III. A kispolgár

A bolt, amelyik mögött egy nyirkos és homályos lakásban Vrana Basil Ágoston felnôtt, a prágai Gotthelfstrasse végén húzódott meg egy pékség és egy gépjavító műhely között. Mindenféle háztartásba való dolgokat árultak benne, a makarónitól a cipôkrémig és seprűnyéltôl a savanyúcukorkáig. Apja, egy sovány, fürge kis ember, rövidre stuccolt pillangó bajuszkával, egész nap a pult mögött ugrált. Hajlongott, csomagolta az árut és bókokat mondott ványadt háziasszonyoknak és csattanó képű, vihogó cselédlányoknak. Basil anyja a kassza mögött trónolt, feltűzött magas kontyával, szélesen, elomlóan és halálos szigorúsággal az arcán, mint egy félelmetes császárnô. Császárnô is volt, mert egész nap egyebet sem tett, mint pénzt számlált és Basil Ágoston gyermeki képzeletében a pénzszámlálás a császárok kiváltságaihoz tartozott. Hogy valóban uralkodott is a pénzen, azt látni és hallani lehetett azokból az este lejátszódó jelenetekbôl a bolt mögötti lakásban, amelyek rendszerint azzal kezdôdtek, hogy Vrana, a boltos -- így nevezte Basil az apját, mivel a többi emberek is így nevezték -- hogy Vrana, a boltos pénzt kért valamilyen titokzatos célra és azzal végzôdtek, hogy a Mutter -- Vrana, a boltos így nevezte a feleségét, mivel a gyermekek is így nevezték -- hogy a Mutter nem adott semmit, hanem jól összeszidta Vranát, amitôl az ijedten elhallgatott és sóhajtva elkezdte kifűzni a cipôit.

Két testvére volt még Basilnak, mind a kettô leány és mind a kettô idôsebb mint ô. Jutta, aki szeplôs volt és két hosszú vörös copf futott alá a hátán, egy évvel született hamarabb és Jenny hárommal. Jenny fekete volt, mérges és egy egészen kicsit kancsított. De ezt csak azok vették észre, akik tudtak róla. Basil tudott róla, de nem merte bosszantani Jennyt emiatt, mert Jenny erôsebb volt és hihetetlenül fürgén jártak a kezei, amikor verekedett.

Basil Ágoston elsô gyermekéveit a boltban és a bolt elôtt az utcán töltötte. Az orra rendszerint folyt, az arca maszatos volt és örökösen majszolt valamit, amit az apja dugott oda neki a pult mögött, ügyelve, hogy a Mutter ne lássa meg. Késôbb iskolába került. Táskát akasztottak a hátára és reggelenként a nénjei kiráncigálták az ágyból és elcipelték a Gotthelfstrasse elejére, ahol egy száraz, csupacsont tanító néni azzal veszôdött, hogy írni tanította a gyermekeket.

Basil Ágoston szeretett iskolába járni. Szerette az olajjal felkent padló savanykás szagát, a nagy falitáblát, a képeket a falakon, még a szigorú tanító nénit is szerette a maga módján: olyankor, ha kérdezett tôle valamit, amire ô felelni tudott. Basil szenvedélyesen szeretett felelni. Ilyenkor kihúzta sovány kis hátát, hegyes madárarca kipirult az izgalomtól és úgy kiabálta oda a választ, mintha az egész világnak a szemébe rikoltaná: ide nézzetek, ez vagyok én!

Mindazáltal Basil nehezen tanult. Hihetetlen buzgósággal és szorgalommal, de nehezen. Ez sok keserű percet okozott neki, mert látnia kellett, hogy az olyan fiúk, mint például Jan Hubelka, akinek az apja orvos volt, egész délután az utcán játszottak és mégis könnyebben tudtak felelni a kérdésekre, mert amit egyszer hallottak, azt megjegyezték. Basil nehezen fogta föl a dolgokat, ez volt a baj.

Mégis jeles tanuló lett és a negyedik osztályban már csak egy volt jobb nála, az a bizonyos Jan Hubelka. Kimondhatatlanul irigyelte emiatt az orvos fiát. Nem annyira azért, mert jobb volt mint ô, hanem mert játszva volt jobb, minden megerôltetés nélkül, míg neki a második hely emberfeletti munkába került. Míg a többi gyerek az utcán játszott -- sárkányt eregettek vagy a hentes kövér kutyáját bosszantották -- addig Basil bent kuksolt a bolt mögötti kis sötét szobában, az ablaknál és tanult. Az ablak egy szűk kis belsô udvarra nyílott, ahol semmi sem volt csak egy szônyegporoló és sok szemét, amit a lakók az ablakon át kiszórtak.

Vrana, a boltos, eleinte csodálkozott fiának ezen a különös szenvedélyén. A Gotthelfstrassen ez a nagy tanulási szomjúság szokatlan és természetellenes volt. Késôbb ez a csodálkozás szinte babonás tiszteletté fokozódott és régi vevôinek fejcsóválva panaszolta olykor -- jól elrejtett apai büszkeséggel -- hogy ,,a fiam, tudja, az csak a könyveket bújja. Egész nap csak a könyveket. Még valami tudós lesz belôle a végén, vagy éppen pap.''

Hát sem pap, sem tudós nem lett Basilból. Bár a Gotthelfstrassei iskolai tanítónôjének rábeszélésére Vrana, a boltos gimnáziumba íratta a fiát és a Muttertôl még a cserkészethez szükséges pénzt is kikoldulta, hogy a fia teljesen belekerüljön azoknak a társaságába, akik ,,valamikor a világot fogják kormányozni'', ahogy fontoskodva mondani szokta. Így jutott el Basil arra a cserkésztáborozásra is, mely a monarchia egyik délkeleti tartományában zajlott le, amit Magyarországnak neveztek. Azonban Basil mégsem lett sem tudós, sem pap.

A baj talán ott volt, hogy Basil egyszerűen nem érezte jól magát az úgynevezett ,,úri fiúk'' között. A cserkészetet sem szerette. Ott labdázni kellett, futni, ugrani, rúdra mászni és Basil ezekhez a dolgokhoz nem értett. Testileg gyönge volt és esetlen. Félt is a tornaszerektôl és a játéktól. Arra a cserkésztáborozásra is csak apja unszolására ment el, aki megmagyarázta neki, hogy az életben semmi sem olyan fontos, mint a jó összeköttetések és nagy dolog az, ha az ember azt mondhatja: ,,barátom, a polgármester'', vagy vállára veregethet a miniszternek s azt mondhatja: ,,emlékszel öregem, amikor együtt rúgtuk a labdát...'' Sok élelmes üzletember csinált már nagy pénzeket abból, hogy ezt így mondhatta, oktatta Vrana, a boltos a fiát és Basil, ha tele rettegéssel is, de elment arra a cserkészkirándulásra.

Nem sok öröme volt benne. A többiek lenézték, mert gyönge volt és élhetetlen. Kérdéseket nem tett föl senki, könyvek nem voltak, így aztán teljesen a háttérbe szorult. Jan Hubelka csúfolódott is vele, penészvirágnak nevezte és ezt a nevet átvették a többi cserkészek is. Félt az idegen gyerekektôl, az idegen országtól, a sok idegen embertôl, akinek a beszédjét nem értette, félt a nagy magas hegyektôl is és a sötét erdôktôl, a sátorélettôl, mindentôl. Basil nagyon szerencsétlen volt azon a kiránduláson. Jan Hubelka vele takaríttatta a cipôjét, parancsolgatott neki, mint egy cselédnek és nem mert szólani ellene, mert Jan Hubelka erôs volt és hamar osztogatta a pofonokat.

A hegyet, amelyiken két hétig sátoroztak, Csiribóknak nevezték, ezt Basil gondosan följegyezte a noteszébe, azoknak a fiúknak a nevével együtt, akiket ott megismert. Apja tanította erre és ezt a tanítást szorgalmasan meg is fogadta. Egy délután szétküldte az ôrsparancsnok a fiúkat, hogy rôzsét gyűjtsenek. Jan Hubelka maga mellé vette Basilt.

-- Gyere -- mondta neki -- te úgyis félsz egyedül.

Bent az erdôben Hubelka lehevert a mohára és Basil gyűjtötte a rôzsét. Mikor egy kötegre való összegyűlt, akkor ô is letelepedett Hubelka mellé. Hubelka megnézte a rôzsét, aztán Basilt.

-- Most gyűjts magadnak is -- mondta -- aztán mehetünk.

-- Én gyűjtöttem magamnak -- felelte Basil.

-- Hülye vagy. Ezt a köteget én viszem. Gyűjts magadnak is valamit, gyorsan.

De a fák között már sötét volt és Basil félt bemenni egyedül.

-- Megrúglak, penészvirág -- figyelmeztette Jan Hubelka -- ne hülyéskedj na, eredj gyorsan, szedj még egy kötegre valót.

De Basil nem ment. Erre Hubelka kihúzott a rôzsekötegbôl egy vesszôt és elkezdte verni vele Basil meztelen lábát. Basil bôgött. A bôgésre elôjött a fák közül egy idegen fiú és rászólt Hubelkára.

-- Hagyj békét annak a kicsinek.

Jónövésű, barna fiú volt és németül beszélt. Hubelka rávicsorgott.

-- Mi közöd hozzá, hogy mit csinálok vele!

Azzal újra ráhúzott a vesszôvel Basil lábára. Basil visítva kapkodta a lábait. Az idegen fiú erre odajött és megállt Hubelka elôtt. A szeme villogott és a hangja parancsoló volt.

-- Azonnal dobd el azt a vesszôt és takarodj innen!

Hubelka megmérgelôdött, felelt valamit, mire a másik odalépett hozzá és pofon ütötte. Verekedni kezdtek, azonban a verekedés rövid ideig tartott, mert az idegen erôsebb volt sokkal, mint Hubelka és Hubelka vérzô orral szaladt el a tábor felé.

-- Mi baja volt veled? -- kérdezte az idegen és Basil elmondta, hogy Hubelka agyondolgoztatja ôt.

-- Na, csak gyere mindig hozzám, ha ez a fickó beléd köt -- vigasztalta meg az idegen -- majd leszoktatom az ilyesmirôl.

És attól az estétôl kezdve az idegen mindig védelmébe vette Basilt és még azt sem tűrte el, hogy penészvirágnak nevezzék. Basil pedig beírta a noteszébe: ,,Drágffy Gregor a legjobb barátom.'' Szabad idejükben együtt kószáltak az erdôn és a hatalmas, erôs barát mellett egy csepp félelmet sem érzett többé Basil. Megtanulta tôle a fák és a virágok neveit, a madarakat és szokásaikat, az állatok nyomait és végül azon a szörnyűséges csónakázáson is egymás mellett ültek. Basil felsikoltott a rémülettôl, amikor az evezô eltört s a csónak gazdátlanul kezdett rohanni velük, de a barát rátette erôs, barna kezét a vállára és megnyugtatóan mondta:

-- Ne félj semmit, majd én kiúszom veled, ha fölborul ez a skatulya. Verseny úszó vagyok.

Ennek az erôs, védelmezô barátnak az emléke volt az egyetlen, amit Basil mint pozitívumot hozott haza magával errôl a cserkészkirándulásról, de lassanként ez is elhalványodott. Jan Hubelka tűrhetetlenebb lett, mint valaha és Basil kilépett a cserkészek közül. Csak a könyvei között érezte biztonságban magát, csak az iskolaterem padjában volt otthon, ha letehette maga elé a könyvet, melybôl az aznapi leckét szóról szóra el tudta mondani és csillogó szemekkel ránézhetett a tanárra, várva a kérdéseket, hogy fölpattanhasson és hangosan belekiálthassa tudását a többiek szemébe, akik ôt odakint a játszótéren penészvirágnak nevezték.

Azonban mégsem lett belôle sem tudós, sem pap. A baj ott kezdôdött, hogy az ötödik gimnáziumtól már nem tudott többé az elsôk között lenni. Hiába tanulta meg szóról szóra a feladott leckéket: voltak tárgyak, melyek tele voltak titokzatossággal. Mint például az algebra, fizika, kémia, melyeknél nem a megtanult szavakon múlott a dolog. Mások egyszerűen elmondották a maguk szavaival, egészen másképpen, mint ahogy az a könyvben állt és a tanárnak jó volt. Basil pedig hiába harsogta el szóról szóra a mondatokat, az egész megakadt abban a percben, amikor ki kellett menjen a táblához és olyan feladatokat kapott, ami nem volt a könyvben. Basil csak tanulni tudott, de nem fölfogni, ez volt a baj. Voltak dolgok, amiket nem értett meg. Emiatt azután az érettségije csak közepesre sikerült, míg Jan Hubelka, aki jóformán nem tanult soha, jelesen végzett. Ez annyira elkeserítette Basilt, hogy a további tanulásról lemondott, bár az apja hajlandó lett volna elôteremteni az egyetemi költségeket. A városnál kapott egy írnoki állást és pályafutása ezzel szemmel láthatóan bezárult.

A Mutter helyett ekkor már a szeplôs kis Jutta ült a pénztárnál, mert a Mutter egész nap a kereveten fekve kellett pihentesse dagadt lábait. Vrana, a boltos mindössze annyi változáson ment át, hogy madárarca még fakóbb lett, pillangó bajusza megôszült és haja nagyrészt kihullott. De továbbra is szolgálatkészen állt a pult mögött és azt a kevés árut, amit a háború a polcokon meghagyott, fürgén csomagolta barna papírba a gondterhelt háziasszonyoknak és vihogó cselédlányoknak.

Abban az évben, amikor Basil, mint kezdôfizetéses írnok, a városhoz került, véget ért a háború is. Furcsán ért véget, de alapjában az egész háború onnan a Gotthelfstrasserôl nézve elég furcsa háború volt. A császári behívók nyomán hadbainduló katonák a monarchia oldalán harcoltak és mégis az ellenséggel együtt nyerték meg a háborút. S végül még az is kiderült, hogy azok voltak a hôsök, akik elfutottak az ellenség elôl, vagy megadták magukat.

A változás azonban, amit ez a gyôzelem jelentett, nagyobb volt, mintsem gondolták volna. Elôször is abban nyilvánult meg, hogy szabad volt az utcákon fáradtan és piszkosan hazafelé menetelô magyar és német katonákat kövekkel, rothadt krumplival és záptojással megdobálni. A második fontos változás pedig az volt, hogy az utca sarkáról lekerült a Gotthelfstrasset jelzô tábla és egy másik került oda helyette, amelyiken ez állt: Scotus Viator allee. Hogy Scotus Viator ki volt, azt egyelôre nem tudta senki. De az ,,allee'' szó magyarázatát annak a négy hársfának tulajdonították az utca lakói, melyek az iskola elôtti illemhelyet rejtegették a kíváncsi szemek elôl.

Mikor a csehszlovák republikát kikiáltották, Vrana, a boltos a nagy nap tiszteletére egy kacsát vásárolt a piacon, amit egy üveg bor kíséretében ünnepélyesen elfogyasztottak a bolt mögötti lakásban. Az ebédre Jenny magával hozta a barátját is -- ez már a harmadik barátja volt -- egy pufók képű vasúti forgalmistát, aki lelkesen magyarázta el a Vrana-családnak, hogy ezentúl minden valamirevaló cseh hazafinak naponta sült kacsa lesz a tányérján, mert a meghódított idegen tartományokba csupa cseh tisztviselôket és hivatalnokokat kell majd küldeni és így minden cseh hazafi, akinek csak valamelyes iskolázottsága van, magas állami hivatalra számíthat.

Vrana Basil maga is lelkesen ünnepelte a republikát, büszkén feszített, mint minden cseh hazafi és öntudattal gondolt a meghódított tartományokra. Hogy azonban igaza lett-e a pufók képű forgalmistának, vagy nem, azt nem tudta meg soha. Ô továbbra is csak Prágában maradt és mivel azokból a bizonyos tartományokból nem hoztak írnoknak való rabszolgákat a Hradzsin urai, hogy ô elôléphetett volna, így hát változatlanul megmaradt kezdôfizetéses városi írnoknak három teljes évig. Szorgalmát többször megdicsérték, de elôléptetésre nem került sor. Viszont ez a három év éppen elegendô volt ahhoz, hogy megtanulja: az elôléptetés éppen úgy nem a szorgalmon múlik, mint az osztályelsôség az iskolában. Valami egyéb kell hozzá és ez az egyéb belôle hiányzott. A harmadik év végén aztán történt valami, egy egészen kicsiség, ami azonban döntô befolyással volt további életére.

Alapjában véve egészen jelentéktelen mindennapi dolog volt: Vrana Basil kezdôfizetéses városi írnok beleszeretett egy leányba. A leány három szobával odébb dolgozott gépírónôi minôségben. Nem volt sem különösebben szép, sem különösebben érdekes. Még csak okosnak, vagy szellemesnek sem volt mondható. Hogy Basil mégis beleszeretett, ez annak az egyszerű természeti törvénynek a következménye volt, hogy minden leányba bele kell egyszer szeressen valaki, mert különben a leányok kilencven százaléka szerelem nélkül élné végig az életét.

Basil öt hónapon keresztül hordozta magában szótlanul ezt a szerelmet s a hatodik hónapban erôt vett magán és megmondta. Ez egy márciusi estén történt, irodazárás után, a harmadik utcasarkon. Kissé dadogva és összefüggéstelenül szakadtak fel belôle a szavak -- ez megint egy olyan lecke volt, amit nem lehetett könyvbôl megtanulni -- de a leány így is megértette és kedvesen elpirult. Majd megkérdezte, hogy nem lenne-e kedve Basilnak moziba menni? Basilnak természetesen iszonyú kedve lett volna, de hónap vége lévén, nem volt a zsebében annyi pénz, hogy telt volna belôle két jegyre s így fülig vörösödve dadogott valamit halaszthatatlan családi megbeszélésrôl és másnapra halasztotta a mozit. Estére kért Juttatól -- aki a kasszát kezelte otthon -- két mozijegyre való pénzt kölcsön és másnap azzal az eltökélt szándékkal ment be az irodába, hogy kipótolja az elmulasztottakat.

Azonban éppen azon a napon egy fiatal mérnök-gyakornok érkezett a városi építészeti hivatalból az irodaépület átalakítása végett és ez a mérnök-gyakornok nem volt más, mint az a bizonyos Jan Hubelka. A hajdani iskolatárs és ôsellenség vázlatkönyvvel a kezében végigjárta a helyiségeket, mért, rajzolt és közben vidám társalgást folytatott Basil rettegett irodafônökével. Véletlenül pontosan akkor léptek be abba a bizonyos harmadik szobába, amikor Basil szíve hölgyének az írógépe mellett állva kereste a szavakat, melyekkel az esti moziügyet elôhozza. Hubelka kedélyesen ránevezetett Basilra -- akit ez a találkozás teljesen váratlanul ért -- megveregette a vállát.

-- Hát mi az, öreg papírkukac, te is a szent várost boldogítod? -- kérdezte, aztán meghajolt a lány felé és azt mondta szemtelen kis mosollyal a száján: -- Mutass be, kérlek, a hölgynek.

Basil dadogott valamit, mire Hubelka nevetve kezet fogott a leánnyal és az irodafônökhöz fordult: -- Szabadna mindjárt kérnem, hogy a mellém beosztandó gépírónôül a kisasszonyt szíveskedjék kijelölni?

Majd kaján vigyorral hozzátette: -- Természetesen, ha a barátomnak nincs kifogása ellene.

Basilnak persze nem lehetett kifogása az irodafônök jelenlétében és Hubelka gyôzelmesen elvonult a leánnyal. Basil pedig este visszaadta Juttának a kasszából kölcsönvett pénzt. Elsején a leányt felsôbb rendeletre áttették az építészeti hivatalhoz és Vrana Basil Gottfried, kezdôfizetéses írnok háromnapi töprengés után benyújtotta a fölmondását.

Késôbbi életében sokszor eltűnôdött azon, hogy helyesen cselekedett-e, vagy nem, amikor egy leány miatt szakított a hivatalnoki pálya lehetôségeivel. De mindannyiszor be kellett vallja magának, ha ôszinte és becsületes akart maradni, hogy tulajdonképpen nem is a leány miatt történt az egész. Nem. Valami egészen más oka volt ennek. Azt lehetett volna mondani, hogy Hubelka volt az oka, pedig még Hubelka is csak közvetve játszott szerepet ebben az elhatározásban. Vrana Basil egyszerűen megértette, hogy hiábavaló minden igyekezet: a Jan Hubelkákkal nem bírja fölvenni a versenyt. Tehát visszament oda, ahonnan elindult: a pult mögé.

Vranát, a boltost súlyosan érintette fiának ez az elhatározása. Nem csupán azért, mert sok pénzébe került a taníttatás és egyszerre azt kellett lássa, hogy ez a pénz éppúgy elveszett, mintha romlott áruba fektette volna, hanem azért is, mert Vrana, a boltos titokban büszke volt arra, hogy fia kinôtt a vegyeskereskedésbôl és városi tisztviselô lett. Akibôl, ki tudja -- így mondogatta olykor a teke-egylet hétvégi összejövetelein -- még egyszer polgármester is lehet. Ennek a polgármester álomnak lett vége és Vrana, a boltos emiatt szenvedett. Valósággal restellte a fia ,,visszazuhanását'' a vevôk elôtt. Ezt azzal bosszulta meg, hogy Basilt nyomban odaállította a maga helyére a pult mögé és ô csak felügyelt rá, meg a beszerzéseket végezte.

Vranáné ellenben, a Mutter, ôszintén örvendett fia megtérésén. A Mutter gyakorlati lény volt, nem olyan álmodozó bús szamár, mint Vrana, a boltos. Ô tudta, hogy egy bolt, egy saját üzlet, ha még oly kicsi is, mindig több mint akármilyen tisztviselôi állás. Mert a tisztviselô örökké csak fizetett szolga marad, akármilyen magasra is emelkedik, míg a kereskedô viszont független polgár. Továbbá a Mutter, mint gyakorlott üzletasszony, tisztában volt azzal is, hogy egy közepes kis bolt jövedelme jóval felülmúlja egy tisztviselô úr fizetését. Ezt pedig, ha valaki, úgy a Mutter igazán tudhatta, mert huszonegynéhány évig vezette Vrana mellett a kasszát és nem egy városi tisztviselônek hitelezett hónap közepétôl hónap végéig. S nem egy tisztviselôvel történt meg az is, hogy adósságát csak hosszú huza-vona után volt képes megfizetni.

Basil tehát beköltözött a pult mögé és ezentúl ô volt az, aki a kövér háziasszonyoknak és a pirosképű cselédlányoknak a bókokat mondta s esténként Juttával elszámolta a kasszát. A tanult írnok úr megjelenése a boltban határozottan föllendítette az üzletmenetet. Basil különben is jó boltosnak bizonyult: szívós szorgalommal feküdt bele a pénzszerzés munkájába, ugyanúgy, mint annak idején a latin nyelvtanba. A vereség valami dacos keserűséggel töltötte el. ,,Majd megmutatom én ezeknek'' dünnyögte magában esténként, amikor Juttával a kasszát elszámolta s a pénzt bezárta a fiókba s az ,,ezek'' gyűjtôfogalom mögül ilyenkor Jan Hubelka kaján arca vigyorgott elô.

Két évre rá meghalt a Mutter. Vízkórságban halt meg és temetésén jóformán az egész utca ott volt. A legszebb koszorút a pék küldte és a bornagykereskedô a túlsó sorról. A következô évben férjhez ment Jutta. Ez a bornagykereskedô vette el. Jenny akkor már régen nem lakott a háznál. A hetedik, vagy a nyolcadik barátja tartotta el, aki vámos volt valahol Pilsen mellett a német határon. Félévenként egyszer írt egy levelet, s a Mutter temetésére nem is jött el.

Jutta férjhezmenetelével megürült a szék a kassza mellett és az öreg Vrana kénytelen volt a maga gyomorbajával odaülni, ami mind neki, mind a fiának csak kellemetlenséget jelentett. Basil hosszú töprengés után elhatározta, hogy alkalmazottat fogad. Az apja ellene volt ennek az úri tempónak, de Jutta és férje, a bornagykereskedô, szintén ezt tanácsolták és így végül is megjelent az egyik krajcáros lapban egy apróhirdetés, mely szerint ,,vegyeskereskedésbe megbízható, szolid nôi munkaerô kerestetik''. Az elsô, aki másnap a hirdetésre jelentkezett, Luise volt. Rövid tárgyalás után megegyeztek és Luise a boltban maradt. Örökre. Egy év múlva összeesküdtek és négy hónapra rá megszületett az elsô gyerek. Még négyen következtek gyors egymásutánban. De akkor már nem a régi kis bolt kopott pultja mögött álltak.

Luise német volt és apja a vasútnál dolgozott, mint pályamunkás. Szegény Luise német származása miatt nehezen jutott álláshoz a soviniszta csehek között és így mindent megtett, hogy a két Vrana, apa és fiú, meg legyenek elégedve vele. Pufók, kerekarcú, nagymellű, szôke és érzelgôs teremtés volt, húsa kívánatosan gömbölyödött elô a rövidujjú ruhákból és amikor Basil egy szombat délután, üzletzáráskor, behívta egy pohár likôrre a belsô szobába -- az öreg Vrana odavolt újra a teke-egylet hétvégi összejövetelén -- a jó kis Luise a félhomályban álló kopott kereveten is éppen olyan alázatos szolgálatkészséggel engedelmeskedett fônöke kívánságának, mintha csak azt kérte volna tôle, hogy mérjen ki valamelyik vevônek egy fél font citromsót. Az esküvô után csak annyi különbség állott be kettôjük viszonyában, hogy Luise a pult mögül a kasszához került. Csöndes, engedelmes, jó feleség volt. Takarékos és szorgalmas, akárcsak Basil és hosszú együttélésükben nem is fordult elô zökkenô sehol.

Néhány hónappal az elsô gyerek születése után Vranát, a boltost elvitte a gyomorfekély. A temetés után Jutta férje, a bornagykereskedô és Jenny, aki rossznyelvek szerint egy kéteshírű pilseni mulatóban pincérnôsködött, beültek Basillal a belsô szobába, megbeszélni az örökség dolgát. Mivel Vrana, a boltos nem hagyott hátra semmiféle végrendeletet, az az álláspont gyôzött, hogy a hagyaték három egyenlô részre oszlik. Luise, aki bár nem volt osztozkodó fél, de a tárgyaláson résztvett, józan gyakorlati érzékkel megjegyezte, hogy amennyiben így lenne, úgy figyelembe kell venni azt is, hogy Basil ennyi és ennyi ideig ingyen dolgozott a bolt gyarapításán. Ez munkabérben ennyit és ennyit jelent, tehát ezt le kell vonni a hagyaték értékébôl. Úgyszintén Jutta hozományát is. Basil, aki magától sohasem jött volna reá erre a logikus matematikai következtetésre, azonnal szenvedélyesen állást foglalt mellette és bár sem a bornagykereskedônek, sem a heveskedô Jennynek nem volt ínyére ez a kikötés, mégis kénytelenek voltak rendre beletörôdni. Komolyabb és hosszabb vitára, sôt Jenny részérôl veszekedésre adott már alkalmat a hagyaték pénzbeli értékének fölbecslése. Végül is nem maradt más hátra, minthogy egy választott bíróságot kértek föl ennek a kérdésnek a rendezésére. A hivatalos becsüstôl mindhárom fél irtózott az adó miatt. Így aztán a pék, a gépjavítóműhely tulajdonosa és a hentes hármasban, néhány korsó sör mellett megállapították, hogy mit érhet mindaz, amit Vrana, a boltos, mint csiga a házát, maga után hagyott. Papírra került az alacsony, horpadtfedelű ház, az ócska bútorzat, a raktárban fölhalmozott áru és végül leszögezték: ennyit és ennyit kell fizessen örökmegváltás fejében Vrana Basil a két nôvérének. Mint tapasztalt üzletemberek mindjárt javaslatot tettek arra nézve is, hogy milyen évi részletekben törleszthetô ez az összeg, anélkül, hogy az üzletmenetet veszélyeztetné. Ebbe aztán kénytelen volt Jenny is és a bornagykereskedô is belenyugodni és Vrana Basil részére elkezdôdött egy nehéz és nagy takarékosságot igénylô idôszak.

De mint ahogy annak idején sikeresen keresztülrágta magát tizenkét iskolai éven, ugyanígy legyűrte ezeket a nehézségeket is. Pedáns szorgalommal gyűjtögette a krajcárokat, állt nap nap után kifényesedett ruhájában a pult mögött, fürgén szolgálta ki a vevôket, alkudozott a szállítókkal, veszekedett a fuvarosokkal és Luise minden tekintetben megfelelô élettársnak bizonyult mellette. Nemcsak hogy takarékos volt és ügyes, mind a bevásárlásoknál, mind az eladásnál, de a bálványimádó tiszteletével tekintett föl a maga Basiljára, akinél okosabb, tanultabb és tehetségesebb ember nem volt egész Prágában. Ez az alázatos imádat jót tett Basilnak. Önbizalma megerôsödött, föllépése öntudatosabb lett, gátlásai megszűntek, vállalkozási kedve megjött és vállalkozásait általában siker kísérte. Így történhetett, hogy az ötödik gyermek megszületéséig nemcsak a két nôvér hagyatéki részét törlesztette le az utolsó fillérig, de komolyan foglalkozni kezdett azzal a gondolattal is, hogy a régi horpadtfedelű házat átépítteti, az üzlethelyiséget kibôvíti és emeletet huzat föléje. Erre a következô esztendôben -- természetesen bankkölcsön segítségével -- sor is került. Az átépítés végrehajtására a ,,Hubelka és Társa'' építkezési vállalat kapott megbízást.

Hogy miért fordult Vrana Basil éppen Jan Hubelkához? Minden embernek van valahol egy gyöngéje. Basil gyöngéje Jan Hubelka volt. Ez a mindig játszva boldoguló úrifiú, aki életének legnagyobb keserűségeit okozta. Meg akarta mutatni neki, hogy ô is lett valaki. S hogy Vrana Basil munkát is tud adni Jan Hubelkának, ha akar. Keresethez tudja juttatni ôt, Jan Hubelkát, a nagyszerűt. Vrana Basil, a ,,penészvirág''.

Persze, Hubelka másként fogta föl a dolgot. Ô nem érezte ki a bosszút abból a levélbôl, amit a ,,Vrana Basil vegyeskereskedés'' nagy ovális bélyegzôje díszített. Ô mindössze ezt gondolta: olcsón akar építkezni a fickó, iskolatársi alapon. Aztán legyintett és elküldte az egyik rajzolóját, hogy keresse fel Vranát, a boltost és nézze meg, mit akar.

Az építkezés sokba került. Annak ellenére, hogy Hubelka valóban leütött néhány tízezret a költségvetési tervezetbôl és megmagyarázta az embereinek, hogy ezen a munkán nem akar keresni semmit, ez olyan baráti munka. Mégis sokba került a vegyeskereskedés kasszájához mérten. De Vrana Basil összekaparta a pénzt. Összekoldulta a banktól, összesírta, összekönyörögte, összeharácsolta, hogy maradéktalanul odaszámolhassa Jan Hubelka elé az asztalra: itt van, neked adom! Ez az oda-számlálás meg is történt ünnepélyes módon. Vrana, a boltos fölvette vasárnapi öltözetét -- könyöknél kissé fényes volt már ugyan a sötétkék ruha és lassanként szűk is kezdett lenni, de azért mégis ünnepélyesnek érezte magát benne -- és beállított Hubelka és Társához. A modernül berendezett, széles várószobában egy jó félórát kellett várakoznia, míg végre a titkárnô kinyitotta elôtte a párnázott ajtót. Hubelka egy hatalmas íróasztal mögött ült és ránevetett Vrana Basilra.

-- Na, vén fűszeres, hát elhoztad a szalmazsákból a pénzt? Amit összecsaltál a vevôidtôl? Na, ne nézz olyan hivatalosan. Gyere, igyál meg egy pohár valódi fenyôvizet, tegnap küldte egy barátom a Tátrából.

Nem, Hubelka egyáltalában nem volt ünnepélyes, amikor átvette a nehezen összekapart pénzt, amit Vrana, a boltos gondosan és ügyelve leszámolt eléje az asztalra. Meg se nézte, csak úgy belökte a fiókba.

-- Sokan azt mondják, hogy megúszhattam volna az építkezést olcsóbban is -- jegyezte meg Vrana, a boltos kimérten és kissé csípôsen -- de én azt tartom, hogy az ember köteles gyermekkori barátait pártolni még akkor is, ha ez bizonyos áldozatokat követel...

Hubelka nevetett.

-- Hiába, te még mindig a régi vagy, penészvirág -- mondta vidáman, miközben ezüst szivarvágójával egy drága havanna szivar végét lecsípte -- azért remélem, meg vagy elégedve azzal, amit a házadból csináltunk?

-- Hát igen, igen -- bólogatott Basil nagylelkűen -- rendes munka, rendes. Ezért a pénzért lehet is...

-- Tudod -- mondta Hubelka és pöfékelve rágyújtott a szivarra -- mi ilyen kis munkákat általában nem is vállalunk. Az egyetemet építjük most és a pénzügyigazgatóság új palotáját. Múlt évben fejeztük be a kereskedelmi akadémiát és azelôtt a műcsarnokot... az ilyen nagy munkákkal lehet csak keresni. Ezt éppen csak az irántad való barátság miatt... Tudod, egy ilyen nagy vállalatnak, mint a mienk, nem számít az a pár tízezer, amit egy ilyen kis viskón keres, vagy ráfizet...

Ha ezt nem mondta volna Hubelka, vagy legalábbis nem akkor, amikor Vrana, a boltos feszülô büszkeséggel a nehezen összeszedett pénzt odaszámolta eléje az asztalra: talán sok minden másként történik késôbb. Nem lett volna szabad viskónak nevezze az új házat, mely az egész Scotus Viator alleen tiszteletet és megbecsülést szerzett Vranának, a boltosnak. Az emberek azt mondták -- a pék, a gépjavítóműhely tulajdonosa, a borbély, a hentes, sôt a bornagykereskedô is, pedig az rokon volt -- azt mondták: ez a Vrana Basil ügyes ember. Szorgalmas, takarékos. Új házat épített magának, megnagyobbította az üzletét, ez igen, ez rendes ember, ez a Vrana Basil. A teke-egylet elsô ôszi közgyűlésén elnöknek választotta meg és a vevôk -- polgárasszonyok és cselédlányok -- úgy szólították meg, ha kértek tôle valamit: ,,Vrana úr''.

Nem, Jan Hubelka nem lett volna szabad azt mondja arra a házra, hogy viskó. Nem azért, mert ô építette, hanem mert Vrana Basil munkája nyomán nôtt ki a földbôl. Mert büszke örömmel töltötte el Vranát, a boltost, hogy íme, eljutott odáig, meg tudta csinálni azt, amire az apja még csak gondolni se mert. Hubelkának ez a mondása, az a hanyag mozdulat, amivel a nehezen összekapart pénzt a fiókba besöpörte: mindez egy-egy ostorcsapás volt Vrana Basil önérzetén, sértés, amit nem tudott elfelejteni soha. Ezen a napon halálos ellensége lett Jan Hubelkának.

És amellett a ház igazán szép is volt. A földszinten csak az üzlet: elöl hatalmas, világos helyiség, széles kirakatablakokkal, beépített polcokkal, mögötte a raktárak és egy iroda. A lakás fönt volt az emeleten és külön lépcsôje volt az utcáról, de a boltból is közvetlenül föl lehetett menni. Három szoba, konyha, fürdôszoba. A fürdôszoba nem Vranáék ötlete volt, ezt a Hubelka-iroda mérnöke rajzolta oda és ha már ott volt, nem lehetett tenni ellene semmit. Luise mamának is tetszett a nagy kád és a vízmelegítôkályha. ,,Egyszerűbb lesz a nagymosás'' mondta és ez ellen Vrana Basil sem szólhatott semmit.

Az új bolt ünnepélyes megnyitása egy csütörtöki napon történt, kora ôsszel. Vrana, a boltos ragyogó arccal állt a vadonatúj kiszolgálóasztal mögött, fényes könyökű sötétkék ruhájában és Luise könnyes szemmel trónolt a kasszánál és meghatottan emelte idônként szeméhez a zsebkendôjét. Az elsô három vevôt ingyen szolgálták ki, a nagy ünnepnap örömére. Az elsô a pék felesége volt. A második egy öreg varrólány, aki nyolc éve lakott már szemben velük és aki Luise ruháit szokta átalakítani. A harmadik egy ismeretlen fiatalember volt. Ez mindössze egy doboz barna cipôkrémet kért és nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy nem kell fizessen érte semmit. Kiderült, hogy állatorvos és a szüleinél van látogatóban, akik az utca elején laknak. Vrana ismerte az állatorvos szüleit és egy kis beszélgetés fejlôdött ki ilyen módon közöttük, melynek során Vrana eldicsekedhetett a bolt nagyszerű berendezésével és az új házzal és végül meghívta a fiatalembert vasárnapra, egy pohár sörre. Az állatorvos el is jött, végigjárta a házat, mindent megdicsért, legfôképpen pedig Vrana Basil szorgalmát, ami, szerinte, mindennek az alapja. Sörözés közben azután beszélt a maga munkájáról, melyet valahol az ország déli részén végez, ahol különbözô idegen népek élnek és különös elismeréssel emlékezett meg egy Drágffy nevű magyar gazdáról, aki szorgalomban méltán lehetne társa Vrana Basilnak. Vrana felfigyelt az idegen névre, mely valahogy mégis ismerôsen csengett a fülének, azután kutatni kezdett a fiókjai között és elôkotort egy régi noteszt, melyben még ez állott: Vrana Basil Gottfried, IV. oszt. tanuló. Valóban meglelte benne, amit keresett és megkérte az állatorvost, hogy ha újra találkozik azzal a Drágffyval, adja át neki az üdvözletét, mert ôk bizony ismerik egymást egy régi cserkésztáborozásról. Elmesélte a megismerkedésük történetét is, amin sokat nevettek és az állatorvos megígérte, hogy az üdvözletet átadja. Néhány hét múlva újra megjelent a boltban és átadta Vranának Drágffy meghívását, amit az örömmel el is fogadott és megígérte, hogy mihelyt módjában lesz, leutazik néhány napra abba az idegen tartományba, fölkeresni a régi ismerôst. Természetesen ebbôl nem lett soha semmi. Nagyon is bele kellett feküdni a munkába, hogy az adósságoktól meg lehessen szabadulni, szürkén peregtek a hétköznapok, hetek, hónapok, évek, az állatorvos sem jelentkezett többet és így rendre feledésbe merült az egész.

A bankadósságot tíz év alatt kellett letörleszteni. Hat év telt el ebbôl, amikor a németek váratlanul megjelentek Prágában és a Scotus Viator allee újra Gotthelfstrassevé változott át. Döngô csizmákkal meneteltek Hitler katonái az utcákon, páncélosok dübörögtek és horogkeresztes zászlók lengtek a házakon. Azonban Vrana Basilt a világpolitika eseményeibôl egyedül csak az árukorlátozások érdekelték és emiatt eleinte haragudott is a németekre. De késôbb rájött, hogy ezeknek a korlátozásoknak is megvoltak a maguk elônyei. Elôször is, az ember nem volt köteles kiszolgálni minden vevôt, hanem egyszerűen azt mondhatta: nincs. Sajnálom, de nincs. Másodszor, az ember szívességeket tehetett. És Vrana Basil szenvedélyesen szeretett szívességeket tenni. Olyanoknak persze, akik neki is tettek szívességeket. Boldog volt például, ha azt mondhatta: ,,Prusek asszony, önnek még kivételesen van. Ön régi, kedves vevônk. De ne szóljon senkinek. Ezt az árut már sehol sem kapja meg... önnek egészen kivételesen!'' Nem, Vrana Basil nem haragudott a németekre. Megnevelték a vevôket. Már senki sem panaszkodott, senki sem elégedetlenkedett. Szép szelíden sorba álltak és megköszönték, ha kaptak valamit. Vrana, a boltos néha úgy érezte magát a boltjában, mintha valami igen fontos hivatal élén állt volna, ahol az ô hangulatától emberek sorsa függ. Ha ô azt mondja a vevônek: nincs, akkor nincs. Akkor elmehet lógó orral és moshat szappan nélkül. Ha pedig ô azt mondja kegyesen, hogy ,,kérem, bár ez az utolsó darab és mint kirakati tárgy nem eladó, de önnek kivételesen... '' akkor egy kis darab üdvösséget osztott oda valakinek, akár valami császár. Aztán voltak olyanok is, akik üzletzárás után jöttek be, a hátsó ajtón és azt mondták: ,,Nézze, Vrana úr, szívesen fizetek többet is...'' Vagy: ,,Nézze, Vrana, maga ad nekem ezt és én adok magának azt...'' Nem, Vrana Basil nem haragudott a németekre. Mert boltosnak lenni jó volt és érdekes. S hogy az utcán páncélosok dübörögtek közben s döngô csizmájú katonák meneteltek: ez mindössze a gyerekek számára volt érdekes, akik szájtátva álltak ilyenkor a járda szélén s bámulták a szemük elôtt átvonuló történelmet.

Mikor aztán végül meghozták a moratórium-rendeletet, mely szerint senkinek semmiféle adósságot nem kellett többé fizetni a háború utánig: Vrana, a boltos végleg szívébe zárta a németeket. Elsô dolga volt, hogy elment a bankhoz és kiegyezett vele. Az adósság felét azonnal kifizette, a másik felét elengedte végleg a bank. Így megmentôdött az adósságtól és elégedetten dörzsölhette a kezeit. Késôbb, egy szép napon, beállított hozzájuk Luise két, Szudétaföldön élô rokona, mindkettô rokonszenves, vidám fiatalember, döngô csizmában és feszes egyenruhában és Luise azonnal kvártélyt készített nekik az egyik szobában, mondván, hogy így legalább megmentôdnek attól, hogy idegen katonákat szállásoljanak a házba. Egyik a rokonok közül a katonai anyagraktáraknál szolgált, ez idônként mindenféle hasznos ajándékokat hozott haza. Nem csupán cukorkát és idônként műmézet a gyerekeknek, hanem ruhaneműt is, meg cigarettát és sok egyebet, amit jól lehetett értékesíteni. A másik rokon a parancsnokság mellett teljesített ôrszolgálatot és így összeköttetései voltak bizonyos szakaszvezetôkhöz és tiszthelyettesekhez, akik meg adott esetekben ki tudtak bizonyos kedvezményeket járni a bolttal kapcsolatban, így aztán természetes, hogy Vrana Basilnak semmi panasza a németek ellen nem lehetett és ezt a háborúnak nevezett állapotot legszívesebben véglegesítette volna. Ezt a vidám esti snapszozgatások folyamán többször el is mondta -- a snapszot hozzá a rokonok hozták a katonai raktárakból -- és az ötödik pohár után rendszerint kihúzta sovány és hajlott hátát és a német rokonok harciasan katonássá merevedett tekintete elôtt lelkes szavakban éltette Hitlert, az emberiség nagy vezérét, aki mindenki számára kiharcolja a biztos gyôzelmet.

Hogy közben néhányan az utca lakói közül, mint például a bornagykereskedô-sógor, vagy az örökké izgága szabómester, hazafias bánattal az arcukon bizonyos elvesztett tartományokat sirattak, leigázottnak nevezték a cseh népet: ez Vrana Basilt nem izgatta különösebben. Legyintett csak az ilyen beszédre. ,,Én nem politizálok'' mondotta nekik ,,én élni akarok, dolgozni és pénzt keresni. Ez az én politikám. A többit csinálják mások, ahogy akarják, csak nekem hagyjanak békét.''

Egyetlen fájdalma ezekben az években az volt, hogy Jan Hubelkának, az építésznek, még jobban kedveztek az idôk, mint neki. Hubelka repülôtereket és katonai kórházakat épített és minden valószínűség szerint rengeteg pénzt keresett. Ezt abból is lehetett látni, hogy míg más polgári személyektôl bevonták a gépkocsikat, azalatt Hubelka hatalmas, vadonatúj autón érkezett idônként meglátogatni az apját, a nyugalomba vonult öreg orvost, aki még mindig ott lakott a Gotthelfstrasse elején. Valahányszor ez a szép, nagy gépkocsi elrobogott a bolt elôtt, Vrana Basil arca néhány percre elsötétült utána. Többször meg is említette a német katona rokonoknak, hogy azért a németek is jobban megválogathatnák, hogy kit segítenek és kit nem.

Aztán egy idô múlva elindult valahol egy titokzatos sugdosódás. Nem lehetett tudni, hogy honnan indult el és kik bocsátották útra. De itt-ott, utcasarkokon, házak kapujában, raktárak sötétjében összehajoltak az emberek és sugdostak valamit. És amikor idegen ment el mellettük, elhallgattak. A suttogás terjedt, átszivárgott az ajtók alatt és az ablakok résein, beosont a függönyök mögé és valami furcsa feszültséggel töltötte meg a levegôt. Mindenki tudott valamit. A vevôk, a szállítók, a vigécek, a fuvarosok. Hogy itt ez történt, ott az. Itt felrobbant egy gyár, mert a munkások szabotáltak. Ott az ellenállási mozgalom emberei felgyújtottak egy lôszerraktárat. A GESTAPO újra letartóztatott valakit. Voltak, akik esküdtek, hogy biztos forrásból tudják: a német vezérkarnál ez történt, Hitler már nem is él, az amerikaiak partra szálltak, a Donnál két cseh divízió áll az oroszok oldalán... A szabadságra hazatérô munkaszolgálatosok, a pékinasok, a vízvezetékszerelô, a postakihordó, a gázszámlás, a szenesember: mindenki tudott valamirôl, amit csak súgva lehetett elmondani s ami mind azt jelentette, hogy hamarosan történni fog valami.

Vranáéknak már két alkalmazottjuk volt akkor. Egy faluról beszármazott morva cselédlány, aki a konyhát látta el s a gyerekekre ügyelt és egy tizennégy éves fiú, aki a boltot és a raktárt seperte és mint kifutó szaladgált. Luise-mamát a növekvô jómód még pufókabbá tette s Vrana, a boltos is úgy indult el szombat esténként a teke-egyletbe, ezüst óraláncával a mellényén, mintha hasa lett volna. Pedig nem is volt, csak a polgári jólét önérzete dülleszttette ki vele a mellényt.

Aztán az egyik német rokont hirtelen kivezényelték a frontra. A másik is mind szótlanabb és gondteltebb lett s egy estén aztán ô is csomagolt, érzékeny búcsút vett és elment. 1944 novembert írtak akkor. Jegyre adták a szenet és a szénkereskedô szappant kért, a szappangyáros szeszt, a szesznagykereskedô kefét, a kefegyáros konyhaedényt, az edényes újra szenet: az élet kezdett túlkomplikálódni és ráadásul a németek mindenütt házkutatásokat tartottak és kíméletlenül összeszedték mindazt, ami még a raktárakban volt. Luise egyre nehezebbeket sóhajtgatott és Vrana Basil lelkesedése kezdett alábbhagyni a németek iránt. Bosszantotta, hogy minden kellemetlen rendeletüket azzal indokolták meg: háború van. ,,Mit érdekel engem az ô háborújuk?'' mondogatta olykor a vevôinek. ,,Én békés kereskedô vagyok, kérem, akit a politika nem érdekel. Azt csinálják nélkülem. Én élni akarok, árut akarok és vevôket akarok. Engem nem lehet kifizetni azzal, hogy háború van. Ne csináltak volna háborút, akkor nem lenne.'' Így beszélt Vrana, a boltos, és sértôdötten nézett az utcán menetelô németek után, akik elzárták, eltiltották és eltüntették az árut, mogorvákká és pénztelenekké tették a vevôket, beleszóltak a békés polgárok magánéletébe és szemmel láthatólag belebuktak egy üzletbe, amit háborúnak neveztek. ,,Aki belebukik valamibe, az ne kezdje el.'' Ez volt Vranának, a boltosnak a jelszava és kezdte utálni a németeket.

Nehéz és csupa kellemetlenségekkel megrakott tél következett. Már magában véve az is elszomorító volt, hogy valahol városokat bombáztak porrá és az emberek tízezrei maradtak hajléktalanul egyik napról a másikra. Elgondolni is szörnyűség volt, hogyha azokban a városokban élne, esetleg az ô feje fölött is porrá bombázhatnák a szép, új házát és a gyönyörű bolthelyiséget. De az már végleg felháborító volt, hogy még feketén sem lehetett karácsonytól kezdve szenet kapni, mert a németek nem engedték be a szenesvonatokat Prágába és fűtetlen lakásban kellett dideregni. Hogy nem volt zsír, nem volt kenyér, nem volt semmi. Nem, hát ez így nem mehet tovább -- mondogatta ôszinte felháborodással Vrana Basil és igaza is lett. Tavaszra véget ért a háború.

A háború vége azzal kezdôdött, hogy néhány napig nem lehetett az utcákon járni, mert mindenféle emberek összevissza lövöldöztek. Idônként nagyokat dördült valami, hogy az ablakok is beleremegtek és a gyerekek izgalommal újságolták, hogy a belvárosban most ez az épület ég, most amaz. Martin, a legidôsebbik az ellenállási mozgalomról beszélt lángoló szemekkel és arról, hogy a cseh hazafiak most veszik kezükbe újra az ország sorsát. Aztán bejöttek az oroszok és az utcai lövöldözés, legalább is nappal, megszűnt. Azontúl már csak éjszaka lehetett lövöldözést meg kiabálást hallani, amikor egy-egy csapat részeg kirgiz sorra törte be a házak ajtaját és pálinkát meg nôt keresett.

Prága felszabadításának nevezték a vastag betűs nyomtatványok azt, ami történt és az elsô felszabadítóval a felszabadítás harmadik napján találkoztak össze Vranáék. Az üzletet már napok óta zárva kellett tartani és Vrana Basil azon a napon lehúzott redônyök mögött rendezgette feleségével azt a kevés árut, ami még a polcokon megmaradt. Délelôtt volt, tavasz, a redôny hézagjain besütött a napfény és sárga csíkokat rajzolt a félhomályba. Egyszerre csak kint dörömbölni kezdett valaki. Ütemes kitartással verték a vasredônyt.

-- Még betöri -- ijedt meg Luise -- hol kapunk a mostani világban új redônyt?

Ez a gyakorlati érv hatott. Vrana legyôzte természetes irtózását az ilyen hívatlan döngetôkkel szemben és kinyitotta az ajtót, majd elkezdte a redônyt felhúzni. Nehezen ment, mert a döngetéstôl valószínűleg már be volt horpadva valahol. Kintrôl két nagy vörös kéz szintén belekapaszkodott a vasredônybe, és így, együttesen, sikerült is valahogy térdmagasságig felhúzni. Ekkor lent a résben megjelent elôbb egy puska, majd egy borzas fej, vigyorgó arc és egy orosz egyenruha. Hason csúszva bemászott és rávigyorgott Vranára.

-- Vodka! Csász! Vodka!

Vrana Basil és Luise sápadtan meredtek a félelmetes idegenre.

-- Pan soldat -- kezdte Basil és nemcsak a hangja reszketett, de ô maga is -- katona úr, itt nincs vodka, ez vegyeskereskedés: itt semmi sincs, tessék megnézni, semmi...! A németek mindent elvittek...! Nemci zabrálni...!

-- Á, zabrálni, zabrálni! -- mondta az orosz röhögve és öklével kedélyesen oldalba vágta Vranát, amitôl az nekiesett a falnak.

Aztán jóakaratúan megpaskolta Luise kövér hátát és a szeme kíváncsian járta végig az üres polcokat. Hirtelen megakadt egy habverôn. Átmászott a pulton, leakasztotta és nézegetni kezdte. Majd hirtelen, mint akinek világosság gyúlt az agyában, felkapott a sarokból egy pléhvödröt és a habverôvel ütni kezdte. Valami furcsa, éles hangot adott a pléhvödör és az orosz vörös képe egyetlen nagy vigyorgás lett ettôl. Diadalmasan nézett Basilra és fejét ide-oda ingatta a habverô ütemére.

-- Vodka! -- ordította aztán minden átmenet nélkül és vödröt, meg habverôt egyetlen mozdulattal falhoz csapott.

-- Vodka!

A kis göthös Vrana izgatottan magyarázta a megvadult embernek, hogy sajnos olyasmi nincs a boltban, csak seprű, kefe, mosópor és konyhaedény. Hogy megértette-e az orosz a cseh beszédet, az nem derült ki soha. Mert hirtelen csak megelégelte a felesleges szószaporítást és egyetlen mozdulattal elsöpörte a boltost maga mellôl. Aztán nagy lapátkezével megmarkolta Luise mellét és felröhögött. Luise ijedtében felsikoltott, Vrana meg a fejéhez kapott és néhány idétlen szót dadogott, amit azonban az orosz nem is vett figyelembe, hanem egyetlen derék rántással leszakította Luise válláról a ruhát, úgyhogy párnás fehér húsa kitárulkozott a szeme elé. Ettôl még jobban megvadult és tépni kezdte a sikoltozó asszonyról a ruhákat tovább, apró röfögésszerű hangokat adva közben. Luise kétségbeesetten védekezett, Vrana is ott tipegett halálsápadtan a hatalmas termetű orosz körül és próbálta csitítani, aminek az lett a következménye, hogy a muszka részben a boltos viselkedésén, részben a számára ismeretlen és bonyolult nôi ruhadarabok ellenállásán felbôszülve, felkapta a pult mellé támasztott puskáját, csôre töltött és ráordított Vranára, miközben a fegyver csövével néhányszor belebökött a hasába:

-- Davaj! Davaj!

Vrana hátratántorodott a falhoz és behunyta a szemét, mert nem akarta látni, amikor a fegyver elsül. Azonban a fegyver nem sült el, mivel Luise a tapasztalt asszonyok éleslátásával azonnal a férje segítségére sietett, oly módon, hogy két meztelenné lett kövér karjával beleakaszkodott az orosz nyakába és közben odakiáltott Vranára:

-- Menj ki! Menj ki!

Ezt a bölcs asszonyi tanácsot Vrana Basil, ha reszketô inakkal is, de aránylag elég sebesen megfogadta és a hátsó kisajtón egyenesen fölszaladt a lakásba, ahol egy jó félóráig sétált fel és alá, mint a ketrecbe zárt oroszlán, amíg végül Luise megjelent dúltan, de gyôzelmesen. Jelentve, hogy az orosz újra kibújt a roló alatt és elment. Hát így kezdôdött el Vranáék számára a prágai fölszabadulás.

Néhány nap múlva látniok kellett az ablakból, ahogy német hadifoglyokat tereltek végig az utcán. Az emberek nagy része sebesült volt. Véres, rongyos, támolygó emberroncsok vonultak ott, a menetet néhány orosz katona és egy nagy tömeg kiabáló civil kísérte. A kiabáló civilek prágaiak voltak, akadt olyan is közöttük, akiket Vranáék ismertek a boltból. A tömeg botokkal, kövekkel és korbácsokkal ütlegelte az utca közepén vakon támolygó németeket, vad szitkok között, az orosz katonák meg olykor nagyokat röhögtek ezen. Néha egy-egy német összeesett. Ilyenkor addig rúgták, amíg fölkelt, vagy odament egy orosz katona, a földön vonagló véres emberroncs fejéhez tartotta a puskája csövét és belelôtt. Luise elfutott az ablaktól, letérdelt a szoba sarkába, sírt és imádkozott. Vranát a hideg rázta a látványtól.

-- Ezek az emberek -- mondta sápadtan, reszketô szájjal -- ezek is emberek...!

És nem lehetett tudni, hogy a német hadifoglyokra gondolt-e, vagy a cseh tömegre.

A gyermekek tágra meredt szemmel nézték a színjátékot és Martin, a legidôsebb -- tizenhat éves volt már akkor -- gyűlölettel izzó szemekkel mondta:

-- Így kell nekik! Mind meg kellene ölni ôket! Minden németet!

-- De hiszen nem bántottak téged! -- meredt rá reszketô szájszélekkel Vrana, a boltos -- cukorkát adtak neked és játékokat kaptál tôlük...!

Azonban Martin meg se hallotta ezeket a szavakat. Legszívesebben maga is lerohant volna az utcára, késsel a kezében, hogy legalább egy német katonába beleszúrjon, azonban Luise iszonyodva állta el az útját.

-- Hiszen benned is német vér van, fiam!

És összetette a kezeit könyörgô kétségbeeséssel.

-- Ha tudnám, hogy melyik eremben folyik a német vér, kivágnám magamból! -- üvöltötte Martin az anyja szemébe, mire Luise mama nekitámaszkodott az ajtónak és sírva fakadt. Martin másnap a kommunista párt jelvényével a kabátján tért haza és azt újságolta, hogy ezentúl rend lesz és igazság Csehszlovákiában, mert a nagy Sztálin felszabadította a népet a németek és az urak jármából. Késôbb barátokat is hozott a házba, néhány magakorú fiatal fickót és szegény Vrana Basil fejcsóválva hallgatta a beszédeiket.

Egy napon két karszalagos ember kereste föl a boltban. Komoly arccal félrehívták és bent az irodában elmondták neki, hogy az új városi tanács felülvizsgálja a kereskedôket és ezentúl csak azok kapnak engedélyt, akik megbízható cseheknek számítanak. Mivel Vrana Basilnak német felesége van -- ó nem, nincs ellene semmi kifogás egyelôre, éppen csak annyi, hogy német -- ezért hát jó lenne, ha valamilyen cselekedettel bebizonyítaná, hogy valóban jó cseh maradt a német felesége ellenére is és nem kollaborált annak idején a megszálló ellenséggel. Ez azért is fontos lenne, mivel érkeztek már a városi tanácshoz olyan suttogások, melyek szerint Vrana, a boltos azokban az idôkben német katonákat fogadott be a házába és igen barátságos viszonyban volt velük. Ez pedig, ha igaznak bizonyulna véletlenül, úgy elegendô lenne ahhoz, hogy üzletét elkobozzák és ôt esetleg valamilyen munkatáborba vigyék. Ezért legjobb lenne, mondták a karszalagosok, ha ennek a mendemondának mindjárt az elejét lehetne venni olyan módon, hogy például bediktálná most nekik azoknak a névsorát, akikrôl tudja, hogy valóban kollaboránsok voltak és így nem érdemlik meg az igazságos demokrácia támogatását.

Szegény Vrana Basil homlokán kiütött a veríték ott a szűk, kis irodában. De akárhogy is törte a fejét, nem tudott senkit se mondani, aki kollaborált volna az ellenséggel.

-- Édes uraim -- nyöszörögte kétségbeesetten -- én csak egy kis boltos vagyok, egyszerű üzletember. Honnan tudhatnám én azt, hogy kik azok, akik a németeket segítették s kik nem. Én nem törôdtem politikával soha...

A két karszalagos egyre gondterheltebben csóválta a fejét.

-- Az baj -- mondták -- az bizony nagy baj. Legalább egyet, egyetlenegyet mondjon, hogy látni lehessen a jó szándékot!

És ekkor történt, hogy Vrana Basilnak hirtelen eszébe jutott Jan Hubelka. Eszébe jutott, ahogy gôgösen hátradôlve elsuhant mellette a nagy fekete gépkocsiban, eszébe jutott az a lekicsinylô mozdulat, amivel a nehezen összekapart pénzt csak úgy belökte számolatlanul az asztalfiókba, eszébe jutott a szó, amit akkor mondott az ô büszkeségére, az új házra... ,,Viskó'' mondta akkor és eszébe jutott mindaz, ami Jan Hubelkával kapcsolatban az idôk folyamán összegyűlt és megragadt benne, mint a bojtorján: a munka nélkül elért sikerek, a csúfolódások, a ,,penészvirág'' és az a dolog a gépíróleánnyal... mindez egy pillanat alatt végignyilallott benne és újra érezte azt a maró, kegyetlen keserűséget, ami annyiszor szégyenítette meg...

-- Tudok egyet -- kapta föl hirtelen a fejét és az arca kivörösödött -- Jan Hubelka, az építész. Nagy úr volt a németek alatt ez a Hubelka, német gépkocsin járt, a németeknek épített repülôtereket... nagy úr volt mindig!

A karszalagosok feljegyezték a nevet és elmentek. Vrana Basil dobogó szívvel maradt magára az irodájában és valami diadalmas érzés lobogott föl benne, de ugyanakkor valami rossz, szorongó érzés is fojtogatta. Egész nap nem lelte a helyét ettôl a két érzéstôl. Késôbb megpróbálta elfelejteni az egészet. Szinte sikerült is már, amikor néhány héttel a karszalagosokkal való beszélgetés után elmondta valaki a boltban, hogy Jan Hubelkát, az építészt, húsz évi kényszermunkára ítélték és elvitték Oroszországba.

Egy vevô mondta ezt és Vrana Basil kezében megállt a csomagolópapír. Arca hamuszürke lett és neki kellett támaszkodjék a pultnak.

-- Rosszul érzi magát, Vrana úr? -- kérdezte részvéttel az egyik asszony, aki kosárral a karján éppen ott állt mellette.

-- Nem, nem! -- felelte a boltos ijedten és elvörösödve folytatta a csomagolást -- miért érezném rosszul magamat? Miért?

De kapkodó kezei reszkettek, ahogy a barna papirost hajtogatták és homlokán kiütött a veríték.

Néhány napig az egész utca Jan Hubelkáról beszélt. ,,Valaki feljelentette'' suttogták ,,rengeteg feljelentés történik, az emberek megbolondultak...'' Csóválták a fejüket, félve néztek körül és hümmögtek. Aztán elfelejtették, mint mindent. Csak Vrana Basil nem felejtette el. Éjjel-nappal rá gondolt, Jan Hubelkára. És éjszakánként, ha álmatlanul hánykolódott az ágyában, látta Jan Hubelkát rabruhában, ásóval a kezében, amint egy nagy-nagy sárga agyaghegyet ásott. És tudta, hogy ez a húsz év kényszermunka, ez a rettentô nagy, sárga agyaghegy. És minden ásódöfés, amit Jan Hubelka abba az agyaghegybe beleszúr, olyan, mintha ôbeléje szúrná. Mert ô juttatta Jan Hubelkát a húsz évi kényszermunkára.

Vrana Basil, a boltos, belesoványodott és beleöregedett ezekbe a tépô gondolatokba. De ez nem tűnt fel különösebben senkinek: azokban az idôkben mindenkinek voltak gondjai bôven. Az újságok tele voltak jelszavakkal és ezek a jelszavak bömböltek le a házfalakra ragasztott kiáltványokról is, a rádióból, ezeket a jelszavakat vagdosták egymás fejéhez az emberek, ha összevesztek és mindenki igyekezett megtanulni ôket, nehogy tudatlanságát hibául róják föl azok, akik a hivatalos dolgokat igazították. Mindenki mindenütt a ,,náci gyilkosokat'' szidta, a ,,német brigantikat'', akiknek évekkel ezelôtt elkövetett rémtetteit naponta adagolták be a köztudatba a propaganda minden eszközével és az emberek szörnyülködtek és csapkodták a kezeiket és azt mondták: ,,rettenetes...!'' És senkinek sem jutott eszébe csodálkozni azon, hogy öt esztendeig semmit sem hallottak ezekrôl a rémtettekrôl, hogy egyikük sem látott belôle egy árnyékra valót sem és megfeledkeztek teljesen arról is, hogy nemrégen még egészen jó barátságban pálinkázgattak együtt azokkal a ,,náci brigantikkal'' és igyekeztek kedvükben járni és hasznoskodni körülöttük.

De olyan volt ez, mint egy járvány, az emberek nem is tehettek róla. Maga Vrana Basil sem vette észre, hogy mikor kezdte el gyűlölni a németeket. Elôször csak rosszallólag csóválta a fejét, ha a németek rémtetteirôl szó esett. Aztán szidni kezdte ôket, mert a többiek is szidták s mert attól félt, hogy ha ô nem mond semmit, akkor még azt hiszik, hogy kollaborált. Rendre aztán annyira megszokta, hogy a németeket szidni kell, hogy nem talált benne semmi kivetnivalót. Már hitte is, amit mondott. Hogy a német katonák így viselkedtek a házában, meg úgy viselkedtek, ezt tették vele, meg amazt tették s hogy Istennek hála, Sztálin megszabadította ôt tôlük.

Aztán következett az elsô választás. Karszalagos emberek járták végig elôtte a házakat és figyelmeztettek mindenkit, hogy mi a kötelessége a felszabadulással és a népi demokráciával kapcsolatban. Vrana Basil ijedtében sörrel vendégelte meg a két karszalagos fickót és lelkesen helyeselt mindent, amit mondtak.

-- Aki nem a kommunistákra szavaz, az a nép ellensége -- oktatták sörözés közben a félelmetes emberek és Vrana Basil ijedten tiltakozott még a gondolat ellen is, hogy ô valamiképpen ellensége lehetne a népnek.

-- Én, kérem, nem értek ezekhez a dolgokhoz -- hajtogatta szelíd jóakarattal -- a politika nem az én mesterségem. Azt csinálják mások.

-- Csináljuk is, ne féljen -- biztatták vigyorogva a karszalagosok és a vállára veregettek -- maga csak szavazzon ránk, elvtárs, aztán nem lesz semmi baj.

-- Szavazok én, hogyne szavaznék -- bizonygatta és le is szavazott a kommunista pártra, amikor sor került reá.

-- Az én szavazatomon úgyse múlik -- mondogatta utána a bornagykereskedô-sógornak, meg a péknek a teke-egyletben -- nekem meg békét hagynak legalább.

Nem is történt egyelôre semmi baj. Bár áru még mindig kevés volt a piacon, de azért a bolt kezdett fellendülni megint. Martin titkár lett a kommunista pártban és ez a hivatal sok dologban hasznot jelentett az üzletmenetre nézve. Így hát nem is bánta Vrana Basil, hogy a fiai kommunisták lettek. ,,Hja, kérem'' mondta a vevôinek olykor ,,az ember úgy él, ahogy tud. Alkalmazkodni kell az idôkhöz. A politikát úgyse mi csináljuk. Hát miért ne használjuk ki az elônyöket, ha lehet? Aztán a gyerekek már ilyenek. Minek ellenkezzünk velük?''

A gyerekekkel valóban sok baj lett volna, ha Vrana Basil megmakacsolja magát és nem enged. Vadak lettek, elvadította ôket a többi fiatal. A sok jelszó és propagandabeszéd. Esténként egyebet se lehetett hallani a szájukból, mint ilyen szavakat: ,,reakciós kutya'', ,,kapitalista disznó'', ,,náci bandita'', ,,burzsuj'', ,,kulák'', ,,imperialista''. Szegény Vrana Basil csak csodálkozott és csóválta a fejét. Egyetlen szót sem értett abból, amit a fiai összefecsegtek, akárha idegen nyelven beszéltek volna.

De Vrana Basil nem törôdött a politikával és azzal, ami a kirakatablakon kívül történt. Behúzódott a boltjába, kiszolgálta a vevôket, rendezgette a polcait, áru után szaladgált, számolgatott, gyűjtögette a pénzt, tervezett, tanakodott Luise-mamával, hogy talán ez kellene még, vagy az kellene, mi lenne, ha így, vagy úgy... S a hetek teltek a bolt pultja mögött, gyűlt újra a pénz a kasszában s Vrana Basil újra a polgári jólét szelíd önérzetével feszítgette horpadt mellén az ezüst óraláncot szombat esténként a teke-egyletben és elégedetten mondogatta: ,,Nekem mindegy, hogy Sztálin, vagy nem Sztálin. Én elvégezem a magam dolgát és haladok elôre. Ez a fontos. A politikát csinálják mások.''

Csinálták is. Mikor a propaganda már eléggé megvadította az embereket: egy éjszaka összeterelték a prágai németeket mind. Egyetlen éjszaka, valamennyit, az egész városból. Úgy húzták ki ôket az ágyból. Nem vihettek el magukkal semmit a lakásaikból, még váltóruhát sem. Állítólag így csinálták a nácik is a zsidókkal.

Ezt a rengeteg megrettent embert kaszárnyaudvarokra gyűjtötték össze és néhány napi éheztetés után végighajtották ôket gyalog a városon. Az utcákon már várt rájuk a felbôszített tömeg. Ordibáló emberek rohantak rá a megfélemlített németekre botokkal, késekkel. Sokan pisztollyal vagy vadászpuskával lövöldöztek közéjük az ablakból és nagyokat röhögtek, ha valakit eltaláltak. A cseh nép szemetje, Prága söpredéke tombolt azon a napon a város utcáin. S a németek -- egy végeláthatatlan hosszú sor, éhes, rémült, meggyötört emberek, anyák csecsemôikkel a karjukon, aggok, síró gyermekek -- mentek, mentek az úttest közepén a dühöngô csôcselék sorfala között, elestek és újra fölkeltek vagy elestek és nem keltek föl többet, hanem a mögöttük jövôk beletaposták ôket a véres sárba... Mentek véresen, sebesülten. Vonszolták magukat át a városon. Anyák sikoltozva védték gyermekeiket az ütlegek elôl, odatartották testüket a szíjostorok csapásai, a golyók elé... Prága örök szégyene volt ez a nap.

Egy kis csapat németet valahogy kiszakított a gyűlölködô tömeg a menetbôl és ott hajtotta végig a Gotthelfstrassen, amit akkor már ,,Testvériség-útjának'' neveztek. Elôl néhány férfi rohant, orrukból, szájukból ömlött a vér, de rohantak mégis eszelôsen, vadul, mint akik az életükért futnak. Mögöttük ordítva jött a tömeg és söpörte magával az erôtlenül roskadozókat, sebesülteket, támolygó véneket, sikoltozó asszonyokat. ,,Kifelé Prágából! Kifelé a nácikkal!'' ordította a csôcselék és ostorok csattantak, botok puffantak, egy borzashajú fekete asszony konyhakéssel a kezében rohant és egyre azt rikácsolta: ,,Ki kell szedni a belüket! Ki kell szedni a belüket!''

Vrana kiszaladt a zajra és a boltajtóból nézte meredt szemmel és a szörnyülködéstôl émelygô gyomorral a rettenetes színjátékot. Három suhanc egy fiatal német lányt rángatott végig éppen a bolt elôtt. A leányról rongyokban csüngött már a ruha, orrából, szájából folyt a vér, meztelen mellein az ostorcsapások véres csíkjai keresztezték egymást. Már sikoltani sem tudott, csak hörgött a három suhanc durva markolásától, akik illetlen szavakat kiabálva mutogatták egymásnak áldozatuk födetlen testét és úgy rángatták el hajánál és karjánál fogva a bolt elôtt. A tömeg figyelmét teljesen lekötötte a vérzô, meztelen leánytest látványa és felajzott ujjongással biztatta újabb ötletekre a kínzókat. Így történhetett meg, hogy egy nyomorult, véres fejű asszony kisgyermekével a karján elérhette észrevétlenül a boltajtót.

-- Az Isten nevében, jó ember... az Isten nevében...! -- hörögte oda Vranának és a szemében az üldözött állat rémülete reszketett.

-- Gyorsan -- súgta oda Vrana vacogó szájjal és irtózattól megbénult nyelvvel -- gyorsan be a pult mögé... a pult mögött a kis ajtó...

Félelemtôl vacogva húzta le maga mögött a vasrolót. Jaj, csak meg ne lássa senki...! De a tömeg ordítva dübörgött tovább az utcán és a bolt üres volt.

Luise a konyhában ült, ráborulva az asztalra és sírt.

-- Luise... -- állt meg mellette Vrana sápadtan és reszketô térdekkel -- egy... egy asszony van a pincében... egy kisgyerekkel... nem hagyhatjuk, hogy... Luise, mit csináljunk vele? Mi lesz, ha megtudják, Luise...?

Nem tudta meg senki, még a gyerekek se. Csak Jutta és a férje, a bornagykereskedô. Az asszony három napig maradt ott, hordók mögé rejtve a pincében. Luise éjszakánként járt le hozzá, nehogy a gyerekek észrevegyenek valamit. Az idegen asszony teste csupa seb volt és szíjostor nyomai sajogtak a hároméves leánykán is. Luise éjszakánként gyógyítgatta ôket és Vrana, a boltos, élelmiszert csempészett le nekik és pénzt. Mikor a pincébôl visszatértek, hosszasan nem tudtak még elaludni és Luise halkan sírdogált a párnák között.

-- Jaj, Istenem, micsoda világ, micsoda világ...

Harmadik nap éjjelén a bornagykereskedô elhozta a hamis papírokat, amiket húsz liter pálinkáért szerzett valahonnan és az asszonyt a gyerekkel elindították. Luise új ruhákkal látta el ôket és élelmiszert is csomagolt. Vrana pénzt dugott oda búcsúzáskor az asszonynak és az hirtelen felzokogott, lehajolt és megcsókolta a kezét. Vrana, a boltos, döbbenve állt ott és úgy tartotta az asszony csókját a kezén, mintha félne, hogy leesik és széttörik a kegyetlen utcaköveken. Aztán az asszony a gyerekkel eltűnt az éjszaka sötétjében és soha többet nem is hallottak felôle semmit.

Néhány napra rá Martin ebédnél hirtelen az apjára nézett és megkérdezte:

-- Apa, hogy lehet az, hogy te még nem vagy párttag?

Vrana vonogatta a vállait és azt felelte, amit ilyenkor szokott, hogy ô nem ért a politikához és másokra bízza az ilyesmit.

-- Nem úgy van az -- felelte szigorúan a fiú -- ma színt kell valljon mindenki. Aki nincs a pártban, az ellensége a pártnak és így ellensége a népnek is. Jó lenne, ha belépnél -- folytatta -- mert már kezdik beszélni, hogy amért a mama német, te is a nácikkal tartasz. Tegnap még azt is mondta valaki, hogy állítólag németeket rejtegetsz a pincében...

Vrana Basil elsápadt és a feleségére nézett. Luise-mama szemei megteltek könnyel és fejcsóválva sóhajtotta:

-- Istenem, Istenem, ez a világ, ez a világ...

És Vrana, a boltos másnap elment fiával a pártirodába és belépett a tagok közé.

Két évre rá Luise meghalt. Az emberek azt mondták: a bánat ölte meg a gyermekei miatt. És ez igaz is lehetett. Mert Vrana csak félt a gyermekeitôl, akik egyre idegenebbül és egyre ellenségesebben jöttek haza az iskolából és munkahelyükrôl, de Luise összetörött ettôl a súlytól. Pedig a bolttal nem volt még akkor semmi baj. Vrana tagja volt a pártnak, hűségesen ott volt minden gyűlésen, a kommunistákra szavazott, valahányszor sor került reá, szorgalmasan bólogatott a propagandabeszédek alatt és mindezt azért tette, mert féltette a boltot. Nem is történt a bolttal egyelôre semmi baj. Aztán Luise meghalt. Vrana Basil meg sem tudta érteni, hogy miért és hogyan. Egy kicsit beteg volt és egy kicsit egyre gyengébb lett, aztán meghalt. És Vrana Basil rettenetesen egyedül maradt. És akkor érezte meg elôször, hogy valahol valami baj történt az élete körül.

Jött-ment a boltban és nem lelte a helyét. Martin azt tanácsolta, hogy vegyenek föl valakit a kasszába, de Vrana hallani se akart arról, hogy egy idegen üljön be Luise helyére. Így aztán vitte tovább az üzletet egyedül. De egyre fáradtabban, egyre kedvetlenebbül. Új rendeletek is jöttek egyre-másra, már nem is lehetett kiigazodni közöttük. A bolt kezdett rosszabbul menni, hiányzott a polcokról ez és az és Vranának, a boltosnak nem volt kedve utána járni és megszerezni a holmit. Abban az évben meg is öregedett. Haja megritkult és szürke lett, nyaka elôregörbült, arca megfonnyadt. Kis, gyengülô szemei riadtan néztek a világba és minduntalan rádöbbentek, hogy amit látnak, az egy megváltozott, idegen világ, amelyikben már nem ismerik ki magukat többé. Lassan elmaradozott a pártgyűlésekrôl, ha hívták valahova, csak legyintett, Vrana Basil megöregedett.

Egy évvel Luise halála után három komor ember kereste föl Vrana Basilt a lakásán. Látásból ismerte ôket, tudta, hogy valamiképpen a párthoz tartoztak és így igyekezett barátságos lenni.

-- Vrana elvtárs egy idô óta nem járt a pártgyűlésekre -- mondta az egyik komoran, miután leültek az asztal mellé Vrana szobájában -- mivel indokolja az elmaradását?

-- Kedves uraim -- felelte Vrana, a boltos, és megpróbált barátságosan rámosolyogni a szigorú emberre -- én nem értek a politikához. Engem a politika nem érdekel, én ezt megmondtam mindig. Én minden törvénynek eleget teszek, de a politikát, azt csinálják mások...

-- Ez nem lehet egy öntudatos kommunista álláspontja -- szólt közbe a három közül az egyik ellenségesen -- és ez azt jelenti, hogy ön, Vrana elvtárs, osztályidegen maradt és nem érez közösséget a proletársággal!

Vrana Basil ijedten fogódzott az asztalba.

-- De kedves uraim -- mondta könyörgô hangon -- én mindent megtettem, amit csak kívántak tôlem! Önökre szavaztam minden választásnál! Hát tehetek én egyebet? Én csak egy kis boltos vagyok, kérem... az én dolgom az, hogy vegyek és eladjak, kielégítsem a vevôimet és közben tôkét gyűjtsek magamnak öreg napjaimra...

-- Kapitalista beszéd -- mordult fel utálattal a szigorúképű férfi és felállt. A társai is felálltak.

-- Önt, mint osztályidegent, töröljük a párt névsorából -- mondta ki az ítéletet s Vrana Basil ott maradt egyedül, ijedten a lakásán és nem értette, hogy mi történt vele.

Néhány napig még panaszolta a boltban a vevôknek, hogy ô mindig hűségesen szavazott a kommunistákra, beszédeiket is meghallgatta, újságjaikat is elolvasta s mégis így bántak vele. Aztán néhány nap múlva be kellett zárja a boltot. Megvonták az engedélyét. Öt házzal odébb akkor nyílott meg a kommunista párt szövetkezeti boltja.

Vrana Basil felhúzódott az emeletre. Nem egyedül vele történt ez meg, így járt a bornagykereskedô-sógor is, így járt a hentes, meg a pék. Arra gondolt, hogy bérbe adja az üzlethelyiséget, de ebbôl se lett semmi. Lefoglalta az állam. Körzeti élelmiszerjegy-elosztót csináltak belôle és Vrana Basil havonta egyszer léphetett csak be a saját boltjába, amikor az utca többi lakóival együtt sorban állva fölvette az élelmiszerjegyeit.

Keserűség töltötte el. Nem értette a világot: mindent megtett, amit a hatalom urai kívántak és mégis elvették tôle azt, ami az övé volt, egyedül az övé és senki másé, mert ô és Luise gyűjtötték össze esztendôk nehéz és takarékos munkájával. Nem értette a fiait sem: vidámak voltak és hencegôk, tele idegen szavakkal és idegen érzésekkel, és úgy bántak vele, mint egy sutba dobott öreg lomtárggyal, mint aki hasznavehetetlen nyűg csupán, semmi egyéb.

Egy évig tengett-lengett a házban, melyet ô épített s melyben idegenek uralkodtak. Aztán egy csúnya, szeles, hideg ôszi estén ott ült a kis szobában, ami még megmaradt, nézte Luise nagyított fényképét a falon és fátyolossá vált szemekkel azon gondolkozott, hogy tulajdonképpen nem lenne-e jobb meghalni. Beverni egy jó nagy szöget a falba, elôkeresni egy arravaló kötelet...

A szél meg-megrázta az ablakot. A szürkület árnyékai ellepték a kis, hideg szobát... és akkor, egyszerre csak kopogtak az ajtón. Vrana Basil ijedten rezzent össze. Szíve összeszorult a félelemtôl és arra gondolt: vajon mit akarnak megint? Mondtam valamit és följelentettek? Elvisznek...? Verni fognak...?

Újra kopogtak. És akkor hirtelen eszébe jutott: azok nem kopognának. Felállt, még mindig dobogó szívvel az ajtó felé fordult és bizonytalan hangon mondta: -- Tessék...

Egy feketébe öltözött idôs ember lépett be az ajtón. Megállt és vizsgálódva nézett körül a homályban. Idegen ember volt.

-- Reverend Baradlay vagyok -- mondta kissé rekedten és idegen kiejtéssel -- Reverend Baradlay Amerikából. Vrana Basil urat keresem.

-- Én vagyok Vrana Basil -- felelte meglepetten és felkattantotta a villanyt. Aztán csak állt a fal mellett és nézte a feketébe öltözött idegen öregurat. Az is nézte ôt hosszasan, vizsgálódva.

-- Megengedi, hogy leüljek? -- kérdezte váratlanul és Vrana Basil elvörösödve kezdett dadogni.

-- Hogyne... természetesen... ezer bocsánat...

Az öreg pap leült egy rozoga konyhaszékre és sóhajtott.

-- A magamfajta öregembernek jólesik már az ülés, kedves barátom. Ön nôs ember, ugye?

-- Voltam. Szegény Luise...

Elérzékenyedett és nem mondta tovább. Az öreg pap bólogatott a széken.

-- Gyerek?

-- Öt.

-- Öt? Az igazán nagy boldogság lehet.

Vrana sóhajtott. A pap folytatta:

-- Látja nekem egy sincs. Nem olyan ez, mintha elpazarolta volna az ember az életét?

-- Azt nem lehet tudni -- felelte lassan, akadozva a boltos -- azt nem lehet tudni, kérem... Tetszik tudni, a gyerekekkel is úgy van: az ember fölneveli ôket, kínlódik értük, aztán a végén kiderül, hogy...

Legyintett és nem fejezte be a mondatot. A lámpába nézett és a szemei fátyolosak voltak.

-- Mi derül ki? -- kérdezte a pap.

Vrana sóhajtott:

-- Á, nem érdemes errôl beszélni...

A pap egy darabig maga elé nézett a szennyes padlóra és bólogatott. Aztán hirtelen fölemelte a fejét.

-- Mondja, Vrana úr, hisz maga tulajdonképpen Istenben?

Vrana Basil néhány pillanatig megdöbbenve nézett az idegenre, aztán elszörnyülködve fektette mindkét tenyerét a mellére.

-- Én, kérem? Én az egész életemben jó egyháztag voltam, kérem! Pontosan fizettem mindég az egyházi adómat és a járulékokat is és perselypénzt is adtam! És amikor a templomot újra kellett fedni...

Az öreg pap mosolyogva vágott a szavába.

-- Én nem azt kérdeztem, hogy jó egyháztag volt-e, hanem, hogy hiszi-e Istent?

-- De kérem -- képedt el a boltos és hangját lehalkította egészen suttogóra -- csak a kommunisták mondják azt, hogy nincsen Isten... és a fiaim is azt mondják... de én...!

-- A fiai kommunisták? -- kérdezte lassan a pap.

-- Igen. Sajnos.

Egy ideig csönd volt a szobában. Valahol ketyegett egy óra.

-- Nézze -- szólalt meg hirtelen a pap -- én arra gondoltam, hogy talán jó lenne, ha eljönne velem Amerikába. Isten minden emberre rábízott valamilyen feladatot és annak idején a csónaknak azért kellett megállni a mélység fölött...

-- Amerikába? -- nézett Vrana Basil elszörnyedve az ismeretlen öreg papra. -- Nem értem. Mit keressek én Amerikában?

-- Ó, az olyan emberek, mint maga, sokra viszik nálunk. Akik dolgozni és gyűjteni tudnak. Akik a kicsi üzletbôl nagy üzletet csinálnak, a kis házból nagy házat építenek. Nálunk az ilyen embert megbecsülik nagyon. És amit arról a csónakról még mondani akarok...

De Vrana Basil nem is hallotta már a szavait. Csak azt hallotta, hogy ,,Amerika'' és ez rettegéssel töltötte el. Valami iszonyatos messzeség tátongott e mögött a szó mögött, valami ismeretlen nagy távolság, akárha a másvilágról beszélt volna a pap.

-- Amerika -- mondta elgondolkozva, gépiesen -- mit keressek én ott?

-- És mit keres itt?

Vrana Basil maga elé bámult egy ideig, aztán bólintott.

-- Ez igaz -- felelte sóhajtva -- ez igaz.

-- Ami pedig azt a csónakot illeti -- kezdte újra makacsul a pap -- emlékszik még arra a csónakra, ami ott a mélység fölött megakadt?

-- Hogy? A csónak? Hogyne, hogyne...

-- Az Úr nem hagyta akkor meghalni magát. Miért? Mert terve volt magával. S mi lehetett ez a terv? Hogy dolgozzék és gyűjtsön s mindent, amit gyűjtött, elvegyenek a kommunisták? Biztosan nem ez volt a terve. Talán Amerika... hogy ott újra kezdje, s kicsibôl nagyot csináljon. Talán nagyon nagyot, mit lehet azt tudni? Maga még alig ötven éves, Vrana úr... én azt hiszem, meg kellene próbálni Amerikát...

-- Istenem... -- hebegte megdöbbenve és elakadt lélegzettel Vrana Basil -- Amerika...

Az öreg pap másnap is eljött és harmadnap is. Nem beszélt többet sem Istenrôl, sem arról a bizonyos csónakról -- ezeket a beszédeket amúgy sem értette meg Vrana Basil -- ellenben sokat beszélt Amerikáról, az ottani életrôl, a szabadságról és emberekrôl, akik mind úgy mentek át, semmi nélkül és csupán szorgalmukra támaszkodva ma milliós vállalatok élén állanak. Nem, Vrana Basil nem akart milliós vállalatok élén állani. Ô csak egy kis boltot szeretett volna, más semmit. Nem értette, hogy mit akart a pap mondani azzal a feladattal, amit Isten reá bízott, ô nem érezte, hogy valamit is reá bízott volna. De nem is gondolkodott ezen. Amerikán gondolkozott és azon, hogy valóban, még alig ötven éves... még talán el lehetne kezdeni mindent elölrôl és dolgozni, dolgozni, dolgozni. Nagyon szeretett volna újra dolgozni.

Így történt, hogy Vrana Basil egy szeles téli estén búcsú nélkül hagyta ott a Testvériség-utcai házat, melyet maga építtetett ugyan, de mások rendelkeztek benne és elindult Amerika felé. Mindössze egy kopott kézitáskát vitt magával, mást semmit. Vonattal utazott a határig. Ott már várt reá egy ember -- úgy, ahogy az öreg pap mondta volt -- és másnap éjjel ügyesen átvezette az erdôkön. Nagy kaland volt ez szegény Vrana Basil számára, nagy és veszedelmes kaland, élete egyetlen nagy kalandja. Lihegett és majd kiszakadt a szíve, úgy dobogott, amíg ott taposta a sarat a szurokfekete éjszakában az idegen ember mögött. De ez nem csupán a félelemtôl volt, hanem azért is, mert soha életében nem gyalogolt még ennyit. A csatakos erdei utakon megtelt a cipôje sárlével s az arcáról szakadt a veríték, mikor végre kijutottak az átkozott erdôbôl. Az idegen megállt és lemutatott a völgybe, ahol halványan néhány lámpa égett.

-- Az ott már Németország -- mondta -- menjen csak egyenesen lefelé, nem tévedhet el.

Azzal otthagyta Vrana Basilt egyedül a fekete erdôszélen.

Félve baktatott lefelé a sáros mezôkön a lámpák felé. Közben az esô is esni kezdett, ócska télikabátja átázott és vacogni kezdett a hidegtôl és a magányosság rossz érzéseitôl. Végre holtfáradtan leért egy köves útra. Odébb egy kis városka utcalámpái látszottak a nyúlós sötétségben. Még mindég esett. Megindult az úton a városka felé. Mikor az elsô házat elérte, már nem bírták tovább a lábai. Fáradtan nekidôlt a kerítésnek és szinte sírva fakadt. Meghitt kis szobájára gondolt Prágában, a puha ágyra és szerette volna falba verni a fejét, amiért belekezdett ebbe a kalandba.

A házban meggyújtottak egy lámpát. Valahol messze ötöt vert egy toronyóra. Vrana Basil vacogva botorkált az ajtóig és félénken kopogni kezdett. Hosszú ideig nem hallotta meg senki. Végül is lépések reccsentek, egy ajtó nyikorgott, felgyúlt az üvegajtó mögött a villany és kulcs zörgött a zárban. Egy munkásöltözetű ember dugta ki a fejét.

-- Mit akar? -- kérdezte nem éppen barátságosan.

-- Bocsánatot kérek -- hebegte vacogó szájjal -- messzirôl jövök és... és nem ismerek itt senkit és... nem tudom, hol száríthatnám meg magamat egy kicsit és ha leülhetnék egy félórára...

-- Túlról jön? -- kérdezte az ember és végignézett rajta.

-- Tessék...? Igen. Tetszik tudni...

Az ember intett a fejével és hátralépett, hogy helyet adjon az ajtóban.

-- Jöjjön.

Bent az egyszerű, tiszta kis konyhában egy asszony sürgölôdött a tűzhely körül és a kávé meleg illata töltötte meg a levegôt.

-- Jó reggelt kívánok... -- köszöntötte Vrana Basil bátortalanul az asszonyt és kopott csomagját letette a fal mellé.

Az asszony bizalmatlanul nézett végig rajta.

-- Újra egy -- mondta az ember.

-- Vegye le a kabátját, itt a tűznél hamarabb megszárad. Német?

-- Tessék...? Nem, nem... egy kis boltom volt Prágában és egy házam. A feleségem német nô volt szegény... Luise-nak hívták. Az asszony csészét tett elébe az asztalra.

-- Egy kis forró kávé jót tesz majd -- mondta halkan és sóhajtott-- bizony, csúnya világot élünk mindnyájan...

Szó nélkül ültek szemben egymással az asztalnál. Vrana Basil és a német munkás. Itták a forró kávét és harapták hozzá a kenyeret. Az asszony az edények körül matatott.

-- Mért kellett eljönni onnan -- kérdezte hirtelen a munkás. -- A németeket megértjük, azokat kidobták. De ha maga nem német...?

-- Elvették a boltomat -- felelte Vrana -- huszonhárom évi munkám...

-- Hja -- mondta a német -- ez a kommunizmus. Én is jártam Prágában, mint katona. De akkor még más világ volt ott.

-- Bizony más... -- sóhajtott Vrana Basil.

-- Maguk akarták, hogy így legyen.

-- Én? Én kérem nem. Én nem. Én csak egy kis pontocska voltam, egy egészen kis pontocska. Mit számítottam én a politikában...? Semmit.

Az ember a faliórára nézett, aztán felállt.

-- Hova akar most menni? -- kérdezte.

-- A lelkészi hivatalnál kell jelentkezzek. Azt mondják, hogy ott...

-- Jöjjön -- mondta az ember -- arra kell menjek én is. Majd megmutatom, hol lakik a pap.

Nyolcig ott ácsorgott az egyházi iroda elôtt, egy kapualjban. Az esô közben elállt. Hideg ködöket vert a szél a házak közé, az emberek sietve mentek munkahelyükre és föltűrt gallérjaik alól rosszkedvűen nézték a világot. Az egyházi irodában egy levél várta. A levélben kétszáz márka volt és egy müncheni cím, ahol jelentkeznie kellett. Estére Münchenben volt. Nagy nehezen meglelte a címet is. Beutalták egy menekülttáborba. Kapott egy szalmazsákot, két pokrócot és egy vaságyat az egyik kaszárnyateremben, ahol már tizenhatan laktak. Odakerült közéjük tizenhetediknek.

Az élet, ami ott kezdôdött, szokatlan volt eleinte és rideg. Sorbanállás ételosztásra, parancsszavak, ismeretlen emberek, üresen telô napok... de voltak elônyei is ennek az életnek: fűtött szoba, gondtalanság, ahol minden ment magától egy megszabott rendszer szerint és nem kellett semmin gondolkozni. De ezek az elônyök, bármilyen értékesek is voltak az idegenben, nem tudták megkedveltetni Vrana Basillal a tábori életet. Idegenül üldögélt az ágya szélén és lapulva osont a homályos folyosókon. Az utcára alig mert kimenni, mert érezte, hogy odakint ellenséges szemek fogadják. A tábor lakóit, az idegen menekülteket gyűlölte a város.

Hamarosan berendelték egy irodába, ahol elôbb várakoznia kellett három és fél órát a folyosón, aztán odakerült egy kisasszony elé, aki kitöltetett vele három kérdôívet. Szerencsére minden iratát magával hozta és így nem voltak különös nehézségei. Mindössze, amikor harmadszor rendelték be a hivatalba és egy barátságtalan úr morogva megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért jött el Prágából, vesztette el kissé Vrana Basil a fejét.

-- Én tulajdonképpen... -- dadogta -- úgy gondoltam, hogy... azt mondták nekem...

A barátságtalan úr szigorúan nézett rá.

-- Üldözték magát a kommunisták?

-- Hogyne...! -- örvendezett meg Vrana Basil a megtalált szónak. -- Üldöztek, kérem, elvették a boltomat...! Nem volt mibôl éljek, kérem...

-- Tagja volt valamilyen pártnak?

-- Hogyne, kérem, hogyne... -- hebegte ijedten és engedelmesen, mire a barátságtalan úr felhúzta a szemöldökét és rámordult:

-- Úgy? Miféle pártnak?

-- Az úgy volt, kérem -- magyarázta Vrana Basil sápadtan és remegô térdekkel -- hogy egy nap odajöttek hozzám a kommunisták és azt mondták, hogy vagy belépek a pártba, vagy pedig...

Az úr ott az íróasztalnál szemmel láthatólag barátságosabb lett. Még mosolygott is.

-- Rendben van -- mondta -- de errôl másnak ne beszéljen, érti?

Köszönöm, elmehet.

Másnap megkapta az IRO-igazolványát és Vrana Basil hivatalosan DP lett. Ami azt jelentette, hogy erôszakkal űzték el az otthonából. Lakótársai a teremben mind évek óta menekültsorban éltek -- nagyobbára lengyelek és ukránok -- és kíváncsian faggatták esténként. Hogy milyen az élet a vasfüggönyön túl, mivel gyötrik és sanyargatják újabban a népet, de Vrana Basil nem sokat tudott mondani nekik. ,,Én, kérem, nem törôdtem soha a politikával'' hajtogatta ilyenkor és az emberek csalódottan fordultak el tôle.

Aztán egy nap egy alacsony, szúrós szemű ember jött be a terembe és Vrana Basilt kereste. Csehül szólította meg.

-- Én is prágai vagyok -- mondta -- már két éve itt élek a táborban. Nem ismerte véletlenül Jan Hubelkát, az építészt? Ott lakott a Scotus Viator alleen...

Vrana elsápadt és a térdei reszketni kezdtek.

-- Tessék...? -- dadogta -- Scotus Viator allee...? Nem, nem ismertem...

-- Legjobb barátom volt -- mondta az idegen -- együtt dolgoztunk. Húsz évre ítélték a kommunisták.

-- Nem, nem ismertem... -- hajtogatta Vrana Basil makacsul és a fogai vacogtak közben.

Aztán egyébrôl beszélt az idegen. De Vrana Basil azon az éjszakán nem tudott elaludni.

Lassan valami különös szorongó érzés hatalmasodott el rajta ott a táborban. Mintha valahol valami hibát követett volna el az életében. Nem csak Jan Hubelkával kapcsolatban, hanem egyébként is. Az emberek, akikkel ott együtt élt, mind a kommunizmust szidták. A németeket is, de fôképpen a kommunistákat. És ô maga is együtt csóválta velük a fejét, sopánkodott a rémtetteken és a gazságokon, de ugyanakkor belül valami furcsa szorongást érzett. Valahol valami nem volt rendjén. Sokat töprengett ezen és próbálta megnyugtatni magát. Hát hiszen igaz, hogy a kommunistákra szavazott ô is, de hát ezen úgysem múlott semmi. Mi ô? Ki ô? Egy kicsike pont, más semmi. Ha nem szavazott volna rájuk, akkor is bekövetkeztek volna ugyanezek a gazságok. Nem az ô kis szavazatán múlott. A németek is mind Hitlert szidják és nem érzik magukat felelôsnek azért, amit a nácik elkövettek, pedig annak idején Hitlert ünnepelték valamennyien. Mit is tehetne egyebet a kisember? -- kérdezgette Vrana Basil magát éjszakánként, ha nem tudott elaludni a belsô nyugtalanságtól. -- Mit is tehet mást a kisember? Megy a többivel, amerre parancsolják. Hogy ne tapossák el. Ez csak természetes. De a politikáért, amit a nagyok csinálnak, azért igazán nem lehet felelôs...

Nem, Vrana Basil nem érezte felelôsnek magát a kommunisták vétkeiért. Hiszen ô csak azért állt be közéjük, mert muszáj volt. Hogy mentsen valamit. De ami történt, azt mind mások csinálták. Nem érezte felelôsnek magát és mégis néhány hónap alatt lefogyott és beleôszült abba is, hogy idegen ebben a városban és az emberek, akikkel megpróbált szóba elegyedni, elkerülik, mint a bélpoklost. Volt olyan, aki ököllel fenyegette meg az utcán: ,,disznó cseh, mit csináltatok Prágában a németekkel!'' Hiába dadogta ilyenkor: ,,de kérem, én semmit sem csináltam... én elrejtettem egy asszonyt és egy gyereket...'' Nem hallgattak rá. Gyűlölték, mert cseh volt. S mert velük szemben minden cseh felelôs volt azért, amit a csehek a németekkel szemben elkövettek Prága utcáin és a szudétaföldön. És Vrana Basil lassan kezdte megérteni a tábor régi lakóit, az ukránokat és a lengyeleket, akik meg a németeket gyűlölték, mert az ô szemükben meg minden német felelôs volt azért, amit Hitlerék elkövettek.

,,Prágában kellett volna maradnom -- gondolta Vrana Basil -- ez az idegen világ tele van gyűlölettel. Jobb lett volna meghalni Prágában.'' Nem merte elhagyni többet a tábort. Félt az emberektôl. Osonva ment a folyosókon és órák hosszat ült szó nélkül az ágya szélén, beesett arccal, elôre görbült vállakkal, hajlottan és szomorúan. Vrana Basil megöregedett.

Mikor az amerikai kivándorlási irodától megkapta a behívót, már nem is tudott örvendezni neki. Fásult közönnyel járta a különbözô irodákat, várakozott napokig a folyosókon és felelgetett a kérdésekre. Egyszer az öreg pap is felkereste a táborban, biztatólag mosolygott reá és szép dolgokat mesélt Amerikáról. De mindez mintha valahonnan nagyon távolról ért volna hozzá, alig-alig szakította át a fásultság ködét, amiben élt. Mintha mindez nem is vele történt volna már, hanem egy idegennel, akit véletlenül szintén Vrana Basilnak neveztek, de ennek a Vrana Basilnak semmi köze sem volt többé ahhoz a kis bolthoz ott a Gotthelfstrasse végén...

Aztán egy tavaszi napon a kezébe nyomtak valamilyen irodában egy vasúti jegyet és azt mondták neki:

-- Ezzel felszáll holnap reggel a Brémába induló gyorsra, Frankfurtban felszáll ugyanarra a vonatra Reverend Baradlay és a többit majd ô igazítja el. A vonat kilenc óra húsz perckor indul a fôpályaudvarról.

Vrana Basil spárgával átkötött ócska kofferjével már nyolc órakor ott állt a pályaudvar nyüzsgésében. Izgatottan tipegett fel és alá, dadogva megkérdezett egy-egy vasutast, aztán félreállt a fal mellé és várt. Mikor betolták a vonatot, ideges kapkodással rohant feléje, mindjárt az elsô kocsiba beszállt, de egy vasutas rámordult, hogy ott csak a megszálló erôk katonáinak szabad utazni.

-- Bocsánatot kérek... bocsánatot kérek... -- hebegte szegény Vrana Basil megzavarodva és megrettenve, és sietve futott tovább a kocsik mellett. Végre a negyedik kocsira felkapaszkodott. A lépcsôn megcsúszott az izgalomtól és megütötte a lábát. Aztán lihegve futott végig a folyosón és benyitott a második fülkébe, mert ott még nem ült senki. Ócska kofferét föltette a hálóba és mély, fáradt sóhajtással leült.

Kinézett az ablakon. Ideges, sietô emberek mindenütt. Ellenséges, idegen emberek. Mind gyűlölnek, mert cseh vagyok, gondolta és dideregve behúzódott a sarokba. Egy idô múlva valaki kinyitotta az ajtót. Ijedten rezzent föl a hangra. Egy nyílt tekintetű barna ember lépett be a fülkébe, körülnézett és bôröndjét feltette a hálóba.

-- Jó reggelt -- mondta az idegen, mély, barátságos hangon.

-- Jó reggelt -- felelte Vrana Basil ijedten és alázatosan.

Az idegen leült szembe vele és a szemét egy pillanatig ott érezte az arcán. Meleg, bizalomkeltô szemek voltak. Valamire emlékeztették ezek a szemek, valamire, ami valahol a messzi múltban volt... de nem tudott rájönni, hogy mi az. Érezte, hogy mondania kell valamit ennek a barátságos idegennek, meg kell hálálnia valamiképpen azt, hogy barátságos...

-- Szép idô lesz ma... -- kezdte el zavartan és elvörösödött.

A szembenülô bólintott.

-- Úgy látszik -- felelte és felnézett a hatalmas hangár vasbordái között az égre, mely zöldeskék volt és friss.

Szerette volna folytatni a beszélgetést, de nem tudta, hogy mit mondhatna még. Az idegen elôvett egy újságot és olvasni kezdett.

Lassan telt az idô. Rendre még két utas jött a fülkébe. Egy idôs hölgy és egy fiatalember. Vrana Basil szinte ijedten nézte meg mind a kettôt, amikor bejöttek és még a lábát is behúzta az ülés alá, nehogy alkalmatlan lehessen nekik valahogyan. Az idôs hölgy elôvett egy könyvet és olvasni kezdett. A fiatalember hanyagul eldôlt az ülésen, egy ideig maga elé bámult, azután elôvett egy cigarettát a zsebébôl és rágyújtott. A hölgy bosszúsan nézett föl a könyvébôl.

-- Ez nemdohányzó -- mondta szigorúan a szemüvege mögül.

A fiatalember elhúzta a száját.

-- Úgy?

Lassan fölállt és kiment a folyosóra.

-- Mért jön az ilyen éppen a nemdohányzóba? -- morgott a hölgy és újra kezébe vette a könyvet.

-- Van külön dohányzó kocsi is, láttam... -- jegyezte meg Vrana Basil félénken, csupa udvariasságból, de nem figyelt rá senki.

Aztán a vonat lassan elindult és egyre fokozódó sebességgel kisiklott a pályaudvarról. Vrana Basil merev szemekkel kinézett az ablakon. Látta az elmaradó épületeket, embereket, akik izgatottan siettek valahova és aztán örökre eltűntek a múltban... és arra gondolt, hogy soha többet nem fogja látni Prágát. Elôször döbbent reá erre a gondolatra és ez különös volt és félelmetes. Soha nem fogja látni többé a Gotthelfstrasset, a pék kirakatát, a hentes kutyáját az ajtó elôtt, a gépjavítóműhely udvarán heverô ócskavasat, a házat, a boltot... És egyszerre csak a teke-egylet szombat esti sörözéseire gondolt és arra az idôre, mikor még mint alelnök ült a hosszú asztalnál, komolyan és tekintélyesen, ahogy egy tiszteletreméltó polgárhoz illik, akinek saját háza és jólmenô üzlete van és hogy mindez soha többé, soha többé...

Azon vette észre magát, hogy nehéz, sós könnycseppek csorognak végig az arcán. Gyorsan arcához emelte eres, sovány kezét, hogy letörölje ezeket az oktalan csöppeket. A vonat már a külváros kertjei között nyargalt, egy kis domb tetején gyermekek kiabáltak és a kertekben néhány ingujjra vetkôzött ember kapált...

Valami különös érzés arra késztette, hogy fölnézzen, szeme egy pillanatra összetalálkozott az újság fölött a szemközt ülô úr komoly, figyelô tekintetével.

-- Valami belement a szemembe... -- hebegte szégyenkezve és öklével zavartan dörzsölni kezdte könnyezô szemeit -- egy szikra a mozdonyból, bizonyosan...

Az úr ott szemben letette az újságot és részvéttel nézett rá.

-- Elôfordul -- felelte halk, meleg-mély hangon -- az élet tele van korommal manapság... nem idevaló, ugye?

Vrana Basil megrázta a fejét.

-- Prágából jöttem el... Prága... a legszebb város a világon...

Szemébôl újra ömleni kezdtek a könnyek, nem tudott tenni ellenük semmit. Élesen az ablak felé fordult, hogy legalább ne lássa senki az arcát. ,,Prága'' hörögte valahol mélyen a belsejében egy zokogó hang ,,ó, Prága... nem látlak soha többet...''

Az idegen ott a szemben lévô ülésen lassan bólogatott néhányszor a fejével, aztán sóhajtva mondta, alig hallhatóan:

-- A világon mindig az a legszebb, ahol valamikor otthon voltunk...

Aztán csak ültek, szemben egymással és néztek ki az ablakon a tovafutó, idegen világra.